Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-10 / 19. szám

M

intha csak a múló idővel próbált volna dacolni; évtizedeken sportolóhoz, tornatanárhoz illőn friss, fiatalos tudott maradni Daniel Járosi. Még néhány évvel ezelőtt is rendszeres látogatója volt a tonratermeknek, uszodáknak, s amíg csak tehette nagyokat túrázott, kocogott.- Ratkován születtem - emlékezik gyermekéveire ott jártam elemi iskolába, ahol már elsős koromban kitűntem mozgokényságommal. Később gimnáziumi tanulmányaimat Rimaszombatban (Rimavská Sobota) folytattam, ahol abban az időben már rendszeres sportélet folyt. A tornát és az atlétikát pártfogolták tanáraink, a futballt azonban nem nagyon szívlelték. Különösen, ha a munkásgyerekekkel elvegyülve kergettük a bőrt, vagy a rongylabdát... Márpedig én a két helyi sportegyesület közül délutánonként a Rimaszmombati Munkás Testedző Egyesület edzéseire jártam, s játszottam Horváth II. néven az ifi csapatban. A turpisságra a helyi REPOS (a polgári kör csapata) elleni bajnoki mérkőzés után derült fény, s én egyszeriben elvesztet... az elsők között tettünk hitet a barátság és az együvétartozás mellett.

(A szerző felvétele)

főhadnagy volt. Hozzájuk csatlakoztunk. Dél tájban a felkelés központjából, Bans- ká Bystricából érkezett parancs értelmében a fegyveresekből két, mintegy százszáz főből álló harci egységet kellett kialakítanunk a Tisovec-Rimaszombat, illetve a Tisovec-Murán szakasz védelmére. Az első század Gustáv Öech vezetésével augusztus 29-én a kora délutáni órákban elfoglalta védőállásait, a második század irányításával pedig engem bíztak meg. Mi a Dielik-Paseky térségben építettük ki harci állásainkat, s a kora esti órákban már jelenthettük a breznói törzsparancsnokságnak, hogy századunk felszerelve háromszáz könnyűfegyverrel, nyolc géppuskával, két nehézgo- lyószóróval és egy ágyúval feladatteljesítésre kész.

Nem kisebb ellenféllel álltunk szemben, mint a Murán irányából támadó, Horst Wessel irányította hírhedt 18-as SS divízióval. Később újabb harci egységek csatlakoztak hozzánk, majd a Prvosienka fedőnevű zászlóaljjal egyesülve számos nehéz csatában álltunk helyt, kitartva egészen a februári felszabadulásig.

A háború végeztével Járosi elvtárs rövid ideig iskolaigazgató volt a tiszoveci gimnáziumban. Kitűnő szervezőképességét azonban csakhamar a járási székhelyen, Rimaszombatban hasznosította. Előbb tanfelügyelőként dolgozott, később pedig a közigazgatásban kapott fontos megbízatásokat. Sokrétű elfoglaltsága mellett természetesen a sportról sem feledkezett meg. Szinte mindent elölről kellett kezdenie. A régi játszótársak közül ugyanis csak kevesen tértek vissza a frontról. Mindezek ellenére már 1946 telén megalakult a város új sportegyesülete. Az aktív pályafutásának végén járó sportember ezekben a nehéz időkben humánumból is jelesre vizsgázott;- A Rimaszombati Munkás Testnevelési Egyesületben már a burzsoá köztársaság idején is testvéries légkör uralkodott, soha nem tapasztaltunk nemzetiségi torzsalkodást. A felszabadulás után is az

A testnevelés és a haza szolgálatában

ÚJ szú

1985.V. 10.

tem a tanárok kevéske szimpátiáját is. Egy évre Rozsnyóra (Roznava) kellett költöznöm s folytatni tanulmányaimat. Később a sportegyesület vezetőinek közbenjárására mégiscsak megbocsátották vétkemet, s a Rima-partján érettségizhettem. Ebben az időben már nemcsak a város, hanem az egész kerület legeredményesebb góllövöje voltam, s jórészt ennek köszönhetően jutottam tanítói álláshoz is. Gyakorló pedagógus voltam már, amikor felkerestek az ŐK Bratislava vezetői. Próbajátékra hívtak, s én elmentem, kiváncsi voltam mennyit érek a nagy profik között. Később megtudtam, hogy azon a mérkőzésen még két újonc szerepelt a fővárosi csapat támadósorában. Az ellenfél a közeli Főrév (Prievoz) együttese volt, s úgy emlékszem, mintha ma történt volna; 16:0-ra győztünk úgy, hogy kilenc gólt szereztem. Fel is ajánlották a kecsegtető szerződést, de én nemet mondtam. Csupán az érdekesség kedvéért említem meg, hogy két próbajátékos társam később a válogatottságig vitte, én viszont csak Gömörben lettem többszörös gólkirály. Egyéni sikereimet a zöld gyepen elsősorban annak köszönhettem, hogy a futball mellett egy sor kiegészítő sportágat űztem, nyáron tornásztam, úsztam és atletizáltam, télen pedig a havas és jeges sportokra váltottam. Később - tudatosan, gondolva a pedagógiai és tornatanári jövőre - csaknem minden labdajátékba is belekóstoltam, s tapasztalataimat jól hasznosíthattam a későbbiek során.

