Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
- Még egy órát, másfelet ballaghatunk amolyan világosfélében - mondtam a srácnak, amikor felértünk a hegyi útra.- De ha besötétedik, az se lesz baj: itt már minden bokrot ismerek.- Jó - mondta a srác kurtán. - Gyakran járt ide? Abba a menházba? - kérdezte kíváncsian.- Minden héten. Vonaton, bicajon. De bicajon az alsó úton. Végig a Hernád mellett. Egyszer éjszaka bebicajoztam a Hernádba.- Mit csinált?- Bekerekeztem a Hernádba. Letértem az útról, a folyó menti gyalogösvényen bicajoztam vígan. Mert ott nem voltak emelkedők. Este kilenckor indultam, mert délután még fociztunk - magyaráztam. - Kettó:egy a reál ellen: megnyertük a városi középiskolás bajnokságot. Mi voltunk a princek; marha nagy sörözést rendeztünk utána. Volt, aki két korsóval is megivott; nekem egytől kiguvad már a szemem.- Sörtől?- Nem az erejétől, a mennyiségtől. Nem fért el a bendómben. Kilenckor felpattantam a bicajra, fél tizenegykor már a Hernádban voltam... Egy kilométerrel a falu előtt. Eső után volt, pocsolyás volt az ösvény, megcsúsztam, bebicajoztam a folyóba. A csomagtartón degesz hátizsák, rajtam világosszürke hosszúnadrág. (Teca előtt akartam felvágni vele; Teca a délutáni vonattal ment ki. Félárú jeggyel vonatoztunk; turistajeggyel.)-És?- Semmi. A bicaj gyöngyén megállt az iszapban - azon a részen tiszta agyag meg iszap volt a part -, mintha bebetonozták volna. Én át a kormányon, fejjel. Csak a hátizsák maradt szárazon, öreg Sedláknál szárítkoztam meg, hogy a menházban ki ne röhögjenek, öreg Sedlák kivasalta a nadrágomat.- Éjszaka?- Sohasem feküdt le éjfél előtt. De ha tudta, hogy éjszakai gyalogtúráról jövünk, akár hajnalig is ébren maradt.- Gyalogtúráról?- Azok voltak a legszebbek. Este nyolckor gyülekező a Csermelyben. Irány: Kavecsány, Irénke-forrás, Királykát... Pontosan ezen az úton, amelyen most baktatunk... Igen, azok voltak a legszebbek. Valen- ciáner gyógyszerész úr mindig pontosan kiszámította, mikor lesz telihold; már egy hónappal előbb kifüggesztette a felhívást a gyógyszertár bejárata melletti kis oldalsó kirakatba: Gyülekező este 8 órakor a Csermelyben... Eleinte egy csapatban, hetykén, nótaszóval. Valenciáner gyógyszerész úr mosolygott magában. Aztán, az első öt kilométer után, kezdtünk Csoportokra szakadozni, s mire az első pihenőnkhöz értünk:- Király-kút! Egy óra pihenő! Lehet vacsorázni!" - már halkak voltunk, jóságosak és elmélázók. A legtöbben ki sem bontották a hátizsákot, s volt, aki leheve- redett a fűbe, és nyomban elaludt. Át- aludta az egész egyórai pihenőt. Teca. Teca álmos, kamillaillatú feje a vállamon.- Mindig megvárt minket - mondtam hangosan a srácnak, öreg Sedlák mindig megvárt. Jó haverok voltunk. Mindenkivel a faluban. Meg a másik faluban is.- A bíróval is? - kérdezte a srác csípősen.