Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-12 / 28. szám

inte örültünk, Károly bácsi,

I a labdarúgás- - ám idők múl- ielhetetlenebbé sa, s ami ezzel gerlékenysége. tűrik szegény nap estétől: ha ott aznap, nem iunk.

tűrhetetlen va- násnap egész éjünket, mit is logy a szeren- gyük, odasze- bácsi csapata

/szer menned ánya meccsre tanácstalanul szedbe jut vajgközelebbi al- em az öreget, /idáman nézett

3ejöttél az utak gyere! án aztán sok im. Károly bá- pillanatokban agadta a játék percben már eben éljenzett, e szitkozódott, nszédjával, az a fején törte

Tíz perc múlva alig ismertem rá. Ez a szelíd, csendes ember, akiről szívesen hittem, hogy a légynek sem tud ártani, most valósággal kivetkezett magából. Még a szeme fehérje is vörös volt a dühtől, ahogy a bírónak odaüvöltözte súlyos becsületsértéseit; amikor pedig valaki hátulról rászólt, nyakán kidagadtak az erek.

Az első félidő végén kissé megnyugodott (kettó-egyre vezetett kedvenc csapata), de azért láttam rajta, hogy valamiért mégis elégedetlen.-Szép játék volt... - szóltam, mert szerettem volna egy málnaszörpöt kiérdemelni. - Tud ám ez a csapat!- Ugyan! - mondta felhős arccal. - Úgy játszanak, mint a betegápolók!- Miért? - mondtam gyámoltalanul. - A fejükkel játszanak, szépen, taktikásan.- Egy focista nekem a lábával játsszon! - felelte dühösen.- Az Újpest megpróbálta - mondtam. - De a Fradi szerencsére nem vette át a durva modorukat.

Károly bácsi nyakán megint dagadni kezdtek az erek.- Miért? - kiáltotta. - Miért?! Hát ha azoknak szabad! Nekünk is van lábunk, a hétszázát! Bele azzal a lábbal! Nem óvodások azok sem, hanem focisták! Egy kis lerágásba nem hal bele senki!

Nem folytattam a vitát; nem akartam a málnámat veszélyeztetni. Nemsokára elkezdődött a második félidő.

Most is a zöld-fehérek voltak fölényben; az Újpest éppen ezért egyre durvábban játszott.

Károly bácsi lassan újra izgalomba jött.- Nézd! - ordította -, nézd! Hát ezt is lehet?! Néztem: ketten szaladtak egymás mellett; az Újpest jobbhátvédje becsúszó szereléssel akarta megkaparintani Kohut- tól a labdát.- Ne hagyd! - szakadt ki a bömbölés Károly bácsiból. - Ko- hut! Ne hagyd! Kohut bele! Kohut! Nem az apád! Kohut!

Kohut valóban nem hagyta; egy óvatos mozdulattal felvágta versenytársát, s egymaga rohant tovább a labdával.- Éljen! - lelkesült Károly bácsi.- Ez a játék!

A bíró azonban más véleményen volt; sípolt, és szabadrúgást ítélt. Az öreg káromkodott; egy ember viszont tapsolt, éppen előttünk.- Pfuj, bíró! - ordította Károly bácsi, talán nem is annyira a bírónak, mint inkább az előtte álló ellenszurkolóknak.- Kuss! - kiáltotta emez, és hátrafordult. Furcsa kis ember volt; hosszú, vékony orr ugrott elő fekete keménykalapja alól. Arca lila volt a méregtől.- Köcsög! - üvöltötte Károly bácsi, nyilván a keménykalapra célozva, s vastag hentesöklével dühösen megfenyegette ellenfelét. A köcsögfejű - fogalma sem volt szegénykének, mit is csinál!- hetykén Károly bácsi elé lépett. Én, hogy a jóvátehetetlenebb következményeknek elejét vegyem, odaugrottam eléje, mire két ábrándosán kék szemére haladéktalanul ráborult az éj sötétje, keménykalapja formájában. Amíg azon erőlködött, hogy a komor abroncsot valamiképp lefejtse magáról, Károly bácsi megradagta, és behajította elvbarátainak tömegébe, az Újpest szurkolói közé.

E pillanatban óriási zenebona tört ki a lelátókon: Kohut szédületes erejű labdája ott táncolt az Újpest kapujának bal sarkában! Ez a körülmény egyáltalán nem befolyásolta kedvezően a keménykalapos barátainak hangulatát; s amint a kis csomag megérkezett a gyanútlan címzettekhez,

iszonyú dühvei nekiestek; jósze- rint fel sem ismerték orráig érő kalapjában.