A harmincas évek végén felgyorsuló politikai események az ifjú pedagógust is magával sodorják. Előbb katonai szolgálatra hívják, majd ennek letelte után családjával Tisovecre költözik. Tanári állást kap, szlovák nyelvet és tornát tanít. A negyvenes évek elején pedig megszerzi a tanári diplomát is.- Tudat alatt mi az iskolában tulajdonképpen már 1944 első hónapjaiban készültünk valamire, majd mind inkább tudatosítottuk: az antifasiszta felkelésre. Honvédelmi nevelés címén sokat foglalkoztunk a fegyverforgatással, próbáltuk javítani, fejleszteni a tanulók fizikai képességeit. Nem ért bennünket váratlanul az augusztusi nagy esemény, a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése. Mint tartalékos főhadnagy a fegyverforgatásra már alkalmas néhány növendékemmel együtt harci feladat ellátására jelentkeztünk. Még ezen a napon parancsnoki kinevezést kaptam. Időközben Tisovec Hradová nevű központjában már mintegy 200 önkéntes tartózkodott, vezetőjük Ján Nosko

internacionalizmus szellemében láttunk a sportélet szervezéséhez, s az öltöző ajtaja szlovákok, magyarok előtt egyaránt nyitva állt. Mi, labdarúgók, e vidéken az elsők között tettünk hitet a barátság és az együvétartozás mellett. A szolidaritásnak meg is lett az eredménye, mert már 1947-ben megnyertük a kerületi bajnokságot, s az osztályozó mérkőzéseken kivívtuk a divízióban való szereplés jogát. Ebben az időben én már edzőként tevékenykedtem, s az egyesület különböző szinten szereplő csapatainak felkészítésében egészen 1953-ig segédkeztem. Ezután csaknem tíz éven keresztül az atléták edzője voltam. Igen lelkes, eredményes kis csapatot sikerült összekovácsolnom. A mai diszkoszvető híresség, Gezja Valent édesapja kezébe is én adtam először diszkoszt, Frantiáek Vav- rincik, a hármasugró országos bajnok is a mi kis közösségünkből indult, s talán emlékeznek még néhányan az atlétabarátok közül a középtávfutó Hmőiar, vagy . Iván fiam eredményeire. Emellett edzők, testnevelő tanárok egész nemzedékét neveltem, hogy csak Gajer docens, vagy Valúéek neveit említsem. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy fiatalok ezreibe plántáltam a sport szeretetét.

Nem volt eredménytelen Daniel Járosi elvtárs pedagógiai és közéleti tevékenysége később, az 1965-72-es időszakban sem, amikor a mezőgazdasági műszaki szakközépiskolában tanított. Sportköröket szervezett, téli sportok oktatásával foglalkozott. Időközben kisebbik fia is elvégezte a testnevelési főiskolát, így tanáremberként, edzőként is a nyugállományba vonuló édesapja örökébe léphetett. Járóéi elvtárs sportvezetőként és versenybíróként is sok elismerést szerzett az iskolának és a városnak. Aktív részese volt valamennyi spartakiádnak, s fáradhatatlanul szervezte ezek sport- versenyeit és a többi tömegsport-rendezvényeket.-Versenybíróként még a közelmúltban is részt vettem néhány atlétikai viadalon, csapattalálkozón, újabban azonban már legfeljebb a lelátókról nézem a sporteseményeket. Emellett persze - ha igénylik - szívesen adom át évtizedes tapasztalataimat a fiatal edzőknek és sportvezetőknek.

Daniel Járosi gazdag sportolói, pedagógiai, közéleti tevékenységéért számos elismerésben részesült. Megkapta a Kiváló Pedagógus, a Testnevelési Mozgalom Fejlesztéséért elnevezésű kitüntetéseket, valamint a Szlovák Nemzeti Felkelés Érdemérmet. HACSI ATTILA

• Összefüggéseiben akartam látni a világot“ (Gyökeres György felvétele)

Kedd volt. Szeszélyes áprilisi kedd. Hetyke, bolondos szellő bujkált a városban, de akármilyen utcába szaladt is be, a napfény mindenütt rátalált.