- Vele is - mondtam, és nyeltem egy nagyot. —' Mit akarsz? A végén mégis megvendégeltek. Akár fel is jelenthetett volna. Ezen eltűnődtem egy sort. Csakugyan. Volt benne valami. Már a komáromi fűtök lebuktathattak volna. A nagyszombati szlovák katonák. A hadnagy. A készültségiek a nagyszom- * * Részlet a szerzó azonos című, most megjelent regényéből. bati állomáson. Meg a szlovák kalauz, a jegykezelő a vonaton, aki megkérdezte, tudom-e a kötelességemet. Vagy az a tanár úr Trencsénben, aki meghívott ebédre. Akkor már éppen két napja nem ettem. Én ugyan nem mondtam meg ezt a tanár úrnak, amikor megszólított az utcán - magyarul szólított meg a tanár úr -, de ő látta az arcomon, hogy hiányzanak róla a jóllakottság megelégedett rózsái, és elvitt ebédelni. Aztán ebéd közben - csak úgy, mellékesen - a tanár úr elmesélte, hogy a háború előtt a városomban tanított. Ketten tanítottak: a felesége is tanárnő volt. Vásároltak egy kis házacskát a városban, és tanítottak. Aztán a Kormányzó Úr iskolai hatóságai kitettók őket az iskolájukból, a Kormányzó Úr karhatalmi hatóságai pedig kitették őket a házacskájukból. Átrakták őket a határon. De a tanár úr azért nem haragudott a magyarokra; személy szerint még a Kormányzó Úrra sem haragudott. A tanár úr Tiso plébános úrra haragudott, a gárdistákra, a fasizmusra haragudott. Totálisan haragudott a totális fasizmusra. A Kormányzó Urat meg a nyilasokat rám hagyta. Persze, azzal a deduktív módszerrel és induktív célzattal - a tanár úr jó pedagógus volt -, hogy én is totálisan nézzek szembe a totális fasizmussal. A fasisztákkal. „Maradt még belőlük elég - mondta a tanár úr. - Maguknál is, nálunk is.“ Aztán kifizette az ebédet, és búcsúzóul néhány bankjegyet csúsztatott a zsebembe. Tudta, hogy nemigen lehet szlovák pénzem. Honnan is lett volna? Na, itt most megint álljunk meg egy pillanatra, mert most érkeztünk el ahhoz a bizonyos savanyúcukorhoz, amellyel a srácot boldoggá tettem a végső el- anyátlanodása perceiben. Mert be kell vallanom: én abból a pénzből nem élelmiszert vásároltam a további útra, amely számojnra még korántsem ért véget, hanem az összeg egy részéből - nem sokból - cukorkát vásároltam. Mert ott, ahonnan én jöttem, akkor már régen nem árultak a boltokban cukorkát, édességet, s számomra a cukorka valahogyan a béke és a szeretet jelképévé vált. Az én gyerekkoromban a falusi népek, valahányszor bejöttek a városba vásárra, bevásárolni, vagy valamelyik hivatalba - leginkább az adóhivatalba, a pokol vesse fel -, mielőtt hazatértek a falujukba, mindig vásároltak az otthoni pulyáknak egy kis olcsó cukorkát. Selyemcukrot. Savanyúcukrot. Hát én a magam számára vásároltam azt a cukorkát t- elvégre én is magányos pulya voltam. De nem szopogattam el; számomra ez a kis zacskó jelkép volt, olyan valaminek a jelképe, ami akkor még messze, nagyon messze botladozott az emberiségtől. Hát, módjuk, a tanár úr is feljelenthetett volna, ahelyett, hogy megvendégelt és pénzt dugott a zsebembe. Vagy Mártonban az az asszony is elkaphatott volna. Vagy belebotolhattam volna egy olyanféle asszonyba, aki átad a gárdistáknak. Vagy ott voltak a korompai vonat szakácsai. A másik vasutas. A szakaszvezető. Ezek mind lebuktathattak volna. Ezzel szemben olyan gondtalanul fu- rakodtam át az egész országon, Nagyszombattól immár majdnem hazáig, mint ráérős sajtkukac egy szép, nagy, jóságos, békés sajton. A srác mintha olvasott volna a gondolataimban. „- Gondolja, hogy ez a felkelés miatt van? Hogy eddig még senki sem próbált lebuktatni minket? Nem válaszoltam. Úgy éreztem, a srác a fején találta a szöget. Mondtam már, hogy nem buta srác ez. Mert itt