Új Szó, 1985. november (38. évfolyam, 258-283. szám)

1985-11-01 / 258. szám, péntek

Sokszínűség és színvonal A bratislavai zenei ünnepségek után Az elmúlt napokban több alkalommal szóltunk az idei bratislavai zenei ünnepségekről. Célunk ezúttal a jeles rendezvénysorozat egészének jellemzésé, illetve értékelése. Az idei fesztivál egyik fő jellem­zőjeként a sokszínűséget emel­hetnénk ki. A szimfonikus és ka­marahangversenyeken kívül lát- hattunk-hallhattunk többek között opera- és balettelőadásokat, kó­rushangversenyeket, oratóriumot, jazzkoncertet és folklórműsort. Most is megrendezték a zenetu­dományi konferenciát és a szocia­lista országok dramaturgjainak ta­lálkozóját. Újdonság volt viszont az az UNESCO megbízásából tar­tott nemzetközi konferencia, mely a fiatal művészek szerepét vizs­gálta napjaink zenekultúrájában. Ez mintegy aláhúzta a tényt, hogy az idei fesztivál az ifjúság nemzet­közi évében zajlott. A dramaturgiai hangsúly ezúttal a táncmúvészeten volt, a célt azonban, érzésünk szerint, nem sikerült teljes mértékben elérni. Hiányként róható fel, hogy az egyetlen külföldi társulat bemutat­kozása mellett nem volt hazai ba­lettbemutató. (gy a leghasznosabb és legfigyelemreméltóbb művészi tettként a prágai Nemzeti Színház balett-társulatának vendégsze­replését könyvelhetjük el, amely a fiatal cseh zeneszerző, Václav Fliedlbauch Macbeth-ével mutat­kozott be, ezenkívül a koreográfu­sok elsó országos versenyét. Itt emeljük ki a Zene-mozgás-tánc- múvészet a filmvásznon címmel meghirdetett rendezvényt, melyen a világ élvonalbeli filmrendezőinek alkotásaiból és a balettművészet­tel foglalkozó filmekből mutattak be néhányat. Kár, hogy erről az eseményről a nagyközönség nem nagyon szerzett tudomást. A fesztivál említett sokszínűsé­géhez hozzájárultak a kiállítások. A csehszlovák kiadók hanglemez- és zeneműkiállítása, valamint a kortárs cseh művész, Karéi Dé­rnél zenei motívumokra épülő gra­fikáit bemutató kiállítás mellett hangsúlyt kapott a szlovák zene felszabadulásunk óta elért fejlődé­sét felvázoló tárlat, melyet a Szlo­vák Nemzeti Múzeum rendezésé­ben tekinthetnek meg az érdeklő­dők, a jövő év márciusáig. Az operában a már régebben műsoron tartott műveket hallhat­tuk, egyetlen külföldi vendégmű­vész közreműködésével. De volt bemutató előadás is. Bizet Car- menje került ismételten színre, tel­jesen hagyományos értelmezés­ben. Kár, hogy a már amúgy is ismert műsort megzavarták a gya­kori programváltoztatások. Amint az előző írásainkban megállapítottuk, s ahogy az az itt mondottakból is kitűnik, az elmúlt évekhez hasonlóan, az idén is a szimfonikus és kamarahangver­senyek alkották a fesztivál gerin­cét. Közelebbről vizsgálva az egyes rendezvények programját, megállapíthatjuk, hogy a rendezők igyekeztek kiemelni hazánk fel- szabadulásának 40. évfordulóját. Ennek jegyében hangzott el több szovjet, s egész sor hazai szerző műve. Dicséretes, hogy nyolc szlovák mű ősbemutatójára is sor került az egyes hangversenyeken. Tekintettel a külföldi vendégek számának jelentős növekedésére, valószínűleg érdeklődést váltana ki a jövőben egy-két olyan hang­verseny is, melyen kizárólag hazai szerzők és előadóművészek mu­tatkoznának be. Nagyszámú ifjú előadóművészeink sikerei többek között zenepedagógiánk eredmé­nyeit tükrözték. Ilyenképpen a ze­neszerzők és előadóművészek szereplését jól egészítette ki az eredményes zenetudományi