Új Szó, 1986. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 14. szám, péntek
A zene ünneplése A Szlovák Kamarazenekar és a Musica Bohemica közös hangversenye Honti barangolások Csáky Károly könyvéről Általában a zenéről, a zenélésről alkotott azonos vagy hasonló véleményeik késztetnek két kiváló együttest arra, hogy közös muzsikálásba kezdjenek. Túlzás nélkül megállapítható: erre igencsak ritka esetben kerül sor. Egy ilyen zenei randevúnak lehetett fül- és szemtanúja január 8-án a Szlovák Filharmónia hangversenytermében a közönségnek az a része, amely kitartott a koncert végéig. (Bár erre más és alkalmasabb hely is lenne, megjegyzem, hogy az utóbbi időben általánosan tapasztalható jelenség, hogy egyes koncertlátogatók vagy késve érkeznek, szándékosan lemaradva egy-egy modern zeneműről, vagy ugyanilyen okból előbb távoznak. Mindenesetre ez tollhegyre kívánkozó szemléletre vall.) Mind a Szlovák Kamarazene- kar, mind pedig a Musica Bohemica általában a barokk zene tolmácsolására vállalkozik. Az előbbi elsősorban a barokk óriásainak alkotásait szólaltatja meg, az utóbbi hasonló törekvései mellett a cseh népi dallamok ihlette barokk műzenét is műsorára tűzi. Dramaturgiaitag pontosan illeszkedtek egymáshoz a két együttes tolmácsolta művek. Bár a Szlovák Kamarazenekar Bohdan Warchal vezetésével elsősorban a repertoárjából jól ismert Händel- (Concerto grosso Op. 6, c-moll) és Bach- (V. Brandenburgi verseny, D-dúr) zeneművekkel vett részt a közös koncerten, de a közös zenélés örömét nem tagadta meg önmagától és a közönségtől sem. Feltűnő volt mindkét együttes kölcsönös alkalmazkodóképessége, és a másik produkciójának a szolgálata - tisztelete. A Musica Bohemica, amelyet Jaroslav Krček vezet, számos ismeretlen barokk zeneművet játszik. Egy-egy bemutatójuk alkalmával felfedezésszámba menő értékeket mutatnak be. Az első részben csak a záródarab előadására szövetkezett a két zenekar. Adam Michna (1600-1676) Emil Gilelsz hagyatéka Szvjatoszlav Richterrel együtt a szovjet és a világ legnagyobb előadóművészei között tartották nyilván. A nemrég elhunyt Emil Gilelsz (1916-ban született Odesszában) már 1936 óta tanára volt a moszkvai konzervatóriumnak, s egymás után nyerte meg a nemzetközi zenei versenyeket, a háborút követően pedig szinte a világ valamennyi nevezetes hangversenytermében koncertezett. Most, hogy nincs többé- mintegy művészi hagyatékaként- lemezei őrzik meg zseniális játékát, előadásainak sajátosságát és utolérhetetlen finomságait. A moszkvai Melogyija és az NDK-beli ETERNA cég vállalkozott arra, hogy új sorozatban jelenteti meg a leghíresebb hangversenyeinek felvételeit. Közöttük mindenekelőtt Beethoven öt zongoraversenyének előadását a clevelandi zenekarral és Széli György zenei irányításával. De a sorozatban szerepelnek természetesen Gilelsz több „kedvenc“ zeneszerzőjének a müvei is. Bach, Chopin, Edvard Grieg, Ravel és persze Prokofjev, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Sokan őt tekintették korunk leg- hivatottabb Beethoven-elóadójá- nak; ez csak részben igaz, mert ó az említetteken kívül Mozart zenéjét is a legnagyobb tökéllyel és közvetlenséggel játszotta. Talán ennek tulajdonítható, hogy lánya, Jelena Gilelsz - ma is jeles zongoraművész - főként Mozartot tolmácsolja legszívesebben. A közös szovjet-NDK vállalkozásnak kettős célja van. Egyrészt megőrizni az utókor számára korunk egyik legnagyobb zongoraművészének játékát, amelyben oly szerencsésen egyesül a precizitás, a szenvedély és a költészet. A másik: példaként állítani a jelen és a jövő fiatal tehetségei elé. (H) a csehországi barokk első reprezentánsa volt. A Loutna česká című ciklusának kiválasztott darabjait a két együttes szokatlan szépségű muzsikálással szólaltatta meg. Az esten közreműködő lu- ventus pedagogica női kar sajátos színt kölcsönzött a megszólaló daloknak. Az elsősorban szerelmi ih- letettségról árulkodó zenedarabok tenor- és szopránszólói a bel canto hatását tükrözték. A Musica Bohemica fafúvósain felhangzó melódiát a Szlovák Kamarazene- kar vonósai mintegy felvezették a szoprán és a tenor énekeseknek. Ez a muzsika a barokk zene egyik fontos elvének alapján született, amely a maga korában a különböző hangszercsoportok és az énekhang kontrasztjára épített zeneműveket eredményezett. Ennek hallgatása közben volt leginkább nyilvánvaló a két együttes, illetve a női kórus és az énekesek azonosulása. Az első résznek ez a befejező produkciója méltó hangulatot teremtett a második rész bonyolultabb és modernebb zene- iségú két alkotásának a befogadásához. Jaroslav Krček O lux mundi című két kamarazenekarra, női karra és tenor szólóra írt kantátájának szövegét Komenský egyik utolsó nyomtatásban is megjelent írásából merítette. A minden elemében modern hangzást a kamarazenekarok és a kórus diszharmonikus kapcsolódása adta. A bonyolult szerkezet egyben kifejezte a világ mai állapotának sajátságait is, ugyanakkor a befejezés reményt, felszólítást, tenniakarást sugallt a hallgatónak. A hangverseny befejező részében a zene teremtette igazi és őszinte örömöt Jaroslav Krček régi stílusú táncai szerezték. Ezek előadása közben mindkét kamarazenekar régi korok örömszerzó, szórakoztató kamarazenélésének stílusában játszott. A három régi stílusú tánc valójában a Bolondok hajója című balett zenéjéből készített szvit, amelynek ihletője Sebastian Brant német humanista volt. Ez nemcsak előadói, hanem alkotói sikere is volt Jaroslav Krčeknek, hiszen a közönség érzékenyen fogadta stilizált zenéjét. Ennek hatására felszabadultság és lelkesültség uralta a koncerttermet, ami a közreműködő művészekre is átragadt. A ráadásszámok tolmácsolása, amolyan újévi vidám ünneplése volt a zenének és a fellépő művészeknek. Bár a házigazda „szerepét játszó“ Bohdan Warchal vezette Szlovák Kamarazenekar ezúttal művészi alázattal segítette a Musica Bohemica együttes produkcióját, a saját előadású zeneművekben a tólük megszokott csillogóan tiszta játé- kot produkálta. SZUNYOGJUDIT Dúdor István: Az udvar végében Szellemi életünk igazán nem bővelkedik a szúkebb pátriánk művelődéstörténetének egyes fejezeteit föltáró munkákban, ezért az ebben a műfajban megjelenők, szinte színvonaluktól függetlenül, már a könyvesboltokba kerülésük pillanatában nagy érdeklődést váltanak ki. Csáky Károly közelmúltban megjelent Honti barangolások című kötetének egyes írásait ismerhette már folyóiratokból a téma iránt érdeklődő olvasó. így, közös szerkezeti egységbe ágyazva, kissé átdolgozva kapva kézhez őket, eseményszámba mennek. Ha a könyv műfaját kívánjuk meghatározni (és ez elsődleges feladat, mielőtt érdemben bármit is szólnánk róla), akkor valahol a tudományos ismeretterjesztés és a helytörténetírás között elhelyezkedő igényes útikönyvszerűségek sorában találhatunk neki helyet. Tudom, ez így eléggé szétfolyó kategóriának hat, de a kötet írásai is annyira szerteágazóak, hogy bármilyen szűkebbre szabott skatulyából kilógnának. Csáky Károly hagyományos eszközökkel megírt dolgozatait ugyanis olyan újszerű szerkezeti egységbe ágyazta, amelynek egyelőre csak itt tudok helyet találni. így meghatározva a munka műfaját, remélem, hogy ez nem ellenkezik szerzőnk eredeti célkitűzéseivel sem. A kötet lényegében két szerkezeti egységre bontható. Az első, terjedelmes útirajzszerű leírás, az egykori Hont megye földrajzi szempontok szerint sorba vett településeinek főbb nevezetességeit mutatja be. Véleményem szerint a használhatóság szempontjából a kötet előnyére vált volna, ha a szerző - nem akarván mellőzni az útikönyvszerűséget, ezért nem alfabetikus sorrendben közli az egyes településekről a tudnivalókat - csatolt volna a kötethez hely- és névmutatót is. Annak ellenére, hogy Csáky Károly kétségtelenül a legautentikusabb „hontológus“ tájainkon, csak sajnálhatjuk, hogy előzetesen nem konzultált bizonyos részproblémák szakembereivel (például régészekkel, történészekkel stb.). Abban az esetben tán sikerült volna elkerülnie olyan helytelen fordulatokat, mint például néhány település esetében az „őskortól való megtelepültség“ kérdése. A régészetben járatosak előtt ugyanis nyilvánvaló, hogy tájainkon gyakorlatilag minden mai település helyén, határában - egyszerűen a természeti-földrajzi viszonyokból adódóan - már az őskortól fogva - kisebb-nagyobb megszakításokkal - lakott ember. Épp ezért furcsa, hogy ezt a magától értetődő tényt a szerző néhány esetben megemlíti, máskor például Ipolyszalka (Salka) esetében, amikor a település határában több jelentős régészeti feltárás is zajlott, sót az eredményekről még írtak is, figyelmen kívül hagyta. No, de az efféle apró-cseprő, bár mégsem jelentéktelen botladozá- sait leszámítva, amelyeket a már említett szakvélemény, illetve az alaposabb lektori munka kiküszö- bölhetetett volna, megállapíthatjuk, hogy rengeteg adatot, eddig nem ismert vagy éppen elfeledett „apróságot“ hoz felszínre ez az ismereteinket gazdagító bőséges tárház, amivel fontos segédanyagává válhat a szülőföldjük művelődéstörténete iránt érdeklődő honfiak és az arra járó turisták számára egyaránt. A könyv szerkezetileg második részét alkotó dolgozatok ehhez az elsőhöz szervesen kapcsolódva, annak egy-egy résztémáját járják körül nagyobb alapossággal. (Megjegyezendő, hogy ezt az általam egy szerkezeti egységnek vett részt a szerző - nem teljesen következetesen - három tematikai csoportba osztotta. Az elsőbe a honti törökvilággal kapcsolatos írások, a másodikba néprajzi kutatástörténeti és egyéb művelődéstörténeti, a harmadikba pedig irodalomtörténeti dolgozatok kerültek). Egytől-egyig ismeretterjesztő írások ezek, jelentőségüket tekintve mégis két részre oszthatók: az első csoportba tartozóak a kutatás eddigi eredményeit foglalják össze (például Hódoltatás, adóztatás Montban, Ipolyi Arnold nyomában, Szeder Fábiánról és a palóckutatásról stb.), míg a másodikat olyan önálló kutatáson alapuló dolgozatok alkotják, amelyek művelődés- történetünk egy-egy elhanyagol- tabb részterületére világítanak rá (Emlékezés Pongrách Lajosra, A Honti Múzeumról, A Honti Kaszinó és társadalmi szerepe, Móricz Zsigmond Ipolyságon stb.). Kár, hogy ebbe a történeti, irodalmi, néprajzi kutatástörténeti összeállításba a szerző egyet sem sorolt be nagyszámú néprajzi leíró dolgozatai közül. Műfajilag és szerkezetileg is el tudtam volna képzelni a kötetben egy, a hontiak népi kultúrájának egy-egy résztémáját bemutató blokkot, s remélem, hogy csak azért maradt ez el, mivel a szerző egy külön, tematikus kötet számára tartogatja őket. A tetszetős kiállítású, papírkö- tésű könyvet meglehetősen alapos irodalmi