nem egyes emberekről volt szó, egy-két emberről, aki kész volt segíteni. Ilyenek mindenütt akadnak. Többé-kevésbé. Talán - de ebben nem voltam biztos -, talán még a Reichben is. De itt, ahol most mi ketten bolyongtunk, országos szellemi légkörről, országos közhangulatról, egy nép egységes állásfoglalásáról van szó. Ez az igazság. A gárdisták nem számítanak többé. A kollaboránsok, a nagy hivatalokat viselő urak már régen nem számítanak. A volt bíró sem számít. (A krumplileves jó volt.) Itt egy konok, eltökélt, egységes ellenállásról van szó. Biztos, hogy a felkelésben rejlik- mondtam magamban. És hangosan is megismételtem: - Itt egy konok, eltökélt, egységes ellenállásról van szó. - És majdnem kiszaladt a számon: Nem úgy, mint nálunk... De ettől ismét összekuszálódtak a gondolataim. Na, álljunk csak meg egy cseppet, karpaszomántos. Mi az, hogy nálunk, meg hogy nálunk? A dolgok tisztázása végett önkéntelenül hangosan folytattam:- Ott a hiba, öcsi, hogy nekünk - adtak a nácik... Adogattak, adományozgattak a jó kis szövetségesek... Az ezeréves állam csalóka délibábját csillogtatták meg előttünk: itt is, ott is hozzátapasztgattak a régi fészekhez egy-egy darakbát. Hát még a nagy, a döntő győzelem után!... A Kárpátoktól az Adriáig... A Kárpátoktól az Adriáig és Kamcsatkától a Fokföldig terjedt volna a Reich... És benne, csak úgy, mellékesen, függvényként, mi is... Valid be, hogy ezt még te is tudtad, öcsi. Minden tizenkét éves kölyök tudta. Ezt még az öngyilkos Teleki gróf is tudta. Azért lett öngyilkos. Minden hülye tudta, hogy szörnyű árat kell majd fizetni a nagy szövetségért. De nekünk, egyelőre, adtak. Tőlük pedig - intettem a hátunk mögött a téli ködbe maradozó falu felé -, tőlük elvettek. Ugyan nekik is ígértek: előttük egy önálló állam délibábját csillogtatták meg, csakhogy ók - a nép, a kicsi nemzet, nem hitt nekik... Vissza akarják kapni a régi országukat. Azzal együtt, aminek ma Protektorátus meg Sudeten-Gau a neve. És ez is hozzátartozik ahhoz a számlához, amelyet mások, máshol és egészen más szempontok miatt, egyszer majd nekünk fognak benyújtani... Neked meg nekem, öcsi. - Akkor még nem tudtam, mennyire igazam lesz: ,,A magyaroknak is bűnhődniük kell", mondta a nagyfőnök.- Nekem nem - mondta a srác egykedvűen. - Mi közöm hozzá? Teszek az egészre.- De. Neked is, öcsi. Meg nekem is.- Egy frászt - mondta a srác hetykén.- Egy túrósat. Nem lehet egy gebéről kétszer lenyúzni a bőrt. Mink csak gebék voltunk ezen a lovasparádén... Eltátottam a számat. A szentlélek szállta meg ezt a kölyköt. Amióta együtt kutyagoltunk, összesen nem hallottam még ennyit szövegelni. Méghozzá ilyen haláli bölcsen. Oldalról a képébe néztem. Egészen vidáman lépkedett mellettem a hevenyészve megtarpalt (öreg Sedlák- nak mindig arany keze volt) félcipőjében. Itt szélesebb volt az ösvény, elfértünk egymás mellett. Itt szélesebb volt az út - megtorpantam.- öcsi...- Mi van?- öcsi, Sedlák bátyó azt mondta, a nácik a községháza körül szedik össze a csapataikat.- Éhem... —- Viszont a községháza lent van. Lent, a domb alján. Alatta vezet el az út.- És akkor mi van?