Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-15 / 46. szám
felület harmonikus egységét, oly sok más helyhez hasonlóan, itt is megbontja jóné- hány egymás mellett sorakozó hétvégi kertház. S bár kivitelezésükben különben korszerűek és takarékosak, nem állja meg és megjegyzi: „Úgy illik ez ide, mint tehénre a gatya, de hát...“ és tehetetlenül széttárja a karját és felvonja a vállát. A tó tulajdonképpen a Morva folyó egyik holt ága. - Értékes növényi közösségekre találunk itt - mondja dr. Éva Bosáöková, majd a szakember fölényes biztonságával sorolja a ritka növények szlovák és latin elnevezéseit. - S ez egyben a víziszárnyasoknak is egyik kedvelt helye. Darvak is fészkelnek itt - teszi hozzá dr. Juraj Varga zoológus. Dr. Dezider Magica, a Szlovák Tudományos Akadémia neves munkatársa pedig a friss szántásból vett földet morzsolja a markában: - Nézzék csak meg. Nem más ez, mint homok, tőzeg és víz. Rendki - vül porhanyós. S ha a talajvíz szintje csökkenne, akkor az erózió ezzel azt csinálná, amit akar... Utalás ez arra, amire a természetvédelmi szakemberek ezen a vidéken gyakran figyelmeztetnek. Nevezetesen arra, hogy a megfontolatlan „talajjavítás", a mező- gazdasági termelés pillanatnyi érdekeit szolgáló lecsapolások hoszabb távon megbosszulhatják magukat. Nemcsak a becses növények, fák és állatfajok látnák ennek nagy és megmásíthatatlan kárát, hanem végső soron a mezőgazdaság is. Dr. Éva Bosáöková így fogalmaz: - A további lecsapolás sorsdöntő lehet. Ha nem akarjuk, hogy itt sivatag legyen, akkor ehElőtérben kisebb dúnék, a háttérben fenyöerdó Borsky Mikulástól keletre (Ján Kosfov felvételei) hez nagyon körültekintően kell folyamodni. A termőföldet s ezáltal a mezőgazdasági elvárásokat is könnyen elfújhatná a szél. S ugyanilyen veszélyes dolog lenne az is, ha az erdők elveszítenék az éltető vizet... Megtekintjük a Jakubovi halastavakat is. Itt ponty- és kacsagazdaság van. De a nagy vízterületen otthonra találnak a vadkacsák és más vadszárnyasok is. Egyik kísérőnk hozzáteszi: - Néhány éve elejtettek itt egy valószínöleg Ausztriából átkóborolt hódot, s néha Lengyelországból eljut ide egy-egy jávorszarvas is. A színtér változik. Érintjük a már két évtizede védettnek nyilvánított, romantikus fekvésű Vörös tavat, amely elnevezését nyilván a rőt színezetű tőzeges altalajától kapta. Majd olyan erdőket barangolunk be, amelyekben a domborzati viszonyok néhány méteres szintkülönbsége is szemlélÁrtéri erdőmaradvány a Morva folyó mentén, a javasolt tájvédelmi terület nyugati részében teti, hogy az egyes fafajták a talajvízállásnak megfelelőn váltakoznak. A legérdekesebb talán a futóhomok vidéke. Egymást váltják a mohafélével ritkán benőtt dűnék. - Jó lenne, ha egy-két jellegzetes lakójukkal is megismerkedhetnének - kommentál dr. Juraj Varga, miközben az ujjaival elővigyázátosan kotorászik egy néhány centiméter átmérőjű homoktölcsérben. S lám, az óhaj beteljesedett. Tenyerén ott van a mintegy félcentiméternyi rovar, a hangyalesö. A tölcsérgödörben hangyákra és egyéb kis rovarokra leselkedett. Hegyes állkapcsaival ragadja meg áldozatait, gyorsan ölő mérget fecskendezik beléjük, majd kiszívja az életnedveiket. Az első „szenzációt“ követi a másik. Még nagyobb az előzőnél. - Mi a csuda ez? - kiált fel egyik újságíró kollégám és a zoológus ájtatosan, de azért elővigyázatosan veszi az Ájtatos manót, (gy hívják a hatalmas sáskához nasomo togas- lábú rovart, amelynek nősténye eléri a hét, hímje pedig a 4-5 centiméter hosszúságot is.- Főleg Dél-Európa száraz vidékein elterjedt - így a magyarázat -, de itt is előfordul. Véletlen szerencse, hogy rábukkantunk. Ragadozó lábaival ragadja meg és döfi át a rovarokat és ezeknek az „imádságra emelt karjainak" köszönheti elnevezését, amelynek latin változata Mantis religiosa. Különben a színe szerinti új elnevezése a „Zöld manó“. A hangyaleső és az ájtatos manó természetesen visszakerül eredeti közegébe. Mi pedig már hazatérőben arra gondolunk, hány meglepetést, csodát rejteget és kínál fel megtekintésre az embernek a természet. Még az ilyen látszólag nem nagyon attraktív terepen is, amilyen a Záhorie vidéke. Van és kell is mit óvnunk itt, s nemkülönben másutt is. Amíg még akad óvható... GÁLY IVÁN iszá 9 5. XI. 15 Elítélték