Új Szó, 1985. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1985-10-11 / 240. szám, péntek
A vidám névnapok szomorúsága KERTÉSZ ÁKOS KOMÉDIÁJA A MATESZ-BEN Ritka a mai témájú dráma. Ritkább a jó mai témájú dráma. Legritkább a színészeknek szerepeket kínáló jó mai témájú dráma. Nos, Kertész Ákos Névnap című komédiája ilyen, pedig e maiság szép lassan történelmiséggé változik. A hatvanas években általánossá lett jólét szülte mikrovilág ihlette ezt a komédiát, amelyben a munkásosztály egyes rétegeinek értékvesztése, a tárgyak misztériumában fuldokló lét szintjén szárnyaszegetten vergődő tudat ismerhető fel. A tárgyak, amelyek nem egy magasabb szintű életeszmény elérését segítő használati eszközökként jelennek meg a komédia hőseinek életében, hanem az eszmény, a cél megtestesítőjévé válnak. Nem tudom, hiszen ennek feltárása szociológiai kutatások apparátusát igényli, hogy milyen szubjektív és objektív társadalmi folyamatok sodrása készteti a komédia alakjait az így kiüresedett erkölcsi formák megőrzésére. Bizonyára a mindenkiben eredendően meglévő bizonyosság utáni vágy, amelynek illúzióját leginkább a család, a munkahelyi közösség, egy társadalmi réteghez való tartozás kínálja. Takáts Ernőd, a MATESZ előadásának rendezője elsősorban ezeket a kiüresedett formákat hangsúlyozta azzal, hogy mindvégig az ilyen kötöttségek szorítása között élő emberek típusait játszatta el a színészekkel. Az elsó rész cselekménye az életmódbeli szokványok már-már idillikus légkörében folydogál. Naponta így telnek az ébredés utáni percek is, amelyekben a veszekedések évő- déssé szelídülnek, a szándékos bosszantásokban valamifajta tréfa bújkál. Tehát ugyanott egyszerre van jelen a mozdulatlan idilli szokvány és a minden pillanatban robbanásra kész nyugtalanság. Az expozíciónak beillő első részben a rendező minden harsányságra, túlhajtott érzelmi kitörésre alkalmat adó helyzetet lefojtott, hogy a második rész szünet utáni áradása annál zabolátlanabb indulatokkal rázza meg a formákat. A formákat, amelyek közül először észlelhető Víg Gusztáv és feleségének házassága és benne az egymás iránti megszokás unalma. Majd a névnap ürügyén Vígék lakásán találkozó barátok italban tenyésző barátsága, és a mögötte kirajzolódó újabb két házasság kiüresedett formája jelenik meg. Ebben az előadásban látszatra minden megszelídül, s éppen ezért a kiüresedő kapcsolatok, minden tragikumuk ellenére is, éppen a széttéphetetlennek látszó kötelékek miatt, önmagukat termelik újjá. Ebben az előadásban senki nem ismeri fel tragikomikus helyzetének okát, az indulatokat elszabadító névnapi buli is ugyanúgy szerves része a ledönthetet- len falakat képező kapcsolat-formáknak, mint a „társas“ magány, az „újrakezdés“ szokványossága. A sör-, bor- és kisüstigóz reggelre elszáll, az egy estére imádni valóan megszépülő feleség reggelre ismét slampos lesz, hiába sikoltja a világba minden fájdalmát a vendégek távozása után. Tudjuk, reggelre ugyanaz a fal, szék, asztal, üveg kerül az útjukba. Itt minden felismerés csak az alkohol és a váratlan konfliktus érzelmi kitörésének múlandóságával egyenértékű. Nincs tudatosság, nincs önismeret, még a holnap is ugyanaz lesz mint a tegnap. A rendezővel együtt hisszük: a nézők rádöbbennek az ilyen lét tudatot nyomorító voltára. Platzner Tibor színpadi tere a bonyolult tagoltság ellenére is sugallta a tárgyak látszólagos mozdíthatatlanságában meglévő ingatagságot. A szilárdan álló konyhabútor felső szekrénye egy oldalán felfüggesztve lóg a semmibe. A fotelek nehézkessége is csak az ingatag ülőhelyek külsőségének látszott. Ugyanilyenek az emberek. Tárgyaikban önmaguk tükörképeit helyezik lakásaikba. Víg Gusztáv szerepe Ropog Józsefnek hosz- szabb idő után ismét jó alkalomnak bizonyult, hogy az általa pontosan megformált kisemberek skáláját gyarapítsa. Vígé nem tudja mi történik vele, amikor ó csak jót akar, mulatni egyet a barátaival, saját és azok feleségeivel. Mindig csak a jót, a szépet, a kedveset, de