- És akkor az van, hogy mi a domb tetején, az ablak alatt, a falu felső végén hallottuk elvonulni a nácikat. Az ablak alatt pedig csak a felső út felé tarthattak. Erre... Ez van. Néztem az utat: lábnyomok voltak bőven. Tíz méterrel odébb eldobott cigarettacsikkre bukkantam. Aztán még kettőre. Sorra felemeltem mindegyiket. De előre tudtam, mit tartok az ujjaim között. Német cigaretták csikkjei voltak.- Baj van, öcsi.- A frász essen beléjük - mormogta a srác. - Más út nincsen? Nem válaszoltam. A nyakam viszketegsége kezdett újra elővenni. Jobb lett volna öreg Sedláknál maradni. Nagyon lassan lépkedtünk tovább. Jó félóra múlva behavazott kis tisztáshoz érkeztünk. Itt valaha irányító jelzőtábla állt, turistajelzésekkel. Az oszlop ott hevert a hóban, a tábla sehol. Viszont az összetiport havon tisztán látszottak a lábnyomok. Kurta szárú vasalt csizmák nyomai. Lekanyarodtak a tisztásról. Arrafelé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott. Egy menetelő sereg szép, tiszta lábnyomai.- Na?- Azt hiszem, megúsztuk. Egyelőre. Tudtam, hogy a keresztúttól nem messze, valamivel lejjebb, van egy kis kilátó. Ha leereszkednénk oda, talán megpillanthatnánk a komor, szótlan vonulásukat. A szürke rohamsisakjaikat. A mogorva, szótlan menetelésüket. Friss, diadalmas vezényszavak, harsány, férfias tréfák, harsogó indulók nélkül. Már semmi Horst Wessel-Lied. Semmi: „Die Fahne hoch, die Reihen fest geschlossen...“ Semmi: „SA marschiert...“ Fáradtak lettek a léptek és lazák a sorok. A germán istenek kevélyen kisajátított, kizárólagos rendeltetésű égboltján beállt a Götterdämmerung, a végső Istenek alkonya. S mintha sötét és fáradt elégtétellel feltörő gondolataimat maga a perc és a táj is nyomatékosítani akarná, e pillanatban jeges szél süvített el a fejünk felett, vadul megrázva, megroppantva a jeges faormokat és megidézve a wag- neri futamok vad, baljós staccatóit, őrjöngő tremolóit és borongós díszleteit. „Tombol a vihar. Tempestoso. (Mélyvonósok, gordonkák és gordonok egyre ismétlődő, rövid kvintola futamai, éles, kopogó staccatói és a brácsa zúgó, viharzó tremolója.) Hunding erdei hajléka. Siegmund - tenor - halálra üldözötten keres menedéket a zord erdei lakban." De Sieglinde - szoprán - már nem fordul szelíd részvéttel az ifjú hős felé, hogy lágyan megkérdezze: „Ki az üldözöd, ki elöl futsz?...“ És Hunding - basszus, brácsák és gordonkák morajló kíséretével - nem ülteti többé vendégbarátsága dús asztalához a Wolfe fiát (érdekes, hogy a magyar nyelv milyen pompás-téves nyelvérzékkel, milyen régen ráhibázott már a Werwolf szó egyedüli helyes változatára, a vérfarkasra.) „A gazt, kit üldözénk, a házamban itt lelem... E ház megvéd, Wölfing...“ Nem, „nem virul többé a wálsungi vér", nem hangzik fel többé - moderato, majd fortissimo tremolo - Wälse isten kevély megidézése: „Hol van a kard, a büszke kard?!“ S a valkúr Brünhilde - mezzoszoprán- nem segíti többé a hős harcosokat fafúvós diadalokra. Már csak a haragvó Fricka - alt appassionato - szólama zúg: „... mint Wälse bújod a rengeteg erdőt...