Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-20 / 51. szám
HÁROM TÖREDÉK EGY KÉPBEN A gyújtás már tüzet fogott, a hasábok azonban még ellenállnak, pórusaikból egyelőre füst ömlik, melyet a huzat azonnal elkap és vadul repít ki a világba a megroggyant kéményen át. Néhány foszlánynak azért sikerül megszöknie, és óvatosan átcsúszva a spar- hert vaslapjai között, szótáradnak az egyszerű falusi konyhában, lágyan megérintik az öreget, aki sok éve fekszik itt a barna deszkaágyban, ahonnan a homályfoltos ablakon keresztül már csupán egy darabka eget láthat a külvilágból. A friss füstszagra megmozdítja fejét az öreg. Meg is fordítaná, fel is ülne ö, hallgatná közelebbről az immár eleven lánggal égő fahasábok pattogását, de nem lehet. T. Ilona, 75 éves: „Tizennégy éves voltam, a pusztán találkoztunk, ott laktak a majorban. Az apja mellett méhész- kedett, lovakkal is járt. Az uradalomnak volt nagy méhészete. Elöljáró gazda volt, gazdaféle, de különben árva gyerek. Dolgozott itt, ott, amott. Várjon, nem tudok így beszélni, megyek a fogamért. (...) Aratógazda is volt, munkásgazda is. Horvátországban is járt. Kislány voltam, amikor kitört a háború. Egy másik pusztáról jöttem a testvéremhez, akkor találkoztunk. Gyerekként ismertük már egymást. Három évig írt néha egy lapot. Nem volt olyan nagy udvarlás, nem volt olyan nagy szerelem, az a nyalás, tapadás, mint most. Ide- oda mentünk mulatságba. Ha tánc volt, megavizáltuk egymásnak. Különben a majorban gyakran táncoltunk, nem volt olyan szomorú az életünk. De a szerelemre nem nagyon értünk rágondolni. Napszámba jártunk, markot szedtem, nagy- szarvú magyar ökrökkel boro- náltunk. Azért közben nagyon szép udvarlás volt. Olyasmire nem is mertünk gondolni. A magtárban más legények belevágtak volna a búzába, de bírtunk velük. Akadt egy-két olyan lány, aki megesett, de nem köztünk. Azért akkor is voltak ilyenek. Én félre, sötétbe el nem mentem volna. Eljött, hozzánk, szórakoztunk, beszélgettünk. Tisztességesen, szé|3en udvarolt, én meg tisztességesen viselkedtem. Nem tett nagy szerelmi vallomást, én se. Tudtuk, hogy összetartozunk. Mink csendben is tudtuk egymást szeretni, nem kellett ahhoz beszéd. Mindig mint a gyerekek, még kergetóztünk is. Nem voltunk búvalbéleltek. Kis lakodalom volt, négy szál cigány muzsikált. Fiatalok voltunk, szépek voltunk, jól éreztük magunkat. A fiataloknak mindenkor jó. A szerelem mindig szerelem. Vigyáztam, hogy a szépségem az uramnak maradjon meg, ne másnak. A lakodalomban úgy mondták, hogy a szépségemet mossák a borral, az uramnak is ki kellett inni a poharat. Aztán elénekelték nekünk, hogy: Hosszú farkú fecske, Te barna menyecske, Hogy tudtál te idejönni, Erre az idegen földre. egyszerű falusi konyhában. De mi is mozdíthatná az időt? Hiszen minden, aminek meg kellett történnie, megtörtént már, sót több is annál. Egy-egy csésze tea még, egy kis rántott leves, néhány tyúk az ólban, havonként egyszer a postás, születésnapon és karácsonykor a gyerekek és az unokák - ennyi az egész. Az öreg tekintete fáradtan függ a mennyezeten, reggeltől estig, kivéve az álom óráit, meg amikor étellel ül ágya szélére a felesége. O. Anna. 83 éves: „Bár úgy lett volna régen, mint most. összekerültünk, mint két szerencsétlen szegény. Tizenkilencben. Vergődtünk, sehogy se ment. Kereseti lehetőség nem volt, huszonnyolcban kimentünk Párizsba. Az uram gyárba került, én meg takarítónő lettem. Bár sokat dolgoztunk, nagyon jól kerestünk. Kölcsönpénzből, mentünk ki, azt megadtuk, aztán küldtük haza a többit. Ez a ház is abból van. Mire hazajöttünk, harmincnyolcban, már állt a ház, felépítették az itthoniak. Az a tíz év szép volt Párizsban. De a szemünk mindig hazafelé állt. Itt éltek a szüléink. Megmaradtunk falusinak, ahogy elmentünk, úgy jöttünk vissza. Hogyan kerültem össze az urammal? Pesten szolgáltam, egyszer hazajöttem, bál volt. Felkért. Kezdtem olyan jól érezni magam! Nagyon helyes vagy, nagyon tetszel nekem, mondta. Nem lehetne összetartozni? Aztán elhívott marok- szedőnek. Aratómunkás volt, szüksége volt marokszedóre. Elmentem vele. Annyi mindennel jöttünk mi mindig haza, mint a méhecskék, de nekünk sose maradt semmi. Komoly volt, tetszett. Nagyon udvarias is volt. Most, hogy öregebb vagyok, arra gondoltam, miért nem volt akkor olyan divat, mint most. Hát nem tudtam volna én megcsinálni, amit a mai lányok. Én se lettem volna különb. Igaz, édesanyám azt mondta: nagyon szegények vagyunk. Neked, lányom, nincsen semmid, csak a becsületed. Pesten kérdeztem meg egy asszonytól, mi az a becsület. Mondta, az, hogyha fiúval szórakozik, nagyon vigyázzon. Ahol szolgáltam, a fiatalúr egyszer nagyon jajgat. Mi a baj fiatalúr, kérdezem. A vádlim, jaj, a vádlim. Mi az a vádli, kérdezem, és mondom, hogy megyek, szólok a nagyságos asszonynak. Jaj, nem, nem, tiltakozott. Reggel elmondtam a nagyságos asz- szonynak a megfigyelésemet. Legyen mindig zárva a konyhaajtója, mondta. Mikor Pestről hazajöttem, már tudtam, mi az a becsület. Az első csók köztem és az uram között az utcán történt, egy pádon. Azt mondta, ha már annyit beszélgettünk, szabad csókolóznunk. Én mondtam, hogy nekem még nem volt ilyen senkivel. Aztán csak megtörtént. És jó volt. A jó az mindig jó, ha idősebb is az ember. A mai lányok többet tudnak erről mondani. De régen szebb volt. Mindennek megjött az ideje. Én voltam a férjemnek az első, ő is nekem. Eleinte egy kicsit tanítga- tott a szerelemre. Ó huszonöt volt, én tizennyolc. Ha megmutatnám a férjem régi leveleit, az minden pénzt megér. Tizenkilenctől hetvenhatig voltunk együtt. Nem volt köztünk vita. Én azt mondom, ki lehet tartani szerelemmel. Tesz még a tűzre anyóka, aztán odamegy az ágyhoz, megcsókolja az öreg homlokát, jó éjszakát mond, majd beballag a szobába, kibontja haját, hálóinget ölt, s leül. Elüldögél még egy kicsit a barna deszkaágyon - a másikon. Nem jöttem ide, Kocsin hoztak ide. Csalfa volt az angyalom, Sej, azzal csalogatott ide. Ezt énekelték nekünk. Az édesanyám meg azt mondta, becsüld meg az anyósodat, az apósodat, mert embert neveltek neked. Ha más dolgod nincs, söprögess. Mindig csinálj valamit. Hát ilyen tanácsokat kaptam az anyámtól, ötven évet töltöttünk együtt az urammal.“ Talán megsimogatná a felesége kezét is. O mennyivel könnyebb lenne, ha legalább beszélni tudna ha nem okozna oly gyötrelmet a legrövidebb, legszükségesebb szavak kimondása is. Mennyivel köny- nyebb lenne közösen emlékezni, újraélni csak gondolatban is a nyolc évtizedet, az ifjúságot. De bent marad minden, belül áramlik a múlt, mind szakadozottabb képekben. Mozdul a dunyha, mozdul az anyóka is. Vajon mi jutott eszébe megint az én jó uramnak? V. Jolán, 74 éves: „A szomszédban sok inas vol, átmentem hozzájuk, mert a kártyához kevesen voltak. Két bandára játszottunk vígahetest. És akkor kezdett hozzám járni az egyik. Anyám nem akarta. Minek hívtad ki a lányom, mondta neki. Akkor az volt a szokás, hogy a legény kihívta a lányt. Aztán jött még egy. Ehhez kiengedett. Volt szerelem, hogyne lett volna. Fiatalok voltunk, csak kellett egymást szeretni. Először volt szégyenérzet, mindenkinél volt. Nyolcig valahol a dombokon sétáltunk, aztán szétmentünk. Amikor vőlegény volt, jött minden este. Amíg nem szeretett meg, csak a konyhában beszélgettünk. Májusban tartottuk a lagzit. Volt hosszú fátyol, fehér ruha, az uramnak új posztóruha. Azután már egy ágybán aludtunk. Mikor valaki asszony, az már nem lány. Én jöttem menyecskének ebbe a házba, mellettünk feküdt az após, ke vés volt a hely. Ma ha kettő összekerül, a harmadik már nem mehet oda. Ősszel elvitték az uramat katonának. Többet voltunk külön, mint együtt. Mindig katona volt. Édesanyám meghalt az első világháborúban, ó meg a másodikban.“ Ellebegtek a füstfoszlányok, tisztán árad a meleg, behul- lámzik a kredenc mögé, megmoccanja az agg bútordarabot, melynek felső részében fénytelen poharak, orvosságos- üvegek, mindenféle papírok beszúrva. Az anyóka visszaül a tűzhöz, összekulcsolja kezét, néz maga elé. Mintha állna az idő, olyan ez a kép itt, ebben az BODNÁR GYULA- Én tanúsíthatom... (Gyökeres György felvétele) Egykedvűen permetez a köd, traktor dübörög el az ablak alatt, tyúkok kapirgálnak kárálva az udvaron eleség után. Itt a konyhában háború kísért. Döbbenve hallgatom a nyolcvankilenc éves Bódls József lelke mélyéről felszakadó szavait:- Nekem mindenem elvitte a háború. Fiatalságomat az első világháború törte meg, fronton, fogságban mérhetetlen szenvedést okozva. Gyilkos fegyver, tífusz, éhhalál végzett szörnyű pusztítást. Három évig csak akkor húztam le a bocskort, ha megmosakodtam a Prut vizében. Dolgoztattak embertelenül, amit bírtam, de a megaláztatás nagyon fájt. Nem az, amikor száraiz kenyeret sem dobtak felém, hanem az, amikor belém rúgtak, szembe köptek, s én nem szólhattam.- Aztán valahogy hazavánszorogtam vérből, födelemből, de a sors rövidesen újabb megpróbáltatást mért rám. Jött a második világégés, egyetlen fiam a fronton halt meg, feleségem meg beleörült a háborúba, gyermeke elvesztésébe. Elborult elmével éveken át mindenhol katonákat látott. Sokat szenvedett szegény, s vele együtt én is. Én ápoltam hat éven át, *tt halt meg a karjaim között. Hát így. Hosszú, keserves sóhaj töri meg a csendet.- Szegény legény voltam, de bíztam az eszemben meg az erőmben. Nagyszarváról (Rohovce) Csenkére (Cenkovce) nősültem, összekupor- gatott pénzünkből vettem egy kevéske földet, bizakodtam, megleszünk szépecskén. Aztán megszületett a fiam, nagyon nehéz szülés volt, a feleségemnek nem is lehetett több gyereke. Jóeszü volt a legényke, mondtam, tanulj fiam, vidd többre mint apád, a tudás mindig nagy dolog. Itt nem volt iskola, hát Nagymagyarra (Rastice) járattam, aztán gimnáziumba Komáromba (Komárno). Nagy pénzt kellett fizetni akkor az iskoláért, Komáromban havi háremszázötven koronát, amikor egy mázsa rozs csak ötvenbe került. Földemből is eladtam, ruhát, cipót nem vettünk, félig levetkőztem de a fiam leérttségizett, öt nyelvből is jelesre. Ó mondta a ballagási beszédet, nagyon fájt, hogy nem lehettem ott, de a vonat ára negyven korona volt, a fiam havi kosztpénze, inkább nekiadtam.- Harmincegyben szegény esztendő jött ránk. Leállt a téglagyár, engedélyt kaptunk, hogy a kallódó téglákból iskolát építhetünk. Fel is húztuk rövidesen a két tanerős iskolát, hadd legyenek különbek gyermekeink. Én színdarabokat is tanítottam, legyen valami szépség, vigasz az életünkben, mondogattam. Aztán megszólaltak a fegyverek. . Könnycsepp csordul végig sorsverte arcán. Férfikönny.- Azt hittem beleszakadok ennyi szenvedésbe, de ösztönöm, meggyőződésem azt sugallta, tovább kell élni. Negyvenkilencben itt is szervezték a közöst, agitáltak engem is, egy ideig makacskodtam, győzzenek meg először másokat. Amikor megvolt az ötvenegy százalék, én is aláírtam, utánam a többi. Megkérdezték, lennék-e elnök. Mondtam, sosem hiányoztam az iskolából, amikor az egyszeregyet tanulták, tizenhét éves koromban meg már a férfiak közt vágtam a rendet. Nem volt könnyű, de a közös szekere itt sosem jutott kátyúba. Később tanfolyamokra küldözgettek, olyanokra, amelyeknek nem sok közük volt a munkámhoz. Meg hát sokat lettem volna el, hogy tudtam volna irányítani? Inkább lemondtam. Jöttek felsőbb helyekről, kérdezték, nem szégyellem-e, ha nem leszek elnök? Azt feleltem nekik, csak a lopás szégyen, a munka soha, akármilyen is az. Tíz évig az ellenőrző bizottság elnöke voltam, aztán megint dolgoztam a földeken. Egészen tavalyig, nyolcvannyolc éves koromig. Ha hiszi, ha nem, egy éve még száznegyven mázsa almát leszedtem, s odaálltam a fiatal helyébe, ha rosszul állt kezében a munka.- Idén valahogy gyengébb vagyok, de azért megfogom a lapátot, ha csak lehet. Mert akkor elfáradok, nem nyomasztanak annyira az emlékek, el tudok aludni. Tudja, az a legborzasztóbb, hogy ami múlt héten történt, arra alig emlékszem, ami meg hetven és negyven évvel ezelőtt esett meg velem, arra centire, mindenre. Látja, mikor elnémultak már a fegyverek, s itt, bennem még mindig pusztít a háború... Sóhajtom is százszor ezerszer a költővel legyen vége már...- Az azért jó, hogy nem élek egyedül, feleségem távoli rokonának gyermeke él itt, családjával. Idegenek, és mégsem azok, mintha gyermekeim lennének. Órákig beszélünk, aztán újra megkérdi:- Megírni engem? Olyan vagyok, mint sok más ember itt a Csallóközben, meg máshol. Birkóztam a sorssal, tévedtem is, mint mások. Rombolt, pusztított közöttünk a háború, hát legfeljebb ezért. Talán így elhiszik a maiak, milyen szörnyű, amikor ropognak a fegyverek. Szembenéztem a puskacsővel, meghalt a fiam, a feleségem, én tanúsíthatom. Már feltűnnek a főváros gyárkéményei, de fotós kollégámmal szótlanul ülünk a gépkocsiban. Nem tudunk megszólalni, vagy talán oly sok mindent szeretnénk egymásnak mondani... .20. SZILVÁSSY JÓZSEF i Ej lű MÄH...
