Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-12 / 28. szám

inte örültünk, Károly bácsi, I a labdarúgás- - ám idők múl- ielhetetlenebbé sa, s ami ezzel gerlékenysége. tűrik szegény nap estétől: ha ott aznap, nem iunk. tűrhetetlen va- násnap egész éjünket, mit is logy a szeren- gyük, odasze- bácsi csapata /szer menned ánya meccsre tanácstalanul szedbe jut va­jgközelebbi al- em az öreget, /idáman nézett 3ejöttél az ut­ak gyere! án aztán sok im. Károly bá- pillanatokban agadta a játék percben már eben éljenzett, e szitkozódott, nszédjával, az a fején törte Tíz perc múlva alig ismertem rá. Ez a szelíd, csendes ember, akiről szívesen hittem, hogy a légynek sem tud ártani, most valósággal kivetkezett magából. Még a sze­me fehérje is vörös volt a dühtől, ahogy a bírónak odaüvöltözte sú­lyos becsületsértéseit; amikor pe­dig valaki hátulról rászólt, nyakán kidagadtak az erek. Az első félidő végén kissé meg­nyugodott (kettó-egyre vezetett kedvenc csapata), de azért láttam rajta, hogy valamiért mégis elége­detlen.-Szép játék volt... - szóltam, mert szerettem volna egy málna­szörpöt kiérdemelni. - Tud ám ez a csapat!- Ugyan! - mondta felhős arc­cal. - Úgy játszanak, mint a be­tegápolók!- Miért? - mondtam gyámolta­lanul. - A fejükkel játszanak, szé­pen, taktikásan.- Egy focista nekem a lábával játsszon! - felelte dühösen.- Az Újpest megpróbálta - mondtam. - De a Fradi szeren­csére nem vette át a durva modo­rukat. Károly bácsi nyakán megint da­gadni kezdtek az erek.- Miért? - kiáltotta. - Miért?! Hát ha azoknak szabad! Nekünk is van lábunk, a hétszázát! Bele az­zal a lábbal! Nem óvodások azok sem, hanem focisták! Egy kis lerá­gásba nem hal bele senki! Nem folytattam a vitát; nem akartam a málnámat veszélyeztet­ni. Nemsokára elkezdődött a má­sodik félidő. Most is a zöld-fehérek voltak fölényben; az Újpest éppen ezért egyre durvábban játszott. Károly bácsi lassan újra izga­lomba jött.- Nézd! - ordította -, nézd! Hát ezt is lehet?! Néztem: ketten sza­ladtak egymás mellett; az Újpest jobbhátvédje becsúszó szerelés­sel akarta megkaparintani Kohut- tól a labdát.- Ne hagyd! - szakadt ki a bömbölés Károly bácsiból. - Ko- hut! Ne hagyd! Kohut bele! Kohut! Nem az apád! Kohut! Kohut valóban nem hagyta; egy óvatos mozdulattal felvágta ver­senytársát, s egymaga rohant tovább a labdával.- Éljen! - lelkesült Károly bácsi.- Ez a játék! A bíró azonban más vélemé­nyen volt; sípolt, és szabadrúgást ítélt. Az öreg káromkodott; egy ember viszont tapsolt, éppen előt­tünk.- Pfuj, bíró! - ordította Károly bácsi, talán nem is annyira a bíró­nak, mint inkább az előtte álló ellenszurkolóknak.- Kuss! - kiáltotta emez, és hát­rafordult. Furcsa kis ember volt; hosszú, vékony orr ugrott elő feke­te keménykalapja alól. Arca lila volt a méregtől.- Köcsög! - üvöltötte Károly bá­csi, nyilván a keménykalapra cé­lozva, s vastag hentesöklével dü­hösen megfenyegette ellenfelét. A köcsögfejű - fogalma sem volt szegénykének, mit is csinál!- hetykén Károly bácsi elé lépett. Én, hogy a jóvátehetetlenebb kö­vetkezményeknek elejét vegyem, odaugrottam eléje, mire két ábrán­dosán kék szemére haladéktala­nul ráborult az éj sötétje, kemény­kalapja formájában. Amíg azon erőlködött, hogy a komor abron­csot valamiképp lefejtse magáról, Károly bácsi megradagta, és be­hajította elvbarátainak tömegébe, az Újpest szurkolói közé. E pillanatban óriási zenebona tört ki a lelátókon: Kohut szédüle­tes erejű labdája ott táncolt az Újpest kapujának bal sarkában! Ez a körülmény egyáltalán nem befolyásolta kedvezően a ke­ménykalapos barátainak hangula­tát; s amint a kis csomag megér­kezett a gyanútlan címzettekhez, iszonyú dühvei nekiestek; jósze- rint fel sem ismerték orráig érő kalapjában. Amikor végre előkerült a rend­őr, s lehámozta a kis ember összevert fejéről a kalap roncsait (szépen, gondosan, a karimát kü­lön!), csak akkor derült ki, hogy az Újpest szurkolói - egy Újpest­szurkolónak okoztak nyolc napon belül gyógyuló testi sértést... Ahogy a kis incidens hullámai elültek, a játék hirtelen fordulatot vett. Az Újpest játékosai eddig inkább csak ténferegtek ott a pá­lyán; de most, a játék végének közeledtével, megtáltosodtak. Pezsgő gyorsasággal hirtelen két gólt rúgtak be a Fradi kapujába, s ezzel egyenlítettek. Három­három! Károly bácsi falfehér volt; alig akart hinni a szemének.- Micsoda? - motyogta döb­benten a második gól után. - Hát ezt is lehet? Mit csinálnak ezek a nyamvadt hátvédek, mi?- Csak várjunk! - mondtam, mert váratlanul eszembe ötlött a terv, amivel az öreget leszoktat­hatnám a vasárnapi rabiátusság- ról - várjunk! Nincs vége még! A játék egyre hevesebbé vált; az Újpest mindinkább fokozta az iramot, a Fradi meg szemlátomást kifulladt. Egy-két esetlen akcióval próbálkoztak ugyan, de a pálya derekánál alig-alig jutottak tovább. A csata legtöbbször az ó kapujuk körül viharzott. Amikor egy gyors és eredmé­nyes támadás aztán új gólt ered­ményezett az Újpestnek, Károly bácsi megrántotta a kezem.- Gyerünk!- Maradjon! Most kezd érdekes lenni!- Úgyis elveszítjük...- Dehogyis! Megnyerjük! Úgy nézett rám, mint a hib­bantra.- Négy-háromról? Talán öt­négyre? Az utolsó tíz percben?- Nem, dehogy! - mondtam lel­kesen. - Négy-háromra. Vagy öt­háromra! Nézze! Új gólhelyzet! Remek! Bele, Kovács kettő! Szeme kerekre nyílt, s elképed­ve megkérdezte:- Te az Újpestnek drukkolsz?- Hallja! Hipz sokkal jobban ját­szanak! Csodálkozó arccal a pálya felé fordult; hosszan nézte a játékot. Egy idő múlva megszólalt:-Tényleg jobban játszanak... Igazad van!... - S azonmód el is ragadta a játék heve: - Bele, Ko­vács! Ne hagyd, Zsigarek! Bele azzal a labdával! Pfuj, Kohut! Fel­vágni, felvágni. Alszik a bíró? Pfuj, bíró! Csendesen álltam mellette; csak bajuszom alatt mosolyogtam. A játék a végéhez közeledett, talán két-három perc volt már csak hátra. Az öreg céklavörösen üvöl­tözött. Amikor aztán az utolsó percben Kovács kettő bevágta a Fradinak az ötödik gólt, Károly bácsi átölelt.- Ezek tudnak, fiaim! Ez csapat! Ezeknek érdemes drukkolni! Nem úgy, mint annak a nyamvadt Fra­dinak! Bólintottam.- A jobbik csapatnak érdemes szurkolni... Rám nézett, gyanakvóan, hogy nem ugratom-e?- Mindig?- Mindig.- Miért?- Mert az érdemli meg a győ­zelmet. így sportszerű. Elgondolkodva maga elé né­zett.- Azt mondod? - kérdezte nagy sokára. ... Ezzel aztán megoldódott a mi vasárnap esti gondunk. Ká­roly bácsi eztán mindig jókedvűen jött haza a mérkőzésről - akárki győzött, ő a győztessel együtt örült a győzelemnek. Borús kedv csak olyankor sza­kadt rá, ha olykor döntetlen volt az eredmény - no, de szerencsére, oly ritkák a döntetlenek... k­ai ár harmadszor is felszólították a falu lakosságát az evakuálásra. Nehezen szedelőzködtek az emberek, nem akarták elhinni, hogy a megduzzadt folyó árja őket is elérheti. Az öreg Kovács Sándor, aki a falu végén lakott, a menekü­lés helyett inkább a padlásra költözött, megágyazva az illatos szénában. Egy reggel, amint kinézett a padlás ablakán, igencsak megdöbbent. Nem akart hinni a saját szemének: a megveszekedett folyam árja körülzárta a portáját, nemso­kára az udvaron termett, s óráról-órára egyre feljebb kapasz­kodott. Ennek a fele se tréfa - gondolta az öreg, s jobbnak látta, ha a lajtorja segítségével - magával cipelve a padlásajtót is - átköltözik a közeli hatalmas diófára. Mivelhogy ö sem élt szerelemből, nem feledkezett meg róla, hogy egy oldal szalonnát leakasszon a rúdról, néhány szál kolbász is került a zsákocskába, és a hagymának is jutott hely. Mindennapiból is rakott elegendőt, és egy demizson kisüsti szilvapálinka is elszorongott az elemózsia mellett.- Majd meglátjuk, ki bírja tovább! - pökött egyet az árba. Jó két nappal azután katonák csónakáztak a roskadozó házak között, és észrevették a zöld lombok között,.fészket rakott“ kétlábú madarat. Felkapaszkodtak hát hozzá, hívogat­ták, szálljon a csónakba.- Nem mehetek én, ki vigyázná a házamat. Majd csak visszatakarodik a medrébe. ..ezé magáról megfeledkezett vén bolond. Addig megleszek szalonnán, kenyéren, no meg ezen a kis orvosságon. Nektek is jut belőle. Kezefejével megtörülte a demizson száját, és megkínálta az egyenruhá­sokat.- Aztán nem hiányzik semmi? - kérdezték a katonák.- Nemigen... azaz mégis. A Morzsi csaholása nélkül nagyon unalmasak a hajnalok. Nem tudom, mi lehet a sorsa. Csak gondol vele a lányom! Szóval utánanézhetnének! - kia­bált a tovasikló csónak után. Másnap helikopter körözött a víztenger fölött. A légcsavar kisvártatva a diófa ágait borzongatta. Aztán mint valami hurka, hosszan, kígyózva lógott a kötéllétrán egy katona. A fene egye meg! - mérgelődött magában az öreg. - Már felülről is zaklatják az embert. Biztosan értem küldték az istenadtát. Jöhet bárki, akkor se tágítok innét.- Nem értem, minek mászkálnak annyit - mordult rá a faágba kapaszkodó jövevényre. Vagy tán a nyugdíjamat hozta. Úgy tudom, még nem esedékes.- Nem éppen - mondta a katona. - De lehet, hogy magának fontosabb. Andrásy Tibor: Esti pihenés (Tollrajz)- Hát akkor legyen üdvözölve, égből pottyant - nyújtotta a katona felé a fonottast. A szakaszvezetó nyakon csípte a demi- zsont, meghúzta: - Úgy látom, már nem soká bírja - lötyög- tette meg.- Csak addig tartson ki, míg hívatlan vendég uralkodik a faluban. A vendég cigarettával kínálta Kovács Sándort. Mégis mi végre jöhetett - vette szemügyre az öreg a jóképű legényt.- Hírt hoztam. Nem valami jót... - fújta ki a füstöt a katona.- Gondoltam, hogy rosszban sántikál. Csakhogy én ma­radok.- De mi lesz, ha elfogy az itóka - billentette meg a fonottast a katona.- Apad, igaz, de... - beosztva kitart. - Kivette a demizsont a másik kezéből.- Csak nem sajnálja tőlem. Fontosat akarok ám mondani...- Tán visszaparancsolják a Dunát?- Azt éppen nem. Baj van - suttogta bizalmasan a vendég.- Baj? Kell ettől nagyobb csapás.- Nem mondom, elég nagy ez is. A szegény Morzsa is alighanem ennek lesz az áldozata.- A Morzsi? - hördült fel az öreg. - Mi van vele?ragadta meg a szakaszvezetó karját.- A végét járja.- Beszélj értelmesebben!- Nem ugat, amióta más portáján él. Csak szüvíkel, nyö­szörög. Hajnalonként meg vonít, mintha hívna valakit.- Engem, biztosan engem... - homályosult el a kissé vizenyős szempár.- Igen odáig van - toldotta meg a katona.- Mennyi idő alatt érünk oda? - mozdult az öreg.- Ha sietünk, talán egy félórácska múlva. Ahová a lányáékat szállásolták, a szérű alatt valóban ott feküdt elnyúlva Morzsa. Nem csoda, kutya meleg volt.-Morzsi, Morzsikám... - szó lingatta kedvencét Kovács Sándor. Az ismerős hangra a kutya felütötte a fejét és hálásan megnyalogatta a föléje hajló gazdi reszkető kezét. Tényleg odáig lehet, gondolta az öreg, fel sem ugrott a jöttömre. Uramfia, hiszen ennek kölykei vannak! Alig vette észre az összebújó, selyembundás kutyakölyköket. Kovács korát meghazudtolva ugrott fel, hogy megmondja a magáét a szakinak. De már csak a hűlt helyét találta. Egyedül maradt a hűséges Morzsival, aki erősebbnek bizo­nyult, mint bárki más, mert neki sikerült szárazra csalnia a gazdáját. TÓTH DEZSŐ Gyökeres György felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents