Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-23 / 34. szám

A Nagy-Fátra lábánál meghúzódó községei ketté­szeli a Blatnica patak, amely a falu felett a Gáder folyóval egyesülve folytatja útját. A települést fenyő­erdők ölelik körül. Kellemes fenyőillat, háboritatlan csend. Pedig negyvenegy évvel ezelőtt fegyverropo­gástól volt hangos Blatnica község környéke. A nyár folyamán az est leple alatt a hegyekből többször lejöttek a partizánok, élelemmel megtömött hátizsá­kokkal, s nemegyszer új társakkal tértek vissza.- Tizennyolc éves voltam — mondja Jaroslav Lukáö hentes, a hnb képviselője. - Tudtam, hogy a Gáder és a Blatnicai völgyben tavasz óta fegyverek vannak. A partizán szót ki sem ejtettük, nehogy meggyűljön a bajunk a hatósággal. Ha valaki hozzájuk szegődött, azt mondtuk idegenben vállalt munkát. Egy alkalom­mal én is velük mentem. Megtanítottak fegyverrel bánni, arra, hogyan kell az ellenség őrszemét zajtala­nul megközelíteni. Amikor a partizánok augusztus 25-én elfoglalták Martint, a községből már sokan voltak a partizánok között. Ezekben a napokban az események gyorsan peregtek.-A mozgósításkor több mint hetven tartalékos katonát küldtünk a hadseregbe — lapoz bele a múlt emlékeibe Ján Plieéko, az Antifasiszta Harcosok Szövetsége alapszervezetének az elnöke. - Azok, akik nem voltak katonák, vagy korosabbak voltak, a partizánokhoz mentek. Körülöttünk harcok folytak, mégis ezekben a napokban alakult újjá a pártszerve­zet, amelynek elnöke Ján Vitalij lett. Akiknek nem jutott fegyver azok sem tétlenkedtek. Az asszonyok kenyeret sütöttek, mostak, a férfiak pedig fedezéket ástak a frontvonal mentén és a he­gyekben is. A szlovák nemzeti felkelés ideiglenes elnyomása után ide húzódtak vissza a harcosok. A Gáder, de főleg a Blatnicai völgybe sohasem jutottak el a fasiszták. Ott a partizánok uralták a hely­zetet, védték a Donovalyn székelő partizántörzset. Csak a falubeliek jutottak el a partizánokhoz az erdei ösvényeken, hogy élelmet vigyenek a fegyvere­seknek.- A járási székhellyel csaknem egyidőben szaba­dult fel Blatnica is - folytatja Ján Plieéko. - Elnémul­tak a fegyverek, az asszonyok fiaikat, férjüket várták haza, de nem mindenki tért vissza. Községünk lako­sai közül tizenhármán vesztették életüket a nemzeti felszabadító harcokban. A sebek nehezen hegedtek be. Több mint húsz é|. úlet égett porrá. Házakat kellett építeni, szántani, vetni a felparcellázott urasági földeken. Később, amikor a munkásosztály vette kezébe a hatalmat, az ország irányítását, ez a kis hegyi község is a fejlődés útjára lépett.-A járásban az elsők között alakult meg az egységes földműves-szövetkezetünk - újságolta hal­mira Simonidesová, a hnb titkára. - Ebben az időben indult meg a rendszeres autóbuszjárat. — Az ötvenes évek végén kezdtük el az új alapisko­la építését - viszi tovább a szót Duáan Lahuta, a hnb elnöke. - Később napközi otthonnal, iskolai konyhá­val bővítettük ki. Ezeken az építkezéseken ismerked­tek meg lakosaink a társadalmi munka fogalmával, örömével. S hogy nemcsak megismerték, hanem lelkesen részt is vettek benne azt a település további fejlődé­se, s az a tény is bizonyítja, hogy a nemzeti bizottsá­gok versenyében háromszor végeztek a járásban az első helyen, 1980-ban, 1981-ben és 1984-ben szor­galmukért az SZSZK kormányától elismerő oklevelet és pénzjutalmat kaptak.