Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-22 / 47. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV* Afaßßafok éjszakák (Részlet) Azt mondják, hogy a bánat és a szenvedés megnyújtja az időt; mégis az első három nap, amelyet Szabu- rov az Anyát ért szerencsétlenség után eltöltött, ugyanolyan gyorsan röpült el, mint minden nap Sztálingrádban. Amikor később megpróbált visz- szaemlékezni akkori lelkiállapotára, azt állapította meg, hogy annak idején nem volt körülötte semmi más, csak a háború. A veszteség fájdalma ezekben a napokban egy pillanatra sem szűnt, s éppen szakadatlansága miatt feledkezett meg róla időnként, hogy a fájdalom benne él, a lelkében. Szaburov Procenkótól úgy tért vissza zászlóaljához, hogy érezte: valami nagyon nagyot kell cselekednie ezekben a napokban, valami olyat, amire egész életében emlékezni fog. Az, amit most tettek, és amit még tenniök kell, már nem pusztán hősiesség. Sztálingrád védőiben a makacs ellenállásnak valami egészen különös, állandó hajthatatlan ereje érlelődött meg a legkülönbözőbb okok együttes következményeként, annak eredményeként, hogy mennél több idő telt el, annál inkább lehetetlenné vált, akár egy tapodtat is, bármerre is hátrálniok, mert a hátrálás azt jelentette volna, hogy értelmetlenül pusztulnak el a visszavonulásban. Az is fűtötte az elkeseredett ellenállást, hogy az ellenség itt volt közvetlen a közelükben, mindnyájuk számára csaknem egyforma volt a veszély, s ha nem is szokták meg a veszélyt, de a veszély elkerülhetetlenségének érzése, meg az, hogy valamennyien, akik összeszorultak ezen a kis darab földön, ismerték egymás minden jó és rossz tulajdonságát, olyan törhetetlen egységbe kovácsolta őket, amilyenre addig sehol sem volt példa. Mindezek a körülmények együttvéve, fokozatosan teremtették meg azt a lebírhatatlan erőt, amelynek a „sztálingrádiak“ volt a neve; hogy ennek a szónak mi a hősi jelentősége, azt szerte az országban, s körülöttük mindenütt sokkal hamarabb megértették, mint ők maguk Sztálingrádban. Az ember lelke mélyén soha nem hiszi, hogy bármi is vég nélkül való: az a meggyőződés él benne, hogy egyszer mindennek vége szakad. Szaburov is, mint mindenki, aki akkor Sztálingrádban volt, így gondolkozott; nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy mindez 'mikor érhet véget, de azt sem tudta elképzelni, hogy vég nélkül tarthat így. S ez az éjszaka — amikor Procenko is, ő is, sokkal inkább érezte, mint tudta, hogy most már nem hónapokról, sőt nem is hetekről, hanem talán csak napokról van szó - új erőt öntött beléje. Elbeszélte Vanyinnak és Masz- lennyikovnak, hogyan zajlott le a vacsora Procenkónál, majd - amikor szürkülni kezdett - otthagyta őket a parancsnoki harcállásponton, ő maga pedig a századhoz indult. A zászlóaljban már nem sok ember maradt, így hát eltökélte magában, hogy mindegyikükkel beszél. Beléjük akarta önteni a közelgő győzelem érzését, azt az érzést, amely őt magát is áthatotta. Egész nap állt a harc. A németek aznap egész magatartásukkal igazolták Szaburov előérzetét. Nagyon gyakran, de elhamarkodottan támadtak, mintha csak attól tartottak volna, hogy amit ma nem foglalhatnak el, holnap már nem lehet az övék. Szaburovnak az volt az érzése, hogy a halálra sebesült vadállat az utolsókat rúgja, örült neki, annak az embernek bosszúvágyával, aki két teljes hónapon át járt együtt a halállal, éppen azért, ami ma kezdődött. De külsőleg ezen a napon is, a következőn is minden maradt a régiben; a harcok lankadatlan erővel folytak, a németek negyedszer is elfoglalták a kis teret Konyukov háza és az első század állásai között, és negyedszer verték ki onnan őket. Szaburov, szokása szerint, óvatosan viselkedett, a földre vetette magát, ha akna robbant, kövek mögé bújt, amikor füle mellett fütyülni kezdtek az ellenséges mesterlövészek golyói, s