Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-26 / 17. szám
net, amelyet el akarok mesél- /vennégy október tizenkilence- örtént. rádot már elfoglaltuk, a néme- r csak a Száva hídját és előtte, i felöli parton, egy jelentéktelen ;t tartottak. Dskatona elhatározta, hogy fel- dhoz. Útjuk egy félköralakú kis t parkban néhány kiégett, kilőtt német és szovjet páncélautó volt ebben a parkban egy ép fa szétforgácsolt törzseik mered- 3 valami durva óriás keze tépte smbernyi magasságban, a park közepén aknatámadás félórát feküdtek mozdulatlanul lül, amikor a támadás kissé ebben sérült magával vonszol- sesültet. Az ötödik ott maradt nalálos találat érte ;ak annyit, hogy a vezetékneve ;tóber tizenkilencedikén reggel 3 partján esett el. nyára nyugtalanította a szovjet mert rövid megszakításokkal navetőkkel a parkot és a vele tok, aki azt az utasítást kapta, at előtt újra meg kell próbálni gy intézkedett, hogy Csekulev elfoglalása után temetik el. Ám ) lőttek - nappal, napnyugtakor < mellett, kissé távolabb a többi z jelezte, hogy itt még nemrég földdel egyenlővé tette az első lem jutott volna eszébe föltéte- maz alatt még bárki is életben itt, a pincében, ahová csak egy betemetett lejárat vezetett, ott - Maria Dzsokics. z első emeleten lakott megbol- imikor az emeletet találat érte, int re, s amikor a földszint is i pincébe. már a negyedik napot töltötte világosan látta, ahogy a park- :sak egy girbe-görbe vasrács get katona kúszik. Azt is látta, tadást indítottak ellenük, hogy ; az aknák. Ki is bújt, már fél itt volt, kiáltani akart a katonák- ik oda a pincéjébe, mert meg logy ott biztonságban lennének na a romok szélén robbant, és nástól visszazuhant a pincébe, éütötte a falba és elvesztette tért és újra kinézett, már csak arkban mindössze egy orosz Idáit feküdt, fejét karjára hajtot- mesen akar aludni. Hívta öt, i válaszolt. Akkor fogta csak föl, KONSZTANTYIN SZIMONOV A németek még lőttek, a parkban még mindig robbantak az aknák. Fekete földoszlopok röppentek a magasba, a szilánkok süvítve nyírták le a megcsonkított fák utolsó ágait. Az elpusztított parkban, a szétforgácsolt vasdarabok és a halott fák között, ott feküdt magányosan az örök álmát alvó orosz katona. Dzsokics anyó sokáig nézte a halottat és gondolkodott. Ha csak egy élő ember is lett volna a közelben, bizonyára elmondta volna neki, mire gondol. De még egy élő madár sem volt. Elpusztult a macskája is. Négy napja vele együtt menekült le a pincébe, s az utolsó robbanásnál halálra sebezte egy szilánk Sokáig gondolkodott még, aztán beletúrt kis batyujába, valamit kivett belőle, elrejtette a fekete özvegyi kendő alá, és lassan kibújt a pincéből. Az öreg néni nem tudott sem kúszni, sem futni, csak egyszerűen ment lassú, fáradt léptekkel a park felé. S ha útjába került valamilyen akadály, véletlenül épen maradt kerítésdarab, nem tudta átlépni. Már nem volt hozzá ereje, se kedve. Lassan elbaty- tyogott mellette, megkerülte, és bement a parkba. A németek folytatták a támadást. Sorra robbantak az aknák a parkban, de egy sem esett Dzsokics anyó közelébe. Botladozva ment át a parkon, odaért a szovjet katonához, nagy erőfeszítéssel megfordította, hogy az arcába lásson. Fiatal volt és nagyon sápadt. Lesimitotta szőke haját, nagy nehezen összefonta mellén a kezét, és mellételepedett. Ott ült némán, lehet hogy egy órát, lehet hogy kettőt. Hideg volt és csend, süket csend, kivéve azokat a pillanatokat, amikor robbantak az aknák. Végre az anyóka felkelt, néhány lépésre elment a halottól. Könnyen megtalálta, amit keresett: egy nagy aknatölcsér volt az, amelyben már kezdett gyűlni a víz. Óvatosan lecsúszott a gödörbe, és két kezével kezdte kidobálni a felgyülemlett