Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-22 / 47. szám
MAR NEM HASZNÁL „Az utóbbi tizenöt évben az Egyesült Államok gazdaságában semmi sem működik úgy, ahogy kell. Küszködünk az egyre fokozódó »stagflációval« - az erőteljes visszaesések, a nagy munkanélküliség és az infláció kombinációjával... Üzembezárási hullám söpör végig iparunkon, rengeteg munkást fosztva meg munkájától, településeket néptelenítve el és tönkretéve egész vidékeket... Pusztul az infrastruktúra: az utak, a hidak, a vízvezeték-rendszerek stb. A társadalom- biztosítási rendszert pénzügyileg több ízben is megnyirbálták. Az egészségügy válságban van. S mindez igen érzékenyen érinti népünket.“ Ilyen megállapításokkal kezdődik Edward Boorstein marxista amerikai tudós New Yorkban megjelent „Mi várható?... Az Egyesült Államok gazdasága“ című könyve. Ez a könyv közérthető, olvasmányos és mégis tudományos, ami a szerzőnek arról a nem mindennapi képességéről tanúskodik, hogy népszerűén fejtsen ki bonyolult problémákat. Következtetéseit gazdag tényanyagnak, a legjellemzőbb gazdasági jelentéseknek, a tőkés gazdasági mechanizmus összefüggéseinek a kritikai elemzése után vonja le. * Érdekes módon vizsgálja a válság gyökereit: módszere kiterjed mind az Egyesült Államok gazdaságára, mind pedig társadalmi élete valamennyi többi oldalára. „Ezt a jelenséget sok specifikus ok váltja ki - állapítja meg. - Nekünk ezeket ugyanolyan alaposan kell tanulmányoznunk, mint a jó szerelőnek a gépkocsi működési elveit.“ A könyv két fő kérdést vet fel: a tőkés fejlődés milyen fázisában van ma az ország és ez miképpen hat ki a gazdaság működésére, hogyan befolyásolják a kolosszális katonai kiadások a gazdasági és társadalmi életet? A tőkés termelési mód lényege: érték- többlet létrehozása. Ennek a marxista tételnek a helytálló voltát akaratlanul is megerősítik az Egyesült Államok iparmágnásainak nyilvános kijelentései, amelyeket Boorstein idéz. Edgar Speer, az United States Steel igazgató tanácsának elnöke például azt mondta, hogy az acéliparnak nem az az üzlet, hogy acélt gyártson, hanem az, hogy pénzt csináljon. Szinte szó szerint ugyanezt állapította meg Alfred P. Sloan, a General , Motors igazgató tanácsának elnöke is: „A cég legfőbb célja, hogy ... pénzt csináljon, nem pedig csak egyszerűen autókat gyártson.“ A maximális profit hajszolása közben a tőkések elzárkóznak az elől, hogy emeljék a dolgozók bérét, hogy rövidítsék a munkaidőt, csökkentsék a munka intenzitását, javítsák a munkások egészségügyi körülményeit és a munkavédelmet, hogy törődjenek a környezettel. A szerző világosan kimutatja, hogy a kapitalizmusnak a szabadverseny szakaszából a monopolista, majd az állammonopolista szakaszba való átnövése elmélyítette az összes jellemző ellentmondásait és elsősorban az alapvető ellentmondást: a termelés társadalmi jellege és a munka eredményei elsajátításának magántulajdonosi formája közötti ellentmondást. A burzsoá államnak a gazdasági életbe való beavatkozása nem született meg a tőkés termelés spontaneitását, fejlődésének ciklikus jellegét és a válságok elkerülhetetlenségét. A XIX. század eleje óta az Egyesült Államok több mint 40 gazdasági ciklust élt át, s ebből nyolc a második világháború utáni időszakra jut. A helyzetet még csak súlyosbítja a nagyarányú tőkeexport, amely az imperializmus egyik legfőbb ismérve. A tőkekivitel, amelyről Lenin azt mondta, hogy „nem más mint élősdiség a négyzeten“ (Lenin összes Művei. 30. köt. Kossuth Könyvkiadó 1971. 