Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-26 / 17. szám
ÚJ szú 15 1985. IV. 26.-fÖHEREPBEN Tabuk és mostohagyerekek az Egyesült Államok költségvetésében Alighanem sokan emlékeznek még a legapróbb részletekig megkomponált képsorokra, amelyeket a televízió képernyője szobaközeibe hozott tavaly októberben. „Vajon jobb helyzetben van-e Amerika most, mint négy éve“, tudakolta az újraválasztására készülő Ronald Reagan, akárcsak négy évvel korábban, amikor Jimmy Carter vetélytársa volt. Ra- vaszkodva így fűzte tovább a gondolatsort: „Akkor új kezdetet ígértem, s ez egyelőre csak a kezdet. Ha már elvégeztük volna a munkát, alighanem kétszer is megfontolom, kérjem-e újraválasztásomat.“ A hatásos mondatok elhangzása után azonban elkövette a lehetséges legnagyobb hibát: darálni kezdte a tételét bizonyító, tetszetősen csoportosított statisztikai adatokat. A tévépárbajban demokrata párti ellenfele, Mondale csak erre várt, rögvest közbeszólt: „Attól függ, hogy ki él ma jobban, mint négy esztendeje, mert nem mindenki. A tehetős bizonyosan, a középjövedelmű egyhelyben topogott, a legszegényebb sorban élő pedig rosz- szabbul járt.“ Mondale mindezt megtoldotta azzal, hogy az igazi kérdés különben is az: jobban fognak-e élni és jobban élnek-e majd a mostani generáció gyermekei, akik hosszú éveken át törlesztik majd azt, hogy a kormányzat a legtöbb programot az ó számlájukra, hitelekből finanszíroz. Reagan a kamerák előtt ügyesen zsonglőrködött a statisztikai adatokkal, ellenfele azonban minden érvelésére megtalálta a megfelelő választ. Tény és való, hogy Carter négy esztendejében 13,6 százalékkal nőtt a nemzeti össztermék, míg Reagan éveiben mindössze 10 százalékkal, lévén időközben súlyos gazdasági megtorpanás, ami lenyomta az átlagot. Ezen az sem javított sokat, hogy épp a tavaly őszi választásokra időzített fellendülés tempója 6-7 százalék között mozgott. Carter kormányzása végén összesen 45,7 százalékos inflációt könyvelhetett el, mig Reagan - 26,1 százalékkal - itt érte el a legnagyobb eredményt. A most második elnöki periódusát töltő Reagan első beiktatásakor, 1980 őszén 7,6 milliós munkanélküliséget „örökölt“ elődjétől, s jelenleg „mindössze“ 8 milliót meghaladó az állástalanok száma. Reagan tavalyi optimista kijentéseihez kísértetiesen hasonlított az Unió helyzetéről hagyományosan január derekán előterjesztett évi jelentése is. A „második amerikai forradalom“ eljövetelét hirdette meg, és önbizalomtól duzzadóan jelentette ki, hogy elnökségének első négy éve alatt Amerika megerősödött, s a következő elnöki periódusban tesz arról, hogy az USA a világ beruházási központja legyen, hogy a vállalkozók új nemzedékét hozzák létre, és ne csak állig, hanem - amint az NSZK-ban megjelenő Stern irta - a csillagokig felfegyverezze az Egyesült Államokat. Az elnök tehát már januárban felfedte azokat a kártyákat, amelyekkel az előtte álló négy évben kíván játszani. Nem hagyott kétséget afelől, hogy az eddigiekhez hasonlóan ezentúl is szigorúan tabuként kezeli a katonai kiadásokat, amelyeket egy centtel sem kurtít meg Reagan hírhedt, más, mostohagyerekként kezelt költségvetési tételeket gyakran megnyirbáló ollója. A jövő pénzügyi évre szóló költségvetés mindennél ékesszólóbban tanúskodik erről. Hiszen az elnök jó 30 milliárd dollárral többet kért és kapott militarista célokra, s ugyanakkor keresztülvitte a szociális kiadások • Weinbergernek nem lehet oka a panaszra (A Népszavából) további, mintegy 40 milliárd dollárral történő visszafogását. Demokrata bírálói joggal vélekedtek úgy, hogy nem a januári elnöki üzenet szép szavai, hanem a kormányzat által jóváhagyott költségvetés az, aminek alapján meg lehet ítélni a republikánus vezetést, amely továbbra is az első 4 esztendőben kitaposott úton halad. Valóban az új költségvetés tételei jóval többet árulnak el a Fehér Ház kül-, bélés katonapolitikai szándékairól, mint Reagan elnök gyakorta hangoztatott békeszólamai, amelyek az előbbiek leplezését szolgálják. A Pentagon az ősszel kezdődő pénzügyi évre több mint 270 milliárd dollárt kapott, ami a költségvetési kiadásoknak kereken az egyharmada. Ebből a csillagászati összegből bőven jut az MX-program folytatására, amelyre az elnök közbenjárása nyomán március végén újabb másfél milliárd dollárt szavazott meg a Kongresszus két háza. A Pentagon igényeivel szemben tehát nagyvonalúan jár el továbbra is, míg a legszegényebb sorban élő amerikaiak millióinak támogatását segítő programokat habozás nélkül megkurtította, sőt egyeseket teljesen megszüntetett. A legszembetűnőbb az egészségügynek nyújtott állami támogatás 5,2 milliárd dolláros csökkentése, amit a leginkább azok a bérből élők és a munkanélküli segélyre utaltak éreznek meg, akik a létminimum határán élnek. De a mind nagyobb gondokkal szembenéző farmerek is rosszuljárnak, hiszen a kormányzat a kistermelőket képviselő szenátorok határozott tiltakozása ellenére több mint 5 milliárd dollárral akarja visszafogni a nekik nyújtott szubvenciókat. A törlendő vagy megkurtítandó kategóriába rangsorolták még az olyan pénzügyi alapokat is, mint a szociális lakásépítésé, az iskolák finanszírozásáé, a legszegényebb sorban élőknek juttatott élelmiszer-jegyek támogatásáé, a tömegközlekedés vagy az oktatás dotálásáé. Az egyik tekintélyes amerikai lap találóan irta, hogy a Rea- gan-kormányzat valóságos mostohagyerekként bánik ezekkel a programokkal. Csak egyetlen ilyen jellegű tételhez nem nyúltak: ez pedig a fegyveres testületekhez tartozók nyugdíjalapja, amelyre a következő évben is 18,3 milliárd dollárt költenek. Ha a sajtóértekezleteken vagy egyéb alkalmakkor Ronald Reagan magyarázkodásra kényszerül amiatt, miért számolja fel gátlástalanul a közjóléti programokat, azzal próbálja elintézni a dolgot, hogy kérlelhetetlen harcot folytat az állam eme nemkívánatos funkcióinak a felszámolása és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Hogy ezt a szándékát a törvényhozásban is demonstrálja, olyan alkotmány-kiegészítést sürgetett, amely kiegyensúlyozott pénzügyi politikára kötelezné a szövetségi kormányzatot. Nem csoda, hogy ezt a törekvést sok kongresszusi képviselő cinikusnak minősítette és megmosolyogta. „Nem túl őszinte dolog deficitmentes költségvetést szorgalmazni 10 perccel azelőtt, hogy aztán az elnök előterjeszti a 180 milliárd dolláros deficittel számoló jövő évi javaslatát“ - vélekedett az egyik demokrata törvényhozó. Jim Wright, a demokraták képviselőházi vezére ehhez annyit fűzött hozzá, hogy amikor az elnök kiadásokról beszél, akkor teljesen elvonatkoztat a katonai kiadásoktól, mihelyt viszont arról