Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-20 / 38. szám
Nem tudom, miért, de az, amit most átélek, egy füstbe ment nyaralásomra emlékeztet, amikor elveszett a narancs- sárga késem. Nem lett volna éppen olyan veszteség, hiszen nem volt valami rendkívüli jószág, egy orvos valamely hálás páciense fusizta a gyárban, a doktor pedig nekem ajándékozta. Nyelét áttetsző, narancssárga műanyaggal rakták be, s ez némi eredetiséget kölcsönzött a késnek. Nem volt kimondottan hosszú, de tartósnak ígérkezett, ugyanakkor kecses alakja volt, bár túlságosan rövidnek sem lehetett mondani, ráadásul tökéletesen illeszkedett az ujjak hajlataihoz, s eredménnyel használtam bármely művelethez. Könnyedén faragta a száraz ágat, s egyben a levesbe való hagymát vagy sárgarépát is apróra vághattam vele. Szó ami szó, megkedveltem. Egy napon aztán sehol sem találtam. Nyaralásunkból alig telt el néhány felhőtlen, pompás nap, amikor a késnek váratlanul nyoma veszett. Tűvé tettem érte a szobát, a konyhát, előbb gépiesen, majd egyre nyugtalanabbul. Kizárt dolog, hogy eltűnt vagy ellopták volna. Minden gyanún felül álló, megbízható emberek láttak vendégül. Gyerekük nem volt, a vendégeskedés se dívott náluk. Ámde hová tűnhetett a kés? Átkutattunk minden egyes fiókot, benéztünk az asztalok, a szekrények alá, majd a tetejüket is alaposan megvizsgáltuk, aztán a táskák, a bőröndök, a zsebek kerültek sorra, de még a könyvespolcokat sem kíméltük. Próbálkoztunk egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, sőt ötször is, egymás után. Eleinte remény- teljesen, már-már önhitten láttunk dolognak, képtelenségnek tartottuk, hogy netán a keresett tárgy ne virítana elő valahonnan narancssárgán, a kellő pillanatban, mintha nyelvet öltene ránk, amiért nem kerestük már a kezdet kezdetétől azon a nagyon is nyilvánvaló helyen. Ámde a kés nem került meg, és ez akkor még természetesnek is tűnt, hiszen mit keresett volna éppen ott; vizsgálódásunkat egyben más, képtelennél képtelenebb helyekre terjesztettük ki, például a kertre, ahol uborkát vágtunk vele; a gyepszönyegre, ahová a kirázott asztalterítőről hullhatott; az ablak alatti bokrokra, amelyek bozótjába a macska óvatlan mozdulata lökhette az ablakpárkányról... Olykor túlzásokra is vetemedtünk - például, mikor házigazdánk örégapjá- nak hosszú, elhegyesedó pásztorbotjával végigcsáklyáztuk a szemetesgödröt. Máskor meg egyenesen felsültünk, mint akkor, amikor felkértük a szomszédokat, kutatnák át ők is a saját udvarukat, ami egyáltalán nem volt ínyükre, minekutána sokáig görbén néztek ránk. Végül tudomásul vettük a szomorú valóságot, s más foglalatosság után néztünk; gondolataink eközben meglehetősen ködösek voltak, s foghattunk bármibe, mindent csak félszájjal csináltunk. Az olvasgatások, sétáink, eszmecseréink fölött nyomott hangulat lebegett, egészen pontosan valami megnevezhetetlen rögeszme feküdte meg őket. Nyugtalanul és igen keveset aludtunk. Be ugyan nem váltottuk magunknak, de mindez a kés miatt történt. Márpedig, ahogy ez rendszerint történni szokott, ez az átok se tartott sokáig, s hamarosan már csak én szenvedtem tőle. Kitartóan kutattam tovább, miközben a háziak beletörődtek a helyzetbe, sőt, voltak, akik egyenesen ellenem fordultak. Úgy tűnt nekik - és igazuk volt hogy ostobaság elrontani a nyaralást egy nyavalyás acélpenge miatt, ami ráadásul egy húszast is alig ér. Füzött-e hozzá holmi rendkívüli emlék? Megmásztam vele tán az Everestet? Vagy eltávozott volna az élők sorából, aki nekem ajándékozta? Mert ha nem, úgy ideje abbahagynom a makacskodást. Azok, akik nemrég még váll-váll mellett kutakodtak velem, egyszeriben csipkelődni kezdtek. Előbb csak kioktatólag, hogy netán megjön az eszem, majd egyre idegesebben. Én viszont nem adhattam fel egyhamar a küzdelmet. Először is, egy napom már ráment (vagy kettő is)? s nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt az időt a késsel együtt veszni hagyjam. Másodszor pedig nem illett természetemhez az állhatatlanság. Nem azért, mintha képtelen volnék elviselni a veszteséget, vagy netán fukar lennék, ahogy a többiek vélték; egyszerűen nem tudtam beletörődni semmilyen képtelenségbe, míg egyszerre bebizonyosodott, hogy nem is képtelenségek! De nézzük csak meg elvi síkon is a dolgokat: nem elég vajon nekem, hogy sietségemnek és kuszaságomnak köszönhetően oly könnyedén fátylat borítok mindenre, ami kikezdhetné lényem? (Az intrikákra, az irigységre, a belenyugvásra, a képmutatásra, a bosszúra, a ravaszkodásra és a perpatvarra?) Mondtam volna le a késemről is, veszítsem el a legutolsó fegyveremet, hogy aztán teljesen védtelen .maradjak? És éppen most, amikor ráérek és szabadságon vagyok? jgy aztán magányosan folytattam a keresést, a reménykedést és a búslakodást. Magányomat dacos ambíció fűszerezte. Szerettem volna bebizonyítani a többiek előtt, hogy igazam van, s a keresésbe ölt idő és idegmunka egy csöppet se haszontalan. Kibéreltem még egy szobát, ahová bezárkóztam. Ugyanakkor taktikát változtattam. Míg korábban képtelen voltam az érzelmeimen uralkodni, s bármibe fogtam, azt csak félig vagy negyedrészben is alig lehetett a számlámra írni, mert öntudatom fennmaradó részét a keresés már-már parttalan rögeszméje töltötte ki, ezúttal úgy döntöttem, hogy „várakozó álláspontra“ helyezkedem. Keresésemnek most már nem volt konkrét iránya, eleresztettem magam és vártam, hogy e semmittevésből majd tettre serkent az ihletett pillanat. Olvasgattam hát, albumokat nézegettem, zenét hallgattam, keresztrejtvényt fejtettem, de mindez félig öntudatlanul, hogy aztán váratlanul, anélkül, hogy a késre gondoltam volna, megvilágosodjék előttem egy hely, amit még nem kutattam át. Ilyenkor pedig ugyanilyen váratlanul teljesen újjáéledt bennem a remény (bár egyre kisebb volt s rendületlenül fogyatkozott) s tettre készen az illető rejtekhely elé pattantam. A kés, természetesen, nem volt ott. Vajon, azért nem találtam meg, mert tényleg nem volt ott, vagy nem bukkantam rá, mert figyelmem mindinkább formálisan működött? Ellentmondásos helyzet volt ez, ami idővel mind gépiesebb viselkedésre késztetett. Gyakran kaptam magam azon, hpgy gondolatban messzire kalandoztam, s ha váratlanul feltettem magamnak a kérdést, vajon mire is gondoltam egy adott pillanatban, rájöttem, hogy egész egyszerűen semmire; se a kés, se más nem járt az eszemben. Máskor meg, a hosszú, kimerítő séták idején, amikor már hazafelé tartottam, rajtacsíptem magamat, amint tekintetemmel a földet pásztázva keresgéltem - no, de mit?; mert őszintén bevallom, hogy az a valami se a kés, se más nem lehetett. Ha viszonylag szenvedélymentesen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy lassanként a nemlét előcsarnokában éreztem magamat. A felfokozott készenlét ily (zavaros vagy sem, most mindegy) állapota, mint minden csoda, három napig tartott, és rettegtem tőle, hogy egyszer csak véget ér, én pedig vesztesként térek vissza a mindennapi közöny karjai közé, mielőtt megtalálhatnám a kést (bárhogy nézem a dolgokat, e tehetetlen vergődés még mindig jobb volt egy valódi szerencsétlenségnél, amely azzal, hogy ráébreszt az élet valóságos arányaira, kiölte volna belőlem a kés emlékét; mellesleg, nagyon tartottam ettől a lehetséges kimeneteltől). Szóval azt szeretném mondani, hogy a kés végül is előkerült, és az eseményre, mint ahogy már-már biztos voltam benne; éjszaka került sor. Ráadásul nem egy akármilyen éjszakán, hanem éppen a harmadikon, a legutolsón. Valószínű, a kudarc súlyával a telkemen, alig hunytam le szememet azon az éjszakán. Már korábban is meglehetősen éberen hánykolódtam, a vélt megvilágosodás érzése egy pillanatra se tágított tőlem, tekintetemet a sötétbe fúrtam, s az egyetemes homályból, akár egy bűvös szem, egy drágakő vagy maga a világ közepe, felém villant maga a kés.VNa- ,gyon is valóságos fénysugarak nagyon is látható erővonalai mentén közeledett felém, s mihelyt a találkozási pontokig jutottam, meg is fejtettem a talányt. A narancssárga nyelű kés előbb a fűben hevert, máskor egy polcocskán hányódott, majd az ágy alatt húzódott meg mozdulatlanul, közömbösen, ámde nagyon is méltóságteljesen és dölyfösen, s ami a legizgalmasabb az egészben, alig karnyújtásnyira tőlem. Ha az illető hely nem tűnt nagyon távolinak, például a szoba valamely részéről volt szó, akkor felkeltem és ellenőriztem a dolgot. Ha távolabbi hely ötlött az eszembe, egyszerűen feljegyeztem a látomás velejét, hogy másnap utánanézhessek, mert nem bíztam az éjszaka csalóka emlékezetében. A siker ennek ellenére elkerült. Ezúttal viszont a valóságban is rábukkantam a késre. Az a legfurább az egészben, hogy épp a amikor még hittem dik éjszaka végé tűnhet, de elmor cipóm mélyén he oda, hogy Maria, e nya nehogy meg egyik reggel nálun gyan felejtkézhette a mozdulatról, an került sor, aki még ta, hogy szobánkt (Talán még azt se Memóriánk mély ilyen látszólagos ki zünk egy titkot, an számára tennénk söbb éppen ezért rejtve. Másnap késő d' felébredtem, maga ni vágyó dicsekv természetes módc győzelmemet csal désemból lehess« mennyien nevetgé a tökéletes összh; be. Majd hazautí megfeledkeztünk a elcsigázó viszontai ha vissza is idézné ségnek, torznak, ’ tartanánk. De vajon telje: azokról a napokrél banális eseményei tartanám, hogy áté got. Igen, csak látS2 mert íme, bizonyos mények között e a fuldokló tragikui vagyok felidézni, történik velem, ar mennem egy haso sebb részleteket tx getve, újraélem í Mintha ugyanaz meg... Bocsánatot kére sogatóan ennyi n tem... Szóval, hog} ló helyzet, ami mos igen, nem történe nem is hasonló, hí net, amelyben tesl gyökeresen más, hogy most elmesél látok tisztán és li egyszer, egy más a elmondom, ha neté sonló helyzetbe g mely egyelőre, mi és érthetetlenül esi kés keresésének (emlékezetes, ban eposzát hívta életre KEREKE Nehezen tudom megmagyarázni, hogy mit éreztem akkor, amikor szülőfalumban először szorítottam sápadt gyerekarcomat a grófi kastély drótkerítéséhez, és vágyódva néztem a vörös, kék, sárga és lila virágoktól tarkálló világba, amely összehasonlíthatatlanul más volt, mint otthonom egyhangú gondoktól zsúfolt légköre. Ez a vágyódás teljesen mentes volt az irigységtől, mert még csak eszembe sem jutott, hogy a virágos parkban jó lenne élni. És azt hiszem, szülőfalumban sem felnőttnek, sem gyermeknek nem jutott ilyesmi akkoriban eszébe. A grófi kastély a parkkal teljesen el volt különítve a község lakosságától, senki oda engedély nélkül nem tehette be a lábát. A kastélyt övező park bejáratát vaskapu őrizte, két borjú nagyságú eb és egy kapus. Ha a vaskapu közelében sokáig mertem állni, akkor az eb ugatott rám rekedten, vagy a kapus kergetett el azzal az ellenséges magatartással, amely ve tekedett az ebek hűségével. Mint egy szabadtéri templom, olyan volt ez a virágos terület nyáron a zölddel befutott kastély gyönyörű falaival. A község lakói ugyancsak szent és sérthetetlen területnek tekintették a grófi világot, ahová csakis a kiválasztottak juthattak be. Közvetlenül a drótkerítés közelében szinte jelképesen állt a római katolikus templom, komoran és ridegen, hatalmas fák között, mintegy jelezve, hogy a kastély és a templom egy és ugyanazon anyagból épült, és egy és ugyanazon hatalom védnöksége alatt áll... Az ajándékozás vágya gyakran komoly gondokat okozott nekem. Nemegyszer megálltam a kirakatok előtt, a színes csokoládévirágok bűvkörében, és szenvedélyesen arra gondoltam, hogy valamit mégis szerezni kéne ebből a sok jóból édesanyámnak. Hisz oly rengeteget dolgozik, hogy igazán megérdemelné. Nemegyszer hazafelé menet az iskolából hevesen vitatkoztam, az úristennel is, hogy igazságtalan az anyámhoz, hozzám és mindazokhoz, akiknek nincs módjukban az ajándékozás örömét élvezni. így tűnődtem el egyszer a grófi kastély előtt, amikor a téli fagyban és napfényben úgy szikráztak a hótól borított bokrok és fák, mintha karácsonyi díszekkel lennének felruházva, összeszorult szívvel arra gondoltam... - jaj, miért nem tudok én ebből a gyönyörű kastélyból valamit kicsikarni, amit ajándéknak vihetnék édesanyámnak. Micsoda öröm lenne számomra, ha munka közben meglepném valamivel! Azonban, alighogy felmerült bennem ez a kínzó vágy, egy kendós, tisztán öltözött asszony hatalmas kosárral a karján kilépett a park vaskapuján. A kosár tiszta háziszóttes abrosszal volt letakarva. Nem kellett soká törnöm a fejemet, hogy mi van benne, mert a fagyos téli szél nekirontott az asszonynak, a kosárról lerántotta az abroszt, és láthatóvá lettek a gyönyörű szép, ökölnyi nagyságú almák. Mint nyár a télben, olyan volt ez a kosár gyümölcs. A nyár forró hevét, pazar színeit őrizték ezek a vörös árnyalatú, aranyszínben játszó kerek almák. Az asszony gyorsan újra letakarta a kosarat, de én már nyomon követtem apró gyerekléptekkel, mert a kosár tartalma vonzott, mint a mágnes. Eltökélt szándékom volt, hogy történjen bármi is, de egy almát mindenáron szerzek. Muszáj, nem lehet ezt az életet másképp kibírni. Az almák daloltak, már az anyám hangját is hallottam, amint felkiált, amikor titkolva a testvérek előtt, mintha semmi sem történne, feléje nyújtom az almát. Titkolva, mert ha a gyerekek meglátják az almát, akkor a mamának már nem jut semmi. Anyám meglepő felkiáltásához még hozzájárulhat igéző, jóságos mosolya is. Most aztán már nem haboztam tovább, hanem erélyesen belenyúltam a kosárba és mohó szenvedéllyel kiragadtam egy almát. Amikor az aranyszínű alma a kezemben volt, ahelyett, hogy futásnak eredtem volna, megbíénultan állva maradtam. Nem bírtam egy lépést sem tenni. Szívdobogva, szemrebbenés nélkül néztem farkasszemet az asszonnyal, az alma birtokosával. A hidegtől elkékült kezemben ott virított az aranyalma, de én nem az almát néztem, hanem az asszony felháborodott arcát, amely azonban elszánt és elkeseredett tekintetemtől hirtelen megenyhült. Az alma felé nyúló ragadozó keze útközben hirtelen megállt, és mintha mentegetőzött volna, azt mondta:- Az alma az uraságé...- Az uraságnak elég almája van - válaszoltam ingerülten.- Ezek a legszebb almák.- Igen, szebbet még nem is láttam.- Meg vannak számlálva.-Az anyámnak viszem ajándékba. - Amikor ezt kimondtam, akkor megeredt a hangom. - Tessék elhinni, én még sohasem vettem anyámnak ajándékot. Én még( sohasem adtarrv senkinek ajándékot. A világ, a kirakatok, a grófi kastély tele van ajándékkal és én nem tudok hozzájuk férni. Bizony isten, nem tudok. Minden el van zárva előlem, a felnőttek elzárják. Most közeleg a karácsony. Látom, hogy sokan futkosnak izgalommal a templomba meg a boltokba, csak nálunk nem történik semmi. Miért nem történik, kérem?... Meddig fogunk mi még élni ajándékok nélkül?... - és hirtelen minden átmenet nélkül megeredtek a könnyeim, sírtam, zokogtam, nem éreztem sem hideget, sem fagyot, zsenge gyermektestemet rázta a keserűség. Az asszony szeme mintha különös fényben csillogott volna, gyorsan megveregette a vállamat és elfordult. így, háttal felém még azt mondotta:- Menj, siess haza... nem adhatok neked több almát. Meg vannak számlálva. s färntmä Erről a kalandról tam el otthon, an molysággal átadtai almát. Éppen ken> és barnás arcát fine akár a púder, öröi gyogott az arcán. / ha teljesen megfial rettem ót fiatalnak I- Ajándékba ho2- Hát ez igaz apádnak. Ez is teljesen je jobb falatokat mind De hát nem szól keserűséggel arra telmeim valóra vált rég sejtettem, hogy apámat, mint engei töttem, hogy apána alma tőlem van. Szívemben mart küdtem le azon az ajándékom, amelyh jutottam, az apáml anyámnak szántam érdemelte ezt tőlem kája közepette mé< hozzám, míg apám gál... Bármennyire met, nem értettem, annyira az anyám, ten aludtam el aze nyomasztó harag n nes álmaim zengő c Komoran ébredte hűvös világosság, hideget árasztottak, guggolt, és gondterl másra a kályhába a Keserű ízzel a szárr arcomat a szürke n zében, majd kedvetl öltözködéshez. Sírni Hallgatagon ittam ROMULUS RUSAN kéi