sohasem a mást. Képtelen kitörni vélt tisztességének falai mögül, amely a család, a munkahely, a baráti kör formáiból épült. Ropog nem mutatta többnek ezt az embert, mint ami. Eszközeiben mértékletes, éppen ezért pontos volt. Nem karikírozta ezt a jellemet, hanem esendősé- gének ábrázolásával fakasztott keserű mosolyt. Partnerével, az Ilonát alakító Németh /cával a délutáni szeretkezés előtti percekben remekeltek. Ebben a jelenetben házasságuk minden hazugsága, feloldatlan feszültsége, leküz- detlen gátlása összesúrúsödött. Németh Ica nemcsak akkor, de figurája megformálásának minden percében az önmagába forduló, az érzelmi veszélyeztetettséget Vígék szomszédjának a szerepe. Mintha nem tisztázták volna kellően, hogy ennek a nőnek van intellektusa is. Jóllehet nem derül ki róla, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik, mégis mintegy tükröt tart ennek a társaságnak: életfelfogásával, szerelempártisá- gával, önállóságával, öntudatosságával. Ugyanakkor figyelmeztet is, hogy ez sem fenékig tejföl. Ez a szabadság a magány, a kiszolgáltatottság veszélyét is magában rejti. Petrécs Anni ebben a szerepben mintha nem talált volna elegendő gondolati fogódzót, így inkább alkatilag oldotta meg jól a feladatot. Hasonló gondok sorjáznak az epizódfigurákkal kapcsolatban is. önmagában mindegyik abban a közegben él, ahol a Névnap hősei harcolnak önmaguk korlátai- val. Udvardy Anna mindig kíváncsi Hallánéja eléggé szokványos típusa a szomszédasszonyoknak, A Névnap egyik jelenetében Bugár Béla (Varga), Boráros Imre (Mazur) és Ropog József (Víg). (Nagy László felvétele) asszonyi gátlásokká növelő nőt állította elénk. Oly ritka események egyike volt ez az előadás. Szerepek, igazi szerepek adtak feladatot a komáromi színészeknek. Bugár Béla Varga Lehelje önmagában is szánalomraméltó figurája az előadásnak. Az elvetélt filozófust, egy munkásba szorult álentellektüelt játszotta el. Minden mozdulatára vigyáz, mindent megjátszik, mindent meghamisít, leginkább önmagát. Többnek, másnak akar látszani, mint amilyen a valóságban. így is hiteles, mégis kissé zavaró, hogy külsőségeiben hasonlít a Boráros Imre megformálta Mazur Lászlóhoz. Pedig Varga csupán álfilozófus, amolyan munkásruhában tetszelgő okoskodó, aki valójában gátlásait így leplezi. Mazur nőcsábászi „karrierje“ külsején és modorában jelenik meg. Boráros tudatosította, hogy az ilyen típus önmagát sem veszi komolyan, csupán elérendő célja mozgatja. Minden mozdulata hazudik, mert hiszi, hogy a nők ezt várják tőle. Ez a viselkedés aztán olyannyira elemévé válik, hogy nem is tudja már mikor indul ki önmagából, mikor a kiszemelt áldozat igényeiből. A konyhai jelenetben Boráros a mozgás, a szavak nélküli közlés szintjén teszi plasztikussá a figurát. Víg barátainak feleségei mintegy kiegészítették férjeiket. Var- gáné szerepében Lórincz Margit mindenben férje fölött áll, csupán ezt a szellemi és helyzeti fölényt egy életen át sem tudja erkölcsi fölénnyé növelni. Kár, hogy játékában a színészi mozgás nincs azon a szinten, mint amilyenen a szövegér elmondja. Ezzel szemben Tóth Erzsébet egy olyan Ma- zurnét alakít, aki mindent tud férje viselt dolgairól, s amíg mások nem látják, talán még örül is neki. Viszont a látszatra igencsak ad ez a nő. Olyankor a színész is erőteljes, elemében van. (gy közeliek, a hétköznapokból ismertek ezek az emberek. Több problémát vet fel Julinak, s Vörös Lajos házfelügyelője is inkább a külsődleges megjelenítés okán érdekes. A szinte csak véletlenszerűen odatévedó Pintérné szerepével nem tudott mit kezdeni Benes Ildikó. Ez a három szerep önmagában csak akkor játszható el jól, ha a rendező megtalálja a szerves kapcsolódásaikat a komédia cselekményéhez. így komikusak, külsőségeikben tipikusak, de a játék gondolatiságához nem kötődnek. Az apróbb következetlenségeket figyelmen kívül hagyva ez az egyetlen tisztázatlan momentuma ennek a határozott gon- dolatiságú előadásnak. DUSZA ISTVÁN Aki már életében klasszikussá vált Százötven éve született Párizsban Camile Saint-Saéns, a francia hangszeres muzsika egyik kimagasló egyénisége. Zeneszerzést a párizsi Conservatoire-ban Ha- levy és Reber osztályában tanult, de később, amikor már a híres Madelein-templom orgonistája lett, magánúton Gounod-nál tökéletesítette zenei ismereteit. Mint kiváló orgonista és zongoraművész sok európai országot bejárt, de a század hetvenes éveitől kezdve már kizárólag a zeneszerzésnek élt. Noha állást nem vállalt, egyre jelentősebb szerepet töltött be a francia zenei közéletben. Műveivel otthon és külföldön nagy elismerést szerzett s ezért olyan alkotónak tekinthetjük, aki már életében klasszikussá vált. Romain Rolland szerint ritkán összetalálkozó körülmények alakították Saint-Saéns zenei pályáját: „.. .veleszületett hajlamok, kivételes zenei környezet, szenvedélyes muzsikus család, mely nevelésének szenteli magát. Gyermek, aki ötéves korában már Mozart Don Jüanjának partitúrájával táplálkozott, kisfiú, aki egy nyilvános hangversenyen már Beethovennel és Mozarttal versenyez, aki tízesztendős korában megírta Első szimfóniáját, aki tetszés szerint alkothatna egy művet Rossini, Verdi, Schumann vagy Wagner stílusában és minden műfajban, írt meséket, operákat, kantátákat, szimfóniákat, szimfonikus költeményeket, szerzett muzsikát zenekarra, orgonára, énekhangra, írt kamarazenét - Gluck és Rameau tudós kiadója - és végül író, aki nemcsak művész tudott lenni, hanem okoskodni is tudott a maga művészetéről. “ Ám éppen ez a fölényes mindentudás szabott korlátokat Saint- Saéns művészetének. A túlzott józanság, kifinomult ízlés, a kifejezési eszközök könnyedsége, eleganciája mellett müveiből hiányzik a szenvedély ereje, a nagyfeszültségű érzelmi töltés. Berlioz szellemesen jegyezte meg róla: ,,Mindent tud, de hiányzik belőle a tapasztalatlanság“. Saint-Saéns őszintén vonzódott a zenei múlthoz. Abban a korban, melyben a német romanticizmus virágkorát élte és Franciaországban Debussy személyében már új szín jelent meg a muzsika minden műfajában - Sains-Saéns kitartóan és következetesen harcolt a klasszikus eszményekért. Nem jelentett ez nála maradiságot, hiszen részt vett például a haladó zenei társaság, a modern irányzatokat támogató Societé National de Musique megalapításában. Sohasem hajszolta a sikert, közömbös volt a dicséret vagy gáncs iránt. Utolsó éveiben ezt mondta egy német újságírónak: ,,/gen kevéssé hat rám a kritika és a dicséret, nem mintha túlságosan erezném a magam értékét, ami ostobaság volna, hanem mert műveim megalkotásával természetes funkciót hajtok végre, mint ahogy az almafa almát terem s így nem kell törődnöm azzal, hogy mások milyen véleményt alkotnak rólam. “ Főleg a szimfonikus zene területén alkotott maradandót, öt szin- fóniája közül a legnépszerűbb a 3., c-moll, mely arról nevezetes, hogy benne a nagy zenekar mellett zongora négykezest és orgonát is alkalmazott igen szellemes kombinációban. Szimfonikus költeményei - az Omphale rokkája, a Herakles ifjúkora, de főleg a Haláltánc - ma is gyakran hangzanak fel a koncertpódiumon. Ez utóbbi egy alig ismert francia költő, Henri Cazalis költeménye alapján született meg. A nagyzenekari kompozíciót az éjfélt kongató óra ütése nyitja meg, majd a szerző a szólóhegedű hamisan hangzó kvintjei- vel érzékelteti, amint a halál a sír- kövön élesíti, hangolja a kaszát. Nem kevésbé népszerű a kamarazenekarra és két zongorára írt humoros „zoológiái fantázia“, Az állatok farsangja, melyet egy gordonkaművész hangversenye alkalmából farsangi meglepetésként írt. Az egyes tételek közismert zenei idézetek és az állatok emberi tulajdonságokat fejeznek ki. A mű nagyon megtetszett az éppen Párizsban tartózkodó Liszt Ferencnek is - aki egyébként barátja és támogatója volt Saint- Saénsnak. Liszt zongoramuzsikájának virtuozitását fedezhetjük fel Saint-Saéns g-moll és F-dúr zongoraversenyében. Tizenhat operát is írt, de csak a Sámson és Delila maradt ma is az operaházak állandó repertoárján. Csillogóan színes a hangszerelése, bámulatosan világos a felépítése; Delila híres áriája az operairodalom páratlan gyöngyszeme. A párizsi opera igazgatósága ennek ellenére sem volt hajlandó a művet műsorra tűzni. Végül Liszt Ferenc ajánlására Weimarban mutatták be az operát, hatalmas sikerrel. Ez 1870-ben volt és további tizenhárom évnek kellett eltelnie, hogy a Sámson és Delila a szerző hazájában is színpadra kerüljön. ,,A zenének magamagával kell elbűvölnie a hallgatót - írta egyik tanulmányában Saint-Saéns -, de sokkal nagyobb lesz a hatása, ha a tisztán zenei gyönyörűséghez hozzájárul a képzelet gyönyörűsége is.“ Ezzel a szemlélettel azoknak a nagy komponistáknak az erőteljes mozgalmát támogatta, akik be akarták vinni a tiszta zenébe a többi művészet minden erejét; a festészetet, költészetet, filozófiát, regényt, drámát - az egész plptpt DELMÁR GÁBOR Érzelemgazdagság és pontosság Jelena Obrazcova dalestje Nem véletlenül tartja úgy az operakedvelő közönség, hogy Jelena Obrazcova ugyanolyan kiváló énekesnő, mint színésznő. A kettő a modern operaénekléshez nélkülözhetetlen, hiszen a műfaj e századi megújulását sokan éppen a színházi elem minőségi javulásától teszik függővé. Mindez még- inkább érvényesült a Szlovák Nemzeti Színházban október elsején megtartott dalestjén. A dal műfajának legnagyobb orosz mestereitől énekelt huszonegy darabot. Pjotr lljics Csajkovszkij és Szergej Rachmaninov művei nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé ezen a szólóesten. Hiszen a fiatal Rachmaninov alkotói világa közvetlenül kötődött Csajkovszkij nagy-romantikájához. Nincs ez másként apró remekműveiben, a dalokban sem. Jelena Obrazcova dalestjén mindazt a képességét megmutatta, ami őt az operaéneklés legnagyobb énekesnőivé avatja. Bár a dalok előadásának megkülönböztetően mások a kívánalmai, mint az operaéneklésnek, a neves szovjet mezzoszoprán éppen drámai alkatánál fogva mestere az orosz románcok és balladisztikus dalok éneklésének. Az est elsó felében Csajkovsz- kij-dalok csendültek fel. A hazai közönség előtt többségük alig ismert, hiszen zeneszerzőjüket elsősorban romantikus zongoraversenyei és szimfóniái tették nálunk népszerűvé. A tizenegy Csaj- kovszkij-románc hangulata szinte elbűvölte a közönséget. Obrazcova pontosan érzékeltette a dalok romantikus érzelmi töltései közötti különbségeket. Hol könnyed, hol emelkedetten elegáns volt. Máskor érzékeny líraisággal tolmácsolt egyet-egyet. A dalokban nemcsak hangulatokat közvetített, de a balladisztikus drámaiságot is kifejezte. A Csajkovszkij-dalokban így tudott teljes érzelmi-skálát teremteni. A második rész Rachmaninov- dalai már másfajta megközelítést, érzelmi hajlékonyságot, sokszínűséget kívántak meg az előadótól. Obrazcova akkor elsősorban a di- namikussággal és a drámai értelmezéssel közeledett az énekelt dalokhoz. Minden dalban ott volt a modern ember posztromantikája és expresszív életigenlése is. A neves grúz zongoraművész, Vazsa Csacsava kísérete méltó volt a nagy énekesnő teljesítményéhez. Játéka emelte az est színvonalát, s alázattal segítette a művésznő előadásmódjának színességét. A Rachmaninov-da- loknál oly fontos, szinte önálló szerepet is játszó zongorakíséretet a dalok érzelmi töltéséhez és drámaiságához formálta. A dalest végén a szűnni nem akaró tapsot Jelena Obrazcova öt ráadással köszönte meg. Többek között ekkor hangzott el Bizet Carmen című operájának híres áriája. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy talán ezzel is jelezte egy későbbi vendégszereplés lehetőségét a Szlovák Nemzeti Színház most betanult Carmen-előadásá- ban.) A legnagyobb sikert Puccini Gianni Schicchi című operájából Lauretta áriájának eléneklésével aratta. Bár ezt a szoprán-áriát kísérletként énekelte, a próbálkozás sikerességével igazolta kivételes képességeit, hangszíne terjedelmének rugalmasságát. A ráadások így méltó módon koronázták meg a dalest sikerét. SZÚNYOG JUDIT DJ SZÓ 1985. X. 11.