Amikor végre előkerült a rendőr, s lehámozta a kis ember összevert fejéről a kalap roncsait (szépen, gondosan, a karimát külön!), csak akkor derült ki, hogy az Újpest szurkolói - egy Újpestszurkolónak okoztak nyolc napon belül gyógyuló testi sértést...

Ahogy a kis incidens hullámai elültek, a játék hirtelen fordulatot vett. Az Újpest játékosai eddig inkább csak ténferegtek ott a pályán; de most, a játék végének közeledtével, megtáltosodtak. Pezsgő gyorsasággal hirtelen két gólt rúgtak be a Fradi kapujába, s ezzel egyenlítettek. Háromhárom!

Károly bácsi falfehér volt; alig akart hinni a szemének.- Micsoda? - motyogta döbbenten a második gól után. - Hát ezt is lehet? Mit csinálnak ezek a nyamvadt hátvédek, mi?- Csak várjunk! - mondtam, mert váratlanul eszembe ötlött a terv, amivel az öreget leszoktathatnám a vasárnapi rabiátusság- ról - várjunk! Nincs vége még!

A játék egyre hevesebbé vált; az Újpest mindinkább fokozta az iramot, a Fradi meg szemlátomást kifulladt. Egy-két esetlen akcióval próbálkoztak ugyan, de a pálya derekánál alig-alig jutottak tovább. A csata legtöbbször az ó kapujuk körül viharzott.

Amikor egy gyors és eredményes támadás aztán új gólt eredményezett az Újpestnek, Károly bácsi megrántotta a kezem.- Gyerünk!- Maradjon! Most kezd érdekes lenni!- Úgyis elveszítjük...- Dehogyis! Megnyerjük!

Úgy nézett rám, mint a hibbantra.- Négy-háromról? Talán ötnégyre? Az utolsó tíz percben?- Nem, dehogy! - mondtam lelkesen. - Négy-háromra. Vagy ötháromra! Nézze! Új gólhelyzet! Remek! Bele, Kovács kettő!

Szeme kerekre nyílt, s elképedve megkérdezte:- Te az Újpestnek drukkolsz?- Hallja! Hipz sokkal jobban játszanak!

Csodálkozó arccal a pálya felé fordult; hosszan nézte a játékot. Egy idő múlva megszólalt:-Tényleg jobban játszanak...

Igazad van!... - S azonmód el is ragadta a játék heve: - Bele, Kovács! Ne hagyd, Zsigarek! Bele azzal a labdával! Pfuj, Kohut! Felvágni, felvágni. Alszik a bíró? Pfuj, bíró!

Csendesen álltam mellette; csak bajuszom alatt mosolyogtam.

A játék a végéhez közeledett, talán két-három perc volt már csak hátra. Az öreg céklavörösen üvöltözött. Amikor aztán az utolsó percben Kovács kettő bevágta a Fradinak az ötödik gólt, Károly bácsi átölelt.- Ezek tudnak, fiaim! Ez csapat! Ezeknek érdemes drukkolni! Nem úgy, mint annak a nyamvadt Fradinak!

Bólintottam.- A jobbik csapatnak érdemes szurkolni...

Rám nézett, gyanakvóan, hogy nem ugratom-e?- Mindig?- Mindig.- Miért?- Mert az érdemli meg a győzelmet. így sportszerű.

Elgondolkodva maga elé nézett.- Azt mondod? - kérdezte nagy sokára.

... Ezzel aztán megoldódott a mi vasárnap esti gondunk. Károly bácsi eztán mindig jókedvűen jött haza a mérkőzésről - akárki győzött, ő a győztessel együtt örült a győzelemnek.

Borús kedv csak olyankor szakadt rá, ha olykor döntetlen volt az eredmény - no, de szerencsére, oly ritkák a döntetlenek...

kai

ár harmadszor is felszólították a falu lakosságát az evakuálásra. Nehezen szedelőzködtek az emberek, nem akarták elhinni, hogy a megduzzadt folyó árja őket is elérheti.

Az öreg Kovács Sándor, aki a falu végén lakott, a menekülés helyett inkább a padlásra költözött, megágyazva az illatos szénában. Egy reggel, amint kinézett a padlás ablakán, igencsak megdöbbent. Nem akart hinni a saját szemének: a megveszekedett folyam árja körülzárta a portáját, nemsokára az udvaron termett, s óráról-órára egyre feljebb kapaszkodott.