159. old ), azt jelenti, hogy ezrével telepítenek át külföldre vállalatokat (amelyek az országon belül is termelhetnének), vagy más szavakkal, hogy munkahelyek szűnnek meg, és ezzel egyidejűleg csökken az amerikai export és növekszik az Egyesült Államoknak az áruimporttól való függése. A szerző a következő adatokat közli: a külföldön eszközölt közvetlen amerikai beruházások az 1940. évi 7 milliárd dollárról 1980 végéig 213 milliárd dollárra nőttek; a transznacionális vállalatok külföldi részlegeinek a termelése a többszöröse az Egyesült Államok egész exportjának. A szerző behatóan foglalkozik a gazdaság militarizálásának következményeivel. Marxnak azt a megállapítását, hogy a háború „közvetlenül gazdaságilag ugyanaz, mintha a nemzet tőkéjének egy részét vízbe dobná“ (Marx és Engels Művei 46/1. köt. Budapest 1972. 49. old.) teljes joggal vonatkoztatja a háborús készülődés anyagi ráfordításaira is. „1946- tól 1980-ig, mielőtt még Reagan megkezdte volna a hatalmas arányú fegyverkezést, az Egyesült Államok katonai kiadásai 5,2 billió dollárra rúgtak (1980-as árakon) állapítja meg. - Ez három és félszer annyi, mint az Egyesült Államok összes katonai kiadásai a második világháború idején, és kétszer annyi, mint 1980-ban az egész brutto nemzeti termék...“ A háború utáni időszakban tehát annyi pénzt „dobtak vízbe“, amennyi elegendő lett volna ahhoz, hogy minden amerikai család egy 90 000 ezer dollár értékű új otthonhoz jusson. A fegyverkezésre, a személyi állomány és a külföldi katonai támaszpontok fenntartására fordított roppant kiadások növelik a szövetségi költségvetés és a fizetési mérleg deficitjét, s mindenféle más hátrányos következményekkel is járnak a gazdaság és a nép szempontjából. Boorstein, miután a könyv első fejezetében megvizsgálta az állammonopolista kapitalizmus mélyülő válságának, ahogy ő mondja, „fundamentális“ tényezőit, a következő fejezetekben kimutatja, hogyan nyilvánul meg ez a válság az ország társadalmi-gazdasági életének különböző területein. Hangsúlyozza, hogy a monopoltőkés burzsoáziának és az érdekeit védelmező államapparátusnak a manőverezési lehetőségei mindjobban összeszűkülnek. A háború utáni időszak legsúlyosabb, 1974-1975-ös gazdasági visz- szaesése, majd az 1980-82-ben egymást követő két válság a felére csökkentette az Egyesült Államok gazdasági növekedésének átlagos évi ütemét: az 1948 és 1973 közötti 3,8 százalékkal szemben 1974 és 1982 között 1,9 százalék volt. „Az egyidejűleg inflációtól és nagy munkanélküliségtől sújtott gazdaság - olvasható a könyvben - olyan, mint a két betegségben szenvedő ember, aki miközben igyekszik kigyógyulni az egyikből, súlyosbítja a másikat.“ A szerző rávilágít arra, hogy mennyire tarthatatlan az „inflációs spirál“ burzsoá elmélete, s megállapítja, hogy a munkás- osztály korántsem előidézője, hanem áldozata az inflációnak, amelynek gyökerei elsősorban a katonai kiadások féktelen növelésében, a szövetségi költségvetés krónikus deficitjében, a kapitalizmus pénz- és hitelrendszerének a válságában keresendők. Az Egyesült Államok elnöke által 1984-re beígért kiegyensúlyozott állami költségvetés helyett a költségvetésben akkora deficitek képződtek, amilyenekre az országban még nem volt példa. S jellemző, hogy Reagan ennek ellenére, a „kínálatorientált gazdaság“ koncepciójától vezérelve, jelentősen leszállította a részvénytársaságok és a gazdagok adóit. Igen alapos vizsgálatnak vetette alá a könyv szerzője az Egyesült Államok nemzetközi pozícióinak gyengülése felé mutató tendenciáit. Persze, ez a folyamat, amelyet a tőkés fejlődés egyenlőtlenségének a törvénye idéz elő, korántsem egyenes irányban halad, hanem, különösen az utóbbi években, éles kanyarokat tesz. Mindamellett igaza van a szerzőnek, amikor hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi mérlegének nagy hiányai hátrányosan befolyásolják a gazdaságot, hogy az ország 'olajexportőrből -importőrré vált, hogy az amerikai imperializmus sok pozícióját vesztette el a tudományigényes termékek világpiacán, hogy csökkennek az ország aranyvaluta-tartalékai, hogy fokozódik a dollár bizonytalansága. Boorstein sok példával