Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-24 / 21. szám
ÚJ szú 5 1985. V. 24. Az idén emlékezünk meg az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának negyvenedik születésnapjáról. Az Alapokmányéról, amelyben egyebek között az olvasható, hogy „az utánunk következő nemzedékeket meg kell menteni ama borzalmaktól, amelyekkel a háború jár, s amelyekben a mi életünkben immár kétszer volt része az emberiségnek.“ Az ENSZ, mai világunk legátfogóbb és legegyetemesebb szervezete, a második világháborúban született. A legsúlyosabb terheket ebben a háborúban a Szovjetuniónak kellett viselnie, s a legnagyobb áldozatokat is ennek az országnak kellett hoznia. A Szovjetunió volt az egyik kezdeményezője és legaktívabb résztvevője a világszervezet megalapításának, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a béke eszköze legyen. Visszatekintve az elmúlt negyven esztendőre, a haladó emberiség elégedetten nyugtázhatja, hogy az ENSZ alapjában véve megfelel rendeltetésének. Bár az is tény, hogy még hatékonyabban működhetett volna, ha tevékenysége elé útón-útfélen nem gördítenek akadályokat. Közismert, amikor még éppen csak körvonalazódtak a leendő szervezet alapjai, egyes nyugati országok már akkor megpróbálkoztak a szervezetet saját politikájuk engedelmes eszközévé tenni. . Most VALENTYIN BEREZSKOV visszaemlékezéseit közöljük. A szovjet diplomata hivatalos küldött volt a Dumbarton Oaks-i konferencián, amely 1944-ben az ENSZ megalakítását készítette elő. Diplomaták, történészek, jogászok és katonák voltak a tagjai a szovjet küldöttségnek, amelyet a Szovjetunió akkori washingtoni nagykövete, Andrej Gromiko vezetett. A küldöttség tagjaként a titkár és á tolmács feladatkörét is elláttam. Nyolc napig tartott, amig Moszkvából eljutottunk Washingtonba. Európában háború dúlt, ütközetek voltak az Atlanti- és Csendes-óceánon, ezért Szibérián át utaztunk. A washingtoni repülőtéren az USA külügymíniszterhelyettese, Edward Stet- tinius fogadott minket. Ó volt az amerikai küldöttség vezetője. Tiszteletünkre megjelent a brit küldöttség vezetője, Alexandr Cadogan is, a brit külügyminiszter állandó helyettese, aki röviddel azelőtt érkezett oda Londonból. A konferencia résztvevői augusztu 21- én délelőtt találkoztak egymással Dumbarton Oaksban, egy kétemeletes épület dísztermében. Az első pelnáris ülést az USA külügyminisztere, Cordell Hull nyitotta meg. Felszólalt mindhárom állam képviselője, és beszédeikből kitűnt, hogy az alapelvek jórésze tekintetében megvan közöttük az egyetértés. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Dumbarton Oaksban eltérő társadalmi rendszerű országok képviselői jöttek össze. Érdekeik és politikai törekvéseik a háború utáni rendezés kérdéseiben igencsak eltérőek voltak. A szovjet küldöttség olyan békére gondolt, amelyben nincs sem fegyveres konfliktus, sem agresszió, azt szerette volna, hogy a Szovjetunió és az összes többi ország népeit ne vonja el semmi az épitömunkától. 1944. augusztus 12-én szovjet részről memorandumot nyújtottunk át Angliának és az USA-nak, s ebben a nemzetközi szervezet alapvető céljait a következőkben összegeztük: 1. megszilárdítani az egyetemes békét és biztonságot, közösen olyan intézkedéseket tenni, amelyekkel elejét vennénk mindennemű agressziónak és gondoskodni egy esetleges agresszió elfojtásáról: 2. békés eszközökkel megoldani és megszüntetni a nemzetközi konfliktusokat, amelyek a béke felbontásának veszélyét rejtik magukban; 3. minden lehetséges módon erősíteni az egyetemes békét és fejleszteni a baráti kapcsolatokat a nemzetek között. A javaslat értelmében az egyetemes béke és biztonság biztosításában a legfőbb felelősséget a Biztonsági