Ennek a fele se tréfa - gondolta az öreg, s jobbnak látta, ha a lajtorja segítségével - magával cipelve a padlásajtót is - átköltözik a közeli hatalmas diófára. Mivelhogy ö sem élt szerelemből, nem feledkezett meg róla, hogy egy oldal szalonnát leakasszon a rúdról, néhány szál kolbász is került a zsákocskába, és a hagymának is jutott hely. Mindennapiból is rakott elegendőt, és egy demizson kisüsti szilvapálinka is elszorongott az elemózsia mellett.- Majd meglátjuk, ki bírja tovább! - pökött egyet az árba.

Jó két nappal azután katonák csónakáztak a roskadozó

házak között, és észrevették a zöld lombok között,.fészket rakott“ kétlábú madarat. Felkapaszkodtak hát hozzá, hívogatták, szálljon a csónakba.- Nem mehetek én, ki vigyázná a házamat. Majd csak visszatakarodik a medrébe. ..ezé magáról megfeledkezett vén bolond. Addig megleszek szalonnán, kenyéren, no meg ezen a kis orvosságon. Nektek is jut belőle. Kezefejével megtörülte a demizson száját, és megkínálta az egyenruhásokat.- Aztán nem hiányzik semmi? - kérdezték a katonák.- Nemigen... azaz mégis. A Morzsi csaholása nélkül nagyon unalmasak a hajnalok. Nem tudom, mi lehet a sorsa. Csak gondol vele a lányom! Szóval utánanézhetnének! - kiabált a tovasikló csónak után.

Másnap helikopter körözött a víztenger fölött. A légcsavar kisvártatva a diófa ágait borzongatta. Aztán mint valami hurka, hosszan, kígyózva lógott a kötéllétrán egy katona.

A fene egye meg! - mérgelődött magában az öreg. - Már felülről is zaklatják az embert. Biztosan értem küldték az istenadtát. Jöhet bárki, akkor se tágítok innét.- Nem értem, minek mászkálnak annyit - mordult rá a faágba kapaszkodó jövevényre. Vagy tán a nyugdíjamat hozta. Úgy tudom, még nem esedékes.- Nem éppen - mondta a katona. - De lehet, hogy magának fontosabb.

Andrásy Tibor: Esti pihenés (Tollrajz)- Hát akkor legyen üdvözölve, égből pottyant - nyújtotta a katona felé a fonottast. A szakaszvezetó nyakon csípte a demi- zsont, meghúzta: - Úgy látom, már nem soká bírja - lötyög- tette meg.- Csak addig tartson ki, míg hívatlan vendég uralkodik a faluban.

A vendég cigarettával kínálta Kovács Sándort. Mégis mi végre jöhetett - vette szemügyre az öreg a jóképű legényt.- Hírt hoztam. Nem valami jót... - fújta ki a füstöt a katona.- Gondoltam, hogy rosszban sántikál. Csakhogy én maradok.- De mi lesz, ha elfogy az itóka - billentette meg a fonottast a katona.- Apad, igaz, de... - beosztva kitart. - Kivette a demizsont a másik kezéből.- Csak nem sajnálja tőlem. Fontosat akarok ám mondani...- Tán visszaparancsolják a Dunát?- Azt éppen nem. Baj van - suttogta bizalmasan a vendég.- Baj? Kell ettől nagyobb csapás.- Nem mondom, elég nagy ez is. A szegény Morzsa is alighanem ennek lesz az áldozata.- A Morzsi? - hördült fel az öreg. - Mi van vele?ragadta meg a szakaszvezetó karját.- A végét járja.- Beszélj értelmesebben!- Nem ugat, amióta más portáján él. Csak szüvíkel, nyöszörög. Hajnalonként meg vonít, mintha hívna valakit.- Engem, biztosan engem... - homályosult el a kissé vizenyős szempár.- Igen odáig van - toldotta meg a katona.- Mennyi idő alatt érünk oda? - mozdult az öreg.- Ha sietünk, talán egy félórácska múlva.

Ahová a lányáékat szállásolták, a szérű alatt valóban ott feküdt elnyúlva Morzsa. Nem csoda, kutya meleg volt.-Morzsi, Morzsikám... - szó lingatta kedvencét Kovács Sándor.

Az ismerős hangra a kutya felütötte a fejét és hálásan megnyalogatta a föléje hajló gazdi reszkető kezét.

Tényleg odáig lehet, gondolta az öreg, fel sem ugrott a jöttömre. Uramfia, hiszen ennek kölykei vannak! Alig vette észre az összebújó, selyembundás kutyakölyköket.

Kovács korát meghazudtolva ugrott fel, hogy megmondja a magáét a szakinak. De már csak a hűlt helyét találta. Egyedül maradt a hűséges Morzsival, aki erősebbnek bizonyult, mint bárki más, mert neki sikerült szárazra csalnia a gazdáját. TÓTH DEZSŐ

Gyökeres György felvétele