- Rendbe tettük az üzleteinket, de mivel egyre növekedett az idegenforgalom új bevásárlóközpontot építettünk, ott kapott helyet a vendéglő is. A régi élelmiszerüzletben iparcikkeket árultunk, és ott helyez­tük el a péküzletet - folytatja eredményeik felsorolá­sát az elnök. - Z-akcióban épült fel a hnb székháza, a posta és az egészségügyi központ is.- A munkakedv láttán elhatároztuk, hogy kétosztá- lyos óvodát építünk - mondja a titkár. - A lakosok ígéretet tettek, hogy társadalmi munkával segítik az építkezést. ~1982-ben a gyerekek birtokukba is vehették a korszerű óvodát. Rendbe tették a hnb régi épületét, ahol a férfi- és a női fodrászaton kívül a községi könyvtár is helyet kapott. A könyvtár egyébként kerületi viszonylatban már többször az első helyen végzett. Sarlota Ursinyo- vá, az óvoda igazgatója, a hnb képviselője vezeti a könyvtárat.- Sikerült felkelteni az emberek érdeklődését az olvasás iránt. Azt hiszem, hogy ez annál is nehezebb volt, mivel negyven évvel ezelőtt itt sok volt az ími- olvasni nem tudó ember. Gyermekeink ma már a főiskolákra is eljutnak. Az egyesült szövetkezetben például húsz diplomás dolgozik.- Három további kis település tartozik Blatnicához- Karlová, Laskár és Valentová - jegyzi meg Lahuta elnök. - Ezekről sem feledkeztünk meg annak ellené­re, hogy a lakosok kétharmada a székhelyközségben él. Karlovában az utak, a villanyvezeték átépítésén kívül negyven család élvezheti már a vezetékes ivóvíz előnyét. Laskárban új művelődési otthon épült, tataroztuk az üzletet, s befejezés előtt áll a tűzvédelmi víztározó. Valentovában tűzoltó szertárral gyarapod­tak, s helyiséget kapott a polgári bizottság.- Két fontos létesítmény kimaradt a felsorolásból- szól közben Sarlota Ursinyová. - A két völgy találkozásánál áll az SZNF emlékműve, mellette a szabadtéri színpad. A Prónay-kúriában pedig em­lékszobát létesítettünk. A település munkaképes lakosainak fele a szövet­kezetben és az erdőgazdaságban, másik fele idegen­ben, főleg a járási székhelyen talál munkát. A legtöbb családi ház udvarán autó látható, az istállókból ga­rázs lett. Hetven régi családi házat és magtárt műem­lékké nyilvánítottak. Egyébként az egész környék védett területnek számít. A szép természet vonzza a turistákat, akik egyelőre csak a kempinget vehetik igénybe, de hamarosan szálloda is épül. Hogy télen is ki legyen használva, még az ősszel megkezdik a sífelvonó építését. A következő megbízatási idő­szakban közös beruházással művelődési otthont, szolgáltatóházat és zöldségboltot szeretnének építe­ni. Azzal számolnak, hogy az ezredfordulóig 120 családi ház épül, s így a településfejlesztési tervek­ben gondolniuk kell a lakosság gyarapodására és a növekvő idegenforgalomra is.