Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
N ovember hozta a fagyot, amely azóta is tartja magát; de valami megváltozott az idei télben, pedig a feketerigó most is huncutkodva hallatta a nyakamba a zúzmarát, a hőmérő és a frissen készített fényképek is hamisítatlan télről példálóznak. A város hó alá rejtette nagyja szégyenét, mégsem volt képes idézni számomra azt a világot, amelyből a sok apró villanyégótöl és ajándékvárástól csillogó gyermekszem oly sokat lát. Határozott vágyam támadt a számomra elveszett - vagy még meg sem lelt - világ után. Hiányzott valami a télből, s felsaj- dult bennem a felismerés, hogy ez az évszak hamarosan számomra is a fűtési és egyéb gondokat jelenti majd, azt, amit apámnak és a szomszédnak, mikor úgy december közepe táján, vasszínű reggelen hosszasan járatják az ablak alatt a Wartburg motorját, míg ők odabent a konyhában egyetértő hallgatásban szürcsölgetik forró teájukat, aztán együtt indulnak el valamerre, hogy délutánra megérkezzenek a fenyőfával, egy fél disznóval, különböző nagyságú csomagokkal, amelyek rénszavarsokat, behavazott tájat ábrázoló papírba vannak csomagolva, néhány kanna fűtőolajjal, de az ember megérzi, hogy ebben a gondoskodásban egyforma szerepük van a csomagoknak és a fűtőolajnak, a fenyőfának és a fél disznónak, sőt, hogy ez a szerepük valahol apám pénztárcájának rekeszeiben formálódik. Tudom, hogy évek múltán, a történések kellemes emlékké válásának folyamán az idei tél is valamiféle ábrándos tartalommal telítődik majd, de mit segít ez most rajtam... Állandóan fagyott. Megjegesedtek, szinte törékennyé váltak az ágak, akárcsak a kerítésdrótok, de még a hangok is. Úgy tűnt, hogy csak hevülő vágyaim képesek dacolni a faggyal. Ilyenkor, mikor a hajók befagynak a révben, a környék minden valamirevaló örömlánya a Hét Matrózban üti fel a tanyáját, ahol aztán a hajósokkal egy-kettőre elintézik a kapcsolatteremtés és üzletkötés minimálisra egyszerűsödött formaságait. Ettől aztán úgy érzi magát az ember, ahogy a krokodil érezheti, mikor elgondolja, hogy saját tátott pofájában laknak jól mindenféle jött-ment verebek. A vendéglővel átellenben, a korlátnak támaszkodva szívtam az első száz közül való valahányadik cigarettámat, mialatt két, hirtelenjében összeboronálódott párocska hagyta el a vendéglőt. A hó csak úgy harsogott a lábuk alatt. Határoztam: cigarettám csikkje már a Hét Matróz lábtörlőjének rácsai közt elhamvadt. Odabent a mesterséges jókedv sűrű légköre fogadott. Fejembe szállt a női bundák alól felszálló illat. Az alkalom egy szabad ülőhely valóságában kínálkozott, az egyik alaposan kikészített hölgy mellett. Nem ismertem eléggé a fajtáját, tapasztalatlanságomban tehát bármiféle meglepetésre számítanom kellett a közelében. Tudtam, hogy nem szabad meglátnom az arcára feltapasztott, álarcnak is megfelelő, ujjnyi vastagságú sminket és a szavai mögött nem szabad keresnem semmiféle elvont tartalmat. Helyet kértem. A szépség megrázta a fejét: - Nincsen rajzszög az ülőkén - mondta, majd cigarettát tartó kezének kisujjával kelletlenül félrehúzta szemébe hulló hosszú, túlfeke- titett haját. Úgy éreztem magam, mintha szinházfüggöny lebbent volna szét előttem, s egy színültig telt nézőtér előtt lennék. Zavaromban eldadogtam az erre az alkalomra kiagyalt mondókámat arról a hajósról, aki a messzi távolban hagyta szülőházát, apját, anyját és emlékeit, most, amikor az ünnepi hangulat úgy van benne a levegőben, mint a hajókürt hangja, amelyet sohasem tudatosít az ember, ha éppen szól, viszont tudja, hogy az imént szólt és hamarosan ismét szólni fog...- Ez szokásod? - kérdezte a szépség. \ - Micsoda?- Az ilyen költői beszéd.