Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
E gy nyolcvanhét perces film meghó- ditja a világot. 1984. szeptemberében készült el, novemberben indult világ körüli útjára, méghozzá Lipcse nemzetközi him dokumentumfilm-fesztivál- ján, ahol a nagydijak, az Arany Galambok egyikét is elnyerte. Nem véletlenül. Ez a nyolcvanhét perc a világ történelméről filmtörténetet csinál. Szúkszavú- ság, egyszerűség, beszédes képek sokasága jellemzi - éppen ezért mély benyomást hagy a nézőben. A Zsukov marsall - ez a nyolcvanhét perces film címe - egy hős köré tömöríti a történelem eseményeit egy olyan hadvezér alakja köré, ciki a rendkívüli megpróbáltatások közepette sikerrel fordította meg a kedvezőtlen jelek, események sokaságát, és akkor, amikor mind barátai, mind ellenségei azt hitték, a Szovjetuniót leverték, föeröit megsemmisítették, a győzelem tervezőjévé és egyik kivívójává tudott lenni. Nem véletlen, hogy Zsukov marsall alakja annyira foglalkoztatta Konsztan- tyin Szimonovot, a neves írót és filmkészítőt, az egykori haditudósítót, aki könyvben, cikkben, rádióriportokban és filmekben állított örök emléket a szovjet haza egyszerű fiainak, a minden áldozatra képes frontkatonáknak. Szimonov már 1975-ben szóba hozta, majd beadta egy Zsukov marsallról szóló dokumentumfilm tervezetét, a megvalósítás módján, főképp a szerzői megközelítésen azonban még gondolkozni kívánt 1979-ben, mikor már kialakult koncepciója volt, a halál ragadta el a filmkészítők sorából, így a tervből - akkor - nem lett semmi. Egy törékeny, finom arcú, szőke asz- szony, Szimonov állandó munkatársa, Marina Bábák, alapos előkészületek után 1982-ben mégis hozzákezdett magvalósításához. Erről ma így beszél:- Ahhoz a generációhoz tartozom, mely a háború alatt gyermekéveit élte, egyéni sorsom szerencséje, hogy a háború szörnyűségeiről, a frontvonalak megpróbáltatásairól csak olvasmányokból, később rádió- és filmriportokból értesültem. Már évek óta Roman Karmen, a világhírű operatőr-rendező és kiváló dokumentarista munkatársa voltam, amikor Karmen Szimonovot kérte fel Granada, Granada című, a spanyol polgárháborúról szóló filmje társszerzőjének. Akkoriban, 1965-66-ban találkoztam először Szimonowal, s egy ideig még két úr (Karmen és Szimonov) szolgája voltam, azután - gyakorlatilag 1968-tól - kizárólag Szimonowal dolgoztam. Szimonov akkoriban kezdett hozzá Megy a katona című filmjéhez és rendezőjéül kért fel Ettől kezdve állandó munkatársa maradtam. Együtt készítettünk filmet a vietnami gyermekek és árvák sorsáról, együtt dolgoztunk a Katonák emlékeznek cimű hatrészes tv-sorozaton, rendezőként működtem közre abban az ötvenöt perces - egyébként filmre vett - tv-interjúban, melyben Szimonov kérdéseire válaszolva Zsukov marsall a moszkvai csatával kapcsolatos eseményekről és emlékeiről beszélt. Az ötvenöt perces műsorhoz majdnem két és félórányi anyagot vettünk fel, melyet természetesen ma is gondosan őriznek a szovjet archívumban, és amelyet azóta több rendező is „idézett“ filmjében. Egy rövid kérdésnyi - korábban még sehol nem látott - része a Zsukov marsallba is bekerült. Ez az interjú-film sugallta tulajdonképpen a mai Zsukov-film ötletét. Szimonov úgy érezte, az egyszerű katonák után egy hadvezér életét is be kell mutatni. Azt mondta: „Az utókor mindaddig mit sem tud a nagy honvédő háború igazi arculatáról amíg nem tudja meg, milyen volt ez egy tábornok vagy marssal szemszögéből. A tábornoki szemszöggel nem maradhatunk adósak az olvasóknak, rádióhallgatóknak, mozinézőknek.“ Mégis - ha hiszi, ha nem - sohasem mertem volna hozzányúlni Szimonov filmtervéhez, ha 1982- ben nem kerül kezembe egy fotóanyag. Mintegy kétszáz fényképről volt szó, melyet éppen nyugdíjba vonult készítőjük, Zsukov marssal egyik személyi testőre, majd egyik szárnysegédje, állandó kísérője félig-meddig titokban készített az évtizedek során. Kétszáz különböző fénykép Zsukovról, melyek a magas rangú tiszt negatívján „szunnyadtak", és amelyek a tiszt nyugdíjba vonulása után hobbiból kerültek fotópapírra. Kétszáz páratlan értékű, részben ellesett pillanatokban készült kép a Szovjetunió különböző tájairól, kölönböző