Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
A pedagógus szerepe a gyermek egyéni képességének fejlesztésében • Gyökeres György felvétele Klámudóégej M inden társadalomban, így a fejlett szocialista társadalomban is nagy szükség van tehetséges emberekre, akik a különböző területeken elősegíthetik a fejlődést. Vitathatatlan, hogy senki sem születik képességekkel, tulajdonságokkal, vonásokkal, tehetséggel. Mindezek az ember és környezete között kölcsönhatást teremtő tevékenységek során alakulnak ki. Minden ép gyermeknek viszont természetes előfeltételei vannak különféle szellemi és fizikai tevékenység végzésére. Ezt nevezik adottságoknak. A személyiség fejlődése a születés után azonnal megkezdődik. Megfelelő körülmények között már kisgyermekkorban sok jó tulajdonság megalapozódik az emberben. Minél távolabb kerülünk a születéstől, teljesítőképességünk mennyiségileg, de főképp minőségileg egyre inkább a velünk született adottságoknak a függvénye. Ugyanakkor az adottságok mint a képességek természetes előfeltételei befolyásolják teljesítő képességünket, azt, hogy milyenek lesznek képességeink. Hiába van azonban valakinek különböző tevékenységhez (például nyelvi, matematikai, zenei, műszaki stb.) természetes adottsága, ha nincs lehetősége ezt fejleszteni megfelelő tevékenységek révén. Tevékenység, vagyis gyakorlás híján a velünk született adottságok - még a különösen jók is - leromlanak, idővel megszűnik alakíthatóságuk, s teljesen el is halhatnak. Az ember képességei tehát csakis tevékenység révén fejlődhetnek ki, a tevékenység pedig nagymértékben függ a környezettől. Attól, milyen tevékenységmintát szolgáltat a környezet, meg- szervezi-e az adekvát, valóban fejlesztő jellegű tevékenységet. Mert jó adottságok alapján sem fejlődhet ki jó képesség, ha nincs lehetőség kellő tevékenységre, s kialakulhatnak jó képességek gyengébb adottságok alapján is intenzív tevékenység (gyakorlás, használat) eredményeképpen! Az szinte soha nem fordul elő, hogy egy ép elméjű gyermeknek minden adottsága gyenge legyen, az meg egyenesen kizárt dolog, hogy megfelelő fejlesztés esetén semmilyen tevékenységben se tudjon jó képességeket felmutatni. Kire mondható, hogy tehetséges? Az olyan emberre, aki valamilyen társadalmilag is fontos tevékenységben minőségileg átlagon felüli teljesítményre és alkotásra képes. Minden tevékenységet lehet átlagon felüli minőségben, alkotó módon végezni, tehát elmondható, hogy annyiféle tehetség van, ahány emberi tevékenység. Átlagon felüliek lehetnek a műszaki, gyakorlati tevékenységek produktumai éppen úgy, mint a művészi és szellemi tevékenységeké. Valamennyi fontos a társadalom számára, ezért nem lehet az egyik vagy a másik tevékenységszféra tehetségesei között rangsort kijelölni. Ma is kísért még az osztálytársadalmakban kialakult értékrend: csak a szellemi kiválóság jelent értéket. Az iskolában ez ma gyakran abban nyilvánul meg, hogy csak az intellektuális téren kiemelkedő tanulót tekintik tehetségesnek, az egyéb tevékenységekben kiválók elismerése késik. Mi a tehetség kritériuma? Az átlagon felüli teljesítmény és a kreativitás; ez különböző személyi sajátosságokból összetevődő képesség a problémák újszerű meglátására, eredeti megoldására, alkotások létrehozására. Kétségtelenül jelentős szerepük van itt az értelmi tényezőknek, így a rugalmas és eredeti gondolkodásmódnak, problémaérzékenységnek, a többféle megoldáslehetőség keresésének. A mi iskolarendszerünk - hasonlóan a többi szocialista országéhoz - az átlagos tanulók tömegeire méretezett. 