Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-08 / 10. szám
■ü Pavel Buncák* Susil Weerarathna felvétele örökké kísértesz, és nem tudom már, mi a szépségesebb, a félelemtől megrebbenő szemed vagy a messzi rengeteg, hol szeretők andalognak, másai az égnek, szabad madaraknak. örökké kísértesz, és nem tudom már, mi a szépségesebb, a felkelő nap talán a hosszú éj után, avagy ajkad, hogyha választ rejteget. Az egyedüli, mely a szót kimondja, a csókot osztó egyetlenegy, egyedüli a te dalod, jöjj te hozzám, jöjj közelebb, egyetlenegy, ki suttogod, neked lehet, mindent, mindent lehet. Miért is titkoljam, amit úgy kívánok? Talányos lapjait sorra végbenézni, melyeket csak titkon merek megidézni, egy régi könyvben, amely friss hóként fehérük boldogság könyvében, bölcsesséig könyvében, mely egykorú az ősi asszonyteremtéssel, kinek szemén a távoli erdők lengenek. Ha fölkel a nap, az ajkak elsuttogják: jöjj te hozzám, jöjj te közelebb. KULCSÁR FERENC fordítása Asszony Ki a földből nőttél Pillantásommal köszöntlek málnabokor A boldogság téged léted gyökeréig Gyermekeid örömének italát Iszod a kert vérerein át Te vagy a lehullás s a lebegés Fellelhető és feledhető bárhol Mézgában fennakadva Magányodban varázslatosan « Kedves lényed A messzeségbe visszanéz Ha már megitattad a völgyeket S elringattál egy fészekaljnyi madarat Hipp-hopp bokorrá változol Tüskéid méhkasát kinyitva Mindet virággá varázsolod Ég s föld közt ez a szoros kapocs titka L. GÁLY OLGA fordítása * Hetven költő. évvel ezelőtt született a jeles szlovák A mikor a Hóistennönek kislánya született, sokáig töprengett azon, minek is nevezze. Hosszú fontolgatás után elnevezte Pehelykének. Pehelyke fehér bőrű kislány volt, a haja is fehér. Fehér ágyacskában feküdt, fehét felhötakaró alatt. Amikor megnőtt, mint ahogy szokás, jönni kezdtek a kérők. Megjelent a Hold, de Pehelykének nem tetszett - a kopasz korhely, éjszaka nem alszik, egész éjjel az ég kocsmáit járja, nappal pedig bebújik egy felhő alá és sokat alszik. Betoppant a Napsugár, de Pehelyke neki is kiadta az útját. Oly forró szerelemmel ostromolta, hogy nem hihetett neki. Dühbe gurult Hóisten, és keményen rászólt a lányára:- Ha te nem tudsz férjet választani magadnak, majd keresek én. És üzent a Szélnek, az égi kékség urának, akinek négy nőtlen fia volt. Vágtatott a Szél díszes szánon. Mint a csengettyűk, úgy csilingeltek a gyors csikók kantárjához fagyott jégcsapok. Pehelykét odaígérték a Szél legidősebb fiának, az Északi Szélnek. A boldog Hóistennö készíteni kezdte lánya kelengyéjét. A dunnákat és párnákat puha hópihékkel töltötte meg, beszegte a fehér felhölepedó- ket, cérnaszálra csillogó gyöngyöket fűzött. Pehelyke olyan volt, mint egy királykisasszony, amikor megérkezett a násznép. Az elégedett rokonok boldogságot kívántak, dicsérték a fiatalokat: milyen szépek, hogy illenek egymáshoz. Csak Pehelyke szive nem örült, amikor az asztalnál a vendégek azt kiabálták: - Csókoljátok meg egymást! -, és Északi Szél hideg ajkával a szájához ért.- Nem tudom szeretni - sóhajtott Pehelyke olyan halkan, hogy csak az édesanyja hallhatta.- Nem lesz boldog a kislányom. - Az anyai szív megremegett a szörnyű előérzettöl. Amikor javában folyt a mulatság, az ifjú férj azt kiáltotta öccsének, a Déli Szélnek, hogy játsszon valami táncnótát. Déli Szél leült egy felhő szélére, kivette kebléből a dudáját és belefújt. Ömlött a lágy dallam, és Pehelyke táncra perdült. Körbe forgott és keringett, ezüstcipellőjének sarka kopogott. Szilaj sógora, a Keleti Szél tapsolt és mosolygott. Csak az elszontyolodott Nyugati Szél komorkodott folyvást, mig végül sírva fakadt, apja vállára hajtva fejét.- Fiam, miért sirsz ilyen vidám mulatságon? - kérdezte csodálkozva az apja.- Miért a bátyámnak kérted meg Pehelykét, és nem nekem? Miért nem lesz nekem ilyen szép feleségem? - pityergett a Nyugati Szél. Ekkor a Déli Szél kék szemét Pe- helykére vetette, és találkozott annak csillogó tekintetével. Még édesebben szólott a duda, egyedül Pehelykének, Pehelyke pedig csak Déli Szélnek táncolt. Mi lesz, ha észreveszi a gonosz és féltékeny Északi Szél? Hóistennö az asztal alatt kétségbeesetten kulcsolta össze a kezét.- Lányom, lányom, fékezd a szived! - könyörgött halkan a Hóistennő, amikor Pehelyke mellette keringett. De ki tud parancsolni a szívének, amikor felébred benne a szerelem? Vajon Pehelyke megtehette azt, amire az emberek sem képesek, sem ANNA SAKSE a fiatalok, sem az öregek, sem az ostobák, sérti az okosak?! Lehet, hogy Északi Szél semmit nem vesz észre, úgy belemerült Hóistennel a beszélgetésbe, ha az irigy Nyugati Szél nem döfi oldalba maró gúnnyal:- A te Pehelykéd öcsénk forró pillantásaitól mindjárt elolvad. Ahogy ezt meghallotta, Északi Szél dühbe gurult, öklével az asztalra csapott, és igy kiáltott a Déli Szélnek:- Tedd el a dudádat, mert darabokra töröm! A muzsika olyan félénk, mint egy madár. A duda elnémult, és Pehelyke zavartan bámult a Déli Szél kék szemébe, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy annak szerelme örök-e. Csak akkor tért magához, amikor Északi Szél talpra ugrott, és ezt ordította:- Ne feledd el, hogy az én feleségem vagy, te pedig, öcsém, vésd eszedbe, hogy ö nem a te feleséged! Most pedig, Pehelyke, táncolj a én furulyámra! Északi Szél ujjait a szájához tette, és olyan éleset füttyentett, hogy mindenkinek borsódzott a háta.-Táncolj! Táncolj! - parancsolta Pehelykének, aki úgy állt a kitárt karú Déli Szél előtt, mintha gyökeret vert volna a lába. Pehelyke próbált megfordulni, de a lába jégcsappá változott, és nem mozdult.- Táncolj! Táncolj nekem! - ordította olyan dühösen Északi Szél, hogy a hóház boltívei meginogtak, de Pehelyke állt, mint a sóbálvány.- Hú-hú-ú, hú-hú-ú! - süvített Északi Szél, és előrántva övéből ostorát, egyet csattintott. - Na, Déli Szél öcsém, most nem kegyelmezek rózsabokraidnak és almafáidnak. Ma éjjel rájuk lehelek, holnap hintázhatsz a kiszáradt ágakon, és forró könnyeket onthatsz. A szerelem bizonyára mindennél jobban tudja, hogy mentse meg azt, ami az életénél is drágább a kedvesének. Mielőtt Északi Szél lélegzett volna, Pehelyke, látva Déli Szél elsötétült arcát, hamar felhasította dunnáit, és egy pillanat alatt Déli Szél kertjeit fehér hótakaró borította. Már nem kellett félteni a rózsákat és az almákat a szél jeges leheletétől. Az eszét vesztett Északi Szél megpróbált bosszút állni Pehelykén. Ostorával feléje csapott, de Pehelyke ügyesen kitért ütése elöl. Akkor Északi Szél eldobta ostorát, és rárontott Pehelykére.- A lakodalomnak vége! - kiáltotta.- Hazaviszlek és bezárlak a legsötétebb földalatti üregbe. Hadd rágjanak a patkányok és az egerek, te makacs feleség! Úgy látszik, a szerelem megsúgta Déli Szélnek, hogy mentse meg azt, aki mindennél drágább lett szivének. Melléhez szorította Pehelykét, és elröpült vele a kertjei felé. Északi Szél úgy üvöltött, mint egy sebzett farkas, és ostorát megragadva, üldözőbe vette őket. Ostorcsapásaitól vörös csikók villogtak a fekete égen, üvöltésétől megrendült a levegő. De hová rejtse el Déli Szél Pehelykét a haragos Északi Szél elöl? Egy rózsabokor tövébe tette, és kérte várjon, míg nehéz küzdelem árán legyőzi bátyját.- Előbb csókolj meg, kedvesem, és egész életemen át várok rád. Déli Szél gyöngéden és sokáig csókolta Pehelykét, míg a kedves elolvadt az ölelésben, és harmatcsep- penként lehullt, beszivódott a földbe.- Hol van? Mi lett vele? - rontott öccsére Északi Szél.- Jaj, bátyám, már nincs miért haragudnunk egymásra - felelte bánatosan Déli Szél. - Nézd, úgy fekszik most, mint egy harmatcsepp, mint egy könnycsepp, beszivódva a földbe.- Nem hiszek neki, de neked sem!- felelte fogcsikorgatva Északi Szél!- Hogy soha fel ne keljen, letakarom egy jégtáblával. Déli Szél időnként körüljárja rózsabokrokkal és almafákkal teli kertjeit. Tél végén vagy kora tavasszal Pehelyke, kedvese közeledtét érezve, leheletével felolvasztja a jégkérget, hogy kedvese kék szemébe nézhessen. S a emberek, ahogy meglátják a kicsi fehér virágot, megörvendenek, és mint valami nagy eseményt, úgy mesélik egymásnak:-Tudod-e, a kertben már kinyílt a Hóvirág! Lettből fordította: BÁN PÉTER Alkonyodik. Fáradtan baktatok hazafelé a munkahelyemről. Éktelen sivalkodásra figyelek fel. Látom, hogy Pötyike, a szomszédék négyesztendös kislánya verekszik egy másik kislánnyal. Pötyike szőke, copfos, amolyan igazi kis ,,porcelánbaba“, a másik barna, rövid hajú, kedves arcú kislány. Mindkettőjük szemében könnyek, csöppnyi szájuk pityergésre görbül, s apró kezükkel egyre csak püfölik egymást. Látom, közbe kell lépnem.- Ejnye, Pötyike, azonnal hagyjátok abba!- Nem én kezdtem, hanem a Piri, nem akarja visszaadni a Pedrómat. Milyen jó, hogy ilyen ,,sokoldalúan“ tájékozott ember vagyok. Rögtön megértettem, hogy itt - jogi szaknyelven szólva - ,,rágógumi jogtalan birtokbavételéről“ van szó. A kis barna eloszlatja feltevésemet.- Nem is igaz. Én nem vettem el a Pötyi Pedróját. Biztosan még az oviban a Pityunak adta. Mert mindennel csak a Pityunak hízeleg. Pötyike gyanúsan elhallgat A másik kislány elindul hazafelé.- Na látod, Pötyike. Verekedni nem szabad. Azt te tudod nagyon jól. Hisz te jó kislány vagy! Pötyike megáll, megvetően végigmér, aztán ellentmondást nem tűrő hangon röviden csak ennyit mond:- Nem vagyok jó kislány!- Dehogynem! - próbálom bizonygatni.- Nem vagyok jó kislány! Igazán tudhatnád, hogy én - egy jó nő vagyok! A Pityu mondta! (Vagyis: a ,,jó nők“ bizony meglehetősen gyakran - egyáltalán nem jó kislányok...) SÁGI TÓTH TIBOR Változások Azon a reggelen legszebb álmomból riadtam fel. Mérges voltam rád. Te kitártad az ablakot, s szobánkba befészkelte magát a zord, januári hideg. Fáztam. Először az ablakhoz léptem, csak azután fordultam feléd. Az idegen arcból egy vénember szeme meredt rám. - Gyere - szóltál csendesen -, tedd mellemre a füledet. - Én szótlanul engedelmeskedtem. Szabályos ritmusok között idegen, vad dobogás. - Mi ez? - néztem riadtan rád, s mi akkor, mindketten még innen a harmincon, nagyon megijedtünk. És nap mint nap elhaladtunk az ismeretlen és ismerős nevek előtt: élt 88, 56, 11 évet. Kábult, gyógyszerillatú éjszakák jöttek, és képmutató, vidám nappalok. Ismét elkezdte/ virágot hordani nekem, mint ismeretségünk legelején, és mintha megszépültél volna, újra felfedeztelek. Aztán egy szép napon beállítottál a hírrel: minden rendben. S a virágok elmaradtak, te is minfha megöregedtél volna, csak itt legbelül maradt valami megfoghatatlan, kusza érzés: a félelem. GOGH VILMA
