Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-15 / 7. szám

- Sokan megkérdezték már a faluban, mit csinálok, mi a titka annak, hogy ilyen jól bírom magam. Ilyenkor elmosolyodom, és csak azt tudom felelni, hogy engem a munka éltet, az előttem álló tennivalók nem hagynak nyugodni.

A nők általában titokban tartják és rendszerint kitérő válaszokat adnak, ha az életkoruk iránt érdeklődnek. Zuzana Valkovská viszont nem restelli elárulni, hogy az év elején már a 72. születésnapján köszöntötték őt gyermekei, unokái. Féltő gonddal ápolja, öntözgeti a tőlük kapott virágokat, hogy minél tovább szépítsék a lakást.- Nem mondhatom, hogy könnyű volt az életem, hiszen nagyon sok nehézséggel kellett szembenéznem. Megtanultam, hogy elsősorban saját magamra kell támaszkodnom, két kezem munkájában kell bíznom.

Bocsánatot kér, hogy félbeszakítja a beszélgetést, de kint kemény hideg van, jól meg kell rakni a kazánt. Kisvártatva visszatér, elmerengve néz a szoba

,,Emberhez méltóan csak így lehet.“- Én a kertészetben dolgoztam, de gyakran megtörtént, hogy a fejőnök közül valaki megbetegedett, s akkor hívtak engem is helyettesíteni. Reggel négykor keltem s miután megfejtem, mentem a kertészetbe, utána meg újra a fejés következett. Nem volt könnyű, de mindig az volt az elvem, hogy amit vállaltam, azt becsülettel el kell végezni.

Mosolyogva teszi hozzá: - Látja, talán ez a titka annak, hogy ma sem érzem magam öregnek.

A férje egészen haláláig ugyancsak a szövetkezetben dolgozott. A nagyobbik fia, aki egykor szintén alapító tag volt, közben elvégezte Nyitrán (Nitra) a Mezőgazdasági Főiskolát. Jelenleg a szövetkezet agronómusa. A fiatalabb fiuk is itthon maradt: gépkocsivezető, a felesége szintén a szövetkezet tagja. Csak a leánya került el a faluból. Ó Bratislavá- ba ment férjhez, ott él családjával.- A férjem tizenkét évvel ezelőtt hunyt el, azóta itt élek egyedül. Mindkét fiamnak a közeli utcában van családi háza. Hívnak, menjek hozzájuk, de én

SH FIATMDUIN

ablakára, amelyre jégvirágot festett a januári zord idő.- Kétéves voltam, a húgom meg két hónapos, amikor édesapám elesett az első világháborúban. Akkoriban kereső édesapa nélkül még sanyarúbb lett a sorsunk. örültünk, ha krumpli meg kenyér volt a háznál, nem válogathattunk az ételben, öt osztályt jártam ki úgy, hogy délutánonként libákat legeltettem meg teheneket őriztem. Tizenkét évesen már az uraknál szolgáltam, nyáron meg kint a földön dolgoztam, ezért kaptam egy kis gabonát, ezzel is támogattam családunkat. De nagyon bántott engem, hogy még a nálam fiatalabb, csitri úrilányokat is magáznom kellett. Ezt is és sok minden mást megalázónak éreztem. De más választásom nem volt.

Nagyot sóhajt és úgy mondja:- Nem folytatom, elég lesz tán annyi, hogy nehéz, nagyon nehéz gyermekkorom volt. Amikor férjhez mentem, édesanyám két régi párnát meg egy elnyűtt dunyhát adott, ennek is csudamód örültem. A háború után kerültünk Nagymá- csédra (Vel'ká Maca), abban a reményben, hogy itt talán jobbra fordul a sorsunk.

öt gyermeknek adott életet, közülük kettőt még kis korukban eltemetett.

Rövidesen jelentkeztek az ifjúsági építkezésre Kolárovo mellé, hogy egy új települést, a mai Ifjúságfalvát (Dedina mládeze) és szövetkezetét hozzanak létre.- Emberpróbáló évek voltak ezek, de gondjainkon, nehézségeinken átsegített bennünket az a tudat, hogy most már magunknak dolgozunk, a mi jelenünket és jövőnket építjük. Nem ment minden úgy, mint a karikacsapás, de azért sohasem estünk kétségbe. Ma már szinte hihetetlen, mi mindenre voltunk képesek. Akkor olyan volt ez a falu, mint egy nagy család. Segítettünk egymáson, s önfelál- dozóan vállaltuk a feladatokat. Ősszel meg tavasszal akkora volt a sár, hogy csak gumicsizmában léphettünk ki a házból, de ez sem számított.- Voltak, akik az első sikertelen évek után megfutamodtak. Mert a munka nagyon sok volt, a fizetés viszont, főleg kezdetben, kevés. Ám ahogyan erősödött a gazdaság, úgy javult az emberek hangulata, munkakedve is.

„... szeretem a munkát, a jó közösséget“

(Gyökeres György és Könözsi István felvétele)

már csak itt érzem jól magam. Igaz, sokat vagyok náluk. Reggel elmegyek a kis- unokáért, hogy ne kelljen őt túl korán felébreszteni, én kísérem el az óvodába. Aztán benézek a másik fiamhoz is, ott most fűtök is, mert mindketten dolgoznak, s ebben a hidegben nappal is meg kell rakni a kazánt, nehogy elromoljon a központi fűtés. Meg aztán kellemesebb, ha meleg van a lakásban, amikor hazatérnek a munkából. Van mit tennem itt is meg a ház körül is, nem mondhatom hogy unalmasak számomra ezek a téli napok és esték.

Tavaly a szövetkezetben tíz ár hagyma és egy hektár cukorrépa ápolását- kapálását vállalta. Ősszel almát szedett, november közepéig osztályozták a leszedett gyümölcsöt. Jól érzi magát a többiek között, ha hívják, szívesen megy dolgozni.- Mondják a fiaim meg az unokáim, miért nem ülök otthon, miért nem pihenek. De én már csak ilyen vagyok, nem bírom a semmittevést és szeretem a munkát, a jó közösséget. Fájlalom, hogy ma már nem olyan meghittek itt sem az emberek közti kapcsolatok. Nem ér rá senki sem beszélgetni a másikkal, legfeljebb köszönnek egymásnak, és rohannak tovább. A kulturális és más rendezvények iránt is csökkent az érdeklődés. Hiába vannak szép járdák, utak, az emberek igy sem mennek túl gyakran a művelődési házba. Nekem ez nem tetszik, és azt hiszem, nem jól van ez igy. Remélem, a mai fiatalok már megtanulnak értelmesen élni, dolgozni, művelődni.

A közelmúltban a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottságának ülésén a mezőgazdaságban dolgozó nők helyzetével foglalkoztak. A tanácskozásra meghívták a szövetkezetekben és állami gazdaságokban kiválóan dolgozó nőket is. Elena Litvajová, az SZLKP KB Elnökségének tagja, a Szlovákiai Nöszövetség Központi Bizottságának elnöke ebből az alkalomból emlékérmet adott át az alapító tagoknak, köztük Zuzana Valkovská- nak is.

Az ünnepség után is találkoztam vele. Meghatódva mondta:- Nagyon szép volt ez az ünnepség, felemelő. Amikor az emelvényen ünnepélyesen átadták az emlékérmet, arra gondoltam, hogy még ma meglátogatom Zatykó Istvánt, szövetkezetünk első elnökét, elsőként neki mutatom meg ezt a csillogó érmet és munkatársaimnak is, akik ugyanúgy gondolkodnak mint én: érdemes becsületesen élni, dolgozni Sőt, emberhez méltóan csak így lehet.

DEÁK TERÉZ

Kétszáz évvel ezelőtt született Szemere Pál, költő, esztéta, nyelvújító - a magyar irodalom és művelődés egyik úttörője. A kor, amelybe született, a felvilágosodás eszméitől volt terhes, új világ volt születőben. Kelet- Európa elnyomott népei - köztük a magyar - nemzeti önállóságukért küzdöttek. A magyar tudományos és irodalmi élet ebben az időben érte el azt a szervezettségi fokot, amely már lehetővé tette az irodalmi fejlődés folyamatosságát. Az irodalom a politikai élettel összefonódva kereste sajátos szerepét a polgári nemzetállam megteremtésének folyamatában. Kiemelkedő művelői mohó érdeklődéssel fordultak a francia felvilágosodás felé, annak eszméitől ihletetten tűztek ki új művelődési célokat. A felvilágosodás szelleme a műveltség, főként a közművelődés lehetőségeinek fejlesztését, megalapozását sugallta, csak ezen az úton vélte biztosítottnak a nemzet felemelkedését. A magyar kultúra és művelődés magasabb fokra emelése, a felvilágosodás korának igényeihez és feladataihoz igazítása pedig elképzelhetetlen volt a műveltség hordozója, a nemzeti nyelv megújítása, kiművelése nélkül. A feudális társadalom fogalomkörében megrekedt nyelv a felvilágosodott, polgári szellemű nemzeti kultúra megteremtésére alkalmatlannak, eszközeiben és lehetőségeiben szegényesnek mutatkozott. A kor legjobbjai felismerték a nyelv- fejlesztés szükségességét, s tudatosan törekedtek a nyelv eszközeinek gazdagítására, kifejezőkészségének fokozására. Az irodalmat is elsősorban a nyelvfejlesztés eszközének tartották, de kibontakozott egy széles körű mozgalom is, amely fő céljának a nemzeti nyelv felújítását, a modern eszmék és ismeretek befogadására alkalmassá tételét tartotta.

A nyelvújítása nem volt sajátosan magyar jelenség. A többi elnyomott kelet-európai nép is a nemzeti kultúra alapjainak és feltételeinek megteremtésével kezdte a felvi- szú lágosodás eszméitől ihletett irodalmi-kulturális fejlődését, megújulását. A magyarságnak nem kellett teljesen új *■ irodalmi nyelvet teremtenie, mint például a szerbeknek,

görögöknek, bolgároknak stb., hanem a meglévő nyelv

fejletlenségét, főként szókincsének szegényességét kellett megszüntetnie. Az ennek érdekében kibontakozó nyelvújítási mozgalom és a hozzá kapcsolódó irodalmi törekvések legnagyobb hatású egyénisége kétségkívül Kazinczy Ferenc volt; az ó híveihez csatlakozott az ifjú Szemere Pál is. Felismerte a nyelvújítás szükséges és elkerülhetetlen voltát, s bízott abban, hogy az erőltetett szócsinálmányo- kat, torzszülötteket úgyis kiveti magából a nyelv, nem honosodnak meg.

Kazinczyval az Árkádia-pernek nevezett irodalmi vita révén került kapcsolatba. A magyar viszonyok provincializmusát, a kor parlagi ízlését tükröző vitában Kazinczy mellett szólalt fel. Ettől kezdve feltétlen híveként vesz részt a nyelvújítási mozgalomban, a széphalmi mester irodalmi törekvéseinek megvalósításában.Tagja az ún. pesti triásznak (Horvát Istvánnal és Vitkovics Mihállyal); tevékenységük jelentős mértékben hozzájárult Kazinczy elveinek elterjesztéséhez, népszerűsítéséhez és végső győzelméhez. Eleinte sokat támadták a nyelvújítás gondolatát. Az egyik leghevesebb támadás könyvterjedelmű gúnyirat formájában érte, amely Mondolat címen jelent meg, címlapján Kazinczy karikatúrájával. Szemere Pálban vetődött fel az ötlet, hogy a gúnyos hangra a gúny eszközeivel kell válaszolni. Az ő ötlete és vázlata nyomán fogalmazta meg Kölcsey Ferenc a Felelet a Mondolatra című válaszkönyvét, mely méltó kiállás volt Kazinczy eszméi és elvei mellett, nevetségessé tette az irodalmi és kulturális mara- diság híveit, s jelentős mértékben hozzájárult Kazinczy eszméinek diadalához. Szemere nemcsak védelmezője és terjesztője volt a nyelvújítás gondolatának, hanem maga is részt vett az irodalmi nyelv korszerűsítésében. A legmerészebb és legszerencsésebb szóalkotók közé tartozott. Számos olyan szóval gazdagította nyelvünket, melyek nélkül napjainkban el sem tudnánk képzelni beszédünket. Csak a legismertebbek közül említünk meg néhányat: irodalom, regény, jellem, kedély, ábránd, eszmény, divat, erély, modor, ünnepély, máglya, szilárd, színész, szobrász, zsarnok, dalnok, ellenőr, elnök, titkár, telep, ipar stb.

Irodalomszervezőként és lapszerkesztőként is jelentős érdemeket szerzett. Több évtizedes küzdelmes készülődés után - Kölcseyvel együtt - létrehozta az Élet és Literatúra című folyóiratot, amellyel megteremtődtek a színvonalas kritikai és esztétikai tevékenység feltételei. Innét számítjuk a rendszeres magyar irodalomkritika kezdeteit. Szemere úttörője volt az esztétikai indítékú irodalmi műelemzésnek és szövegmagyarázatnak is. Jó érzékkel, mélyrehatóan elemezte az irodalmi alkotásokat. Körülményes műgond, sokszor túlzásba vitt csiszolgatás, javítgatás jellemezte írásait. Kritikusként ugyanezt követelte meg másoktól is. Esztétikai felfogásában korszerű elveket vallott, szerinte az irodalmi lángelmék botlásait bírálni kell, de nem szabad alkotói lendületüket törvényekkel korlátozni. Szerkesztői gyakorlatában toleráns volt, közölte az ő műveit elmarasztaló bírálatokat is.

Nemcsak szervezőként és kritikusként szolgálta az irodalmat. Alkotóként is hozzá kívánt járulni a magyar irodalom fejlődéséhez. Kora ifjúságától verselt, de igazán maradandót ezen a téren nem alkotott. Verseinek legjavát egy vékony kötet őrzi: Dalok azoknak, akik szeretnek. Jelentősebb költői sikere az a három szonett, mely Kazinczy szonettjeivel együtt jelent meg, s hozzájárult e sajátos költői műforma meghonosodásához a magyar irodalomban. Költői adottságait, főként verselési készségét jelzi az a szokása is, hogy irodalmi bírálatait gyakran jambusokban írt költői levélben fejtette ki. Ezzel a kifejezőeszközzel függ össze a tán leginkább előre mutató költői tette: lefordította Körner német drámaíró Zrínyiről szóló történelmi darabját, először alkalmazva a drámai jambust a magyar irodalomban. Ez rendkívül jelentős lépés volt a magyar színházi kultúra megteremtése felé.

Mindezek azt jelzik, hogy ha Szemere Pál nem is tartozott a kor legnagyobb alkotói közé, áldozatos munkásságának eredményei szilárdan beépültek a magyar nemzeti nyelvbe és műveltségbe, s méltán idézzük fel emlékét születésének kétszázadik évfordulóján.

SZEBERÉNYI ZOLTÁN

5. II. 15.

A műveltség magvetője