14-15 éves korban csak kivételes esetekben állapítható meg, hogy valaki valóban tehetséges. Azok között is akadhat potenciális tehetség, akiknek teljesítménye ma átlagos a kedvezőtlen családi és iskolai körülmények miatt. Ha a képességek fejlődése szempontjából a környezet kedvezővé válik, a 14-15 éves átlagos tanulókból is többen válhatnak tehetségekké. Ezért utasítja el többek között a szocialista neveléstudomány, az iskola- szervezés a 14-15 éves „vélt“ tehetségek elkülönítését az átlagtól, a „szürkéktől“ ún. elitiskolákba. Ahogy Ágoston György, az ismert magyar neveléselméleti szakember hangsúlyozza, az elitnevelés számszerűen is korlátozza, leszűkíti a tehetségek jelentkezését, mert akadályozza, hogy a pillanatnyilag tehetségként számba jövök a potenciálisan bennük rejlő jó képességeket megfelelő körülmények között kibontakoztathassák, s hogy közülük kiemelkedjenek a valóban tehetségesek. Az elkülönítés az így nevelteknek azt sugallja, hogy ők különbek a többieknél, különleges jogokra helyzetekre tarthatnak igényt. De gondoljuk csak meg, mi lehet az olyan tanulóval, akiről egy idő után kiderül, hogy csak középszerű, ő viszont tehetségének biztos tudatában kivételeket, jogokat követel! A csalódottság súlyos személyiségkonfliktushoz vezethet, sót végzetes következményekkel járhat. A tehetségnevelés demokratikus és eredményes útja a tömeges, minden tanulóra kiterjedő képességfejlesztés. Minél szélesebb, tömegesebb ez, annál több gyermeknek van esélye, a benne levő átlagon felüli képességek kifejlesztésére. Az iskola egyik legfőbb feladata a személyiségfejlesztés folyamatában a tanulók egyéni képességeinek felismerése, s az, hogy önismeretre nevelje őket, gondoskodjon továbbfejlődésükről speciális foglalkozások, tevékenységek szervezésével (tanítási órán és azon kívül is). A külön foglalkoztatás nem jelent a többiektől elkülönítést, mert egyrészt a mindenki számára kötelező tanítási órákon, gyakorlatokon általában együtt vannak a tanulók, másrészt a képesség- fejlesztésnek minden tanulóra ki kell terjednie, mindegyiknek részesülnie kell egyéni képességeinek megfelelő speciális foglalkoztatásban. Ezen a téren korántsem lehetünk elégedettek az iskolai gyakorlattal. A szokásos pedagógiai gyakorlat nemcsak figyelmen kívül hagyja a kivételes képességű kreatív személyiségeket, hanem - külsődleges negatív jegyeket véve alapul, például, hogy túl eleven, mozgékony a gyerek, belebeszél az órába, mással foglalkozik - ártó módon reagál ezekre a megnyilvánulásokra. A tehetséges, kreatív gyermekekre általában a másképp gondolkodás, az ötletgazdagság, a szokatlan problémák észrevétele, a nyitottság jellemző. Szívesen játszadoznak el ötletekkel, gondolatokkal, a környezet ítéleteivel nem nagyon törődnek, játékosak, jó humorérzékűek. Az igaz, hogy az órát sokszor zavarják, ha például már régen megoldották a feladatot, amellyel a pedagógus még valamelyik lassúbb felfogású nebulóval küszködik, ha az óra unalmas, ha csak sablonszerű munka folyik, ha nem kaptak külön vonzó, fejtörő feladatot, amíg a gyengébbekkel fe! kell zárkózni és még sorolhatnánk az okokat. A jó képességek nem jelentenek egyúttal ió neveltséget, nem zárják ki a negatív tulajdonságokat sem. A gazdag képzelőerő, a fokozott érzékenység megszállottsággal, párosulhat, a