Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-06 / 36. szám
A múlt ősszel, amikor vonultunk lefelé a Gyeszna folyó bal partján, dzsipünk defektet kapott, s amíg a sofőr javította, mi a folyóparton heve- résztünk. Ahogy az lenni szokott, a baj mindig a legrosszabb helyen éri az embert. Éppen egy készülő pontonhíd közelében akadtunk el. Az alatt a félóra alatt, amíg ott vesztegeltünk, a német repülőgépek kétszer is megjelentek az épülő hid fölött és kisebb bombákat szórtak le körülöttünk. Az első alkalommal az utászok közül ki hol volt, ott feküdt le, és kivárta a támadás végét. De a második alkalommal, amikor az utolsó német gép magára maradt és elkezdett üvöltve keringeni a folyó fölött, egy alacsony, fekete utászőrnagy, nyilván az egység parancsnoka, felugrott, és erélyesen kiabálni kezdett: — Ez itt fog keringeni egész nap! Ti addig igy akartok heverészni? Hogyan alaposak, ám ami a legfontosabb, mindig megbízhatók. Továbbhaladva mintegy kétszáz kilométernyi utat tettünk meg a már megszokott megnyugtató feliratokat olvasva, s ekkor tán a huszadik vagy a harmincadik falemez olvasása után eszembe jutott a „kis fekete őrnagy“, akit egy évvel ezelőtt láttam a gyesznai hid építésénél. S egyszerre szinte biztosra vettem, hogy ö az a titokzatos Artyemjev, aki mintegy utász-őrangyal halad a hadtest előtt. Közben megjött a tél, s egy hideg esős éjszakát a Bug partján egy kis faluban töltöttünk. A faluban egy tábori kórház állomásozott. Este összegyűltünk az orvosokkal együtt teázni. Nem emlékszem már hogyan, de szóba jöttek az útmenti feliratok.- Igen, igen - bólogatott a kórházparancsnok. - Mi is már csaknem ötszáz kilométeren át haladunk e feliratok szevisszafelé. Ezt én elhiszem, de akkor is odaírtam... Ha maga előbbre megy, tudakolja meg, legyen szíves, a hadosztályoknál, hátha rábukkan. Én fölírom magának a tábori postánk számát. Ha megtalálja, kérem írjon egy-két sort.- Szívesen. Leszakította egy régi újság szélét, ráírta tábori címét és odaadta. Amíg a papírt az ingzubbonyom zsebébe tettem, állandóan szemmel tartott, mintha bele akarna látni a zsebembe, nem vész-e el onnét az a fontos papircetli. A támadás folytatódott. A Dnyeperen túl és a Dnyeszteren is állandóan kísért az Artyemjev név: „Az úf átkutatva! Artyemjev.“ „Az átkelés biztosítva! „Artyemjev„Az aknák ártalmatlanná téve! Artyemjev.“ Aztán néhol csak „Artyemjev“ és egy nyíl, amely előre mutat. Tavasszal Besszarábiában egyik lövész-hadosztályunkhoz kerültem, s a felKonsztantyin Szimonov MWMIWtäl lesz akkor kész a híd? Gyerünk! A háború után vasúti hidat építünk ide! Gyerünk! Az utászok egyenként fölemelkedtek, fölnéztek az égre és lassan hozzáláttak a munkához. A német gép még soká keringett, de amint észrevette, hogy a bú- gása már nem zavar senkit, ledobta két utolsó bombáját és elrepült.- Nézzétek, megunta! >- kiáltotta örömmel az őrnagy, nagyokat tapsolva a hid szélén, olyan közel a vízhez, hogy azt hittem, beleesik. Bizonyára már rég elfelejtettem volna e kis epizódot, ha néhány későbbi esemény nem juttatta volna eszembe. Késő ősszel ismét a fronton voltam, körülbelül ugyanazon a vonalon, előbb a Dnyepernél, aztán a Dnyeperen túl. Utol kellett érnem a messzire előrevonult hadtestet. Útközben hol itt, hol ott, gyakran megakadt a szemem egy néven, amely, úgy látszott, elválaszthatatlan útitársammá szegődött. A név hol egy vékony falemezre volt írva, odaszögezve egy telefonpóznához, vagy egy ház falára, hol krétával volt föl Írva egy kilőtt német harckocsi roncsára. „Aknamentes! Artyemjev“. Vagy: „A terep átkutatva. Artyemjev“, „Terelőút balra! Artyemjev.“ Vagy csak egyszerűen „Artyemjev" és egy nyíl, mely előre mutatott. A feliratok tartalmából ítélve nem volt nehéz kitalálni, hogy ez valamelyik utászegység parancsnokának a vezetékneve, aki egységével a hadtest előtt halad és tisztítja számára az utat. De a feliratok valahogy most nagyon gyakoriak voltak, rint. Híres vezetéknév. Annyira híres, hogy a hölgyeket is nyugtalanítja. Na, ne méltatlankodjon, Vera Nyikolajevna, csak vicceltem - fordult a kórházparancsnok egy fiatal orvosnőhöz, aki e szavakra elutasító mozdulatot tett.- De itt nincs mit viccelni - nézett felém az orvosnő. - Maga ugye megy tovább, előre?- Igen.- De ők nevetnek - ahogy mondják- a már szinte babonás előérzetemen. Ugyanis én is Artyemjeva vagyok és én azt hiszem, hogy ezeket a föliratokat a bátyám csinálja.- A bátyja?- Igen. Már a háború elején elvesztettem a nyomát. Minszkben találkoztunk utoljára. Civilben útépító-mérrlök volt, ezért gondoltam, hogy ő az. Sót, hiszem is.- Hiszi - szakította őt félbe a parancsnok. - Sőt, haragszik, hogy az, aki a feliratokat készíti, nem írja oda, ha már nem a teljes nevét, legalább a monogramját.- Igen - helyeselt Vera Nyikolajevna.- Legalább annyit írna, hogy A. N. Artyemjev - Alekszandr Nyikolajevics. Akkor már teljesen biztos lennék benne.- Sőt egyszer, tudja, mit csinált?- folytatta a parancsnok. - Az egyik ilyen táblára odaírta: „Melyik Artyemjev? Nem Alekszandr Nyikolajevics? Keresi őt a testvére, tábori posta nulla-három-ki- lenc-nulla-B.“- Igen? Ezt írta oda? - kérdeztem.- Úgy bizony. Csakhogy mind kinevettek, hogy az utászok nemigen mennek tett kérdésről az említett névről meglepő választ kaptam a tábornoktól:- Hát persze? Artyemjev őrnagy az én utászzászlóaljam parancsnoka. Kiváló mérnök. Miért kérdi? Bizonyára gyakran találkozott e névvel,- Igen, nagyon gyakran.- Ez természetes. Hiszen nemcsak a hadosztálynak, az egész hadtestnek, sót, egy hadseregnek készíti elő az utat. Mindenki ismeri a nevét, habár személyesen kevesen találkoznak vele, mert mindig elöl jár. Kiváló, mondhatnám halhatatlan név. Újra lejátszódott előttem a gyesznai híd építése, a „kis fekete őrnagy“, és megkértem a tábornokot, nem beszélhetnék-e Artyemjev őrnaggyal.- Hát, erre várni, kell. Ha esetleg előfordulna valami váratlan fönnakadás, talán. Most nem láthatja őt. Valahol elöl van a felderítőkkel.- Apropó, tábornok elvtárs, hogy is hívják őt?- Hogy mi a neve? Alekszandr Nyikolajevics. Miért? Elmeséltem a tábornoknak a húgával való találkozásomat a tábori kórházban.- Igen, igen. - Erősítette meg a tábornok. - Tartalékos. Habár most olyan katona, mintha száz éve szolgálna. Biztos, hogy ö az. Este kikerestem ingzubbonyom zsebében azt az újságcetlit, amelyen Artyemjeva doktornő tábori cime volt, és írtam neki néhány sort, hogy eiőérzete bebizonyosodott, hogy már csaknem ezer kilométeren át a bátyja nyomában halad. De egy hét múlva már megbántam, hogy megírtam azt a levelet. Még a Prut innenső partján voltunk. A híd még nem volt készen, de két megbízható komp közlekedett pontosan az egyik oldalról a másikra. Ahogy a Prut bal partjához közeledtünk, még el tudtam olvasni egy összetört német páncélautó oldalán az ismerős feliratot: „A komp üzemel! Artyemjev“. Átmentem a Prut folyón és amikor kiértem a parta, körülnéztem, kerestem az ismerős útbaigazítást. De mintegy húsz lépésnyire, közvetlen a meredek part szélén, egy frissen hantolt sírt láttam, amelyen egy gondosan elkészített gúlaalakú fejfa volt, s rajta, a vöröscsillag alatt, egy falemezből - a már oly jól ismert falemezből készült kis tábla a következő felirattal: „Itt nyugszik A. Ny. Artyemjev utászőrnagy. Hősi halált halt a Prut folyó átkelésénél. “ És alatta apró piros betűkkel: „Előre, nyugatra!“ A fából készült gúlán egyViégyzetalakú üveglap alatt volt a fényképe. Régi felvétel lehetett, a sarkai már letöredeztek, bizonyára soká gyúródott a zsebében, de az arcot felismertem: ugyanaz a „kis fekete őrnagy“ volt, akivel a Gyeszna folyó átkelésénél találkoztam egy évvel ezelőtt. Sokáig álltam a sírja fölött. Különös érzések kerítettek hatalmukba. Sajnáltam a húgát, aki elveszítette bátyját, még mielőtt megtalálta volna, még mielőtt választ kapott volna levelére. Ezután nagyon magányosnak, gyámoltalannak éreztem magam. Valahogy úgy tűnt fel, mintha régi jó útitársamat veszítettem volna el, aki már nem fog a továbbiakban kísérni, s hogy az Artyemjev fölirat nélkül nem lesz olyan biztonságos az előrehaladásunk. De hát mit lehet tenni? A háborúban - akarva-akaratlanul - hozzá kell szokni a halálhoz. Megvártuk, amíg a kompról levontatták autóinkat, aztán mentünk tovább. Talán tizenöt kilométert haladhattunk, amikor egy útszakasznál, melyet mindkét oldalról mély szakadékok szegélyeztek, a part- oldalban megpillantottunk egy halom német tankelhárító aknát, s nem messze egy egyedülálló telefonpóznán észrevettem az ismerős falemezt: „A terep átkutatva!“ és alatta: „ARTYEMJEV“. Aztán megértettük. Úgy, mint sok hadosztály, ahol sokáig nem változott a parancsnok, az utászzászlóalj is megszokta, hogy Artyemjev-zászlóaljnak ismerték, és az emberei tisztelték elesett parancsnokuk emlékét. így hát továbbra is az ő neve alatt haladtak előre, az ő.neve alatt biztosították az utat az egész hadtestnek. És amikor ez után a felirat után tiz kilométerre, harminc kilométerre, hét- ^ ven kilométerre is állandóan ezt a halhatatlan nevet láttam felírva, meg voltam róla győződve, hogy majd a közeljövőben, amikor majd az Oderán, a Spreen kelünk át, akkor is ott látom a kis falemezből készült táblát ezzel a felirattal: „A terep átkutatva! Az átkelés biztosítva!“ „ARTYEMJEV“. BELLUS IMRE fordítása S zíves ,érz. Az, aki szomszédi köztünk. K lyel védi ki Amin vi' szén egys vagyunk-e milyenek li Mert m nemesített Ami neme; tűrjük a hic - a kémé képességű a többiekk De eléc kikelünk, k is belátón azonban i „Már csak del-törvén belőlünk ii legyint, é a megújuli bözni, mái Itt kezd« orra elé a csak egy g a véletlen beállított i entellektüí - Rizs! Rizsnél nek. Neve nak, kéir De két rizs Fölbontott adtam.- Én cs megbántó téveszteni BAJOR ,V/,' >j\v Megfigy lyen gyark 9K nak a sz; H állítani, at vezik. Ebben jSSjj ság és fé Xví Minden ke a hézagtó UK lennének, nék benni £«1 pótolni és 1 belőle a pi n§ fim Holott - a pocec ir fontos sze Kérdés jobb-e a 1 Ezt a gond Móricz Zsigmond ÍZ A Jól m y! A Bakcsi és Penyige család kétszáz év óta együtt harcol a földdel és parasztokkal és egymással. S együtt is örül, mikor egy-egy kövér disznó torára összegyűlnek, vagy ha lakodalomra gyűlhetnek, keresztelőre vagy legalább névnapra. Egész életük oly mély csöndben folyik le, a mindennapi munka egyirányú lefoglaltsága, a falusi élet szakadatlan garas-spóroló feszültsége: ezek az alkalmi kilobbanások csapolják le a vér és a lélek gőzeit. Múlt héten történt, hogy a jegyzőéknél voltak toron; éjfél után a falu cigánya beállított a jó napra, nem zavarták el a bandát, hanem táncra perdültek, s tánc közben Bakcsi Pista és Penyigéné nagyon megértették egymás tempóját. Jó táncos volt mind a kettő,, és úgy összeillettek, hogy Bakcsi azt mondta az asszonynak:- Nézd, Klári, hónap láthatnálak.