a sikkasztó bérelszámolót, aki az elmúlt évek folyamán több százezer koronával károsította meg a társadalmat, tartalmas betétkönyvekkel készülve a békés nyugdíjaskorra. Enyhítő körülménynek a bíróság még azt sem tekintette, hogy nemcsak saját maga számára sikkasztott, hanem önként és önkényesen „emelte“ az alacsony jövedelemre, a megélhetési nehézségekre panaszkodó ismerősei fizetését is. Sok furcsa mozzanata volt az említett büntetőügynek, de első hallomásra is az a nagylelkűség a legszembetűnőbb, amellyel a bérelszámoló a társadalmi tulajdont kezelte, utalta ki az ezer koronával megemelt fizetéseket azoknak, akik elpanaszolták neki, hogy nem tudnak kijönni a fizetésükből. Persze, ha jobban belegondolunk, a társadalmi vagyon olyan pusztítása, rongálása, károsítása, amely az elkövető számára nem jár semmiféle kézzelfogható anyagi előnnyel, haszonnal, talán nem is olyan ritka. Ki ne találkozott volna már azzal, hogy az autóbuszok üléseiből kilopják a szivacsot, „megnyúzzák“ a vonatok múbőrüléseit, szétverik a lakótelepi házak villanykapcsolóit, a lépcsóház izzólámpáinak üvegbúráit, kiverik a kapuk ablaktábláit... - sorolhatnánk tovább azokat a magatartásokat, amelyek a lopásokkal, sikkasztásokkal, csalásokkal közösek abban, hogy a társadalmi tulajdont senki tulajdonának, közprédának tekintik. Igaz, az alapfokú történelmi ismeretekkel rendelkező ember sem lepődik ma már meg, ha azt hallja, hogy a vagyon elleni bűnözés egyidős a tulajdonnal, s hogy minden ideológia és vallás védte a tulajdont a „ne lopj“ szélesen értelmezett tilalmával. A „tiszteld a másét“ parancsolatot mi kiegészítettük a „tiszteld és védd a közöst“ szabállyal, s úgy véltük, a társadalmi tulajdon megjelenése, a társadalom minden tagjának egyenlő gazdasági és jogi viszonya a közöshöz, automatikusan elvezet a vagyon elleni bűnözés megszűnéséhez. Ezzel szemben ma, negyven éve az államosítás, a társadalmi tulajdon alapjainak megteremtése után, lépten-nyomon kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a társadalmi tulajdon sok helyütt gyakorlatilag védtelenebb a magán- és a személyi tulajdonnál még akkor is, ha a törvény a társadalmi tulajdon megkárosítóit jóval szigorúbb büntetéssel sújtja. A védelméről való gondoskodást pedig gyakran éppen azok mulasztják el, akiknek az elsőrendű munkaköri és társadalmi kötelességük lenne, sőt, olykor vállalati érdekekre hivatkozva, a cél szentesíti az eszközt szemlélet alapján, éppen ők sáfárkodnak vele jogellenesen - törvénytelen pénzalapokat teremtenek csúszópénzek juttatására, minőségileg leértékelik az üzem jóminőségű termékeit, hogy csökkentett áron vagy kiselejtezettként adhassák át azoknak, akik a kezükre játszanak ügyeik intézésében. Annak okát, hogy a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények az optimista előrejelzések ellenére sem szűntek meg, éppen a társadalom egyes rétegeinek szemléletében és a gazdálkodó szervezetek magatartásában kereshéfjük. Az alkotmány és az egész jogrend megkülönböztetett figyelmet szentel a közvagyonnak, a védelmének és megszilárditásának, ez azonban nem tükröződik kellőképpen a jog gyakorlati érvényesítése során. Nem ritkán, ha az ellenőrzés fel is fedi a törvénysértést, a károsult gazdasági szervezet nem az érvényes erkölcsi és jogi szabályok szerint Ítéli meg a közös vagyon megkárosítóit, s még az ügyészség felszólítására is csak vonakodva, tessék-lássék érvényesítik a vállalat kártérítési igényeit. Legalább ennyire károsan befolyásolja a társadalmi tudatot, a közvagyon erkölcsi megbecsülését a rossz munka- szervezés, a közöst csupán látszólag nem meglopj felelőtlen gazdálkodás, a még használható, esetleg még nem is használt szerszámok, alkatrészek, nyersanyagok kiselejtezése, szemétbe dobása. A bűnüldöző szervek ugyan megkísérlik érvényesíteni a törvényt a vállalati szeméttelepeken guberálókkal szemben is, de hogy a büntetésektől való félelem eléggé visszatartó hatású lenne, s hogy ezzel a kívánatos tudatformáló hatást érnék el - kétséges. Az utca embere ugyanis inkább abban látja a bűncselekmény alapismérveként emlegetett társadalmi veszélyességet, ha a kidobott, de még használható alkatrészt, anyagot gödrökbe szórják, s földgyalu temeti be, mint hogy valaki ezeket hasznosítsa, földolgozza. A