függetlenségre törekvés rugója nem ritkán az önzés, a gátlástalanság, az uralkodásra törekvés. H a nem érthetünk is egyet azzal a nézettel, hogy a pedagógusnak gond egy-két tehetséges gyerek az osztályban - mert nehezen nevelhetők, külön receptet igényelnek, fárasztók -, az bizonyos, hogy a kiváló képességű gyermekek nevelése nem egyszerű feladat. Nem könnyű a tehetség felismerése, de nem könnyű a felismert tehetségekkel való helyes bánásmód sem. Mégis rendkívül fontos, hogy ne csak felismerjük a tehetségeket és engedjük kifejlődni személyiségüket, hanem mindent kövessünk el, hogy megfelelő pályára segítsük őket. A pedagógusok csak akkor tudnának nagyobb türelemmel, önfegyelemmel ügyelni a kivételes tehetségű gyermekek (a pszichológusok véleménye szerint a tanulólétszám 5 százalékát teszik ki) sorsára, helyes személyiségfejlődésére, ha tüzetesebben megismerkednének konfliktushelyzeteikkel, azokkal az ütközőpontokkal, amelyeknek tompításával egyenletesebbé tennék viszonyukat a környezethez, az általános követelményekhez. A tehetséges gyermekek fejlődésében elég nagy szerepe van a hiúságnak. Meg kell fosztani a hiúságot rosszízű tartalmától és pozitív emberi tulajdonsággá kell alakítani. Ez csak úgy valósulhat meg, ha egyre fejlődő önismerettel párosul. Helyes, ha a fiatalok büszkék eredményeikre. Az egészséges verseny is segíti ezt a tendenciát. Az a fő, hogy a tanuló a teljesítőképességére, kitartására, helytállására, az erőfeszítést követelő feladatok maradéktalan megoldására legyen büszke, ezt szorgalmazza. Mit tehet a pedagógus, hogy ne sikkadjanak el intézményében a tehetségek? Mindig olyan tevékenységlehetőséget kell teremteni, amelyben a gyermek megfelelő módon továbbfejlődhet. Ma még sajnos nem rendelkezünk olyan megbízható eszközrendszerrel, amellyel a pedagógusok minimális adminisztratív terheléssel meg tudnák oldani az egyéni képesség megismerésének, az iskolai orientációnak a feladatait. Egyelőre a kiscsoportokban való intenzív foglalkoztatás bizonyul a legcélravezetőbbnek. Dr. SZEBERÉNYI JUDIT Beszél a száj, néma a lélek Bogárfekete copf, biztonságra vágyó szem, ruha alját gyűrögetó kéz ........Mostan színes ti ntákról álmodom." ...A felröppenő hangzókat kellemetes hallani, bár a hangsúlyok itt-ott el- elcsusszannak, a beszéd tiszta. Szinte csobognak Kosztolányi szavai. A hallgatóságon láthatólag különböző emlékek, képzettársítások lesznek úrrá. Talán már senki sem figyel a copfos feketére, szemének tétova rezdüléseire, kezének könnyű remegésére. A költő szavait csodálják. A hallgatóság egy részét a hivatalos megkülönböztetés, valamint a napidijat fizető számfejtés „tartozik-követel" merev szárazsága „kísérőknek" nevezi. Belőlük és a versmondókból áll össze ez az alkalmi közönség. A „kísérők“ között vannak pedagógusok, anyukák, apukák, nagyapák, szomszéd nénik és kisöcsik. Csak az elfogulatlan hallgatók vannak kevesen. Mindenkit szeretet fűz valakihez. Ezért csak egyet, egyféleképpen látnak és hallanak. Olykor az általuk kiválasztott versekben gyönyörködnek, máskor a siker esélyét latolgatják, elmélázva és nem figyelve az „itt és most“ jelen idejű szigorára. A versmondónak már nem fogják a kezét, csak a biztatás maradt. Tanácsok, merev utasítások, beállított pózok, felszínes arcjáték, valahol ellesett póz. A vers nem röpteti, súlya nyomja. Gyermeki értelme, szelíd lelke csak a pontosságra figyel. Hibátlanul elmondani, s mindezt úgy, hogy mindenki elégedett legyen... „és akkor Írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal-...“ Néhol felvillan egy-egy pillanatra a vers és a gyermeki lélek találkozása. Mint két elektromos pólus érintkezési helyén a szikrázó anyag, úgy olvad össze olyankor a szó és az érzés: száj és lélek. De a vers egésze csak kimondott szóhalmaz marad, az értés, a érzés szembe települő fénye nélkül. Mily zavarosak ezek a tinták! Színük egymásba folyik, az elhangzó szavak akusztikus tisztasága, a hangzók fonetikai pontossága sem vá- , lasztja már külön egyiket a másiktól. Nem találkozott a gyermek a verssel, nem libbent meg álmainak pillangószárnya. Ez a fekete copfos kislány kiváló képességeit ugyan felismerő, de a tehetséggé fejlesztés módozatát nem ismerő pedagógusa vagy szülője sokat akarása, türelmetlensége okán lesz vesztes. Az ilyen sokat akaró versválasztások mögött feltételezhetően ott vannak a természetes vágyak; közölni valamit, többet, mint amit mások gondolnának, kiválónak lenni, mert képes rá. Természetes dolgok ezek, de csak akkor, ha pedagógusi tudatosság, lélektani ismeretek birtokában alakítják ki őket. Természetellenessé viszont éppen ez utóbbiak hiánya változtatja a legnemesebb dolgokra sarkalló vágyat is ......arany-imát írnék én anyámnak, arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal." ... A széksorokban valahol ott ül ö is. Mint mindig, most is féltőn, óvón. Talán már tudja is, hogy milyen mások az egymás után kimondott szavak, árvaságukban tisztának hitt értelmük a költő teremtette szó-testvériségben meglódul. Látja is már, hogy nem ilyen az ö lánya. Gyermek még! Itt pedig valaki felnőttek nehéz álmait adta szájába. Neki még nem visszavágyott álom a gyermekkor, hanem naponta élt, érzett valóság. Olykor a szombat esti csendességben verseskötettel a kezében letelepszik a konyha- asztal mellé. Anyu, hallgasd csak! De nem ilyen verseket olvas. Ezt a tanító néni ajánlotta neki az iskolában. Aztán olyankor kérdezett, hogy milyen a ,,néma-szürke", miért szomorú a ,,szomorú-viola", milyen az ,,arany-tüz". Kért, hogy mondjon „arany-szót"... Nem mert ellentmondani a tanító néninek, pedig már választott egy verset... Oly boldog lennék, Istenem, de boldog." ... A bogárfekete copfos kislány versmondása elvesztette színeit. A gyermekkor álmai helyett ebben a versben egy felnőtt férfi a gyermekkor álmai utáni vágya tör fel, elemi erővel. A kislány éli az álmot, ezért nem értheti az áhított vágyakat. Otthon színes ceruzák várják, babák, szeretett könyvek, bennük a szombat esti csend verseivel... ,,Kiszínezném vele az életem." ... Meghajol. Egy pillanatig megáll, majd miután szemével megtalálta akit keresett, elindult a széksorok felé. Édesanyja megsimogatja fejét, néhány szót suttog a fülébe. A kislány elégedetlenül megrázza fejét. Ettől a pillanattól kezdve már csak ketten vannak. Nem tudom, milyen felelősségérzettel élhet a pedagógus, aki ennek a tízéves kislánynak ezt a verset választotta. Sajnos nem az egyedüli, aki valamifajta vélt divatok, feltételezett elvárások nevében úgy választ verset, hogy az mind a gyermek, mind a szülő részéről megfellebbezhetetlen gesztussá lesz. Kétségtelen, hogy kell a pedagógiai irányítás, hiszen a gyermeknek tetsző dolog olykor értéktelen irodalom is lehet. De nem kevésbé árthat az érzelmi és értelmi szintjére tekintettel nem lévő pedagógusi önkény. DUSZA ISTVÁN . V. 31.
