Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-05 / 14. szám

< ÚJ szú 1985. IV. 5. Péntek délután, kilépve az iskola épü­letéből:- Most egyszerre négy helyen kellene lennem, intézni termet, kulcsot, holnap egész napos próbát tartunk, egy hét múlva jön a válogató bizottság; foglalkoz­nom kellene a lányokkal, akik oroszból készülnek érettségizni; háromkor egyik régi tanitványommal lenne találkozóm, aztán itt van ez a beszélgetés. Érzem, és már mondanám is, rosszkor jöttem, de Vas Ottó megnyugtat:- Mindig Így van. A város kora tavaszi nedves utcáiról, párás levegőjéből, néhány lépcsőházi forduló után, meleg és csendes lakásba nyílik előttem ajtó. A szobában, ahol leülünk,' a Nagyvilág, az Új írás és az Irodalmi Szemle néhány száma az asz­talon. Itt él hát Vas Ottó, itt tervezget, töpreng az Ipolysági (Sahy) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium magyar-orosz szakos tanára, a több mintáét évtizede működő József Attila Irodalmi Színpad megalapí­tója, vezetője, rendezője és tagja, aki az utóbbi években önálló verselőadóként is újra ott van a pódiumon, magát, mind­nyájunkat mondva - mélyről, őszintén, lenyűgöző indulattal. Régóta ismerem őt, mint annyian a Csallóköztől a Bodrogkö­zig, elsősorban a Jókai-napokról; ismerő­sök és közeliek énjének azon tájai, ahol a gondolat és a lélek lakozik. Életéről, pályájának alakulásáról, örömeiről és gondjairól azonban eddig nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni - mindig a tett volt a téma. 1940-ben született Budapesten, de igazi szülőhelyének Köbölkútat (Gbelce) tekinti, ebben a faluban kezdett iskolába járni, szlovákba, amíg meg nem nyílt a magyar iskola. A középiskolás évek Érsekújvárott (Nővé Zámky) telnek, majd a bratislavai Pedagógiai Főiskola követ­kezik, ahol 1957-61 között tanári képesí­tést szerez, többek között Sas Andor és Turczel Lajos tanítványaként. A kínálko­zó lehetőségek közül Ipolyságot választ­ja, itt él és dolgozik azóta is. Még albér­letben lakik, amikor 1962-ben megnősül, majd megszületik gyerekük, egy lány, aki ma már huszonkét éves, édesanya. És ez azt jelenti, hogy Vas Ottó nagyapa is immár, amit nagyon nehéz elhinni, arca negyvenöt évesen is olyan fiús, amilyen­nek másfél évtizeddel ezelőtt láttam. Gö- möri születésű felesége magyar-történe­lem szakos tanárnő, úgyszintén a gimná­ziumban. Látszólag tehát egyenes ívű Vas Ottó életének, pályájának alakulása, leszámít­va a születésének pillanatait, óráit, ami­kor, ahogy mondja, a halálból hozták vissza, élesztési procedúrával. Az ideg­bénulás következményei azonban meg­maradtak, korlátozva örökre a testnek és a végtagoknak egészséges, szabad mozgását.- Színész szerettem volna lenni, de ezzel a kézzel meg ezzel a lábbal nem lehetett. A pedagógiát tulajdonképpen a főiskolán szerettem meg, és szeretem ma is, azt a részét, amikor a gyerekekkel lehetek. Az orosz nyelvet Barák József kedveltette meg velem a középiskolában. Szavalni egészen korán kezdtem. Köböl- kúton Szigovszky tanító néni nyomta rám a verseket, én meg szívesen mondtam. Ö volt a műsorvezető, a kis iskolába özönlött a nép, azóta is érzem a telt házat. Persze, csupa sematikus verseket szavaltam, én azoktól jutottam el a klasz- szikusokhoz. Középiskolás koromra önálló versmondó voltam, jelentkeztem is az országos szavalóversenyre, mely ak­koriban indult. A másodikon már második lettem. Nem volt nekem, és ma sincs valamiféle koncepcióm a versmondásról. Én amikor verset mondok, mindig arra gondolok, hogyan mondaná az az ember, aki írta. Mit akart mondani? Ehhez adom az indulataimat; így próbálom meg a ver­set, mint „természetellenes beszédet“ természetesként bemutatni. És tanítani is, bizonyára. A főiskolán ipolysági diáktársaim lelkes szavakkal emlékeztek vissza Vas Ottó irodalomórá­ira, amelyekről később is hallottam, isme­rőseimtől, pedagógustól, irodalomkriti­kustól, orvostól, akik a tanítványainak mondhatják magukat. „Szuggesztiven tud magyarázni. Képzeld el. Vas Ottó és Ehhez adom az indulataimat (Gyökeres György felvétele) Csokonai. Kettőjük találkozását egy taní­tási órán. Ahogy ő beszél, azt élmény figyelni. “- Mostanában nehezebb a helyzet, az új módszertani elvek, szempontok érvé­nyesítése rengeteg időt vesz