- Ha nem bíznánk a lakosok segítségében, nem tűzhetnénk ki ilyen terveket - jegyzi meg Ján Hrivnák iskolaigazgató, a hnb képviselője. - Csupán tavaly több mint 28 000 órát dolgoztak társadalmi munká­ban és az idei, csaknem 400 000 korona értékű kötelezettségvállalásukat már 80 százalékra teljesí­tették. Mint minden évben, az idén is megünneplik az SZNF évfordulóját ebben a partizánközségben. Mű­soros estet szerveznek, benépesedik a szabadtéri színpad, néhány órára partizándalok hangjai verik majd fel a Gáder és Blatnicai völgyet. így emlékeznek meg majd a múlt dicső harcairól és a szocializmus építésében elért eredményeikről. NÉMETH JÁNOS M ár gyermekkorában arról álmodozott, hogy felnőtt­ként a rászorulókon fog segíteni, enyhíteni a fájdalmakat, mérsékel­ni a szenvedést. Szülei textilipari munkások voltak. Tudta, milyen nehezen megdolgoznak minden fillérért. Édesanyja azok között volt, akik 1932-ben sztrájkba lép­tek, hogy órabérüket legalább 20 fillérrel emeljék. Mária Blziková önkéntes nővérként jelentkezett a ruiomberoki kórházba, hogy amit élete céljául megfogalmazott, mindennapi tetteivel valóra váltsa. 1939-et írtak, amikor először lépte át a kórház küszöbét.- Akkor még nem sejtettem mi vár rám, hogy a háború lesz szá­momra a nagy próbatétel az alig megkezdett pályámon. Egy év múlva a kommunista párt utasítá­Mária Bfziková gyakran idézi fel a nehéz napokat (Ladislav Lisicky felvétele)- Nagyon vártuk már, hogy vé­ge legyen. A férjemmel a háború elején házasodtunk össze - ót is ápoltam a ruiomberoki kórház­ban. Később német fogságba esett, de sikerült megszöknie. Az első csehszlovák hadtestben har­colt. A vöröskeresztes elvtársak segítségével találtunk egymásra, s az első szabad napot - Hodo- nínban - már együtt tölthettük. Elmondhatatlan nagy volt az örö­möm: táncoltunk, zúgtak a haran­gok, az épen maradt gyárak szi­rénái. A szovjet katonák hősiességé­ről, helytállásáról, emberségéről sokat tud mesélni. Nem felejti el, hogy Misa, a lábadozó partizán cigarettát nyújtott a sebesült né­meteknek. Pedig nagyszüleit, kis- hugát a szeme láttára gyilkolták meg. Amikor megkérdezték tőle, miért teszi mégis, gondolkodás nélkül válaszolta: én nem vagyok fasiszta. Ilyen és hasonló történetekkel hozza közelebb a mához a nehéz napok egyszerű hőseit, ha arra kérik, beszéljen a múltról.- Sokat járok a fiatalok közé, az iskolákba, az üzemekbe. Legjob­ban a gyermekek társaságát sze­retem. Az ő kérdéseik őszintén kíváncsiak, hihetetlen, hogy mi­sára a katonai kórházba mentem át. A betegek és a sebesültek száma ekkor már rohamosan nö­vekedett. Pihenésre nemigen volt idő, legfeljebb akkor, ha a fáradt­ság rákényszerített. Haza lehetett menni, ha újabb katonák várták, hogy átkössük sebüket, hogy né­hány korty vizet nyújtsunk nekik? Szlovákia északi részén igen gyér volt ekkor az egészségügyi hálózat. A ruiomberoki kórháznak nagy körzetet kellett ellátnia. Még a lengyel határtól is ide szállították a betegeket, a sebesülteket.-A frontról érkező vonatokon nemcsak szlovák katonák voltak. A szigorú német ellenőrzések elle­nére szovjet, lengyel és francia nemzetiségúeket is ápoltunk. Kéz- zel-lábbal magyaráztuk nekik, ha megjelennek a németek, hallgas­sanak. A siketnémaság a kézen­fekvő diagnózis közé tartozott, hisz a robbanások következtében valóban sokan vesztették el hallá­sukat. Féltve vigyáztuk, hogy a súlyos sebesültek lázálmukban el ne árulják kilétüket. Őrködtünk felettük, hisz nem azért követtünk el minden tőlünk telhetőt gyógyu­lásukért, hogy felépülve a néme­tek a biztos halálba küldjék őket. Ameddig lehetett húzták-ha- lasztották a kezelést, de a kórházi ágyakra további sebesültek vár­tak. Mária Bíziková és még néhá- nyan civil ruhákat hoztak a kór­házba, és segítettek a katonáknak, hogy a kapun túlra jussanak. Sok család befogadta a lábadozókat, pedig a bújtatás nem kis kockázat­tal járt. így mentették meg többek életét.- Napról-napra nőtt a bizonyta­lanság és a rettegés, vajon mit hoz a holnap. A városba minden oldal­ról németek nyomultak. Ki kellett üríteni a kórházat. Szeptember 5-én dr. Bohué Stekláő, a kórház parancsnoka közölte: a felkelők korytnicai völgyben lévő kórházá­ba menekülhetünk. Senki sem hátrált meg, pedig nehéz út várt ránk... A következő időszakról nem tud meghatódás nélkül beszélni. Sze­mébe könny szökik, ha arra gon­dol, hogyan támadták meg őket a németek, amikor a szerencsét­len sebesülteket szállították. Az­tán felvillan előtte a kép, hogy néhány nap múlva milyen könyör­gő hangon kértek segítséget az égő tankokból kiszabadított német katonák. A túlerő ideiglenesen győzött, s őt hat hétre börtönbe zárták. Amikor kiszabadult, naponta há­romszor kellett jelentkeznie a Gestapo embereinél. lyen dolgokról faggatnak. Az egyik kisfiú miután elmondtam, hogyan éltünk a felkelés alatt, nekem sze­gezte a kérdést: És nem féltél? Be kellett vallanom, hogy igen, csak a félelemérzést mindig megpró­báltam leküzdeni magamban. Ha nem azt mondom, hazudtam vol­na. A kisfiú megjegyezte: Pedig én azt hittem, a partizánok nem féltek. A halállal naponta többször né­zett farkasszemet Mária Bíziková és karjaikon vöröskeresztes sza­lagot viselő társai. Ó azonban megedződött a veszélyben, és a vöröskereszt élete értelmévé vált. A felszabadulás után Bratisla- vába kerültünk. Újra könyvet vet­tem kezembe, hogy befejezzem félbeszakított tanulmányaimat. Aztán felöltöttem a nővérek egyenruháját. Tíz évig dolgoztam a Dimitrov Vegyi Művek üzemi rendelőjében, majd a Vajnory úti rendelőintézetben. Amikor a kra- márei kórház megnyílt, a főnővéri tisztséget bízták rám. Munkája a szó szoros értelmé­ben hivatásává vált. Szinte min­den alkalmat megragadott arra - és még ma is ezt teszi -, hogy a vöröskereszt nemes eszméit ter­jessze. Számtalan fanfolyamot szervezett, hogy minél többeknek adja át az elsősegélynyújtás leg­fontosabb tudnivalóit. Mint gyakor­ló egészségügyi dolgozó látta, ezen a téren sok a pótolnivalónk. Hányán halnak meg ma is, akiken embertársuk segíthetne, ha tudná hogyan kell... Mária Bíziková nyugdíjas, de ez nem jelent számára tétlenséget. Ma is fáradhatatlan aktivitással kapcsolódik be a Vöröskereszt, a nőszövetség, az Antifasiszta Harcosok Szövetségének munká­jába. A világ azon kevés egész­ségügyi nővére közé tartozik, akik a Nemzetközi Vöröskereszttől megkapták a legmagasabb kitün­tetést, a Florence Nightingale- érmet. Azt is jóleső érzéssel nyugtáz­za, hogy fiai nyomdokaiban halad­tak. Az egyik sebészként, a másik belgyógyászként folytatja azt, amit ó négy évtizeden keresztül szív- vel-lélekkel végzett. Nagy öröm számára, hogy az unokája egész­ségügyi nővér szeretne lenni. Csak azt kívánja, soha ne kerüljön olyan körülmények közé, mint ó a pályája kezdetén, soha ne kelljen háborús sérülteket ápol­nia. DEÁK TERÉZ 4M t © C % f I © © Ül B •o © •Q 1 ;© E ÜJ © © 4M *© > © o C © N © < 2 3 ■C 3 C © >© 3 Q

Next

/
Thumbnails
Contents