- Nem, ez csak úgy kínálkozott.- így szoktál nekik udvarolni?- Kiknek?- A leányoknak. Hogyan szoktál?- Azt hiszem, sokféleképpen... Mikor hogyan... Tudod, a legtöbbjüknek sehogyan sem kell udvarolni.- Nekem sem szükséges.- Eszemben sincs, csak az ember nem ülhet szótlanul a kiválasztottja mellett.- Mennek a dolgok udvarlás nélkül is. Nincs igazam?- Hogyne lenne. Ez az igazság.- Ha akarjuk, megy minden, mint a karikacsapás - bátorított a szépség.- Ezért örülök, hogy ma téged fogtalak ki, nem pedig valamilyen ne- bántsvirágot, akit szóvirágokkal kell jóltartani...- És ha arra támadna kedvem, nekem tudnál udvarolni?- Arra mérget vehetsz - mondtam elszántan.- Mi lenne, ha most az egyszer nem innánk semmit, hanem elmennénk. Valahova... Ki...- Jó. Pedig azt hittem, hogy ma megint kedvemre pezsgőzhetek - hazudtam.- Mondd, hány éve járod a tengereket?-... Én csak a Dunán... De egészen föl, aztán megint le... Egészen... - összeráncoltam a homlokom s egy tömör füstgomolyt pöffen- tettem az arcom elé, mikor ezt mondtam. A leány felállt, megigazította feszes, csizmába gyúrt nadrágját, úgy, hogy rajtam áram futott végig. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen tüneménynek mindössze ez lenne az ára. Kifelé indultunk. A szépség mellettem lépkedett s bennem önkéntelenül is felötlött, hogy azok közül a dolgok közül, amelyek örömet szerezhettek volna nekem, sokszor a legapróbbakra sem került pénzem vagy bátorságom, most pedig mindössze az elhatározásomon múlott, hogy velem egyetértésben, itt tipeg mellettem vágyaim netovábbja.- Merre tartunk? - kérdezte a szépség, még mielőtt kiléptünk volna a Hét Matróz előcsarnokából.- Választhatsz - válaszoltam.- Biztosan volt valamilyen elképzelésed? Ennél a kérdésnél csődöt mondott a fantáziám s el kellett mondanom, hogy életemben jó ha háromszor voltam hajókiránduláson s ez minden kapcsolat, ami a hajókhoz fűz. De azt sem titkoltam el előtte, hogy az utóbbi időben napról napra, percről percre jobban irigyeltem a hajósokat, akik néhány külföldi holminak s az őket körüllengő romantikus légkörnek köszönhetik hódításaikat. „Eddig tartott hát a költött hajósélet“ - gondoltam, várva a búcsúpofont vagy a szó nélküli elválást. A szépség belémkarolt s azt mondta, hogy örül ennek a fordulatnak.- Talán jobb is, hogy ez derült ki- mondta.- Nem kell elmennem? - kérdeztem.- A hajósok ilyet soha nem kérdeznek - mondta, erősen kihangsúlyozva a „hajósokat“.- De most már tudod, hogy nem vagyok az.- Elmehetnénk a manzárdszobába- mondta, s szavai bevilágították azt a titkos utat, amely egy manzárdszobán keresztül a mennyországba vezet. Egy pillanatig megtorpantam és össze kellett szedni magam, hogy leküzdhessem lábaim remegését. A lengőajtó előtt álltunk. Az újonnan érkező vendégek nyomában titokzatossággal telített hideg levegő tódult be.- Vagy talán máshová szeretnél? ... - kérdezte.-Nem... Csak úgy képzeltem, hogy a szálloda az a hely, amelyben vita nélkül meg lehet egyezni.- Már nem vagy hajós - figyelmeztetett nevetve, én pedig figyeltem átható, kellemesen telített nevetését, amely az előcsarnokból az utcára lépve kissé elenyészett a térben, egyúttal azonban mintha bizalmasabbá is vált volna.- Egy manzárdszoba szerintem is kellemesebb lehet... Meghittebb- mondtam. JULO POLÁK rajza- A manzárdszoba az emeleti mozi elnevezése. Még sohasem hallottad?- mondta. Behunytam a szemem, mintha ezzel védekezhettem volna a csalódással szemben, amely végeredményben nem is volt olyan szörnyű, mivel némi megkönnyebbülést is eredményezett. Megértettem, hogy egyetlen nekirugaszkodással nem érhetek célt. - Mindegy - folytatta - mi oda úgysem megyünk... Talán sehova. - Aztán elindult. Lassan lépdelt, talpa alatt fájdalmasan csikordult a hó. Magamat sajnáltam, miközben néztem, ahogy távolodik. Autók suhantak el mellettem, alig csaptak zajt. A legtöbbjük tetején fenyőfa himbálózott. A leány után futottam.- Elfelejtettem megkérdezni, hogy hívnak - mondtam, mikor utolértem. Sírt. A szemén és az arcán elmaszatolódott a sok festék. Egymással szemben álltunk.- Ebben a pillanatban nem tudom, milyen nevet mondjak - mondta.- Mert volt egy kitalált nevem is... Erre az alkalomra. Vártam, és az égvilágon semmi sem jutott az eszembe. Már a behavazott Duna-parton jártunk, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz. A part mentén, néhány méteres sávban be volt fagyva a víz, beljebb kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak. A tél palettájáról ide csupa szürke szín került. Azzal lett megfestve a víz fölé telepedett köd, a ködön alig átderengő túlsó part, de még a panaszosan kiáltozó sirályok is.- Erzsébet vagyok - mondta harmadnap a lány Szerencsés Erzsébet. - Alig ismertem rá, mikor megpillantottam festék nélküli arcát. Hosz- szasan néztem öt, s most másképpen tetszett, mint az első alkalommal. Néha elnéztem a feje fölött a ködbe vesző Duna és a panaszosan kiáltozó sirályok irányába. A szürke háttérben felsejlö lányképet akaratlanul is összehasonlítottam az előttem álló lány képével, és a valóságos kép győzött.- És a kitalált neved? - kérdeztem.- Nem fontos. Az a név csak egy kitalált maskara neve volt.- És miért volt rá szükséged?- Valami hiányzott az idei télből. Nem tudtam pontosan, hogy mi, csak azt tudtam, hogy valami csodának kell történnie velem, máskülönben megbetegszem. Ezért aztán kisminkeltem magam pillangónak és beleröppentem a tűzbe.- Nem féltél, hogy odaveszel?- Csak most félek, mikor arra gondolok, mi lett volna velem, ha nem mentesz ki belőle...?- Nem a véletlen műve volt.- Kész csoda volt. MILAN KRAUS TÁVOZÁS Elszürkülnek Ismert helyek, szelek ágakat tördelnek. Látjuk: hervad sok virágunk. Majd ml Is szürkévá válunk. Döbbensz: nem érdekel semmi, szólsz: ideje útrakelni. S mikor Itt a búcsúóra, sokáig állsz az ajtóban, nincs erőd, hogy tovább haladj, mivel minden, ml itt marad, az most, amikor elhagyod, szürkeségét veszti, ragyog. Mi útban volt, szekrény, asztal, úgy érzed most, hogy marasztal. Cserepében a muskátli sírni látszik: nehéz válni. Még a fal is, a zord, szófián, mintha rádnevetne, szólna... FŰGEDI ELEK fordításai CUTH JANOS ■■•=-iOL du r/•'■ « ■ [ggáLjÉ, Qéges-régen li ján állt e árva fiú lakta, c embernél. A fiú « ton, nézte a tava kát, kacsákat, sir; Egyszer csak Addig sose látott kozott is, meg < voltak, nem lehet nálnak, de valahc Amikor aztán köz hogy az egyik ha akar dőlni, a má támogatja. Először azt gór játszanak, de azt; vesszőt, amely a I dott. A fiú gyorsan li és a hattyúkhoz ús madár észrevette dett. A sebesült nyával a vizet c magát megfogni, de az erősen rr a szárnyánál, és < A parton óvato szót. Levágott eg> titott egy darabot meggyújtotta, fori a sebet, majd bel hattyú felettük kői vette a sebesült h napig oda-odarö[ elmaradt. Majdnem két h kós a madarat. R hez indult, mindig és vizet, becsukt Késő este, amint tatta, megetette a zá. A gondosko gyorsan felépült a mikor a csikós levi a seb begyógyult, ta a kezét.- Ó, Cagadá, a madarat ha I örülhetnénk! No c szélsz te a maga térsz a szüléidhez idhoz, s elmeséle zett meg az eg; gyógyított meg ec Cagadá, különféle hagysz, szomorú kivel beszélgetne!- egészséges vág Reggel a legény az ajtót ezúttal nyit visszatért s bemer ott, ahol a hattyi gyönyörű lány fekí alatt.-Jó estét, te I- Ne ijedj meg tői dá. Te meggyógyi' repülhetek el, ner