el. Egyre sebesebben kell beszélnem az órán, hogy mindent átvegyünk, a végére min­dig kifulladok. Régen ilyen nem volt. Azt sem tehetem meg, hogy például egy versnek szenteljek egy órát. A gyerekek­kel is úgy van, hogy valamikor tizenöt percig tudott megszakítás nélkül beszélni egy-egy diák, ma alig képes öt percig. Több időnek kellene lennie, mégis keve­sebb van, aminek a beszédkészség fejlő­dése és az általános műveltség láthatja kárát. Az irodalmi színpadunk is megérzi az időhiányt. Azelőtt például kettőkor kezdtük a próbát, négyre befejeztük, most négykor kezdjük, vagy meg kell kérnem valamelyik kollégát, engedje el a gyerekeket. Megterhelni se akarom őket, ezért városon kívüli fellépéseket nem nagyon tervezünk. Sokszor látom rajtuk, hogy fáradtak, olyankor megcsap­pan a lelkesedés. Az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad a legidősebb ilyen csoportunk, 1962 óta megszakítás nélkül működik és teremt, amit akár csodának is modhat- nánk, ha arra gondolunk, hogy tájainkon, iskoláinkban mennyi hasonló nemes kez­deményezés bizonyult kérészéletűnek, ilyen vagy olyan oknál fogva. Vas Ottó csinálja. Évről évre újabb diákokat hozva a távozók helyébe, kapcsolva be az alko­tó munkába, azaz folyamatosan teremtve az alkotó közösséget, melyben mély gon­dolati és érzelmi élmények közepette, addig ismeretlen szépségek átélése köz­ben nyílik lehetőség nemcsak az ember és az emberi lét alaposabb megismerésére, hanem önmagunk tanulására, kifejezé­sére, megnevezésére és azonosságtu­datunk erősítésére is.- Hatvankettőben, a szavalóverse­nyen láttam először irodalmi színpadot. Beke Sándorék, Gálán Gézáék csinálták. Megtetszett, és még abban az évben megszerveztem a csoportot. Volt azon­ban más indíték is. Láttam, hogy az egyedül folytatott szavalásnak nincs nagy perspektívája számomra, másrészt akko­riban itt Ipolyságon szünetelt a mükedve- lés, a régi rendezők abbahagyták a mun­kát, a CSEMADOK-szervezet is gyengél­kedett. Tenni kellett. Az első műsort Jó­zsef Attila verseiből állítottam össze, in­nen a csoport neve is, amely egyúttal kötelezett bennünket: olyan műsorokat bemutatni, melyekben klasszikus értékek vannak, a mához szólnak, társadalmi problémákra irányítják a figyelmet. Ter­mészetszerűleg célom volt, hogy a gye­rekek ilyen formában is kapjanak irodalmi nevelést, és kemény erkölcsit. Sokáig tartana fölsorolni, hány műsort mutatott be fennállása óta a József Attila Irodalmi Színpad, voltak korábban évek, amikor hármat is, egy hosszabbat és két rövidebbet, hogy egész estés műsorra hívhassák a közönséget. Ébredés, Le­láncolt Prométheusz, Ézsau mondja, Pe­tőfi nem alkuszik. Minden dal forradalom. Költők barikádra - hogy csak néhány címet említsek. És a szerzők, akiknek a műveiből készítette Vas Ottó az össze­állításokat: Radnóti, Nagy László, Len­gyel József, Benjámin László, Voznye- szenszkij, Majakovszkij és csehszlovákiai magyar költők többek között.- Mindig az volt a véleményem, hogy ha ezekből a gyerekekből nem is lesz mindegyik szavaló, ha nem humán szak­ra mennek is, azért magukkal visznek valamit a színház világából, vonzódni fognak a kultúrához. És nemcsak ók, társaik is, a barátaik, akikkel naponta érintkeznek. Abban látom az eredményt, hogy neveltünk olyan embereket, akik ma színházlátogatók, kultúraszeretök, sót, nem egy közülük profi módon műveli a kultúrát. Sok a lány diákunk, igy hát az sem mindegy, hogy anyaként milyen könyvet adnak majd a gyermekük kezé­be. Okvetlenül szükséges, hogy elsősor­ban a magyar klasszikusokat ismerjék meg pontosan. Vas Ottó, aki minden összeállításban ott van a színpadon — tanár a diákjaival szellemi-érzelmi közösségben -, a saját versmondásához hasonlóan a tökélyig igyekszik csiszolni a csoport tagjaiét is, a kórushangzást, a mozgásvariációkat, maradva többnyire az oratorikus, de min­denképpen sajátos kifejezési formákban , és eszközök mellett.- Húsz év után, amikor egyedül csinál­ja az ember, rádöbben, hogy jó lett volna, ha akad közelében más is, aki más irányba viszi a csoportot. Néha nehéz az embernek túlmennie a saját korlátain. A gyerekek reakcióin is észreveszem. Eltávolodtam volna a játékosabb formák felé, csak rájöttem, hogy nem mindegyik gyerek termett játékra. Én meg nem tud- tam,öket erre kényszeríteni. A gyereken mindig meglátszik, ha „küldik“, ha ö nem tud hozzátenni a játékhoz. Új műsorunk Tözsér Árpád Kettős űrben című köteté­ből készült Kiáltás címmel. Felújítása ez egy korábbi „elfelejtett“ összeállításnak. Most jöttem rá, hogy abban a kötetben egy csomó fontos dolog van. Ezenkívül nekem van egy önálló műsorom Radnóti eclogáiból. Hogy mit csinál a konkuren­cia, nem nagyon tudom. Amatőr művé­szeti mozgalmunkban mintha megszűnő­ben lenne az a lelkesedés, az az egy­mást segítő szellem, amely valamikor a rendezői tanfolyamokat, szakmai összejöveteleket jellemezte. Úgy látszik, vén veterán vagyok, két éve nem voltam semmilyen tanfolyamon, nem hívtak. Pe­dig biztos ma is vannak. Egyébként az én életem az iskola és a ház között telik, időm nagy részét az iskolában töltöm. ­Miközben az évek során ipolyságivá vált Vas Ottó, ahogy mondja, többek között azáltal is, hogy tudományos ala­pon tanulmányozta és sajátította el a pa­lóc nyelvjárást. És végül egy, derűvel adott kézenfekvő válasz arra a kérdé­semre, hogyan hogy nem látszik arcán, lendületén az évek múlása:- Úgy, hogy ott vagyok a gyerekek között. Nem engedhetem meg magam­nak, hogy lekerüljek a színpadról. A má­sik, megtanultam nem szívemre venni a problémákat. A harmadik, túl sokat futok ahhoz, hogy megöregedjek. Ren­geteget kell futni. BODNÁR GYULA A sok érdekes népszokás r \ közül ma elsősorban a húsvét hétfői locsolás nép­szerű szőkébb pátriámban. Napjainkra azonban már ez a szokás is kissé megváltozott. A húszas években - melyekr még ma is elevenen emlék­szem - minden kissé más volt. A kisebb, de főleg a szegé­nyebb fiúknak akkor nemigen tellett a gyógyszertárakban vagy a drogériákban beszerez­hető drága kölnivizekre vagy parfümre. Az édesanyjuk oda­haza illatos szappanos vizet készített, amelyet azután egy fél literes, lehetőleg sötét színű üvegbe öntött, majd az üveg száját lekötötte ritka vászonnal vagy molinóval, és el is készült a ..kölni". Igy csinálta nekem is évről évre édesanyám. Ezt a fél literes üveget a fiúk ke­zükbe fogták, és sorra járták a falu összes lányát és termé­szetesen a rokonságot. Meglo­csolták arcukat, ruhájukat. A kisebbek egyedül vagy ket- ten-hárman jártak öntözni, ha még nagyon kicsi volt a fiú, akkor az édesapja vagy az idő­Húsvéti locsolás Garam mentén sebb testvére vezette a rokon­sághoz. A fizetés néhány fillér, piros tojás vagy cukortojás volt. A nagyobb legények rend­szerint hárman-négyen jártak rrfegöntözni a tíz éven felüli lányokat, éspedig vödrökkel, kútvizzel. A legények bemen­tek a lányos házba, a szobából kézenfogva kivezették a lányt a kúthoz, ott azután egy-egy legény jobbról és balról ..lefog­ta", a harmadik legény felhú­zott egy vödör vizet, átöntötte azt a saját vödrébe, majd az­után arcon loccsantotta a leányt, aki közben rendszerint sikolto­zott. A leány kezét fogó legé­nyek azután szerepet cserél­tek. és mindenki vizet zúdított a leányra. Megtörtént az is, hogy a leány kirántotta magát a legény kezéből, félreugrott, s igy a neki szánt vizet az ügyetlen legény kapta. Amikor valamennyi legény megöntöz­te a leányt, szépen visszave­zették a szobába, ahol mindjárt száraz ruhába öltözött. A lá­nyos mama pedig betessékelte a legényeket a konyhába vagy a „tiszta szobába", ahol már várták őket a húsvéti finomsá­gok: a sonka, a kolbász, a főtt húsvéti tojás, sok-sok süte­mény és bor. Itt említem meg, hogy volt olyan leány, aki délig húsz- harminc vödör vizet is kapott, és természetesen nem győzött száraz ruhát váltani. Hűvös- esős időben bizony nem ritkán meg is betegedtek a lányok, de azzal vigasztalták magukat, hogy „hát a szokás, az szokás". Később azután csaknem teljesen megszűnt a vizes vöd­rökkel való öntözés, helyette zománcozott, fél literes bög­rékkel locsolkodtak, s mind gyakrabban parfümmel, kölni­vel. Jelenleg is nagyjából ez a helyzet, a legények jórészt kölnivel locsolnak, de olykor­olykor azért vízzel is. A múltban ugyanúgy, mint ma, a helybéli locsolkodás dél­re befejeződik, délután már csak a szomszédos falvakba mennek el a nagyobb fiúk meglocsolni ismerőseiket és rokonaikat. PÁRÁK ENDRE nyugdíjas, amatőr néprajzgyújtő ÍMiífflWl ÉS PÓDIUMON

Next

/
Thumbnails
Contents