Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
\ A Potsdamban, Berlin elővárosában rendezett konferencia - a három szövetséges nagyhatalom kormányfőinek harmadik és utolsó találkozója a második világháború alatt — jelentősen különbözött az első kettőtől, mégpedig azoknak a körülményeknek a tekintetében, amelyek között lezajlott. A náci Németország szétzúzása és a belőle kiinduló veszély felszámolása után komolyan jelentkeztek azok a centrifugális erők, amelyek megnehezítették a szövetségesek egyeztetett tevékenységét. A két társadalmi rendszer ellentmondásossága is éreztette hatását. Churchill, mint később Charles Bohlen, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyetesse irta, aki a „három nagy" valamennyi konferenciáján tolmács volt, a Szovjetunió iránt tanúsított magatartásában 180 fokos fordulatot hajtott végre. Nemcsak Nagy-Britannia álláspontjában, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kölcsönös kapcsolatokban is új irányzatok jelentek meg. í 945. május végén Harry Hopkins, Harry Trumannek, az Egyesült Államok elnökének személyes képviselője Moszkvában azt mondta Sztálinnak: barátai aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy olyasvalami történik, amit nem tudnak megérteni, ami azonban azzal fenyeget, hogy szétrombolja a két ország között a legutóbbi három évben létrehozott kölcsönös kapcsolatok szerkezetét. ÚJ SZÚ 5 1985. VII. 26. POTSDAMI KONFERENCIA Nehéz, de konstruktív párbeszéd E találkozón, valamint J. Daviesnek, az Egyesült Államok elnöke megbízottjának londoni látogatása során és a további eszmecserén egyeztették a „három nagy" konferenciájának megrendezésével kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A konferencia színhelyét, Berlint, Sztálin javasolta, kezdetének időpontját - július közepét - Truman elnök, a „Terminál“ nevet pedig Churchill. A „Terminál" szó szerinti fordításban „végállomást" jelent. Moszkvában ezzel kapcsolatban mindenképp el kellett gondolkodniuk azon, vajon az angol miniszterelnök javaslata nem célzás-e arra, hogy Potsdam az utolsó állomás lesz azon az úton, amelyet a szövetségesek megtettek, vagyis a háború során közöttük kialakult együttműködés vége. A döntő érdekek közösek A potsdami konferencia munkájában a német kérdés foglalta el a központi helyet. Már május 9-én, a Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmány aláírását követő napon, Sztálin kijelentette, hogy a Szovjetunió, bár ünnepli a győzelmet, nem szándékozik Németországot sem szétdarabolni, sem megsemmisíteni. Potsdamban a szovjet fél újra megerősítette azt, hogy Németországnak egységes államnak kell maradnia. A Szovjetunió azt a javaslatot terjesztette elő, hogy alakítsanak ideiglenes összné- met kormányt. Az Egyesült Államok és Anglia ellenvetései folytán azonban ezt a javaslatot nem fogadták el. A nyugati szövetségeseknek Németország szétdaraboiására irányuló terveivel kapcsolatban Sztálin ezt mondta a konferencián: „Németországot nem szétdarabolni kell, hanem demokratikus, békeszerető állammá változtatni." A szovjet fél ebből a célból Potsdamban konkrét javaslatot terjesztett elő Németország demilitarizálásáról, nácitlani- tásáról, demokratizálásáról és karielljei- nek megszüntetéséről. Azonkívül, a szovjet javaslat szerint, Németországnak legalább részben meg kellett térítenie azt a kárt, amelyet a Hitler-ellenes koalíció országainak okozott. A háborús bűnösöket pedig meg kellett büntetni a béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményeik miatt. A Németországgal kapcsolatos politika megtárgyalása az Egyesült Államok tervezete szerint folyt, amelyben a szövetségesek Németországra vonatkozó korábbi egyezményeinek sok tétele szerepelt. Ez lehetővé tette a kérdés gyors megoldását: már a második napon lényegében jóváhagyták a három hatalom Németországgal kapcsolatos, koordinált politikájának elveit. Sokkal nehezebbnek bizonyult a Németországgal szemben tanúsított bánásmód gazdasági elveit összeegyeztetni. A jóvátétel kérdését például csak a konferencia végén döntötték el. És a Németországot érintő, különböző kérdésekről folytatott éles vita mégsem terelte el a konferenciát attól, hogy megoldják a fő kérdést - a német militarizmus kiirtását és megsemmisítését, hogy Németország soha többé ne fenyegesse szomszédait vagy a világbékét. A részvevők döntő fontosságú, közös érdekei erősebbek voltak annál, ami elválasztotta őket. Mi volt e közös érdekek lényege? A moszkvai Pravda akkori cikke szerint az, „hogy örökre kiküszöböljék a német agresszió veszélyét, megakadályozzák a német imperializmus újjászületését, szavatolják a népek közötti tartós békét és az általános biztonságot". Európa háború utáni területi átrendezésének egyik legnehezebb problémája Németország keleti határainak megállapítása volt. Míg Königsbergnek és környékének a Szovjetunió részére való átadásának ügyét, amelyet már a teheráni konferencián (1943. november) megvizsgáltak, s Potsdamban gyorsan megoldották, addig Lengyelország nyugati határáról éles vita lángolt fel a konferencián. A szovjet küldöttség ragaszkodott ahhoz, hogy hívják meg a potsdami konferenciára a lengyel ideiglenes nemzeti egységkormány képviselőit. A három hatalom kormányfőivel és külügyminisztereivel Potsdamban történt találkozás alkalmával a lengyel delegáció sokoldalúan megindokolta Lengyelország ősi, nyugati földjeire támasztott igényét. Ezt a követelést a szovjet küldöttség támogatta. A konferencia döntésének kidolgozása során nem nélkülözhették a kompromisz- szumokat. Truman és Attlee, az új brit miniszterelnök, aki a konferencián Chur- chillt felváltotta (1945. július 28-tól), csak azzal a feltétellel egyezett bele a Szovjetunió és Lengyelország javaslatába, ha fokozott mértékben figyelembe veszik a német jóvátételnek és az új tagok ENSZ-be történő felvételének kérdésére vonatkozó álláspontjukat. Július 31-én James Byrnes amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy a lengyel határ kérdésében nem lesznek engedmények, ha nem érnek el megegyezést a jóvátételről és az ENSZ-be való felvételről. Ezeknek a problémáknak a megoldása után Lengyelország nyugati határának kérdését is végleg egyeztették. A konferencia arról is határozatot hozott, hogy a Lengyel- országban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot Németországba kell áttelepíteni, s ily módon megerősítette a határok állandó jellegét. A konferencián éles vita folyt arról, hogy a három hatalom milyen politikát kövessen a náci Németország volt szövetségeseivel kapcsolatban. Truman azt ajánlotta, hogy támogassák Olaszország felvételi kérelmét az ENSZ-be, s amellett is állást foglalt, hogy Olaszország kapitu- lációs feltételeit érvényteleníteni kell. A maga részéről a szovjet küldöttség ragaszkodott ahhoz, hogy Bulgária, Románia, Magyarország és Finnország az ENSZ-be való belépés eldöntése során ne kerüljön rosszabb körülmények közé. Az ezekkel az országokkal történő diplomáciai kapcsolatfelvétel ügyében Sztálin kompromisszumos javaslatot terjesztett elő, amely szerint mindegyik hatalom önállóan vizsgálja meg ezt a kérdést. Truman egyetértett ezzel a javaslattal. A vita az egész konferencia alatt folytatódott, de egyetlenegyszer sem csapott át nyílt ellenségeskedésbe. A kerek konferencia-asztal mellett többször is felharsanó nevetés pedig néha enyhítette a feszült légkört. így történt például, amikor Sztálin megkérdezte Churchilltől: ..... az angol parlamentben tartott felszólalásában kijelentette, hogy Olaszország örökre elveszítette gyarmatait. Ki döntött Így? Ha Olaszország elveszítette, akkor ki találta meg őket?" Nevetés hallattszott az asztal mellett. Churchill nem jött zavarba, és azt válaszolta, hogy a brit hadsereg állandó erőfeszítései, nagy veszteségei és rendkívüli győzelmei révén egyedül hódította meg ezeket a gyarmatokat. Truman is kérdést tett fel: valamennyit? Sztálin pedig helyénvalónak tartotta, ha emlékeztet rá: „Berlint pedig a Vörös Hadsereg foglalta el". Kölcsönös megértés a bizalmatlansággal szemben Ha valaki - csak felületesen is - áttekinti a konferencia záróokmányait, akkor is mély benyomást kelt benne a Potsdamban megvitatott problémák mennyisége és változatossága. Szerepel közöttük a külügyminiszteri tanács létrehozása, valamint Németországra, a háború utáni berendezésére és határaira, a háborús bűnösökre, Ausztriára, Lengyel- országra és határaira, a Németország volt szövetségeseivel való békeszerződések megkötésére és ezeknek az ENSZ-be való felvételére vonatkozó számos kérdés és még sok más. Sem az ismeretes bizalmatlanság, sem a feleknek a háború utáni világ problémáinak megoldásával kapcsolatos különböző megközelítése nem akadályozta meg a potsdami konferencia sikeres befejezését. Ez bonyolult, de tárgyszerű és konstruktiv légkörben folyt le. Amikor kétheti megfeszített munka után a konferencia megfogalmazta azokat a döntéseket, amelyekben a „három nagy" megállapodott, és az augusztus 2-ára virradó éjszakán Truman, az állandó elnök berekesztette a konferenciát, azt mondta, remélik, hogy hamarosan újra találkoznak. „Adja Isten - mondta akkor Sztálin, és hozzátette: Ezt a konferenciát talán sikeresnek lehet nevezni". Az olyan események jelentőségét, amelyek egy nép, egy kontinens vagy az egész világ sorsát érintik, a történelem határozza meg a legpontosabban. A potsdami konferenciával is így történt. A 40 éve tartó európai béke, amelynek alapjait ez a konferencia rakta le, mindenféle szónál ékesebben beszél arról, hogy annak, ami 1945 nyarán Potsdamban történt, maradandó jelentősége van. Hogyan akarják ezt elhitetni? A nyugat-európai társadalom mélyebb rétegeiben veszélyes, tompa moraj hallatszik: a munkanélküliség szintje itt történelmi szempontból vizsgálva is magas. Még sohasem volt ekkora a húszas évek végi - harmincas évek eleji „nagy válság" óta. Ugyanakkor az európai politikai vízválasztótól keletre a gazdasági helyzet lendületesen javul: erről nemcsak a KGST statisztikai jelentései tanúskodnak, hanem a szocializmustól igen távol álló szakértők számításai is. „Különleges fontosságra tesznek szed a kelet-európai szocialista országok" - állapítja meg a világ gazdasági problémáiról közölt elemzésében a II Popolo olasz lap, s hangsúlyozza, hogy Olaszország érdekelt a KGST- államokkal való kereskedelemben. „A keleteurópai gazdaság 1984-ben nagymériékben megélénkült", szögezi le a Washington Post is, és még sok más, ehhez hasonló vélemény hallható. Ez a helyzet ahhoz vezet, hogy számos nyugat-európai államban csökken az uralkodó pártok népszerűsége, növekszik az egyenjogú, kölcsönösen előnyös összeurópai együttműködés eszméjének vonzereje. Az óceánon túl, ahol „az oroszok elleni totális gazdasági háborút" tartják a nemzetközi kapcsolatok normájának (a jól tájékozott Washington Post kifejezése szerint), aggodalommal figyelik ezeket az irányzatokat. Megtörtént az Egyesült Államok elnökének „európai jelenése", aki fehér liliomokat hozott a fekete egyenruhásoknak: megkoszorúzta a volt SS-katonák sírjait. Pontosan kiszámított gesztus volt ez - a szélsőjobboldaliaknak nyújtott támogatás jele: ők aztán nem tévednek, megmutatják mindenféle ingadozó demokratának, hogy mi az igazi rend! Nem új módszer ez! De továbbra is megmarad a cikk elején taglalt probléma, amely a bur- zsoá sajtóban is visszatükröződik. Persze, sajátságos módon: ha a tőkés rendszerben egyre nyilvánvalóbbá válnak a destruktív irányzatok, akkor a nyárspolgár figyelmét a szocializmus úgynevezett „válságára" kell terelni. Mivel pedig a szocializmus eredményeit nincs mivel megcáfolni, a nyugati propagandának egyre ravaszabb kitalálásokhoz kell folyamodnia. Például ugyanaz a Washington Post egyszerre csak a Szovjetunió érdekeit kezdte „védelmezni"! Nemrég azt közölte, hogy az oroszok rendkívül nagy összegű segélyt nyújtanak Kelet- Európának: évente 25 milliárd dollári, s ez természetesen hátrányos az oroszok számára. Május elején pedig azt mesélte olvasóinak, hogy Moszkva többé nem kíván gyenge minőségű árukat vásárolni a keleti tömb országaitól. Micsoda megható „gondoskodás" a Szovjetunióról! E „gondoskodás" forrásai a burzsoá sajtó „szakosodásában" rejlenek. Miközben egyes újságok azt a tételt aknázzák ki, amely szerint a KGST a Szovjetunió partnerei számára hátrányos, a Washington Post a KGST-nek a Szovjetunió részére való hátrányosságát fejtegeti. Éppen a módszerek ilyen különfélesége kelt a bizalmatlan olvasó tudatában olyan érzést, mintha a szocialista rendszerben valami baj volna. íme, tessék: „A Szovjetunió fokozódó kereslete a jobb minőségű áruk iránt, amelyeket a keleti tömb országai nyugatra expodálnak, megszünteti fontos keményvaluta-bevételi forrásukat". Ez pedig „feszültséget hozhat létre a keleti tömbön belül“ (Washington Post). A KGST-országokban soha senki nem tagadta a termékek minősége problémájának fontosságát. Időszerűségét a KGST-tagországok kommunista és munkáspártjai központi bizottságai gazdasági kérdésekkel foglalkozó titkárainak tanácskozásán is megerősítették. J. Obodows- ki, a Lengyel Népköztársaság Minisztertanácsának elnökhelyettese, a KGST Végrehajtó Bizottságának elnöke, interjújában kijelentette:- Minden KGST-állam igyekszik javítani termékeinek minőségét. A minőség azonban nemcsak a hatásos külső, a jó csomagolás. A minőséget nem lehet kizárólag a gyárió vállalat erőfeszítései révén megjavítani, hanem csak a technikai haladás legújabb eredményeinek a termelésben történő meghonosítása alapján lehetséges. Ez pedig a probléma kollektiv megközelítését igényli. A KGST-országok hatalmas tudományos-technikai potenciállal rendelkeznek. A különböző országokban dolgozó tudósok és mérnökök erőfeszítéseinek egyesítése - éppen ez a termelés legkorszerűbb színvonalához vezető, biztos út. Az atomenergetikában, a csővezetékek építése terén, a vaskohászatban, a földgáz feldolgozásához és ebből a motorüzemanyag előállításához szükséges berendezések létrehozásában való sokoldalú együttműködés példáira hivatkozom. Itt valamennyien együtt használjuk fel a legkorszerűbb technikai és technológiai megoldásokat. Ilyen megközelítést tanúsítanak a KGST-or- szágokban a minőség problémája iránt. De egyáltalán nem annak az álláspontnak az alapján, hogy bárkinek a világpiaci érdekeit csorbítani akarnák, mint ezt provokációs módon a Washington Post írja. A. DRABKIN, az APN szemleírója PJOTR MIHAJLOV c Cü ■Q i ■§ «> o a V O) S c E 8 •c Q) > a> > sz o <