Tanácsra kell ruházni. A tanács állandó tagjai a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország, a többi tagot az alapokmányban rögzített meghatározott időtartamra a világszervezet közgyűlése választja meg. Az agresszió elhárításával vagy megfékezésével kapcsolatos kérdésekben a szovjet javaslat értelmében többségi döntést kell hozni, de az állandó tagok egyetértésével szervezeti jellegű kérdésekben elegendő az egyszerű többség is. VITA AZ AGRESSZIÓ FOGALMÁRÓL Az USA és Anglia monopolista köreinek más volt az érdekük. Az amerikai és a brit imperializmus a háború utáni időszakban biztosítani akarta egyeduralmát, s ezért Washington és London olyan nemzetközi szervezetet akart létrehozni, amely elgondolásaikat nem keresztezi, sót, kész szentesíteni aqresszív akcióikat. Dumbarton Oaksban összeütköztek az álláspontok a biztonságra orientált szervezet jellegét és felhatalmazását érintő elvi kérdésekben. Amikor megkezdődött a szovjet memorandum vitája, angol-amerikai részről felvetették, hogy nem helyénvaló az agresszió fogalmát használni, s hogy ez a kifejezés egyáltalán ne is szerepeljen a leendő nemzetközi szervezet alapszabályzatában. Cadogan például arról kezdett el elmélkedni, hogy ne az agressziót próbálják maghatározni, ennél sokkal lényegesebb, hogy a szervezet képes legyen a konfliktusoknak véget vetni. Az amerikai delegátus, James Dunn arra hivatkozott, már a Népszövetség éveket pocsékolt el azzal, hogy vitatkozott az agresszió fogalmáról, de semminemű döntésre nem jutott. A szovjet küldött ezekkel az érvekkel vitába szállva azt hangsúlyozta, hogy a múltban éppen az agresszió pontos meghatározásának hiánya gátolta a békebontók elleni fellépést. * A szovjet küldöttség fáradozásait siker koronázta, és az ENSZ Alapokmányába belekerült a következő cikkely: ..Megszilárdítani a nemzetközi békét és biztonságot, és ebből a célból hathatós kollektiv intézkedéseket tenni, amelyek megakadályozzák és megszüntetik a béke ellen irányuló fenyegetéseket, valamint elfojtják az agressziós cselekedeteket és minden béke ellen irányuló tevékenységet.“ Elvi jelentősége van annak, hogy az ENSZ Alapokmánya megemlíti az „agressziós cselekedeteket“. Ha visszatekintünk az elmúlt negyven esztendőre és felidézzük emlékezetünkben az imperializmus hódító és agresszív cselekedeteit Koreában, Vietnamban, a Közel-Keleten, a Karib-térségben, és ezt a listát kiegészítjük az USA közelmúltbeli rablótámadásával Grenada ellen, akkor válik érthetővé, hogy kiket zavart és miért az agresszió pontos meghatározása az ENSZ Alapokmányában. A NAGYHATALMI EGYETÉRTÉS Amikor a három külügyminiszter moszkvai értekezletén (1943-ban), majd a nagyhatalmak vezetőinek konferenciáján Teheránban az a téma került szóba, hogy milyen legyen és miképpen működjék a leendő biztonsági szervezet, nagy hangsúlyt' kapott az a gondolat, hogy ennek a szervezetnek a nagyhatalmak egyöntetüségi elvén kell alapulnia. Ugyanezt húzták alá azokban az üzenetekben is, amelyeket Moszkva, London és Washington váltott egymással. Dumbarton Oaksban mégis a legszikrázóbb vita éppen ebben a témában támadt. A lényeg az volt, hogyan szavazzanak a Biztonsági Tanácsban, az új szervezet vezető testületében. A szovjet és az amerikai álláspont eleinte azonos volt. De később az amerikaiak átpártoltak az angolokhoz, és őket támogatták abban a kérdésben, hogy az egyhangúság elve alól tegyenek kivételt, mégpedig minden olyan esetben, amikor a Biztonsági Tanács valamely tagja közvetlenül érintve van. A szovjet küldöttség ellenezte ezt az elgondolást. A nyugati küldöttségek próbálták engedékenységre bírni a szovjeteket. Stetti- nius például azzal érvelt, hogy az amerikai szenátus úgysem hagy jóvá olyan dokumentumot, amely azt tartalmaza, hogy a vitás kérdésben közvetlenül érintett félnek szavazati joga van. Mint mondotta, a Szovjetunió „hajlithatatlan“ álláspontja azzal a következménnyel terhes, hogy az ENSZ egyáltalán nem jön létre, márcsak azért sem, mert a kis országok számára úgymond, elfogadhaFötmm memr tatlan a szovjet fél által javasolt eljárásmód. Roosevelt magához kérette a szovjet nagykövetet, hogy a Biztonsági Tanács szavazási módjáról szót értsen vele, s ő is előhozakodott a kis orszáfbk kérdésével. Az USA elnöke külön üzenetet intézett a szovjet kormányfőhöz, s ebben kifejezte aggodalmait a Dumbarton Oaksban folyó tárgyalás elakadása miatt. ..Nyilvánvaló, hogy van egy nagyon fontos kérdés, amelyben mindeddig nem sikerült egyetértésre jutnunk. Ez pedig az. hogyan történjék a szavazás a Tanácsban - olvassuk Rooseveltnek Sztálinhoz küldött üzenetében. - Mi és az angolok tartjuk magunkat ahhoz az álláspontunkhoz, hogy amikor a Tanács határozatot hoz, a vitában érintett felek még abban az esetben sem szavazhatnak, ha valamelyikük a Tanács egyik állandó tagja. Az ön kormánya, ha jól értettem az ön képviselőjét, pontosan az ellenkező néz- ten van. “ Majd Roosevelt a kis nemzetek álláspontjára hivatkozva igy folytatta: ..Merem remélni, lehetségesnek találja majd arra utasítani küldöttségének tagjait, hogy a szavazás tárgyában értsenek egyet a mi javaslatunkkal. Ha ez megtörténik, akkor Dumbarton Oaksban gyorsan végzünk és jó eredménnyel zárhatjuk a konferenciát.“ Roosevelt beavatkozása sem oldotta meg azonban a problémát. Sztálin válaszolt az amerikai elnöknek, és emlékeztette őt arra, hogy szerinte a korábbi amerikai álláspont a helyes, nem az új. A változtatás ,.semmissé teheti az egyetértést, amelyre Teheránban jutottunk, aholis abból az alapelvből indultunk ki, hogy mindenekelőtt a négy nagyhatalomnak kell egységesen eljárnia, enélkül nem lehet felvenni a küzdelmet az agresszióval a jövőben. Ez a fajta egyöntetűség - állapítja meg a szovjet válaszüzenet - feltételezi, hogy a szóban forgó hatalmak körében nem lehet helye a gyanakvásnak. " Az USA kormánya azonban tovább makacskodott. Washingtonban és Londonban az képezte a számítások alapját, hogy akkor a Szovjetunió volt a világ egyetlen szocialista országa, és hogy mind a Biztonsági Tanácsban, mind pedig a Közgyűlésben az USA és Anglia abszolút többségben lesz. Könnyen helyezkedhettek árra az álláspontra, hogy alávetik magukat az általuk szorgalmazott eljárási módnak. A Szovjetuniót akarták megfosztani a szavazásokban való részvétel jogától olyan esetekben, amikor közvetlenül az ő érdekei forognak kockán. Magától értetődik, a Szovjetunió nem hagyhatta, hogy ilyen helyzetbe hozzák, nem engedhette, hogy a tőkés országoknak az ENSZ-szel takarózva joguk legyen rákényszeriteniük akaratukat. A későbbiekben az amerikaiak módosították álláspontjukat, és közelebb kerültek a szovjet felfogáshoz. Ez az állás- pontrnódositás a három hatalom vezetőinek |altai konferenciáján történt meg, illetve a konferenciát követő Sztálin- Roosevelt üzenetváltások során. Sikerült kölcsönösen elfogadható egyetértésre jutniuk, s ezt az egyetértést tükrözi az ENSZ Alapokmányának végleges szövege is. Az Alapokmányban egyértelműen leszögezték azt az elvet, hogy a nagyhatalmak, a Biztonsági Tanács állandó tagjai között egyöntetűségnek kell lennie. Az egyetértés elve nem egy esetben szegte a reakciós erők útját, midőn a világszervezet tekintélye mögé bújva kalandorakciókkal próbálkoztak más népek ügyeibe beavatkozni. - _ . . (Szputnyik) Diploma és koldusbot Egyre nő Franciaországban a szegények tábora. Sokan értelmiségi pályáról kerültek az utcára, veszítették el a munkanélküli segélyre való jogosultságukat, adták - esetenként - koldulásra a fejüket. A párizsi metró nevezetes clochardjai - a folyosókon alvó, rosszul öltözött, piszkos, enyhén borgőzös, kéregető csavargók - mellett az elmúlt évben új koldusok jelentek meg a francia főváros földalattijában: ők csendesek és szerények, öltözetük jobb napokról árulkodik. A kezükben tartott tábla elárulja, amit egyébként viselkedésük és öltözetük is sejteni enged: személyükben volt könyvelők, mérnökök, hivatalnokok, esetenként kisvállalkozók jutottak koldusbotra. Franciaország újszegényei közül persze csak kevesen vállalják a koldulás megaláztatásait. Talán ezért történhetett meg, hogy a francia közvélemény csak a múlt év végén figyelt föl a középosztály nyomorgóira, amikor számuk már a félmilliót is meghaladta. Megbízható statisztika azóta sem áll rendelkezésre, becslések szerint azonban a csaknem hárommillió franciaországi munkanélkülinek legkevesebb 50 százaléka fehérgalléros, vagyis értelmiségi pályáról került az utcára. Sokuk munkáját a számitógépesités tette fölöslegessé. Elvben ugyan mindannyiuk számára nyitva áll az átképzés és az új szakmákban való elhelyezkedés lehetősége, a gyakorlatban azonban alig van vállalat, amely 35 évesnél idősebb kezdő szakembereket alkalmazna. A fehérgalléros újszegények helyzetét azonban mégsem ez, hanem egy 1982. november 24-én, az akkori szociálisügyi miniszter által aláirt rendelet teszi szinte teljesen reménytelenné. Ez - a költségvetési kiadások lefaragása érdekében - a munkanélküli-segély folyósításának időtartamát, a munkában töltött évek számától függően legfeljebb négy évre korlátozza. A törvény alapján 1983-ban 360 ezer, tavaly pedig mintegy 600 ezer munka- nélküli maradt segély nélkül. Számuk nem hivatalos adatok szerint az idei év elejére az 1,1 milliót is meghaladta. A segély elvesztése a fehérgalléros munkanélküliek számára egyúttal az új állás megszerzésének a lehetőségét is jelentősen csökkenti. Kénytelenek feladni korábbi nagyobb, összkomfortos lakásukat, nem tudnak megfelelően öltözködni, megjelenésük és viselkedésük is egyre inkább a régi szegényekéhez hasonlít, - és melyik vállalat fog felvenni egy sápadt, rosszul öltözött, mosdatlan marketing-szakértőt, könyvelőt vagy kereskedelmi szakembert Franciaországban, ahol a külső megjelenés mindig fontos volt? Az utolsó előtti stádiumban már nem telik bélyegekre sem, hogy az álláshirdetésekre válaszolni tudjanak, az utolsó stádiumot pedig az állandó lakás feladása és valamelyik községi vagy vallási egyesület éjszakai menhe- lye jelenti. Az újszegények ezzel a lépéssel integrálódnak a régi szegények népes táborába. Az újszegénység elleni küzdelem Franciaországban kisebb részben vallási és jótékony célú egyesületek akcióiból, nagyobb részben a munkanélküliség ellen, meghirdetett állami harcból áll. A munkanélküliség visszaszorítása érdekében a kormány szorgalmazza a részidős foglalkoztatást a vállalatoknál és természetesen ismét előkerült a külföldiek, elsősorban a külföldi vendégmunkások elleni támadás fegyvere is. A vendégmunkások elleni keményebb fellépés követelése nemcsak az ellenzék programjának része, de a kormány több képviselője - maga Laurent Fabius miniszterelnök is - több esetben helyezett kilátásba keményebb intézkedéseket az illegális bevándorlók ellen, illetve szorgalmazta a már Franciaországban levő legális vendégmunkások számának csökkentését. Mindez persze csekély vigasz a fehérgalléros szegények számára, mivel a vendégmunkások döntő többségben a rosszul fizetett, piszkos kétkezi munkát végzik, amelyeket a volt fehérgallérosok vagy nem akarnak, vagy koruk és erőnlétük miatt nem is tudnának elvégezni. (HVG)