társadalmi tulajdon védelmét valahol talán a fogalmak tisztázásánál, s a felelősségi rendszer megszilárdításánál kell elkezdeni, mert ugyanakkor, amikor a közös vagyon megkárosításának egyes formáit „bocsánatos“ bűnnek, ügyeskedésnek tekintjük, megfeledkezünk arról is, hogy ez a vagyon a népünk jólétének, a társadalom kulturális és szociális fejlődésének, az állampolgári jogok kiterjesztésének alapja. A másik oldalon a felelős posztokon a társadalmi fejlődésért elkötelezett és szakmailag képzett embereknek kell állniuk. Már-már mosolygást keltett, pedig inkább elszomorító volt, a bérelszámoló felettesének vallomása, hogy az alárendeltjét többek között már csak azért sem ellenőrizte, mert nem ért a bérelszámoláshoz - és ebben nem látott semmi természetelleneset! Az ellenőrzés és az ügyviteli fegyelem megtartása kétségkívül fontos. Bajosan érhetnénk el azonban jelentősebb sikereket a társadalmi tulajdon védelmének fokozásában, a sérelmére elkövetett bűncselekmények visszaszorításában addig, míg nem alakul ki egységes tulajdonosi, a közöst féltő, a gazdaságos felhasználásra és gyarapításra törekvő felfogás, míg a társadalom egy része nagystílűén, elnéző mosollyal nyugtázza a közösséget károsító ügyeskedéseket, „bocsánatos“ bűnöket, vagy közömbösen legyint csupán ezek láttán, mondván, hogy „több is veszett Mohácsnál“. A szemléletformálásnak, a közöst a miénknek, s a bűnöst velünk szemben is vétőnek tekintő tudat meghonosításának a büntetések is nélkülözhetetlen, de egyáltalán nem a leghatékonyabb eszközei. Mert a közössel szembeni egyéni felelősségérzetet, a miénk gyarapításáról való aggódó gondoskodást csak a dolgozóknak a társadalmi vagyonnal való gazdálkodás irányításába és igazgatásába történő erőteljesebb bevonása, a tulajdonosi jogosultságok tényleges gyakorlása szüli meg. FEKETE MARIAN Síksági megleÉ lliiil a „hegyen túli Felterjesztésre elkészültek a pontosan kidolgozott tervek és az érvekkel bőségesen alátámasztott javaslat. Dr. Ján Kostov, az Állami Természetvédelmi Központ dolgozója, különben a javaslatot kidolgozó munkacsoport feje, készségesen szolgál részletekkel is: - Noha Szlovákia területének csaknem egyharma- da síkság, ez lesz az első ilyen jellegű védett tájegységünk. Bátran mondhatjuk, hogy a maga nemében hazánkban egyedülálló. Nemcsak földrajzi, hanem egyben állat- és növénytani szempontból is. A sok jellegzetesség közül hadd említsem meg, hogy egyes zugaiban a futóhomok dűnéi- nek vastagsága eléri a huszonöt métert, s rendkívül érdekesek a talaj- és a vízviszonyoknak megfelelően változó ártéri és homoki erdejei is, nem is szólva gazdag élővilágáról. Ezen a viszonylag sűrűn lakott terepen a tájvédelmi terület határait úgy vonták meg, hogy a természetvédelmi követelmények lehetőleg ne kerüljenek ellentmondásba a gazdaság, főleg a mezőgazdaság fejlesztésének igényeivel. Ezzel is magyarázható, hogy két különálló tájegységre tagozódik. Az északkeleti irányú, Závod községtől Borsky Jurig húzódó része, szabálytalan hurkára emlékeztet a térképen és 13 082 hektárt ölel fel. Itt túlsúlyban van a homokbuckás, illetve az erdős, lápos, tőzeges vidék, számos értékes, védett növénnyel és állatfajjal. Egyebek között ez sok madár fontos költöző területe is. S ide tartozik néhány olyan község is, amelyben rátalálunk e vidék népi építkezésének nem egy jellegzetes példájára is. A tájvédelmi terület nyugati részébe is eljutunk. Ez a Zohor-Jakubov-Gajary-Mo- ravsky Ján községek vonalától a Morva folyóig terül el, 15 509 hektáron. Sok itt a folyó holt és élő ága s természetesen - főleg a folyó mentén - a mocsaras erdő és rét, amelyek ma már ritkaságszámba mennek Szlovákiában. Főleg a madarak paradicsoma a csendnek ez az övezete. A Lábi tónál állapodunk meg. A természetvédők egyike elhúzza a száját. Aligha tetszik neki, hogy a mezőgazdaságilag művelt földekkel ölelkező ártéri erdők és a vízNemtörődömség T ermészetvédők, botanikusok és zoológusok kíséretében, az úgynevezett lamaöi kapun át vezet utunk a „hegyen túli területre“, a Záhorie sajátos világába. Célunk megismerkedni viszonylag kis részével, amelyet rövidesen, feltehetően már a jövő esztendőben tájvédelmi területté nyilvánítanak. A több esztendős előkészületi munkák már nagyjából véget értek.