szónokol, hogy nem lehet tovább költekezni, a hadügyminisztériumot nem tekinti a kormányzat részének. A jövő évi költségvetés tervezetét ismertető beszédében az elnök utalt az egyre dagadó költségvetési deficit visz- szafogásának a szükségességére. Nem véletlen, hogy ezúttal a korábbiaknál nyomatékosabban utalt arra, hogy a deficit könnyen áthághat egy olyan határt, amelyen túl már robban a „deficitbomba“. Reagan elnököt mind gyakrabban figyelmeztetik erre gazdasági tanácsadói is. Egyesek szerint az sem kizárt, hogy az ország tartozásai az év végéig meghaladhatják az adósságlistán jelenleg vezető Brazíliáét, s 1989-ig ezermilliárd dollárra duzzadhatnak. Mindehhez a fizetési mérleg deficitjének a meredek emelkedése is párosul. A dollár irreálisan magas árfolyama, a kétszámjegyű kamatlábak és az amerikai gazdasági fellendülés mágnesként vonzza az Egyesült Államokba a külföldi tőkét, s eddig ez fedezte a hiányt. Közgazdászok szerint azonban, ha az amerikai valuta helyzete megrendül - s némi megingásának már tanúi lehettünk az elmúlt hetekben - a Nyugat- Európából beáramló töke mennyisége csökkenni kezd és a deficit ebből az forrásból mind kevésbé lesz finanszírozható. Egyáltalán nem jelentéktelen összegekről van szó. Az USA kereskedelmi mérlegének hiánya 1982-ben alig haladta meg a 42 milliárd dollárt, ez az összeg most már túllépte a 100 millárdot. A költségvetési deficit idén várhatóan meghaladja a 220 milliárd dollárt is. Mindez pedig azt jelenti, hogy a szövetségi költségvetés éppúgy, mint az ötven tagállamé, sőt á vállalati gazdálkodás is korábban soha nem tapasztalt mértékben a deficiten és a kölcsönön nyugszik. Más szóval: az Egyesült Államok lehetőségeit messze meghaladóan költekezik és él. Mindezek után a kérdés csak az, hogy az Egyesült Államok meddig folytathatja ezt a pénzügyi politikát, amely a pénzpiacokon keresett dollárra épül, s jelentősen megkárosítja atlanti partnereinek gazdasági érdekeit. Jóllehet, egyelőre még tartja magát a tavaly beindult fellendülés, tekintélyes amerikai közgazdászok jövőre az amerikai gazdasági teljesítmény csökkenésével számolnak. Egy rövid, akár párhónapos recesszió is katasztrofális következménnyel járna nemcsak odahaza, hanem az egész tőkés világban, hiszen a költségvetési deficit napok leforgása alatt akár a kétszeresére is növekedhetne. Az előrejelzések valóban vészjóslóak, ám a kormányzat legtöbb tagja azzal próbálja a pénzügyi összeomlás miatt aggódókat lecsillapítani, hogy a baj nem olyan nagy, mint amennyire eltúlozzák. Mások véleménye szerint viszont épp a kormányzat túloz, méghozzá azzal, hogy békeidőben évről évre rekordnagyságú összeget kér fegyverkezési célokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a hatalmas hiány alapvető oka ténylegesen a példátlan méreteket öltő fegyverkezés. A „deficitbomba“ robbanásának veszélye tehát mindaddig fennáll, amíg a washingtoni kormányzat nem változtat irányvonalán és nem nyúl hozzá a költségvetés eddig tabuként kezelt, a Pentagonnak kijáró tetelehez is. p_ VONY,K erzséBET • A Business Week amerikai gazdasági hetilap igy látja azt a bizonyos ollót 5 • Az NDK-beli Horizont szerint így függ össze a fellendülés és a munkanélküliség • A „megspórolt“ közjóléti kiadásokat elnyeli a csillapíthatatlan étvágyú Pentagon (A Horizontból)
