Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-04 / 1. szám

t r L liliiig' ■ Lubomír Feldek Mese a visszhangról Egyszer megcsendült a visszhangnál a telefon. A visszhang felvette a kagylót, de nem szólt bele, mivel a visszhang hozzám hasonlóan, mindig csak másodiknak szólal meg:- Halló? Visszhang? - hangzott a kagylóból. Most már a visszhang is megtörhette a csendet.- Igen, itt a visszhang. Hát ott ki beszél? Marika?- Dehogy, Marika. Filoména van a telefonnál!- Ahá! Filoména! - kiáltott fel a visszhang. - Te vagy az, Filoména, aki úgy festesz, akár egy kopott lésza?- Hahaha! örülnél visszhang, ugye, ha Filoména hívna - nevetett a hang a kagylóban. - Csakhogy én Klára vagyok!- Jaj, Klára! - kiáltott fel a visszhang. - Te vagy az, Klára, aki úgy mutatsz, mint akit most mázoltak plakátra?- Dehogy vagyok én Klára - hallatszott a hang ismét a telefonban. - Ha elárulom neked, visszhang, az igazi nevemet, ha akarod, ha nem, valami szépet, kedveset kell mondanod nekem, mert tudd meg, én a te legjobb barátnőd vagyok, Ildikó. Es a visszhang legjobb barátnője, Ildikó, a vezeték túlsó végén reménykedve várta, hogy a visszhang erre azt feleli majd: ,,ó, a bóditó“ vagy valami hasonlót. A visszhang azonban így szólt:- Tudod mit, Ildikó? Nincs most kedvem rímelni. Hívj fel máskor, de csak holnap, ma már ne zaklass! Es azzal letette a kagylót. De mint ahogy az már lenni szokott, Ildikó fölöttébb elégedett volt, mert igen-egen tetszettek neki a ,,kopott lésza-Filoména", meg a ..Klára- plakátra“ rímpárok. Mert a jó visszhang akkor is ügyes rímekben beszél, ha éppen nincs hoziá kedve. Tóth Elemér fordítása DÉNES GYÖRGY EPERFA öreg eperfa az udvaron, fáradt lehet, mert lehajlik nagyon, zöld láng a lombja, zöld-arany, az égre repes boldogan. Csak bólogat, tán kétszáz éve már, és nem fog rajta a fagyos halál. Alatta árny, fölötte fény: szép, mint egy égi tünemény. MÉG NEM VOLT RÁ ESET, HOGY A2 OSTOBA EMBER SZERETTE VOLNA A BÖLCSET. Pavlenko Vidám reggelre ébredt. A korai erőtlen napsütés las­san beborította a tájat. Meg­rázta magát, s arra gondolt, hogy társai után ered. Még tegnap történt, hogy lustasága vagy inkább kíváncsisága mi­att elszakadt tőlük. Nem volt kedve a céltalan röpködéshez. Fáról fára, póznáról póznára egész nap egyfolytában. Unta társait, akikkel naponta vere­kedni, ügyeskedni volt kényte­len minden falatért. Végül is maradt. Nem volt ínyére a hajnali röpködés. Olyan helyet kellene találni, ahol minden föllelhetö. A finom falatok lehetősége, a meleg kényelmes fészek ígérete el­kápráztatta. Lassan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy emberek közelébe kell férkőznie. Az idősebb, tapasz­taltabb társai sokat emlegették az embert. Az ember veszélyt jelent. Közelében előbb-utóbb mindenkit elér a végzet. Példá­nak hozták fel azokat, aki félel­müket leküzdve, a gyomrukra hallgatva közelükbe jutottak. Sokan nem tértek vissza. A szerencsések, akik vissza­tértek, rémülten meséltek az ezernyi veszedelemről. A leg­félelmetesebb a fekete bot, - suttogták ijedten. Ha az vala­melyikükre ránéz, akkor az le­zuhan és soha többé nem lát­ják társai. , VÖRÖS LAJOS A kíváncsi Ó is hallotta ezeket a törté­neteket, de nem hitt bennük." Az öregek zagyva beszéde. S megnyugodva felröppent a napsütéses kék égbe. Ke­mény elhatározással az egyik közeli nagy kertet vette célba. Hatalmas fák borították, tere­bélyes koronájuk bölcsessé­get, nyugalmat árasztott. A gyümölcsfák között egy ház emelkedett büszkén a magas­ba. Nem volt egyedül. A fák ágain sok száz társat, seregé­lyeket, varjakat, egyéb mada­rakat látott. Lent az udvaron egyszer csak megmozdul valami. Em­berek léptek ki a házból.