- De hol?- Nálatok.- De hogy?- Mint egyik galamb a másikat. Az asszony nevetett. Sose volt szebb és vidámabb, mint ma este, fekete szemei szikráztak, és ráfogta a borra, táncra.- Jaj de ki vagyok melegedve - s megölelte Bakcsinét. - Jaj te, Zsóka, de nagyon ki vagyok he- vülve. Bakcsiné az urát nézte.- Maga is: sokat ivott Pista.- Hát akkor még többet iszok. Másnap délelőtt itt volt az állatorvos, és a bikabornyúkat kivezették a vágóhídhoz. összekötötték a bornyúk lábát, földre döntötték, a doktor előszedte a műszereit, s a finom késsel megkezdte az operációt; valami különös szerszáma volt, amely mingyárt be is varrta a sebet.- Nem jó kötél az - mondta Bakcsi Pista -, én a Szőkét nem merem rábízni, hanem hozok másat. Penyige kis angol pipából pipázott, úgy nézte a műveletet.- Ha nem vagy lusta, hozhatsz.- Nálad láttam azt a sűrűn sodort kötelet, az lenne jó.- Hát menj be érte, az asszony odaadja. Bakcsi elment. Igyekezett oly nyugodtan lépni, hogy ne lássa senki rajta, hogy rohanni tudna s szeretne. Mikor visszajött a kötéllel, ki volt tüzesedve az arca, odavetette. Épp akkor került a sor az ö Szőke nevű fiatal bikájára. Azután minduntalan került valami ürügy, egyszer a dohányvágót kérte, mikor nem volt otthon a gazda, máskor az alispáni hivatalban járt, hát meghozta az új híreket. De az asszony egyre szenvedélyesebb lett, szüret után már oly vakmerő, hogy Bakcsi Pistának minden hajszála az égnek állt. Szép is, jó is a tilos, de ha eszébe villannak a következmények, bele tudott volna halni a rémületbe.- Legyen vége, Klára - mondta végre. - Nincs ennek semmi értelme. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.- Nem. Soha.- Soha?- Soha.- Megtudja az urad.- Tudja meg. A férfi hallgatott. Belőle hiányzott a szenvedély. Felesége, gyerekei előtt égett a szégyentől. Az asszony oly ártatlan és jó volt, oly természetesen, gyermeki együ- gyúséggel élt körülötte, hogy már nem bírt hazamenni; éjjel nem aludt, nappal dolgozni nem tudott, nem ízlett az egész élet.- Klára, legyen vége.- Soha.- Hát én megmutatom, hogy vége lesz.- Feleségedtől félsz?- Félek hát, és nem is látsz többet, azt a keservességit... 7* Igen? Az asszony égett a szenvedélytől.- Klári fiam, Klári - tréfált könyörögve Bakcsi -, engedj ki az obligólból.- Soha.- Soha?- Soha! ^s tudd meg, ha elmaradsz, én megyek a feleségedhez, s én magam mondok el neki mindent. Bakcsi kedvetlen nézett az asz- szony szemébe; az fekete volt és őrült. Szörnyűek ezek az asszonyok, ha szenvedély kapja el őket. Az asszony, mint a morfinista, alig bírta az életet, a megalkudott napok s órák között csak áttengódte az időt. Szörnyűek a falusi szenvedélyek, a nyugalomban élő lélek viharai. A sors szeszélyéből idilli békében élni, csirkepörökkel harcolni egy életen át annak, aki izzó nagy energiákkal van tele. A férfi soká csak vergődött, kínlódott, végre elszánta magát, lesz, ami lesz, s hetekig nem ment az asszony felé. * Egy este Penyigéné beállított Bakcsinéhoz.- Isten hozott, édes Klárim. Az asszony sötéten nézett.- Itthon az urad?- Az uram?... miért?... itt van! Utánakiáltott, nem kapott választ.- Gyere apátok úté A vende- Sokár nyosan.- Majd- Nem-Talán- Igen, messzire, za, míg ér- Nem i- Nem?- Nem.- Hát n a szeretőr Az assz- Tavas A ház a szeme r aki elferdi jogással c rával, vé zsenge t szörnyű jé Penyige dent, úgy < mint a cse a legelső végig a le< Akkor a- Elég j dozásból.- Neker