vizet. Néhányszor megpihent, aztán újra kezdte. Amikor végzett, visz- szament a halotthoz. A hóna alá nyúlt, és lassan, nehezen, kezdte húzni maga után. Mindössze tíz lépésnyire volt a tölcsértől, de ezalatt háromszor is le kellett ülnie, hogy megpihenjen. Végre odaért, óvatosan lecsúsztatta őt a gödör aljára. Ekkor olyan fáradtság vette hatalmába, hogy leült a halott mellé, és sokáig ott pihent. A német lövedékek újra meg újra robbantak, pusztítottak. X Gondolatokba merülve ült a halott fölött, aztán felkelt, letérdelt mellé, keresztet vetett rá, ajkára, homlokára anyai csókot lehelt. Utána lassan fölkapaszkodott a gödörből és szórni kezdte rá a földet, melyből bőven volt a tölcsér körül. Betemette annyira, hogy a föld alól már semmi sem látszott ki, de ezt még nem tartotta elegendőnek. Ő egy igazi sírhalmot akart fölé, s rövid pihenés után már megint kaparta két kezével a földet. Néhány óra múlva a halott fölött készen volt a sirdomb. Már esteledett, de a németek még nem hagyták abba. Amint eligazította a slrhalmot, kikötötte fekete özvegyi kendőjét és elővette belőle az egyik esküvői viaszgyertyáját, melyet negyvenöt éven át - esküvőjük óta - oly gondosan őrzött. Kötényzsebéből gyufát vett elő, a gyertyát a fejfa helyére szúrta és meggyújtotta. Az este csendes volt, a láng szépen, szinte mozdulatlanul emelkedett a sír fölött. Fáradtan ült le a sir mellé, kendője alatt összekulcsolta kezét és némán nézte a gyertya lángját. A távolban robbanó aknáktól a láng csak éppen hogy megmozdult, de ha közelebb estek le, a gyertya elaludt, sőt egy alkalommal el is dőlt. Dzsokics anyó szó nélkül elővette a gyufát és újra meggyújtotta Már közeledett a reggel. A gyertya csaknem a feléig leégett. Az anyóka körültapogatózott, valamit keresett. Meg is találta. Egy bádoglemez volt az, melyet nagy nehezen meghajlított és beszúrta a gyertya mellé úgy, hogy az védje a lángot a széltől. Aztán felkelt, ugyanolyan lassú léptekkel ballagott visszafelé a parkon át mint az előző nap, megkerülte az épen maradt kerítést és lement a pincébe A század, amelyben Csekulev, az elesett vöröskatona szolgált, virradat előtt átjutott a parkon és elfoglalta a hidat. Egy-két órán belül megvirradt. A gyalogosok után harckocsik is mentek át a hídon. A harc már a túloldalon dúlt, már senki nem lőtte a csendes Száva parti parkot. A századparancsnok utasította katonáit, hogy keressék meg a parkban Csekulev holttestét, és temessék el a többi katonával, akik aznap reggel estek el, a tömegsírban. Bokáig járták a katonák a parkot, keresték Csekulev holttestét, de hiába. Egyszer csak a park szélén csodálkozva fölkiáltott egy katona és hívta oda a többieket. Nézzétek - szólt halkan, csodálkozva És mind odanéztek, amerre mutatott. A park szétlőtt kerítése mellett egy friss sirhant emelkedett. Fejfája egy meghajlított bádoglemez volt, mögötte halkan sercegett egy gyertyavég. A szétolvadt faggyúban már csak egy aprócska kanóc volt, de a lángocska még élt, még pislákolt. A sír köré álló katonák szinte egyszerre emelték le sapkájukat. Némán, meghatódva állták körül bajtársuk sírját, döbbenten és értetlenül nézték a pislákoló gyertyalángot. Ekkor jelent meg a park szélén fekete gyászkendőjében Dzsokics anyó. Szótlanul odament a sírhoz, letérdelt, a kezében hozott másik fekete kendőből elővett egy ugyanolyan gyertyát mint előző este, odatartotta az elhaló láng fölé és beszúrta az előbbi helyére. Föl akart állni, de elsőre nem sikerült. A legközelebb álló vöröskatona lehajolt hozzá, karon fogta és fölsegítette Most sem szólalt meg Megállt, fölnézett a körben álló katonákra, aztán mélyen meghajolt. Megigazította kendőjét, megfordult és elindult visszafelé A