- Itt él az ember - gondolta.- Innen közelről nem is olyan félelmetes.-István, már megint tele vannak a fák ezekkel a csiripe- lökkel - szólalt meg mély han­gon a nagyobbik.- Gondoskodok róluk, édes­apám - s bement a házba. A fiú kezében hamarosan egy fekete botot pillantott meg, amely feléje nézett. Ijedten, kétségbeesve csapdosta szár­nyait. Talán tíz métere lehetett az oltalmat nyújtó bokortól, amikor erős, bóditó ütést érzett testében. Elsötétült előtte min­den. Szárnyaszegetten zuhant alá. A fekete bot, a fékét bot...- ez volt utolsó gondolata. Egy virágoskert puha ágyára esett. Szürkésbarna tollazatán vér- cseppek törtek át.­GONDOLKODOM TEHAT. LOGIKAI SZTORI Három muzsikus beszélget.- Mennyi a telefonszámod? - kérdi az egyik.- Mimido-dotiszo - mondja a másik.-Szóval 331-175.- Pontosan. Hát a tiéd?- Milare-midore.- Az enyém meg dofare-retiszo - szól közbe a har­madik. Miféle titokzatos nyelven beszélnek ezek, illetve mennyi a másik két muzsikus telefonszáma? MEGFEJTÉS A december 21 -i számunkban közölt felada­tok megfejtését és a nyertesek névsorát a követ­kező számunkban közöljük. Az ember, az emlősök nagy részéhez hasonlóan, évezredeken át barlangok­ban, odúkban keresett védelmet ellensé­gei, valamint az időjárás viszontagságai elől. Az első ember alkotta „ház“ minden bizonnyal földbe ásott kunyhó volt, gal­lyakkal fedett, földdel borított közönséges verem. A civilizáció kialakulásának forra­dalmi eseménye volt az első, alapokra épült ház megépítése a természetben leggyakrabban előforduló építőanyag, a fa és az agyag felhasználásával. Ma már ismeretlen mesterség, de nagy­apáink még emlékeznek a vályogve­tőkre, akiknek a megjelenése az építke­zés kezdetét jelentette. Falvainkban még ötven évvel ezelőtt is szinte kizárólag vályogból építkeztek; az agyagot helyben termelték ki, majd törekkel, szalmával keverve alaposan megdolgozták-tapos- ták, ezt követően egy fakeretbe gyömö­szölve téglatest alakúra formálták. A ke­retből kivetett puha agyagtéglát napon szárították meg. Az így elkészített tégla meglepően jó tulajdonságokkal rendelke­zett: ha megfelelően szigetelt alapra rak­ták, akár évszázadokon át megmaradtak a belőle emelt épületek. Az első agyagépület jelenlegi tudomá­sunk szerint Palesztina Jerikó városának temploma volt, tizenegy és fél ezer évvel ezelőtt (i. e. 9500 körül) emelték. Mai szemmel nézve kis parasztháznak felelt volna meg (7 méter hosszú, 4 méter széles volt), de ez mit sem von le az építkezési módszer forradalmi jelentősé­géből. A történelem viharos századai nem kímélték ezt az ősi várost sem. Tízezer évvel ezelőtt ezért Jerikó már kőfallal körülvett település, háromezer la­kossal. Érdekessége, hogy ez idő tájt kör alaprajzú házakat építettek, természete­sen