tájékoztató, magyar-szlovák helynévjegyzék és viszonylag bőséges képanyag egészíti ki. A fent ismertetett kiadvány írásai mozaikszerűen kapcsolódnak egybe, így egyfajta honti kultúrtörténet körvonalait rajzolják meg. Ennek a tablónak vannak még persze hol kisebb, hol nagyobb hézagai - hiányzó mozaikkockái -, de Csáky Károly nagy alaposságáról felkészültségéről és kutatói alázatáról valló könyvét olvasva, eddigi irodalmi munkásságát ismerve, méltán bízhatunk abban, hogy ezek az űrök további dolgozatok megszületésével fokozatosan kitöltődnek. LISZKA JÓZSEF Betűkkel (is) rajzolni Deák György tárlata Deák György, a salgótarjáni születésű, de a gyerekkora óta Csehszlovákiában élő grafikusművész az elmúlt évben ünnepelte 50. születésnapját. Ebből az alkalomból kiállítást rendeztek alkotásaiból a bratislavai Gorkij utcai kiállítóteremben. Az eddigi munkásságára visz- szatekintő tárlat azt mutatja, hogy Deák György csendesen, ugyanakkor konokul járja a maga útját. Kerüli a hangzatosságot, szerényen szól az élet dolgairól. A képzőművészeti főiskola befejezése . óta, azaam hatvanas évek elejétől figyelmét a betű, az írás köti le: a bennük rejlő formai lehetőségeket vizsgálja. Képi világába régi kultúrák kalligrafikus jegyeit, ókori írásmódokat, középkori iniciálék ihlette motívumokat olvaszt be és fejleszt tovább. Kezdetben filozofikus gondolatok szimbolikus kifejezésére használta ezeket, később újfajta, úgynevezett modern ornamen- tum kialakítására törekedett. Gyakran antropomorf alakot öltő dekoratív síkkompozícióit tipográfiai elemek egymáshoz illesztésével formálta meg (A tipográfusnó). Témától függetlenül, a grafikáinak zömén felbukkanó betűmotívum (Bratislava új arca, A műhelyben) egyre gyakrabban stilizált emberi, növényi és állati alakzatokkal párosul, illetve módosul az utóbbi években. Mintha erősödne a művész természet iránti vonzalma. A jelekké egyszerűsített elemek tartalmát, valamint dekoratív funkciójukat a szimbolikusan alkalmazott színek még inkább hangsúlyozzák (Zöld hal, Barna környezet). Deákot szemmel láthatóan vonzza a sci-fi-festészet. Képes földönkívüli, fantasztikus lények és tájak megjelenítésére, különös, idegen „atmoszférák“ érzékeltetésére. Nem véletlen, hogy több tudományos-fantasztikus könyvet illusztrált. Az illusztráció egyébként a másik terület, melyet Deák György művel. A sci-fi irodalmon kívül elsősorban ifjúsági kalandregények illusztrátora (Verne, Jack London, May, Szombathy stb.). Az illusztrációról vallja, hogy annak egyrészt érthetőnek kell lennie, másrészt meg kell felelnie az irodalmi szöveg légkörének. Régi fametszetek példáit követve, biztos szakmai tudással készíti tollrajzait. Egy-egy esemény legdrámaibb, legizgalmasabb pillanatait ábrázolja több szemszögből, dinamikusan, néhány sík metszésével érzékeltetve a teret. A szögletes vonalakkal kialakított figurák, geometrikus sraffírozások konstruktív jelleget kölcsönöznek munkáinak. Deák György művelője a monumentális dekoratív művészetnek is. A tárlaton a már megvalósított nagyméretű alkotásainak a tervei is szerepeltek. Kisméretű munkáihoz hasonlóan, ezek sem hivalkodóak. Szem előtt tartva az épület funkcióját, itt is puritán egyszerűségre törekszik a művész. Előnyben részesíti a természetes anyagokat (például a követ); szolid színeket használ, kultivált színharmóniára törekszik. Ezek az alkotásai is szervesen illeszkednek a sajátos életműbe. A. GÁLY TAMARA Deák György: Csák Máté apródja (illusztráció Szombathy Viktor müvéhez, 1975) ÚJ SZÚ 6 1986. I. 17.