katonák végigkísérték tekintetükkel, s csak azután szólaltak meg, halkan, szinte félve, nehogy megzavarják a park csendjét. Aztán elindultak a Száva-híd felé, amely mögött dúlt a harc, hogy utolérjék századukat. A kis félköralakú Száva-parti parkban, a széttépett vasdarabok és halott fák között, a puskaportól fekete föld fölött, egy magányos, szürke sírhanton, ott égett egy jugoszláv anya utolsó esküvői gyertyája egy szovjet fiú emlékére. És akkor úgy tetszett, hogy ez a láng örök, mint amilyen örök az anyai könny és a fiúi hősiesség. BELLUS IMRE fordítása Szitási Ferenc SZERETLEK Szeretlek, mert tél van, szeretlek, mert tavasz van, szeretlek, mert nyár van, szeretlek, mert ősz van. Szeretlek, mert szeretlek. Szeretlek, mert béke van. Szeretlek, mert tisztára mosod az ingem. Szeretlek, mert vagy. Télen hófelhő, tavasszal barka-erdő, nyáron búza-tenger, ősszel föld szagú szél... szántott, de megbocsát, it a dolog, hogy egy- >n hozzám? írestem fel? ártam, hogy n a halálom ppen velem száz ember an meghal- Őket mind ilyem nyugÜzletes Jakab pedig csak ült a farkára mázolt kispadon, és közömbösen nézte a járókelőket.- Mióta nem lakom itt, alig változtak - mondta egykedvűen.- Ó, a fejlődés nem áll meg - tiltakoztam.- Nem tudja, ki lakik a lakásomban? - kérdezte, de meg sem várta a választ, máris hozzátette: - különben kit érdekel. Szomorúan állapítottam meg, hogy egyáltalán nem figyel rám. Egy ideig hallgattunk, aztán megint ő szólt:-Tudja, fiatalember, mindabból, amit maga most felsorolt, én-alig vettem észre valamit. Én barátom csak egy szegény rőfös- És az estéit mivel töltötte el? Újságot csak olvasott néhanapján?- Minek?- Hát könyveket legalább.- Arra meg sosem volt időm.- Csodálkozom, Molnár úr, miként tudta irányítani az üzletet.- Ahhoz kérem nem szükséges az olvasottság. Az én szakmámban a számolásnak volt döntő szerepe. Én, kérem szépen, egyetlen este sem tértem nyugovóra addig, míg el nem készítettem a napi mérleget. Tudja, hány embert távolítottak el a tisztségéből körülöttem? Nem azért mert loptak, becstelenkedtek volna, hanem mert sosem mm tudták hányadán állnak. Hozzám bármikor jöhetett ellenőr, leltározhattak, amennyit akartak, az én boltomban mindig minden a legnagyobb rendben volt. Még okleveleket is kaptam.- Figyelmeztetést, megrovást sohasem? Jakab elmosolyodott.- De egyszer igen. Azonban akkor sem leltárhiány miatt, hanem az újságokért.- Ne mondja!- Akkoriban történt, mikor... Szóval azt mondták egy értekezleten, hogy mi, kereskedelmi dolgozók is vállaljunk népnevelő agitá- ciós munkát. Én felajánlottam, hogy naponta eladok ötven darab újságot. Helyeselték. Tehettem én róla, hogy voltak napok, amikor meg sem fordult az üzletben ötven ember? Persze azért sosem estem kétségbe. A megí el, semmi itben... rgvilágoso- irtam, hogy ül közbeaz életére, évet élt. Ne rét világhá- lomány és ön kora t a gépjár- al, a televi- energiával, 3 ? Láthatta Jón. Forra- emben elsegéd voltam, később, ahogy mondták, üzletvezető. Semmi máshoz nem értettem, csak a szövetekhez. Igaz, hogy sok emberrel találkoztam az életben, de csak annyiban érdekeltek, hogy vásárolnak-e nálam vagy sem. A televíziót említette. Jóformán azt sem tudom, hogy milyen. Az én életemben ha van valami érdekes, akkor az nem egyéb, mint hogy pontosan harmincezer napot éltem.- Katona sem volt? - kérdeztem tétován.- Még ifjúkoromban felmentettek tüdőbaj miatt. S látja mégis milyen szép kort megértem. Pedig, aki az én időmben tébécét kapott, az keresztet vethetett magára. Anyám mindig azt mondogatta, a naftalinnak köszönhetem a gyógyulásomat. Szó se róla, kedveltem a molyirtó illatát, de hogy a betegségemet is kikúrálja... Bár ki tudja. maradt lapokat másnap' csomagoltam az áru mellé. Hiába morogtak, zúgolódtak a vásárlók, én álltam a szavamat és minden hónap végén pontosan eszámoltam a hírlapokról. Csakhogy valaki följelentett. Harminc fillérért jelentettek fel! Nagy lecke volt az nekem. Az elvtárs, akit a nyakamra küldtek, szörnyen dühös volt. Már nem emlékszem pontosan, miket mondott, de lehordott a fekete földig- Ez volt a legnagyobb bűne? Vendégem elgondolkodott.- Hacsak nem vesszük figyelembe a családi jellegű dolgokat is. Ez meglepett. Nem tudtam, hogy Üzletes Jakabnak családja is volt. Egyedül költözött be az alattunk levő garzonba. Néha még sajnáltam is elesettsége miatt. Egyik húsvét- vasárnapra emlékeztem, amikor véletlenül lenéztem az erkélyről és az öreget pillantottam meg, ahogy ütött-kopott kis lábasában kevergette a maradék húslevest.- Úgy gondoltam, nincs senkije - mondtam.- Gyakorlatilag nem is volt. A feleségem, mielőtt ideköltöztem volna, meghalt A lányaim meg elfoglalt emberek, sosem értek rá velem törődni. Meg őszintén szólva, nem is igényeltem. Rendben tudtam én tartani magam. Egyszer mégis úgy gondoltam, hátha akadna valaki, aki összekötné velem az életét. Próbálkoztam ezzel-azzal, nem is egy nőszemély fordult meg nálam, de egy sem volt ínyemre. No, meg tudja, az öregembert már mindenféle nyavalya megkörnyékezi. Rendetlenkednek az ízületek, a vérnyomás, a prosztata. Az ember emlékezete is itt-ott kihagy. Mégsem ez volt a legnagyobb baj, hanem a lányaim. Egyszeriben igencsak kezdtek érdeklődni irántam. Majdnem mindennap nálam ücsörgött valamelyik. Végül kibökték miért. Azt kérdezték, nem restellem-e, hogy szégyent hozok a fejükre Vagy nem veszem észre, hogy mindenki rajtam röhög? Mondtam, kinek mi köze hozzá Megvigasztalhattam volna őket azzal is, ha kijelentem, hogy mindent befejeztem. Hiszen akkor már nem tartottam kapcsolatot senkivel. Lemondtam végképp a nőkről, pedig még hát a volt vagy kétezer napom, ha most kapásból visszaszámolok. A lányok megnehezteltek rám, többet felém se néztek Fütyültem rájuk. Az viszont rút dolog volt tőlük, hogy nem a feleségem mellé temettettek el, hanem egy külön helyre. A sírkövemre is hibás dátumot írtak. Tehát még azt sem tudták pontosan, hány évet éltem- No és a garzonban nem unatkozott egyedül?- Miért? Láthatta mennyit sétáltam, bicikliztem, szívtam magamba a friss levegőt. Amit ötven éven át elmulasztottam az üzlet falai között, vénségemre mind pótolhattam. Később sem volt se televízióm, se rádióm. Az újságokat meg az említett incidens miatt egyenesen utáltam. Amire kiváncsi voltam, megtudhattam az emberektől, sétálgatás közben. Elhallgatott. Hosszú ideig ültünk egymás mellett szótlanul. Késő délutánra járt már az idő. A közeli bokrokon megszólalt a fülemüle.- Hallja? - kérdezte az öreg. Nem feleltem. Furcsa gondolatok kavarogtak bennem. Megint ő törte meg a csendet.- Most már tudja legalább, milyen volt az életem. - Mélyet sóhajtott, majd hozzátette: - Szép volt. Kár, hogy olyan hamar véget ért. Ostoba nevetés buggyant fel belőlem. Nem tehettem róla, nem bírtam türtőztetni magam. Feleségem hangja térített magamhoz. Kiszólt a konyhából, főzzön-e kávét.- Igen - kiáltottam vissza -, kettőt kérek. Rövid idő után megjelent az erkélyen két kis csészével a kezében, s nagy csodálkozva nézett rám.- Talán ébren akarod tölteni az éjszakát?- Dehogy. Csak vendégem volt, és gondoltam, öt is megkínálom.- Vendéged?- Üzletes Jakabbal beszélgettem át a délutánt. Nagyon érdekes volt. Emlékszel, hogyan szokott köszönni? Jó napot kivánúúnk! Asszonyom erre elnevette magát, ujjával megfenyegetett, lecsücsült mellém a kerti padra, amin az imént még Jakab ült, s kettesben szürcsöltük a jóízű, illatos feketét. Bl