“ Szeretem Wagnert. A Lohengrint, a Bolygó hollandit, a Niebelungokat, mindent. Mindig szerettem Wagnert. De különösen most szeretem, amikor Wotan és Erda gyermekei nem intézték többé a harcok sorát, és a hősök számára- allegro molto - már csak a végső megsemmisülés és - ismét appassionato- már csak a rájuk omló Walhalla marad. Igen, onnan a kilátóról, a nem is olyan távoli ágyúk és aknavetők tüzének vörös visszfényénél még látni lehetne Wotan és Erda késő, elfajzott ivadékainak dicstelen menetét. De közben jól tudtam, hogy ez még hosszú menetelés lesz, s az újkori germán istenek addig még különféle meggyötört Sklawenvolkok származékainak ártatlan tízezreit sodorják maguk előtt az üszkös Walhallába. Hosszú és véres menetelés lesz. Amíg a világ minden tájáról összeszedik vert csürhéiket - mint most, itt, ebben a kis szlovák faluban amíg más nemzetek megsebzett, harcos fiataljai a világ minden tájáról összeterelik az újkori barbár istenek vesztükben is véres agyarú, vert csürhéit, soká eltart még. Számunkra is.- Ebben a faluban nem irtották ki a blökiket - szólalt meg mellettem a srác eltűnődve és váratlanul, mint aki csodálkozik valamin. - Hallottam az ugatásukat...- Talán már nem volt rá idejük, öcsi- nyugtattam meg. - Ha idejük lett volna, biztosan megteszik. Lám, a falut sem perzselték fel - mondtam. - Már nicsen sok ráérő idejük a kamarádoknak, öcsi... De talán a molnárt... Blöki sok van egy faluban, öcsi, de molnár rendszerint csak egy. Kis falu ez, öcsi. Az itteni molnárt talán még megölték - biztos, hogy az ó fia is a hegyek között harcol, az Ellenállásban -, ha valamelyik Waffen SS vagy halálfejes nem felejtette el az utolsó pillanatban sietve a csípőjéhez emelni a géppisztolyát ... A jeges szél újra végigsepert az erdőn. Megborzongtam.- Indíts, öcsi. Hátat fordítottunk a Walhallának, az Istenek alkonyának, és folytattuk utunkat. A náci csizmanyomokkal ellentétes irányban. Mert közben már valóban kezdett alkonyodni. De a mi szemünk is kezdett már alkalmazkodni a sötétséghez; lassan egészen szép gyakorlatra tettünk szert az esti barangolásokban. Szótlanul ballagtunk újra a hegyek felé, mindig csak fölfelé. JOSEF SO yH agyta a ja( sziklaplat csak tudta, és a törzséhez kötő meggörnyedve, nőtt fel. Jól ismerte e: magához vette i nyakába akaszt indult az előtte li gigászi célgömb! vei vonta magár Választania k vezető benőtt ö a sziget középár ként emelkedtek nek kellett itt len Á nehezebb va fölfelé. Fönt kellemes háttal a bozót sz Széthúzta a láb: a fáról. Megláttí jutott eszébe, mi zett erre a fatön Szeméhez « a völgybe. A fülledtségbe dett a magasba, nak titokzatos i lábai bújtak elő. pata közeledett, tott hölgy erős m nálta a nővére fenekére néztek becstelen ítéséér után utoljára itta más bún volt elv a gyalázattól és Evek teltek el kor kitört a hábo dübörgést és lí tennivalójuk, m imádkozni. Egy A ladik alján hár találtak el. Fiata nek a gyógysze a nőknek azért érintették őket. F azt mondta, hog' jutottak el oda, í tek tértek vissza És így legalát kát, nyugtuk vol tést, tudták, he könyörtelenül lül ban, pihegésük örülnek a szövi halál. Megtanult undorodva önm; hogy elveszítsél önkezükkel nen a másvilágra ví utána - saját h mukra. Megtant ismerte el, hogy intelligens, de í mány győztes, meghalni. A gondos n< öngyilkosságot a teremből, és hibátlanul megs kintetét az egy amelyet fedetle vékony vonalait amelyek puffadt A bőr fakult peri borította, a mel melyeket sietve a kakaószínű m ra ő, az köve a pelyhes szak? * Fiatal cseh el