elsősorban vályogtégla felhasználá­sával. A város legendás falai többtonnás, hatalmas kőkockákból épültek, több mint négy méter magasak voltak. Bár már ekkor megjelenik az égetett agyag - cse­répedények formájában -, a téglakészí­tésre még évszázadokig nem lehetett gondolni a fűtési technika kezdetleges­sége miatt. Európában csak a feudalizmus idején válik általánossá a városrendezés, utcák és terek kialakítása; természetesen ez a civilizációs vívmány is többezer éves múltra tekint vissza. Kilencezer évvel ezelőtt is építkeztek egységes városren­dezési terv szerint, mint azt az Anatóliá- ban feltárt Catal Hüyük városa is bizo­nyítja. Itt már a napjainkban is általáno­san alkalmazott, négyszög alaprajzú há­zakat építettek, azzal a különbséggel, hogy „ajtajuk“ a tetőn volt, létrán jutottak be a ház lakói. Ezekhez az épületekhez képest iga­zán fiatal a „mindössze“ két és fél ezer évvel ezelőtt épített híres Bábel tornya, az első „toronyház“. Azt ma már keve­sen tudják, hogy szintén napon szárított agyagtéglából építették. Méretei még mai szemmel nézve is tiszteletet parancsoló- ak, nem csoda, hogy helyet kapott a világ hét csodája között: egy 90 méter élhosz- szúságú, kocka alakú épületen tizenöt méter magas templom állt, tehát együtt 105 méter magas volt - mint egy mai harmincemeletes épület! A későbbi korokban a nyerstéglát fo­kozatosan kiszorította az égetett tégla, míg századunk ötvenes éveiben csak­nem teljesen megszűnt a használata. Ezekután azt hihetnék, hogy megkondít- hatjuk felette a vészharangot. Erről azon­ban szó sincs. Az utóbbi két évtizedben ugyanis a vályogtégla reneszánszát éli. Ennek egyik oka az, hogy a fejlődő álla­mokban rájöttek, a drága beton, üveg és alumínium helyett sokkal előnyösebb a mindenütt megtalálható, olcsó, energiabefektetést nem igénylő vályog­ból építkezni. Időközben az is kiderült, hogy az agyag sokkal „emberközelibb“, esztétikusabb tud lenni a modern, rideg építőanyagoknál. Emellett felfedezték rendkívüli előnyét, formálhatóságát, így a legkülönfélébb építészeti díszítőelemek készítésére is alkalmas. Az agyag megle­pően jó fizikai tulajdonságokkal is rendel­kezik: kitűnő hő- és hangszigetelő, a vályogépület télen könnyen fűthető, nyáron kellemesen hűvös. Az utóbbi egy-két évtizedben a legfej­lettebb országokban is újra felfedezték a vályogtéglát. Különösen az Egyesült Államok déli vidékein, Új Mexikóban épí­tenek tömegesen vályogépületeket és korántsem a szerényebb anyagi lehető­ségek között élők. La Luzban egész tele­pülést építettek fel luxus bungalókból a helyi gazdagok. De sokkal északabbra, csapadékosabb vidékeken úgyszintén terjed a vályogépítészet, újabban Fran­ciaországban és az NSZK-ban hódít, ahol már nemzetközi konferenciát is rendez­tek a vályogépítészetröl. Az agyag, úgy tűnik, újra elfoglalja méltó helyét az építé­szetben. Többezeréves története koránt­sem ért véget, még nagyon sokáig fogják használni az olcsó, praldikus, szép külle­mű épületek készítéséhez szerte a vilá­gon OZOGÁNY ERNŐ Nyerstéglából épített lakóház Dél-Je- menben. Szép példája az agyag művészi formálhatóságának. ÚJ SZÚ 18 1985. I. 4. ♦ / Az ,,örökifjú“ agyagtégla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents