Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-07 / 23. szám
Egy héttel ezelőtt kezdődött meg Genfben az atom- és ürfegyverek- röl folytatott szovjet-amerikai tárgyalások második fordulója. A párbeszéd három munkacsoportban folyik: az első a közepes hatótávolságú atomfegyverekkel, a második a stratégiai eszközökkel, a harmadik az úrfegyverek kérdéskörével foglalkozik. A tárgyalások témájáról és céljairól a két fél januárban állapodott meg. Rendkívül fontos alapelv - amit az USA ugyan szintén elfogadott, de nemigen óhajt tiszteletben tartani - volt az, hogy az említett fegyverrendszerekről azok kölcsönhatását figyelembe véve kell tárgyalni és megállapodni. AZ EDDIGI MEGÁLLAPODÁSOK ALAPJAIT RÚGJÁK FEL Anélkül, hogy a másik két témakör jelentőségét kisebbíteni akarnánk, hangsúlyozni kell az űrfegyverek kérdésének kulcsszerepét a genfi tárgyalásokon. Reagan alig több mint két éve, 1983 márciusában jelentette be e programot, hivatalos amerikai nevén: Stratégiai (vagy: Hadászati) Védelmi Kezdeményezés (Strategie Defensive Initiative - SDI), s máris könyvtárnyi cikket, különböző megközelítésből történő elemzést írtak róla. Pro és contra egyaránt. Vannak, akik megvalósíthatónak tartják, vannak, akik nem. Egy bizonyos, megvalósításával alapvetően megváltoznak a stratégiai és biztonságpolitikai koncepciók, az SDI évtizedekre előre meghatározhatja (szinte beprogramozza) a fegyverkezési verseny irányát, vagyis napjainkban még felmérhetetlen veszélyek felé sodorhatja az emberiséget. Mi változik? Arra az összefüggésre kell mindenekelőtt utalni, melyet a kard és a pajzs klasszikus példájával szoktak magyarázni, vagyis a támadó és a védelmi fegyverek kölcsönhatására: az egyik fejlesztése óhatatlanul maga után vonja a másik tökéletesítését is. Amikor 1972-ben aláírták a SALT-1, majd 1979-ben a SALT-2 szerződést, a Szovjetunió és az Egyesült Államok a stratégiai támadófegyverek terén meglévő hozzávetőleges egyensúlyhelyzetből indultak ki. 1972-ben afelek a rakétaelhárító rakétarendszerek korlátozásáról is szerződést kötöttek (ABM-szerzödés), s az ezt kiegészítő 1974-es jegyzőkönyv szerint mindkét félnek csak egy rakétaelhárító rendszert volt szabad kiépítenie. Ez a koncepció az úgynevezett elrettentés egyensúlyán vagy másképpen a kölcsönösen biztosított megsemmisítésen alapult. Vagyis: a felek nem építenek ki hatékony védelmi rendszereket, a támadó erők hozzávetőleg azonos nagyságrendje pedig lehetővé teszi a kölcsönös megsemmisítést --egy első csapás esetében a támadónak számítania kell egy ugyanolyan pusztító válaszcsapásra -, s ez mindkét felet visszatartja az első csapás megtételétől. Ha pedig az egyik fél mégis kiépít egyoldalúan egy hatékony védelmi rendszert, melynek révén biztonságban érezheti magát a visszavágástól, ennek tudatában kísértést érezhet a támadás megindítására. A Reagani elképzelések most a világűrben kiépítendő „tökéletes“ rakétavédelmi rendszerrel számolnak, s ennek meg kellene védenie az Egyesült Államok egész területét. Miért van erre szüksége annak, aki nem akar támadni? Ezért elfogadhatatlan az az állítás, hogy csupán „védelmi“ rendszerről van szó, hiszen egyértelműen támadásra ösztönöz. Miért kellene hinni azoknak a békés szándékában, akik meghirdették a kommunizmus elleni keresztes hadjáratot? Ezért állítják a szovjet szakértők, hogy az USA az SDI-vel felrúgja mindazokat a koncepciókat, amelyek az eddigi összes fegyverzetkorlátozási megállapodás alapját képezték. NÉGY SZAKASZ Mint már arról szó volt, az SDI-nek olyan védőpajzsnak kellene lennie, amely megakadályozza, hogy a ballisztikus rakéták elérjék az USA területét. Technikailag rendkívül bonyolult, több szakaszos védelem kiépítése a cél. Pontosabban: négy szakaszról beszélnek, ennyire osztható ugyanis a ballisztikus rakéták röppályájá. 1. Közvetlen a start utáni időszak, amely kb. 300 másodpercig tart, amíg a rakéta áthalad a föld sűrű légkörén. 2. A rakéta hajtóműve kiégett, visszahull a föld légkörébe. A robbanótölteteket és a megtévesztő célokat hordozó visz- szatérö egység ballisztikus pályán halad. Az egymástól független célpontokra irányítható robbanófejek (akár 20 darab is) és a megtévesztő célf)ontok (pl. alufólia1985. VI. 7. ballonok, több száz is lehetséges) fokoÚJ SZÚ zatosan leválnak és szétszóródnak. 3. A robbanófejek a megtévesztő célpontokkal együtt folytatják útjukat az űrben. Az időtartamot tekintve ez a leghosszabb szakasz. 4. A robbanófejek a föld légkörébe visszatérve haladnak a célpont felé. A megtévesztő célpontok, a „csalétkek" itt már megsemmisültek a súrlódás következtében. Az elképzelések szerint a leghatékonyabban az első szakaszban lehet megsemmisíteni a ballisztikus rakétát, hiszen egyetlen találat is elég a robbanófejek megsemmisítéséhez. Másik előnye az lenne, hogy a megsemmisítés még az ellenség területe fölött történne, s a radioaktív hulladék is az ő területére hullana vissza. Viszont a védelemnek rendkívüli gyorsaságra lenne szüksége, hiszen csak kb. öt perc áll rendelkezésre. Ennyi idő alatt a politikai vezetés bele sem szólhatna az eseményekbe. Mind az első, mind a további fázisok taglalásánál fel kell hivni a figyelmet arra: nehezíti a dolgot, hogy a „tökéletes“ védelmi pajzsnak rendkívül nagy számú ellenséges rakéta indításával kell számolnia. A második és harmadik szakaszban a védelem nagyon nehéz, hiszen a célpontok száma meghatványozódik a robbanófejek és megtévesztő célpontok leválásával. A védelem ebben a szakaszban irányított energiájú lézerfegyverekre. kai szakértők körében heves vita folyik, hogy hány ilyen célzó tükörrel felszerelt műholdra helyezett generátort kellene felbocsátani... A becslések száma 100 és 1600 között váltakozik..., egy ilyen műhold valóságos szörnyeteg lenne: legalább 100 tonna lenne a súlya.“ Egy másfajta lézer, rövidebb hullámhosszon, egy másodpercnél rövidebb idő alatt is megsemmisítheti a rakétát. A gerjesztő berendezést a súlya miatt azonban már nem lehetne műholdra telepíteni, azért magas hegycsúcsokon kellene elhelyezni. ,,A légkör felső rétegei is befolyásolnák azonban a sugár stabilitását. Ezért különleges tükröket kellene elhelyezni olyan, ún. geoszinkron pályán, amelyen a föld felszínének ugyanazon pontja felett maradnának (a földdel együtt forogva). így a hegycsúcsokon elhelyezett állomások azonos pontra irányítanák a sugaraikat. Ezek a különleges tükrök stabilizálnák a lézersugarat, s átlőnék égy úgynevezett harci tükörre, amely alacsony röppályán keringő műholdra van szerelve. Ez irányítaná a megsemmisítendő rakétára a lézersugarat. “ További problémák, hogy a mai technológiával egyelőre nem tudnak olyan tökéletes tükröt készíteni, a másik, hogy a tükör átmérőjének legalább harminc méternek kellene lennie. Egy másik elképzelés a röntgenlézer. Kb. 1500 olyan műholdra lenne szükség, amelyen atomrobbantással gerjesztik részecskesugár-fegyverekre, röntgenlézerre támaszkodna. (E fegyverek terén a kutatás még csak gyerekcipőben jár, a jelenlegi technikával megvalósíthatatlan koncepciónak tűnik, szakértők szerint ez a jövő évezred zenéje.) A negyedik szakaszban azon robbanófejek ellen kell védekezni, amelyek az előző hármon túljutottak. Itt megkönnyíti a dolgot, hogy már nincsenek megtévesztő célpontok, viszont még közvetlenül a sűrű légkörbe való visszatérés előtt kellene a robbanófejeket megsemmisíteni. A nagyszabású pusztítás e szakaszban nehezen akadályozható meg. A JÖVŐ ÉVEZRED ZENÉJE A második és harmadik szakasznál volt szó a sugárfegyverekról. Ezek alkalmazására is többféle elmélet látott napvilágot. A műszaki nehézségek érzékeltetésére felsorolunk néhány példát a Magyarország c. hetilapban megjelent cikksorozat alapján •>Magyarország; 1985 (12, 13, 14, 15)«. A különböző gázok reakcióját felhasználó úgynevezett vegyi lézerek a legerősebbek. Ebből a típusból azonban tizmil- liószor erősebbet kellene létrehozni annál, mint amilyennel most az Egyesült Államok légiereje kísérletezik. Emellett az ilyen lézerek hullámhossza túlságosan hosszú, s ennek következtében a sugarakat kb. 7 másodpercig kellene egy rakéta fémburkolatának ugyanazon pontján tartani. Ennyi idő alatt viszont a rakéta 50 kilométert tesz meg. További probléma: a földön gerjesztett lézersugár nem tudja követni a-föld görbületét. A generátort tehát viszonylag alacsony pályán keringő műholdra kellene telepíteni. Ameria röntgenlézert. A széles sávban irányítható sugarak azonnal megsemmisítenék, a rakétát. A szakértők politikailag is elfogadhatatlannak tartják, hogy másfélezer ilyen „atombomba“ keringjen a Föld körül. De a képzelet felülmúlhatatlan: tengeralattjárókról lőnék fel a kellő pillanatban a műholdakat. Mennyi tengerelattjá- ró kellene és hogyan kapnának másodpercek alatt egyszerre parancsot? Mindezek az elképzelések sok tudós előtt is egyelőre csak lázálomnak tűnnek. Olyan bonyolult programokról, döntési mechanizmusról van szó rövid idő (másodpercek vagy töredékei) alatt, amire az ember nem képes, csak a számítógép. Vagyis számítógépek döntenének az ember helyett, mint egy fantasztikus filmben... NÉGY SZAKASZ HELYETT KETTŐ A washingtoni stratégák - köztük Kampelman, aki a Genfben tárgyaló amerikai küldöttséget vezeti - belátva, hogy a Reagan-féle elképzelés a négyszakaszos védelemről csak sokára valósítható meg, egy kétszakaszos program kidolgozását javasolták, amely szerintük már a jelenlegi technológiával is kivitelezhető lenne, s 1990 után működőképes lehetne. E két szakasz lényegében a már említett négy szakaszból az első és az utolsó. Elképzeléseik szerint „mindössze 60 milliárd dollárt“ emésztenének fel a költségek. Az első szakaszban száz harci műholdra támaszkodna a védelem, minden műholdon 150 elfogó rakétával, továbbá kell még négy stacionárius műhold, egy tucat felderítő műhold és a földi központok. A második szakaszban legalább 5000 önvezérlésú, nem nukleáris FÖLDI TELEPÍTÉSŰ LÉZEREK. Felülről lefelé: Geoszinkron pályára állított tükör. Interkontinentális rakéta. Harci tükör. Lézerbázis a földön. SUGÁRFEGYVEREK MŰHOLDAKON. Felülről lefelé: Célzótükörrel felszerelt, műholdra telepített lézerfegyver. Műholdra telepített részecskesugárzás-fegyver. Interkontinentális rakéták. robbanófejjel ellátott rakétára (elfogó rakétára) lenne szükség. Ami a