illusztrálja azt a megállapítást, hogy mély, évtizedek óta húzódó válság sújtja az Egyesült Államok iparát, különösen az olyan vezető ágazatait, mint az acélipar és az autóipar. A válság egyik szociális aspektusa az, hogy a teljes és részleges munkanélkülieknek egy csaknem 20 milliós serege képződött. Közrejátszott ebben a többi között a beruházásoknak a régi, alapvetőiparágakból az új, tudományigényes ágazatokba való átáramlása és az úgynevezett „magas technológia“; a mikroelektronika meghonosítása, a termelés ro- botosítása és a komplex automatizálása. A válság roppant pénzügyi nehézségekbe sodorta a városokat, mégpedig nem is csak a New Yorkhoz hasonló óriásvárosokat, hanem a legkisebbeket is. Érzékenyen érinti a társadalmi-gazdasági infrastruktúrát, amelynek fenntartására és az ezzel kapcsolatban elkerülhetetlen javítási munkálataira a legközelebbi évtizedben 2,5-3 billió dollárra volna szükség. Mindez szükségképpen kihatott az Egyesült Államok népessége nagy tömegeinek az életére. A szegénységi és éhezési szint alá szorult nem 34 millió amerikai, amint ezt hivatalosan elismerik, hanem legalább 55-60 millió. A legsúlyosabb helyzetekben a rasszizmustól és diszkriminációtól is súlytott nemzeti kisebbségek vannak: az afroamerikaiak, a Puerto-Ricó-iak, az indiánok, az Ázsiából és Latin-Amerikából származók. Ki a felelős azokért a bajokért, amelyek az Egyesült Államok népét sújtják? Az olvasó egyértelmű következtetésre jut: a monopoltöke és az érdekeit képviselő kormány, amely iszonyú fegyverkezési hajszába kezdett, felemésztve az amerikai gazdaság korántsem kimeríthetetlen tartalékait. „Az Egyesült Államok uralkodó osztálya komoly nehézségekkel áll szemben, s megvan az a veszély, hogy egyszer majd úgy érzi, kénytelen érdekei védelmében a fasizmus valamiféle amerikai változatához folyamodni“ - állapítja meg a szerző. S ezt a következtetést vonja le: „Az, amit tapasztalunk, nem holmi külön válság, hanem a kapitalizmus általános válsága, és csakis az egész rothadó rendszer felszámolásával lehet végleg megoldani ezt a problémát“. Edward Boorstein könyve nem holmi szobatudós szenvtelen közgazdasági vizsgálódása, hanem politikailag kiélezett pamflet, amely nemcsak leleplezi az imperializmust és elutasítja a passzív szemlélődés taktikáját, hanem aktív cselekvésre is felszólítja az ország összes antiimperialista erőit. ANATOLIJ SAPIRO professzor, a közgazdaságtudomány doktora A SZOVJETUNIÓBAN A PÁRTONKÍVÜLIEK IS KÉSZÜLNEK A PARTKQMCbP^SSZUSRA ÚJ szú 5. XI. 22. A Szovjetunióban több mint 17 millió 260 ezer előfizető nyitja ki minden reggel a szakszervezetek vezető újságját, aTrudot. A legutóbbi időben mindegyik számában bőséges válogatás található olyan anyagokból, amelyek arról számolnak be, milyen tettekkel és eredményekkel készülnek az SZKP soron következő XXVII. kongresszusának megünneplésére az iparvállalatok, építkezések munkásai, mérnökei, szakemberei, a kolhozok és szovhozok falusi dolgozói. És bárhonnan érkezzenek is a jelentések, mindegyik a dolgozóknak arról az elhatározásáról számol be, hogy a normákban előirányzott kötelezettségeknél nagyobb felajánlásokat tesznek, az ország számára szükséges, több terméket gyártanak. „Az emberek gondolkodnak, lehetőséget keresnek, hogyan dolgozhatnak jobban és segíthetnek társuknak“ - mondta V. Szkri- lev, a „Himvolokno“ kurszki termelési egyesülés szak- szervezeti bizottságának elnöke, kollektívájában a kongresszus előtt kialakult légkört jellemezve. „Valamennyi brigádban, műhelyben munkásgyűlések voltak. A munkások és a mérnöki-műszaki dolgozók javaslatai lehetővé tették, hogy felülvizsgáljuk az eredetileg vállalt felajánlásokat, gyorsabb ütemet jelöljünk ki a munkatermelékenység fokozására, a termékgyártás növelésére, a minőség javítására“ - közölte J. Valentyejcsik, a belorussziai Minszki Motorkerékpár- és Kerékpárgyár szakszervezeti bizottságának elnöke. A Komszomolszkaja Pravda, a szovjetország vezető ifjúsági újságja, a Lityeraturnaja Gazeta, a Szovjet írók Szövetsége vezetőségének sajtóorgánuma, és más kiadványok is rendszeresen közölnek cikkeket a soron következő pártkongresszus előkészületeiről. E lapok anyagaiban a gazdasági, szociális és kulturális életnek azok a problémái tükröződnek vissza, amelyek a pártkongresszus küszöbén nemcsak a kommunistákat, hanem a pártonkívülieket, a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség valamennyi képviselőjét is igazgatják. A szovjet valóság jellemző vonása az, hogy a dolgozók társadalmi szervezeteinek vezető szervei is meghatározzák, milyen magatartást tanúsítanak a pártfórum iránt. A szakszervezetek (számuk országos viszonylatban 750 ezer) feladatainak külön plénumot szentelt a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsa. A szakszervezeteknek jelenleg 136 millió tagja van, vagyis gyakorlatilag a népgazdaság valamennyi dolgozója sorai között van. Tőlük függ döntő mértékben annak az irányvonalnak a megvalósítása, amelyet az SZKP dolgozott ki a gazdaság intenzitásának gyorsított ütemű fokozására. A Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának plénuma arra szólított fel, hogy minden munkás, mérnök, szakember a tudományostechnikai haladás aktív résztvevője legyen, konkrét alkotó feladat megoldásán munkálkodjon.- Az össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága is hasonló napirend jegyében tartotta meg plénumát. Ez az ifjúsági szervezet mintegy 42 millió fiatalt egyesít soraiban, ezeknek több mint a fele a népgazdaság és a kultúra különböző ágazataiban dolgozik. A plénum megállapította, hogy a komszomolisták hajlandóak a maguk részéről elősegíteni a szovjet népnek az ország társadalmi-gazdasági fejlesztése meggyorsítására irányuló erőfeszítéseit, a termelés intenzitásának fokozását és a tudományostechnikai megújulást, a társadalm élet más területeinek fejlesztését. Az ifjúság körében mindinkább kibontakozik az azért folytatott verseny, hogy aláírhassák a Lenini Komszomol jelentését a legfelső párttórum- nak, hogy minden területen olyan eredményeket érjenek el, amelyek megfelelnek a kor követelményeinek. A Szovjetunióban a Komszomol patronálja a népgazdaság legfontosabb építkezéseit. Ezeket élmunka-épít- kezéseknek nevezik. Elhatározták, hogy ezekre az építkezésekre 20 ezer önkéntesből - fiatalokból - álló brigádtagokat irányítanak, és ezeket az SZKP XXVII. kongresszusáról nevezik el. Mi a magyarázata annak, hogy a Szovjetunióban a pártonkívüliek is tevékenyen készülnek a pártkongresszusra, ennyire szívükön viselik az SZKP ügyeit, szándékait és politikáját? Mert „az ország társadalmigazdasági fejlesztése meggyorsításának legfőbb értelmét a párt a nép jólétének szüntelen fokozásában látja“ - hangsúlyozta Sz. Salajev, a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának elnöke. A szovjet emberek saját tapasztalataik alapján győződtek meg arról, hogy az SZKP társadalmi-gazdasági politikája megfelel a nép, minden család, minden ember érdekeinek. Megvalósítása szavatolja a nép jólétének szüntelen növekedését, a dolgozók szükségleteinek kielégítését. Például ez a tény is erről tanúskodik: a háború előtti, 1940-es évhez képest az egy lakosra jutó reáljövedelem több mint hatszorosára nőtt. Az SZKP jelenlegi felkészülése a soron következő kongresszusra is azt mutatja: a pártnak a gazdaság gyorsított ütemű fejlesztését célzó erőfeszítései arra irányulnak, hogy szüntelenül tovább fokozzák a nép jólétét, javítsák a szovjet emberek életének valamennyi oldalát, kedvező feltételeket hozzanak létre a személyiség harmonikus fejlődése számára. DMITRIJ GAJMAKOV az APN szemleírója ■ HI W HHhHIUHHIm H HSIRmb HaHHH ^^H| HjjHH&^HR