fedezékekben várta ki a bombázások végét. Bánata nem ösztökélte, hogy a halált keresse. Eddig sem kereste soha, s idegen maradt tőle most is. Életben akart maradni, elsősorban azért, mert türelmetlenül és szilárd meggyőződéssel várta a győzelmet, mégpedig pontos és meghatározott értelemben: várta, mikor veszik el végképp a németektől éppen azt a legközelebbi kis teret, a házat, amelyet egy héttel ezelőtt adtak fel, meg a mögöttük heverő romokat, amelyeket régi emlékek alapján még mindig utcának neveztek, aztán a háztömböt, a következő utcát, szóval mindazt, ami elterült a szeme előtt. Amikor aztán összegezték a nap eredményeit, s arról folyt a szó, hogy elesett két és megsebesült hét ember; meg arról, hogy a balszárnyon két géppuskát a transzformátorbódé romjaiból át kell helyezni a garázs pincéjébe; meg arról, hogy ha az elesett Fegyin hadnagy helyébe Buszlajev őrmestert nevezik ki századparancsnokká, az biztosan jó lesz; aztán arról, hogy az újabb veszteségeket számba nem véve, a szolgálatvezetők régebbi bejelentései alapján a zászlóalj most kétszer annyi vodkát kap, mint amennyi járna, ami egyáltalán nem baj, hadd igyanak, mert hisz hideg van; s folyt a szó arról, hogy tegnap Mazin órásmesternek szétroncsoló- dott a keze, s ha most a zászlóaljban utolsóul épen maradt óra, Szaburov órája is megáll, akkor már nem lesz, aki megjavítsa; meg arról is, hogy torkig vannak már az örökös kásával, jó lenne a Volgán át akár egy kis fagyott krumplit is kapni; meg arról, hogy ezeket és ezeket föl kell terjeszteni kitüntetésre, addig, amíg életben vannak, egészségesek és harcolnak, nem pedig akkor, amikor talán már késő lesz - egyszóval, amikor naponta ugyanarról beszélgettek, mint mindig, Szaburovban a bekövetkező nagy események előérzete egy árnyalatnyira sem homályosult el, s arról, hogy elenyésszen, szó sem lehetett. Eszébe jutott-e Anya ezekben a napokban? Nem, eszébe nem jutott, mert állandóan az eszében volt, fájdalma nem múlt el, nem csitult, és bármit is tett, egész idő alatt ott élt a lelke mélyén. Őszintén hitte, hogy ha Anya meghalt, akkor ebben az életben soha többé nem lesz szerelmes. Korábban sohasem ügyelt a magatartására, most azonban ellenőrizte önmagát. Éppen azért, mert bánat nyomta a lelkét, gyakran szinte vizsgálódva nézett önmagába, gondolatban azt kérdezve: úgy cselekszik-e, ahogyan azelőtt cselekedett, s nincs-e viselkedésében valami, amit bánata váltott ki? Aztán, miközben igyekezett úrrá lenni szenvedésén, próbált úgy viselkedni, mint mindig. A negyedikk nap éjszaka megkapta az ezredparancsnokságon a rendjelet Konyukov számára és néhány érdemérmet az embereinek; még egyszer elvergődött Konyukovhoz, s odaadta neki a kitüntetéseket. Ritkán esett meg Sztálingrádban, hogy azok, akik kitüntetést kaptak, még éltek. Konyukov megkérte Szaburo- vot, hogy ó tűzze mellére a kitüntetést, mert bal csuklóját keresztülvágta egy gránátszilánk. Mialatt Szaburov zsebkésével katonásan lyukat hasított Konyukov zubbonyán, hogy a kis csavarral odaerősítse a kitüntetést, , Konyukov feszes vigyázállásban a következőket mondotta:- Azt hiszem, százados elvtárs, hogy ha támadásra megyünk ellenük, legjobb lesz az én házamon keresztül. Most ostrom alatt tartanak minket, mi pedig innen egyenesen megrohanjuk őket. Hogy tetszik önnek a tervem, százados elvtárs?- Várj - válaszolt Szaburov -, ha eljön az ideje, végrehajtjuk.- S a terv maga helyes, százados elvtárs? - faggatta Konyukov. - Mi a véleménye?- Helyes, helyes - válaszolta Szaburov, magában arra gondolva, hogy támadás esetében valóban a leghelyesebb lesz talán Konyukovnak ezt az egyszerű tervét végrehajtani.- Egyenesen az én házamon keresztül, rájuk - ismételte Konyukov. - Legyen teljes a meglepetés. Ezeket a szavakat: ,,Az én házam“, gyakran és nagy élvezettel emlegette; nyilvánvaló, hogy a katonaposta eljuttatta hozzá azokat a híreket, hogy ezt a házat már hivatalosan is így nevezik a hadijelentésekben: „Konyukov háza“, amire határozottan büszke volt.- Kifüstölődik a német ebből a házból - mondta Konyukov, amikor Szaburov már menni készült. - Mire nem vetemednek: a gazdákat sebesítik meg - és elmosolyodott, amint sebesült kezére mutatott. - Ez a szilánk nem nagy, de keresztülvágta a csontot: az ujjaim egyáltalán nem hajlanak... Százados elvtárs, jelentse a fölöttes parancsnokságnak, hogy ha kezdődik a támadás, a rohamot az én házamon keresztül indítsuk meg! Szaburov nagyra becsülte Procen- kót, és tudta, hogy szavai mögött felső vezetés szavai rejtőznek, mégis az, hogy az elkövetkező támadásba vetett szilárd hit nemcsak Procenkó- ban, hanem Konyukovban is megvolt, még nagyobb mértékben megszilárdította azt a meggyőződését, hogy nem is történhet másként. Amikor Szaburov hazatért Konyu- kovtól (már hajnalodott), Vanyin a századoknál volt, de Maszlennyikov az asztalnál ült, bár nem volt semmi tennivalója, s már rég lefekhetett volna. Az utóbbi napokban mindig ott akart lenni Szaburov oldalán. Amikor az éjjel Szaburovnak azt mondta, hogy elmegy vele Konyukovhoz, Szaburov határozottan elutasította, s Maszlennyikovnak itt kellett maradnia. Maszlennyikov itt ült tehát, tele aggodalommal. Szaburov belépett, némán bólintott Maszlennyikovnak, ugyancsak" szótlanul lehúzta csizmáját, levetette zubbonyát, és lefeküdt az ágyra.- Rágyújt? - kérdezte Maszleny- nyikov.-Rá. Maszlennyikov odanyújtotta dohányosdobozát. Szaburov cigarettát sodort és rágyújtott. Észrevette és nagyra becsülte Maszlennyikov tapintatos hallgatását; ezt az oly ritka viselkedést a csapás óráiban csak a valóban testi-lelki barátok tanúsítják egymás iránt. Maszlennyikov nem kérdezett tőle semmit, nem vigasztalta, de néma jelenlétével állandóan és megindí- tóan emlékeztette, hogy nincs egyedül bajában. « Most ott ült Maszlennyikov mellett, s egyszerre gyöngédség öntötte el a szívét a fiú iránt. A legutóbbi napok során most gondolt először örömmel arra az időre, amely el fog következni valamikor a háború után, amikor majd messze innen valahol összetalálkoznak, a ház egyáltalán nem hasonlít majd ehhez, az öltözékük is egészen más lesz, és emlékezni fognak mindarra, ami ebben a fedezékben, az ötszörös védőtető alatt, ezekben a hideg lövészárkokban, az apró szemű, jegesen szúró hó hullása közben velük történt. És egyszerre kedvesek lesznek majd számukra ezek a bádogbögrék s ezek a sztálingrádi ka- tyusák lövedékhüvelyeiból készült lámpák és az egész kényelmetlen lövészárokélet, sőt még a veszélyek is, amelyek már mögöttük maradtak. ROZVÁNY SZIDÓNIA fordítása * Hetven éve született a világhírű szovjet író. A beszélgetés a szerelemre terelődött, s az, asszonyok egybehangzóan leszögezték, hogy a férfiak nem tudják úgy kimutatni érzéseiket, mint illik. Minden, amit várni lehet tőlük, az a legjobb esetben egy csokor ibolya tavasszal, valami apró ajándék, ha nem tiszta a lelkiismeretük, és puszipuszi, viszontlátásra, ha a barátaikkal találkoznak. A nők ezzel szemben sokkal többre képesek. A férfiak védekeztek, ahogy tudtak, de mindennél ékesebben hiányzott a bizonyítékuk. Éppen gyorsan témát akartam változtatni, amikor a feleségem azt mondta:- Azért van ez, mert a férfiak a szerelemben főleg kielégülést keresnek, a saját önzésük kielégítését, a nők pedig alapvető társadalmi intézményt látnak benne, amelyet egész tisztességesen véd a törvény. A következmények sora származik ebből, nem akarok ezekre kitérni. Egy történetet akarok nektek elmondani, egy különös helyen bukkantam rá, ahol a körülmények folytán tartózkodtam. írók és művészek menedékháza volt, festői fekvésű helyen, az Alpok lábánál, olajfák és ciprusfák között. Az ablakból ráláttunk a napsütötte völgyre, ahonnan odahallatszott a madárdal. A ház magányosan állt a hegyoldalban, de félórányi járásra egy kisváros terült el, isten háta mögötti hely, a szaracénok ellen építették védekezésül a meredek, sziklás hegy csúcsán. A városkában nem sok ember lakott, mindenkinek megvolt a maga története. Érdemes volt elmesélni, ha nem volna messze, de mint tudjuk, azok a történetek, amelyek messze játszódtak le, veszítenek hitelességükből. A feleségem egy pillanatra félbeszakította mon- dókáját, tekintetét az ablakra szegezte, s látszott, hogy számára a sziklán épült városka egyáltalán nincs messze, s úgy látja, az üvegen túl, azon a szürke téli estén, mintha a tenyerében lapulna.- A városka lakói - folytatta a feleségem - éppoly festóiek voltak, mint maga a város, s az alkalmi turistáknak szórakoztató helyi színfoltot jelentettek. Én azonban nem turista voltam, köztük éltem, s mint olyanok érdekeltek, nem pedig mint országjáró benyomások háttere. Talán már említettem, hogy a világon mindennél jobban érdekelnek az emberek. Rövidesen majdnem mindenkit megismertem, különösképpen jó barátságba kerültem Schultze asszonnyal, a német irodalom műfordítójával, aki már évek óta járt oda, ott lakott és mindenkivel jóban volt. Schultze asszony végtelenül kedves és tiszteletreméltó személy, de minden alkalommal hallatlan mennyiségű helyi málna- meg narancsvirágbort ivott, minek következtében meglehetősen gyorsan hasznavehetetlenné vált. Energikusan és határozottan kellett hát kamatoztatni Schultze asz- szony hasznavehetőségét, mielőtt még teljesen alkalmatlanná nem vált. Nagy jártasságot szereztem benne, s nem éppen rossz eredményeket értem el.- Ha a házunk felől indultunk a városba, elhaladtunk egy kert mellett. A ker+ben olykor-olykor láttam egy szép idős hölgyet, a virágok fölé hajolva. Amikor megtudtam, kicsoda, bementem a kertbe, és szó nélkül kezet csókoltam neki, mert szült és felnevelt egy fiút, aki a legbölcsebb és legszebb könyvet írta a felnőtteknek, a Kis herceget. Aztán egy árnyékos kapualj mellett vezetett az út, s a kapualjban mindig állt egy ősz öregasszony, s maga elé sza mer - fe Csa láth min ő i: vés: piac férfi egy re j sep eml tere sza vei állt má: áss lyer elkc törti ott, mo: min a h egy köll tété köh és hoc hoc áss VALENTYIN RASZPUTYIN MOTOROS HAJÓN A kisfiú ugyancsak a folyón indult első utazására... A hajó ablakán, a víz keskeny sávján túl egyre csak siklott, siklott a part, a tat mögött meglepődve és kelletlenül pezsgett a víz, majd mintha összeszedte volna magát, kétfelé görgette a hullámokat. A part gyakran változott: hol alacsony, élénkzöld volt, friss füvén tehenek legeltek, hol hirtelen part magas- lőtt a kanyaron túl, fent épületek emelkedtek, lefelé, a vízhez, a ladikokhoz lépcső vezetett, a ladikok mellett gyermekek kiabáltak, integettek mind a két kezükkel, a házaknál - tenyerükből napellenzőt csinálva - felnőttek álltak. Lám, a nap is elment, sűrű sötétség borult a partra, csak közvetlenül a víznél sárgállott keskeny kavicssáv. A távolban szinte megfoghatatlan szürke pára vonta .be a mélyen méghajló, hallgatag helyeket. Itt-ott már apró fények furakodtak elő, de néhányan pislogva el is tűntek, beleolvadtak az alkony bizonytalan, remegő világosságába. Az ég olvadónak, elmosódónak látszott, a csillagok még nem bújtak ek határ lágyan és összefolyt a földdel nál egyenletesen í gott a víz, a köveke felöl meg óvatos-lc hallatszott. Egészen közel gott el, magas és nalú, mint egy us most a szigeteken, és finom fű nő, aki különösen gazdag« rulnak a virágok, oldalra dőlnek a fái feszes gyökereiket vetve, keményen é nak. A víz mentér cserjék nőnek, táv gyós bokrok - töbt a szigeten mindig dálatos - csalóka, szerű - érzése t lassan és méltósác jón, gőzösön utazó szilárd földön álls alatt, ide-oda mozi meg, hol jobbra, f a talaj, és már nem - óvatosan és rejti valahová. Éjszaka a folyó