frontokról, különböző évekből. Olyan anyag volt ez, mely első megtekintésre film után „kiálltott“. E képekből végül is az ötven legjellemzőbb került be a Zsukov marsall most látható változatába. Tulajdonképpen e képek első megpillantásakor alakult ki bennem a mai film alapkoncepciója. Hadd beszéljenek a képek! Méghozzá ismert csatákról, ismert, már a nézők által többször is ismert jelentek. Zsukov és a vezérkar munkájáról pedig szóljon az a 30 százaléknyi anyag, mely a korábban zárt archívumokból került elő. A film 20 százalékát pedig új felvételekkel egészítettük ki. Azt kell mondanom, hogy ez a koncepció helyesnek bizonyult. A nézők által már ismert csatajelenetek a visszacsatolás lehetőségét biztosították, míg az új anyag a meglepetés erejével hatott és nagyszerűen karakterizálta azt az embert, akit szavakban csak közhelyekben, meg hízelgésnek ható jelzőkkel lehetett volna bemutatni. És mivel ez a képek nyelvén való bemutatás volt a cél, s mert hittem, és hiszem, hogy a képek önmagukban képesek elmondani mindent erről a nagyszerű hadvezérről, eldöntöttem, hogy nem foglalkozom Zsukov marsall családi életével, ezúttal nem idézem vagy idéztetem véleményét különböző személyekről, eseményekről, egyszerűen megelégszem a hadvezér Zsukov bemutatásával. Ma már bevallhatom, nagyon izgultam, amikor 1984. augusztásában először vetítettem le a filmet Zsukov lányainak, akikkel előzőleg nem is konzultáltam a filmtervről. Ók is azonnal megértették a szándékot, és egyikük bevallotta, emlékeiben pontosan úgy él édesapja, ahogyan én ábrázoltam. Azt hiszem, ennél nagyobb rendezői sikert már semmivel sem arathatok... De ez volt az pillanat, amikor azt is elhatároztam, hogy ha nem is rögtön, de később feltétlenül visszatérek Zsukov marsall alakjához. Szeretném bemutatni mint családapát, magánembert, mint gondolkodót. Szeretném filmek segítségével bemutatni véleményét Sztálinról, Molotovról, az ellenfél hadvezéreiről, írókról és más emberekről. E téma annyira foglalkoztat, hogy az említett kétszáz fotó segítségével könyvet is tervezek róla. Összegezve, azt szeretném bemutatni, amiről ő maga - különféle okok miatt - nem szólhatott. Archívumaink még számos érdekes, részben ismeretlen Zsukov-dokumentumot raktároznak, és megvan Ordinszkij remek filmjéhez, a Ha drága neked a hazádhoz adott mélyreható interjúja is. Ez tehát egy következő Zsukov-film témája lesz. Addig is azonban, mig ez a filmen megvalósul, más műveken dolgozom. A napokban fejezem be például a helsinki európai békekonferencia tizedik évfordulóján bemutatásra kerülő, Kekkonen finn elnökről szóló munkámat és a szovjet televízió is szeretne megbízni egy több évet igénylő munkával. Ez utóbbira még nem mondtam igent, most „kóstolgatom“ a témát. Többet nem hajlandó sem magáról, sem a Zsukov-filmről mondani. Amikor látja, hogy még lenne kérdésem, rámmosolyog és azt mondja:- Hagyjuk beszélni a képeket, higy- gyünk benne, hogy a film elmondja mindazt, amit el kell mondania. Törékeny, finom arcú, szőke asszony. De pontosan tudja, mit kell mondania s hogyan. FENYVES GYÖRGY „Hadd beszéljenek 4Jj) a képek...“ A Zsukov-filmről nyilatkozik a rendező És mégis... Találkozás Nagy Annával Nagyokat lép és nagyokat hallgat. Közben figyel. Szüntelenül figyel. Fény- barna szemekkel, forrás-tiszta arccal, porcé!án-finom lélekkel. De a mozdulatai... A kabátját csak úgy ripsz-ropsz tekeri fel hosszú, vékony karjaira, aztán ledobja a székre. Sapkáját szélesre nyitott újakkal kapja le, de úgy, ahogy a vércse csap le áldozatára. Könyöke toppan az asztalon. Tenyere alatt gyűrötté válik a terítő. Amúgy: egyszerű. Olyan, mint egy falusi madonna. Egy szomorú, magányos, falusi madonna. Mosolya akár az ősz: langyos, oldott, fáradt. Hangja ideges, éles, keserű. A ruhája? Minden áruházban száz lóg belőle. És mégis... Van benne valami megfogó. Valami különös szépség. Valami meghatározhatatlan varázs. Nagy Anna. A Pacsirtában ó volt a csúnya, vénkisasszony. Irgalmatlanul jól játszott. Annyira, hogy irtóztam tőle. A Szindbádban szerettem. Szerettem, ahogy ábrándos szemekkel levelet irt Ahogy lebegve korcsolyázott a tavon. Ahogy elveszett a tej- fehér ködben. Az Árvácskában a szivével fogott meg. A jóságával. De ha rikácsolt - kirázott a hideg. A Boldogtalan kalapban egy elvált asszonyt játszott. Félelmetes csendekkel, páratlan természetességgel. Ritka ember. Ritka színésznő. És mégis- ...keveset filmezik, keveset játszik.- Igen, tudom. Nehéz a természetem, a próbamódszerem, vitatkozom, visszaszólok, konfliktusaim vannak. Tartanak tőlem a rendezők.- Meg kemény is, szigorú is, azt mondják.- Nem, nem hiszem. Ha nem gyötrődnék többet, mint mások, ha könnyebben dolgoznék, semmi baj sem lenne velem.- Görcsök, fékek, netán gátlások nehezítik a munkáját?- Sem ez, sem az. Amíg meg nem találom a helyzet igazságát, a szavak természetes csengését, addig pokol minden percem. Szenvedek, kínlódom, gyötröm magam, közben ellentétbe kerülök a rendezőmmel vagy a partneremmel. Aztán a végén vagy kibékülünk vagy nem.- Sok ellensége van?- Nem. Szerintem nincs sok. Vannak, akik elfogadnak, szeretnek, mások kevésbé lelkesednek értem. De hát ez így van rendjén.- Azt is természetesnek találja, hogy a Pacsirta után sokáig csak megkeseredett, elesett lányokat, asszonyokat játszott?- Mit tehettem? Tiltakoztam volna? Ez egy ilyen pálya: egyetlen egy szerep hosszú éveket képes meghatározni. Bár volt egy szép, egészen más korszaka is az életemnek: 1963 és 1966 között Debrecenben My Fair Ladyt, a Sirály Nyináját és a Makrancos hölgyet játszottam.- Aztán pár éwel később a tél tündérét a Szindbádban. Tűzbe nyúlok, ha azt mondom: Huszárik Zoltán? A férje volt. A rendezője. Elhallgat. Nem tud, vagy nem akar válaszolni.- Sajnos, csak a Szindbádban dolgoztunk együtt - mondja aztán. - Érzékeny ember volt. Nagyon érzékeny. Hogy mi mindent tudott Krúdyról... A hangulatait, a lelki rezdüléseit... hát az a korcsolyázás is, ahogy megjelenek Latinovits Zoltánnal a Poprád jegén... hát az egyetlen Krúdy-novellában sem volt megírva és mégis, mennyire Krúdys vol*. Mert Huszárik nem szolgailag másolta vagy cselekményeiben vette át, hanem újjáteremtette, felélesztette Krúdy világát. Rengeteget tanultam tőle.- Mit gondol, változott azóta?- Az ember egyénisége szerintem már a gyermekkorban kialakul. Hát figyelje csak meg: már egy tízéves gyerek is személyiség lehet. Sorsa, szenvedése később ebbe az egyéniségbe épül bele - ilyen értelemben nem hiszem, hogy sokat változtam volna az utóbbi években.- Akkor azt kérdezem: milyen gyerek volt Nagy Anna?-Angyalföldi gyerek. Egy nagy bérházban nőttem fel, apám fűtőgépszereló- ként, anyám meg varrónőként dolgozott. Nem voltunk annyira szegények, hogy a lényeges dolgok hiányoztak volna, de elkényeztetve sem voltam. Nagy kertünk volt, a szabadban éltünk, jó volt, csak jött a háború... ha szirénát hallok, ma is megborzongok. Hogy milyen ember vagyok? Erre nam tudok válaszolni. Csak azt tudom, és ebben tántoríthatatlanul hiszek: mindenki olyan színész, amilyen ember.- A kényszerpihenőt, a fólreállítást, a hét szűk esztendőt hogy viselte? Hogy élt, amikor egyszer sem tűnt fel a neve a Madách Színház plakátjain?- Nehezen. Borzasztóan nehezen. Annyi keserűségen mentem keresztül, hogy másnak talán a fele is sok lett volna. És mégis... Nekem az a fontos, hogy önmagamhoz legyek hú, a film, a színház ilyen értelemben másodlagos dolog az életemben. Én a magam számára sokkal fontosabb vagyok, minthogy belerokkanjak a pálya buktatóiba. Maga az élet sokkal többet jelent nekem, mint a hivatásom. Tizenhárom éves a lányom... Mindig ő volt, és hiszem, hogy a jövőben is ő lesz a legnagyobb vigaszom. Egyébként: begyógyultak már a sebeim. Visz- szafogadtak, szerepeket adnak és szeretnek is a Madáchban. Láthatja: nem fojtott meg a csend. Sőt. Azt hiszem, ma már sokkal könnyebb az együttműködés velem. Toleránsabb lettem és megértőbb. És a konfliktusok is kimaradnak az életemből. Rájöttem ugyanis, hogy jobb ha keveset várok el az emberektől. Akkor nem érhet csalódás. Akkor könnyebb megérteni és megszeretni őket.-Tehát boldog...-A boldogság az operett harmadik felvonása. Én prózai életet élek. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1985. Vili. 23. 0 0 « > £ 2 £ s. 8 0 1 i 5 2 3 8 1 a 2 I A 1 c 5