kon­ferencia. A fesztivál tehát egyben az utóbbi negyven év eredményei­nek fölmutatása is volt. örömmel jegyezzük le, hogy a hangverse­nyek műsorán az eddigieknél na­gyobb számban szerepeltek hu­szadik századi szerzők, köztük főként olyan klasszikusok, mint Bartók, Berg, Sztravinszkij, Pro- kofjev és Sosztakovics. Nagy teret kaptak természetesen azok a ze­neszerzők, akikre jelentős évfor­dulóik alkalmából emlékezünk 1985-ben. Közülük kiemelkedett a Bach és Händel életműnek szentelt figyelem. A bratislavai zenei ünnepségek másik fő jellemzője, amely már az elmúlt években is dominált, a fia­talok részvétele volt. Fiatal előa­dóművészek a pódiumon, fiatal hangversenylátogatók a közönség soraiban. Az ifjúság nemzetközi évében a korábbinál is több fiatal művésszel találkozhattunk. A fesztivál egyik fő eseményét jelentette az UNESCO-val közö­sen immár tizedik alkalommal megtartott TIJI, azaz a fiatal előa­dóművészek nemzetközi találko­zója. Az európai országok rádió- állomásainak hangfelvételei alap­ján 12 művész lépett fel 4 hang­versenyen. A nemzetközi hang­versenypódiumokon még kevésbé ismert előadók számára kiváló al­kalom ez a bemutatkozási lehető­ség, akár a világhírnév felé vezető út kezdetét is jelentheti. A találko­zó ezúttal egyenletesen magas színvonalú volt, s bizony nehéz feladat előtt állt a zsűri. A Mozartot játszó Gregor Zubicky norvég oboaművész és Michael Collins angol klarinétművész mellett, a Liszt Esz-dúr Zongoraversenyé­nek szovjet szólistája, Jekatyerina Szaranciovova, az Elgár-művel bemutatkozó Toriéit Thedeén svéd gordonkaművész és a Bartók Brácsaversenyének NSZK-beli szólistája, Tabea Zimmermann kapott díjat. A találkozó színvona­lához azonban egyaránt hozzájá­rult a többi fiatal is, mindenekelőtt Patrick Gallais, francia fuvolamű­vész, Olaf Bár, az NDK-beli barito­nista, Székely István, magyar zon­goraművész, s főként Szabó Imre, a hazánkat képviselő orgonamű­vész. E helyen szeretnénk kiemelni a Csehszlovák Televízió és Rádió érdeklődését a fesztivál iránt. A té­vé és a rádió több hangversenyt, vagy ezek egy-egy részletét egye­nes adásban közvetítette, feszti­válélményhez juttatva ezáltal azo­kat is, akik nem lehettek jelen az ünnepségeken. Mindez rendkívül jelentős művelődéspolitikai tett. Sajnálatos azonban, hogy az egyes közvetítések gyakran a hangversenylátogatók élvezeté­nek rovására történtek. Talán se­gítene, ha a televízió kissé háttér­be vonulna a helyszínen, tudato­sítva, hogy „csak" közvetíti, illetve jegyzi a koncertet, s nem szerves része annak. (Más szóval: a hang­verseny nem a televízióért van, hanem fordítva.) Vonatkozik mind­ez a hosszú konferanszokra, amelyeknek talán a színfalak mö­gött kellene zajlaniuk, és ugyanígy a stáb mozgására. A huszonegyedik bratislavai ze­nei ünnepségek, melyeknek ese­ményei a kevés kivételtől eltekint­ve telt ház elótt zajlottak, teljes sikerrel zárultak, ami azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben nincs mit javítani. Bizonyára tuda­tosítja ezt a Slovkoncert hangver­senyiroda vezetésével dolgozó népes rendezógárda is, és már a következő ünnepségeken igyek­szik bizonyítani. VAJDA GÉZA Felelősséggel szólni a ma emberéhez EGY SZÍNHÁZ NÉGY ÉVTIZEDE A második világháború befeje­zése után, pontosabban Cseh­szlovákia felszabadulásának nap­jától még öt hónap sem telt el, amikor Kassán (Košice) a Kelet­szlovákiai Nemzeti Színházban, 