költségeket illeti: ahány tudós vagy intézet, annyi adat. Senkinek sincs fogalma arról, valójában milyen óriási összegeket és energiákat kötne le a program. Az viszont igaz, ha egyszer elkezdik beléölni a pénzt, akkor már nincs megállás... Ezt ismerte fel a szovjet vezetés, ezért javasolta a legutóbb Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára, hogy mondjanak moratóriumot az űrfegyverekkel kapcsolatos kutatásokra, kísérletekre és a telepítésükre. Az amerikai kormányzat vezetői azonban nem hajlandók erre. A Pentagon nagy szerepet szán az űrrepülőgépeknek. Bejelentették, hogy a közeljövőben útnak induló Discovery a programmal kapcsolatos optikai eszközökkel végez majd kísérleteket. Azt is közölték, hogy 1987-től évente kétszer használják majd az űrrepülőgépet lézereszközök kipróbálására, de az elfogó és múholdromboló műholdak pályára bocsátásához is fel fogják használni. Ugyancsak e nyárra tervezik az F 15-ös repülőgépről végzett harmadik kísérletet: a nagy magasságban szálló repülőről műholdrombóló rakétát lőnek egy erre az alkalomra felbocsátott célbolygóra. AMÍG NEM KÉSŐ Mi a helyzet tehát Reagan Stratégiai Védelmi Kezdeményezésével? A legnagyobb híveit a Pentagon köreiben és azon cégeknél kell keresni, amelyek milliárdos megrendelésekre és nyereségre számítanak. A szakemberek többsége ellenzi, mondván, hogy túl sokba kerül, és nem lehet olyan tökéletes, mint amilyennek álmodják. A,.tökéletes védelem“ a valóságtól elrugaszkodott ábránd- mondta egy amerikai tudós -, s nem igaz az, hogy az SDI elavulttá teheti az atomfegyvereket. Az SDI vagy az atomeszközök tökéletesítésére kényszeríti a másik felet, vagy valami hasonló rendszer kidolgozására. Az USA lépésére a Szovjetunió még mindig megtalálta a megfelelő választ. Egyes vélemények szerint ha az amerikai védelmi program ötszáz milliárdot fog felemészteni, az ellenlépések költsége ennek csak egy-két százalékát teszi ki. Ezek az eszközök ,, lehetnek kozmikus aknák, kisméretű ballisztikus rakéták vagy földi lézereszközök, de az ellenlépések közé tartozik olyan lokátorzavaró felhő létesítése is- többnyire fémszemcsékböl -, amely eltéríti a lézersugarat, továbbá megtévesztő célok felbocsátása a kozmikus térbe.“ (Nemzetközi Szemle; 1985 (4) Akik nyugaton politikai szempontból bírálják az SDI-t, mindenekelőtt azt emelik ki, hogy szinte beláthatatlan mértékben fokozhatja a fegyverkezési versenyt, és a nullával teszi egyenlővé az eddigi fegyverkorlátozási megállapodásokat. A Fehér Ház vezetője kijelentette, akkor sem. mondanak le a kutatási programról, ha Genfben sikerülne megállapodni az atomrakéták korlátozásáról és csökkentéséről. A szovjet vezetés számára ez természetesen elfogadhatatlan, hiszen hogyan egyezzen bele rakétáinak csökkentésébe, ha a másik fél egy „áttör- hetetlen pajzs“ mögé húzódva bármikor megindíthatja a támadást. Senki sem hiheti el azokat a kijelentéseket, hogy a milliárdokat felemésztő kutatás után (főleg ha az sikerrel járna) nem akarják majd telepíteni is e fegyvereket. A mi álláspontunk egy mondatban is kifejezhető: addig kell megakadályozni a beláthatatlan következményekkel járó űrfegyverkezést, amíg el nem kezdődött a gyakorlatban. MALINÁK ISTVÁN NUKLEÁRIS RÖNTGENLÉZER. Felülről lefelé: Atomrobbantással gerjesztett röntgenlézer hordozására alkalmas műhold. Interkontinentális rakéták. Tengerelattjá- ró a műhold fellövésére. (Rajzok a Magyarországból)