Hulkó Gáborra vártam, a bratislavai Szlovák Műszaki Főiskola gépészmérnöki kara automatizációs tanszékének docensére. Egy harminchét éves kibernetikus, akiben szikrákat gyújtott a tudomány. Akiben a lét, a természet provokatív jelenségei szinte mindig ugyanazt a kérdést váltják ki: miért?

öltönyben, kigombolkozva, kabátját a karján tartva jött felém. Ruganyos léptekkel, egyenes testtartással, tiszta tekintettel.- Szülőföld? Nekem a Csallóköz kis falui jelentik a szülőföldet - apám négy-öt helyen volt iskolaigazgató; ahányszor áthelyezték, annyiszor költözött a család - jegyzi meg némi nosztalgiával. - Tizenhárom éves voltam, a húgom meg hat, amikor meghalt az anyánk. Tanítónő volt, szigorúan nevelt, ahogy felénk mondták: szorosra fogta a gyeplőt. Apám jogra járt, de belőle is pedagógus lett, s hogy mennyire szerette a munkáját, az abból is kiderült, hogy egy évvel a nyugdíjba vonulása előtt új iskolát építtetett Királyfiakarcsán (Král'ovské Kra- őany). De ugorjunk csak vissza a hatvanas évekbe: fellőtték az első űrhajót! Nekem ez akkora csoda volt! Minden érdekelt, aminek csak egy kicsi köze is volt a tudományhoz. Bújtam a könyveket, az újságokat... közben ismét négyen lettünk a családban. Újra nősült az apám. Akkor már nem csak a tudomány, a műszaki élet - a történelem is nagyban lekötött. Nagy magyar tudósok portréit olvastam; Szentgyögyi Albertét, Jedlik Ányosét, a repüléstudománnyal foglalkozó Kármán Tódorét és a stresszelmélet megalapítójáét, Selye Jánosét. Volt egy lap akkoriban, a Tudomány és Technika, azt nagyon szerettem, az nagy hatással volt a szemléletemre. Én állítom: minél korábban gyújtjuk meg a tüzet a gyermek fantáziájában, annál többet várhatunk tőle. De ha ezek után azt hiszi, hogy eminens tanuló voltam, ki kell hogy ábrándítsam. Nem voltam az. Mint kisdiák, naponta kétszer tettem meg az utat Izsap (Izop) és Nagymegyer (Calovo) között. Bejáró voltam. Korán keltem és este volt már, amikor hazavergódtem. Semmivel sem voltam jobb vagy rosszabb gyerek mint a többiek. Ha ütni kellett, ütöttem, de sosem kerestem az alkalmat, hogy bunyózhassak. A gimnáziumban, Dunaszerdahelyen (Du- najská Streda) már világosan tudtam, hogy mi érdekel: összefüggéseiben akartam látni a világot, az életet, a természetet.- Más nem is izgatta?- Dehogyis nem: a sakk. Akkora csodáló- ja voltam Botvinnyiknak, a neves szovjet versenyzőnek, hogy minden csatáját részleteiben elemeztem. A bratislavai Slávia B játékosaként sok versenyen vettem részt, de mert egyre többet utaztam, végérvényesen el kellett döntenem, mit választok: a sakkot vagy a tanulást. Lehet, az előbbiből köny- nyebben megélhettem volna, én mégsem akartam hátat fordítani a főiskolának.

Newton almájáról, a pontrendszerről és a hőmezőról beszél, a végtelen dimenziós rendszerekről, amelyek lekötik, fogva tartják, újra és újra felkavarják. Az absztrakt struktúrákról, amelyek irritálják érzékszerveit. Aztán az erdőt, a csupasz fákat hozza szóba, az ember és a természet kapcsolatát, a fejlődés darwini útját, az irányításelmélet érdekességét, legfrisebb szellemi kalandjait. A robotok, atomreaktorok irányításától a máj matematikai struktúrájánál kötünk ki.- írhat, kutathat az ember, kinek mihez van kedve - folytatja. - Egyszer falakba ütközik, máskor felfedez valamit. Én tele vagyok várakozással, kíváncsisággal; jó, néha érzem, hogy csak visz a víz, mert hagyom, hogy vigyen, de ha kell, az árral is szembe fordulok. A Szlovák Műszaki Főiskola gépészeti karának hallgatójaként a Szlovák Tudományos Akadémia kibernetikai intézetében dolgoztam; ott jöttem rá, hogy nem elég a szakmai tudás, valamilyen világnyelvet is tudnunk kell. Az Irányításelméleti Világszervezetnek számos nagy rendezvénye van; aki részt vesz ezeken, az angolul tart beszámolót. Én négy évvel ezelőtt Japánban, Kyotóban jártam. Nem tudom elhallgatni: a konferencia után úgy éreztem, itthon csak ritkán van meg az a vitaközeg, amely elengedhetetlen a munkánkhoz. Ott, amikor húszperces beszámolója után száz meg száz kérdéssel ostromolják az előadót, any- nyit tanul az ember, hogy magam is elcsodálkoztam.- Pedagógiai tevékenysége mellett az Első Belgyógyászati Klinikán is végez tudományos-kutatómunkát.- Igen, a Szlovák Műszaki Főiskola, a Szlovák Tudományos Akadémia és a Ko- mensky Egyetem orvostudományi kara több mint tíz éve team-munkát végez a máj és a véráramlás matematikai modellezésében. Amerikai, olasz, francia kollégáink, akik tavaly nyáron közelebbről is betekintettek kutatásainkba, elismerésüket fejezték ki eddigi eredményeink láttán.- Növendékei között bizonyára vannak olyanok is, akik magyar tanítási nyelvű gimnáziumokból vagy szakközépiskolákból kerültek a gépészmérnöki karra. Milyenek a tapasztalatai: jelent-e valamiféle akadályt, ha magyar nyelven érettségizik a későbbi főiskolás?- Egy mondattal is válaszolhatok a kérdésre: én is magyar gimnáziumba jártam. De ha többet akar tudni: a tisztes akadály csak jó hatással lehet az emberre. Nagy előny persze, ha a diáknak nincsenek nyelvi nehézségei, de ahogy elnézem a mai szlovák nyelvoktatást, azt kell hogy mondjam: manapság nem is észlelek nyelvi problémákat. És egyébként is: aki nálunk sokat locsog, az gyanús! Itt inkább néhány képletben kell a valóság, nem pedig misztériumjátékban. Szerintem a műszaki főiskolán még egy közepes előmenetelű hallgatónak sem lehetnek nyelvi nehézségei, ha tanul.- ön tehát oktat is, kutatómunkát is végez, sőt az Irányításelméleti Világszervezet angol nyelvű lapjában is megjelennek írásai. Tulajdonképpen hol tart most a pályán?

Nézze, én szellemi alkotómunkát végzek, s az nemcsak állapot, eredmény is. Hogy megtalálom-e azt a bizonyos láncszemet, amit keresek, az a véletlenen is múlik. Meg azon, hogy meddig van tele a tudomány pohara.- Akkor úgy teszem fel a kérdést: oltja-e a szomját az, ami az ön poharában van?- Nekem már az is az életvizet jelenti, hogy azt csinálom, amihez kedvem van. Hogy felfedezhetem a dolgok közti összefüggéseket. Hogy falakat építhetek. Egy deduktív létrát, amelyen magasabbra juthatunk.- Egy ilyen teljes embert követelő hivatás mellett van még egyáltalán valami másra is ideje?- Van. Kell, hogy legyen. A szellemi anyagcserét az Élet és Irodalom, a Valóság, a Heti Világgazdaság, a Kritika és az Irodalmi Szemle biztosítja számomra. Nem lehet az ember szakbarbár... Közösségben kell, hogy gondolkozzam! De a másik erőforrásommal kellett volna kezdenem: a családommal. Feleségem orvos; főiskolás volt, amikor összeházasodtunk. Két fiunk van: Gábor öt és fél éves, Tamás hathetes. Hogy hogy megy a sorunk? Az anyósomat kellene megkérdeznie. Nagyon sokat köszönhetek neki. De most, amikor Gábor már a miértekkel ostromol, érzem, hogy egyre többet kell vele lennem. Szeretném, ha minél előbb nyelveket tanulna, s később a természettudományokban is elmerülne. Szeretném, ha felnőttként majd ő is szeretné Ady Endrét és Nagy Lászlót. Szeretném, ha minél hamarabb rájönne: kevés bonyolult dolog van a földön, de annál több egyszerű, összehalmozva.- Háromszor kerestem telefonon. Mind a háromszor dél körül és mind a háromszor ugyanott, a tanszéken értem utol.- Sejtem, mire céloz. Igen, a külső szemlélő egyhangúnak látja a hétköznapjaimat. Fél hatkor rohanás a vonatra, este ötkor haza, Dunaszerdahelyre. Ezek a korlátok. A történés a fejemben megy végbe. Távolról csöndes, elmélázó embernek látszom, pedig általában négy-öt gondolatkör zakatol a fejemben. Ezen töprengek a villamosban, a kertben, kapálás közben, de hát ezzel maga is biztosan így van. A miértek, a hogyanok sosem hagynak nyugton.- Mit kérdezhetek ezek után? Talán azt, hogy mit tart a legnagyobb csodának a földön?- A természet működését. Azt, hogy megtaláltuk a holnapba vezető utat.

SZABÓ G. LÁSZLÓ