1945. szeptember 15-én, megtar­tották az első bemutatót. Ez a dá­tum olyan szempontból is jelentős, hogy ekkor egy teljesen új színház született. A kezdet Andrej Chmel- ko nevéhez fűződik, aki a frissen toborzott társulattal betanította és bemutatta Ivan Stodola Marína Chavranová című színművét. Ma már szinte hihetetlennek tetszik, de tény, hogy ezután a bemutató után négy nappal - ugyancsak Chmelko rendezésében - újabb premiert tartottak, Géraldy Kriszti­náját vitték színre. És a következő napon még egy (!) bemutató, egy Tajovský-darabé, melyet Janko Borodáč, a színház igazgató-fó- rendezóje állított színpadra. Az 1945/46-os színházi évad drama­turgiai tervében 15 mű bemutatá­sa szerepelt, az említetteken kívül például Zvon: Sírás után tánc, Greguš: Rojko bácsi királysága, A legyőzhetetlen fokos, Osterha: A varázsfüvecske:, Langer: Grand hotel Nevada, Svarkin: Az idegen gyermek, Osztrovszkij: Jobb az okossal sírni, mint az ostobával ugrálni, Achard: Szép az élet, Mi- chaelis: Forradalmi lakodalom. A kassai színházban eltöltött évekre visszaemlékezve, az elsó évad dramaturgiai tervéről Andrej Chmelko a Tvorivé problémy di­vadla (A színház alkotó problémái) című könyvében elmondja, hogy kezdetben fő céljuk volt szláv szerzők bemutatása, aminek nemzetébresztö jelentőséget is tu­lajdonítottak. A darabok kiválasz­tásakor fontos szempont volt az optimista kicsengés is. Az első évad dramaturgiájából még kitű­nik, hogy a színház vezetői mind­járt a gyerekekre is gondoltak, me­sejátékokat is műsorra tűztek. A kezdeti nekibuzdulás és len­dület természetesen nem mindig Aki megalapozta a mai zongoraművészetet Háromszáz éve született Domenico Scarlatti Gyökeres György felvétele Az olasz billentyűs muzsika nagy egyénisége, Domenico Scarlatti, ugyanabban az évben született, mint Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel. Mint korának valamennyi alkotó muzsikusa, ó is számos zenei mű­fajjal próbálkozott, ám életművé­nek legnagyobb és legmaradan­dóbb része az az 555, javarészt egytételes csembalószonáta, amelyre az utókor egyre nagyobb csodálattal tekint, és amelyekkel tulajdonképpen megalapozta a mai értelemben vett zongoramű­vészetet. Nápolyban, muzsikus család­ban született 1685. október 26-án. Apja, Alessandro Scarlatti a 18. század híres zeneszerzői műhe­lyének, az ún. nápolyi operaisko­lának megalapítója volt, s aki a ná­polyi alkirály udvarában töltötte be a „maestro di capella“, a zenekar­vezető tisztségét. Domenico apja felügyelete alatt Nápolyban nőtt fel. Alessandro maga mellé vette orgonistának az alkirály zenekará­ba. De a fiú hamarosan elhagyta a szülői házat. Firenzében majd Velencében vállalt munkát. Első­sorban a hangszerjátékban tüntet­te ki magát. Korabeli feljegyzések tanúskodnak arról, milyen feltű­nést keltett Velencében virtuóz csembalójátéka és arról, hogyan zajlott le az a legendás „zenei vetélkedés", melyben a huszon­négy éves Scarlatti a vele egyidős Hándellel vesenyzett Ottoboni bí­boros római palotájában. Az orgo­nán Händel, a csembalójátékban viszont Scarlatti volt a győztes. Domenico Scarlatti pályájának további állomása Róma volt, ahol apja példájára operákat kompo­nált, de ma jóformán valamennyi ismeretlen. Úgy tűnik, azokban az években még háttérbe szorította apja hírneve és tekintélye. Dome­nico igazi tehetsége ezért megle­hetősen későn, harminckilenc éves korában bontakozott csak ki, amikor elhagyta Itáliát és a római portugál követ ajánlására a lissza­boni királyi udvarnál helyezkedett el. Ez nagy megkönnyebbülés volt számára, mert amíg olasz földön munkaadói kívánságára operákat és egyházi műveket kellett kom­ponálnia, itt fő feladata a királyi gyermekek csembalóoktatása volt. Apja megértéssel fogadta fia döntését. Erről tanúskodik Ales­sandro Scarlatti levele, melyet az egyik Medici hercegnek írt: ,,Do­menico fiamat erőszakkal távolí­tottam el Nápolyból, ahol akadt volna ugyan hely tehetsége szá­mára, de ó nem lett volna arra a helyre való tehetség, és elküld­tem Rómából is, mert Róma sem igazi menedékhelye a muzsikának - hiszen a zene itt koldussorban tengődik!“ Ezek a sorok is jellem­zik a muzsikusok akkori helyzetét, melyben a kor legünnepeltebb operaszerzője sem tudta tehetsé­ges fia jövőjét biztostani! Domenico nem marad sokáig Portugáliában. Amikor Mária Bar­bara infánsnő spanyol királynő lesz, magával viszi Madridba ked­venc muzsikusát is. S Scarlatti, bár még rövid időre visszatér szülő­földjére - látogatásának idején hal meg apja, Alessandro -, a spanyol udvarban éli le életét, ott írja az utókor számára felmérhetetíenül becses csembalóműveit. Domenico Scarlatti több mint ötszáz csembalószonátájából egyetlenegy sem maradt fenn a szerző kezeírásával. A hatalmas sorozatot csak egy 1738-ban ki­nyomtatott gyűjteményből és szá­mos kéziratos másolatból ismer­jük. Ralph Kirpatrick amerikai ze­netudós, neves Scarlatti-kutató szerint a szonátáknak több mint kétharmada hangnem szerinti pá­rokba vagy háromtagú csoportok­ba tömörült. Véleménye szerint többségük 1752 után, tehát a komponista hatvanhetedik élet­évén túl keletkezett. Scarlatti darabjaiban új billen­tyű-stílust alakított ki s nemcsak a klasszikus szonáta alapját vetet­te meg egytételes kompozíciói­ban, hanem a később oly népsze­rűvé vált etűdöket is. Nem a merev szerkesztést, hanem a hangzás élvezetét tartotta szem előtt. Ö kezdeményezte a kezek ke­resztezésének bátor technikáját, a villámgyors kézváltást, az addig ismeretlen hangismétlést. Hangu­latilag rendkívül változatos ez az életmű, néha úgy érezzük, hogy valamiféle mélabú hatja át a szo­náták egy részét, viszont mások játékosságot, humort sugároznak. Felmerülhet a kérdés, mi a titka Domenico Scarlatti mai nagy nép­szerűségének? Nem kétséges, hogy korunk zenei ízlése, szem­befordulva a romantikus terjen- gősséggel, ismét értékeli a kis for­mákat. S az sem közömbös, hogy Scarlatti hangszere, a csembaló is újabb virágkorát éli napjainkban, nemcsak a régi muzsika korhű megszólaltatására, hanem a mai zenei kifejezések és gondolatok tolmácsolására is alkalmasnak ta­lálják. Természetesen napjaink­ban Scarlatti szonátái a legkivá­lóbb zongorajátékosok repertoár­jában is szerepelnek. S tegyük hozzá: a mai zongoristának sem könnyű a dolga, ha Domenico Scarlatti szerénynek tűnő „gya­korlatait“ - ő maga nevezte így darabjait - művészi színvonalon akarja a közönség elé vinni. Domenico Scarlatti széles ér­zelmi skálájának tolmácsolásához oly mértékben bővítette hangsze­rének technikai lehetőségeit, mint rajta kívül egyetlen más zeneszer­ző, sem előtte, sem utána. DELMÁR GÁBOR hozott valós értékeket, maguk a színházszervezők, a vezetők is belátták, hogy voltak melléfogása­ik, zsákutcáik. A színház töretlen fejlődése tulajdonképpen 1948- ban kezdődött, amikor, a szocia­lizmus eszméit magukévá téve, az irányvonal meghatározói a szocia­lista realizmus jegyében fogant művek lettek. A színház arculatá­nak kialakítására nagy hatással volt a Moszkvai Drámai Színház 1949-es vendégjátéka, s a rende­zővel, Ohlapkowal folytatott szak­mai eszmecsere. Az új színház, az új szemlélet kialakítása azonban ezután sem ment könnyen. A múlt csökevényei és más negatív bei­degződések továbbra is befolyá­solták az emberek tudatát, nem lehetett elvárni, hogy az megvál­tozzon egyik napról a másikra. A színház természetesen nem mondott le a szocialista módon élő és gondolkodó ember típusának a kialakításáról, sajátos eszközei­vel többek között ehhez is hozzá­járult. Fokozatosan eljutott arra a szintre, hogy a bemutatott dara­bokkal a nézők valóság látását is mélyíteni tudta. A valóságlátás formálását-mé- lyítését a - mai nevén - Kassai Állami Színház ma is az egyik legfontosabb feladatának tartja. A jubileumi évad előtti sajtóérte­kezleten Milan Bobula érdemes művész, a színház igazgató-fő­rendezője ki is emelte: ,,A múlt értékeit ismerve, korunk problé­máiról, jelenségeiről felelősségtel­jesen akarunk beszélni a ma em­beréhez. “ A Kassai Állami Színház alkotó­gárdája kétségtelenül minden tőle telhetőt igyekszik megtenni, hogy céljait elérje. Az a negyven esz­tendő, amely a színház mögött van, sok eredményt hozott, azt is mondhatjuk, hogy a színház fel­nőtté válásának időszaka volt. A Kassai Állami Színházról tudni kell, hogy nem akar bezárkózni, megpróbál nyitott maradni. Mind a drámai, mind az opera-, mind a balett-részlegen jól bevált ha­gyomány, hogy időnként vendég- művészeket hívnak meg a Szov­jetunióból, de a többi szocialista országból is. Ki kell emelnünk, hogy kétévenként, felváltva az ostravai színházzal, a Kassai Álla­mi Színház ad otthont a Ma szín­háza elnevezésű országos szín­házi seregszemlének. A színház a jubileumhoz méltó dramaturgiai tervvel kezdte az új évadot. Az elsó premiert szeptem­ber végén tartották. Jozef Hollý Geľo Sebechlebský című szatiri­kus játékát, melyben a századeleji városi intelligencia mániákus pénzhajhászó magatartását írta meg a szerző, Milan Bobula állítot­ta színre. A következő bemutató már kortárs szerző műve, egyben ősbemutató is: Záhradník Post scriptum című új darabjáról van szó. A sort Shakespeare Lear ki­rályával és Kesey Száll a kakukk fészkére című darabjával folytat­ják. A gyerekeknek Cort Lusta ijesztők című meséjének musical­változatát mutatják be. A színház stúdiójában szintén érdekesnek ígérkező bemutatók lesznek. Bizo­nyára sokan kíváncsian várják Krasznogorov kortárs szovjet író Ki megy el című szatirikus darab­ját, nem kevésbé Örkény István Tótékját, melyet a Miskolci Nem­zeti Színház igazgató-főrendező­je, Csiszár Imre állít színpadra. A stúdióban Chalúpka Tizenhá­rom óra, valamint Klieper Vígjáték a hídon című egyfelvonásosát is bemutatják. A színház operatársu­lata öt bemutatót tervez ebben az évadban. Ezek közül itt Puccini Gianni Schicchi című művét emel­jük ki, amely csehszlovákiai ősbe­mutatónak számít. A balettkar két új bemutatóra várja a közönséget. El kell mondanunk még, hogy az SZSZK kormánya 1985 máju­sában elfogadta azt a tervet, me­lyet a Kassai Állami Színház épü­letének felújításával kapcsolatban dolgoztak ki. Megvalósítása a jövő év márciusában kezdődik. ÚJ SZÚ 6 SZASZÁK GYÖRGY 1985. XI. 1.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents