Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)
1985-09-30 / 230. szám, hétfő
E lkezdődött egy újabb nemzedékváltás amatőr színjátszó mozgalmunkban. Bármennyire is nehéz egyeseknek tudomásul venni, ezzel együtt leáldozóban van a kőszínházak üres csillogását papírmasékkal és festett vásznakkal utánzó, csak a három felvonás szokványában színházi értéket látó „együttesek“ ideje. Ahol megmaradnak, ott is bizonyos mértékben a hivatásos színház pótlékát jelentő, a színház sablonjaiból, megkövült külsőségeiből rozoga alkotmányt építő műkedvelő szintjén élnek tovább. Ezzel szemben még mindig nincs mának hatására felszínre tört „monodráma-hullám“ és „egyszemélyes színházi“ kezdeményezés. Végül az idei Jókai-napokon is szereplő Pinceszínpad (s annak előtte a Szép Szó és a nagymegyeriek (Calovo) Maja- kovszkij-adaptációja] egyértelműen igazolta, hogy nincs már hátra sok esztendeje a „csak“ a versek belső erejére támaszkodó oratóri- kus formákat erőltető irodalmi színpadoknak és a népszínművekkel, a szokványos vígjátékokkal „közönségigényt“ kiszolgáló színjátszó csoportoknak. Tagadhatatlan, hogy a pozitív példaként név szerint is említett csoportok szemlélete és alkotásai mind az irodalmi színpad formai hagyományaihoz ragaszkodó, mind az önmagukat színházpót- léknak tekintő, de még a mindenáron eredetieskedő, formai avant- garddal próbálkozó csoportokra is hatottak. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az adminisztratív kategorizálás és az ennek nyomában újra lábra kapott konzervativizmus nem segítette a megújulást. Míg közvetlen környezetünkben a cseh, a szlovák és a magyarországi amatőrmozgalomnak HÚSZ ÉV UTÁN Egységes szemléletű amatőr színházat kellő mértékben előkészített talaj a politizáló, az önmaguk életérzését megfogalmazó, a valóság kihívásara választ adó, bizonyos értelemben a színház formanyelvének újító törekvéseiből merítő csoportok előadásainak befogadására, így tehát a bekövetkezett nemzedékváltás az anakronisztikus, a kommersz, előadásokat másoló csoportokkal szemben tanúsított rosszul értelmezett türelmesség és elnéző vállveregetés hatására, mind a mai napig nem hozhatott szemléletbeli áttörést. Pedig évtizedünkben minden esztendőben megvoltak a jelei annak, hogy az amatőr színjátszó mozgalmunk élvonalában már tarthatatlan a múltbeli szemléleteket konzerváló, a kommersz színházat példaképének tartó együttesek kegyeit kereső kategorizálás. Csak innen eredhet, no meg az önmaguk évtizedes érdemeire hivatkozók fenyegetőzéseiből, fogadkozásaiból, hogy csehszlovákiai magyar viszonylatban mind a mai napig nem kapott adminisztratív jogokat az egységes amatőr színház. Kezdetben volt az „irodalmi színpad“, amely a hatvanas évek közepén megkísérelte megtörni a „háromfelvonásos színjátszás“ egyeduralmát. Erejéből arra futotta, hogy önálló kategóriát harcolt ki, s lényegében az eltelt két évtized alatt szép lassan önmagát is konzerválta. Időközben a költészet, az irodalom erejére támaszkodó, oratórikus formáĎan gondolkodó együttesek között, egymást ösztönözve megjelent a kassai (Košice) Szép Szó, a somorjai (Šamorin) Üzenet, majd a kassai Pinceszínpad. Ezek az együttesek az irodalmi anyagot több-kevesebb sikerrel a modern színház megkívánta kifejező eszközökkel, az amatőr színjátszásunk formanyelvét gazdagító mozgásközpontúsággal tolmácsolták. Nyomukban vagy velük párhuzamosan olykor önmaguk kísérleteiben fulladozva éltek, illetve élnek más csoportok, amelyekben meghatározó volt a rendező és a színészek fiatalsága, amely helyenként szemléletbeli eredetiséggel is párosult. Egyetlen évig bírta erővel a hivatásos színházak divathulláa perifériájára szorultak a kommersz színházi produkciókra vállalkozó, az „öntevékeny“ jelzőt a megmérettetés szempontjából is elváró csoportok, addig a csehszlovákiai magyar amatőr színjátszásban „elpusztíthatatlannak“ tartva önmagát, élvonalbeli babérokra vágynak. Mint önmaga lényegéhez hű jelenség, nemcsak a közönség ízléstelenségére számít, de „népművelői“ és,,közönségnevelő“ érdemeket kisajátítva agresszív is a mozgalom módszertani irányítása felé. Ez az agresszivitás éppen annak a tudásából ered, hogy egyebekkel együtt a Jókai-napo- kon is látott néhány előadás esetenként olyan világot fest a vétlen néző elé, amely mind a szocialista kultúrától, mind a leghétköznapibb művészettől idegen. Ezeken a csoportokon az nem segít, ha „elveszítve saját egyéniségét“ modernnek vélt külsőségekkel igyekszenek megfelelni a tőlük függetlenül kialakuló amatőr színházi szemléletnek. Az pedig szinte csak egyszeri véletlen lehet, ha egy szlovákiai sikert aratott együttes lehajolva ezek törpe-perspektívájához kommersz vígjátékokkal próbál közönséget nevelni. Ezt a nemzedékváltást pedig kétségtelen, hogy hamarosan szemléletváltozás is követi. Mivel önmaga sajátosságából eredően bizonytalan, éppen ezért jelentkezése sem lehet a kommerszhez hasonlóan agresszív. Éppen ezért „az öntevékeny szórakoztatásnak“ fenntartott külön kiváltságokat nyújtó kategórizálást megszüntetve, teret és lehetőséget kellene teremteni ahhoz, hogy az amatőr színjátszás nemzedék- és szemléletváltása bebizonyítsa erejét, s elfoglalja helyét ott, ahol számára azt a szocialista kultúra- elmélet már rég kijelölte. Ehhez azonban az kell, hogy a „színjátszó csoportok“ és a velük szembeállított „kisszínpadok“ egy oszthatatlan színházkultúra nevében, amatőrökként se képviseljenek két minőséget. Ráadásul ezzel az elnéző megosztottsággal rossz példát szolgáltatnak az élvonalat követőknek. DUSZA ISTVÁN Bevált szokása a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának, hogy összkari próbáik helyszínén hangversenyt is adnak, (gy volt ez legutóbb Nagy- megyeren (čalovo), ahol a városi művelődési házban lépett közönség elé az énekkar, amely számos hazai és külföldi kórusfesztiválon, illetve versenyen szerepelt kitűnően. Már a hangverseny nyújtotta élmény is írásra készteti az embert, különösen, ha szoros szálak fűzik a kórushoz, mint e sorok íróját. Ezenkívül azonban van más is, jubileumi volt e hangverseny: 1965 májusában Nagymegyeren tartotta elsó nyilvános fellépését a CSMTKÉ. A húsz évvel ezelőtti hangverseny mind az énekeseknek, mind a közönségnek felejthetetlen élményt adott, igazi dalos ünnep volt. Sajnos, az ünnepi légkör hiányzott erről a mostani hangversenyről. Az énekkar azonban megfelelt a várakozásnak. A közönség gyakran jutalmazta vastapssal a szép kórusmuzsikát, többek között Bárdos Lajos Patkó- éknál című népdalfeldolgozásának előadását, amely jó ízűén, bár kissé harsányan hangzott. A kis létszámú férfikar hangzásban nem tudta felvenni a versenyt a csaknem háromszor nagyobb létszámú női karral. Ez a kiegyensúlyozatlanság főként azoknak a kórusműveknek az előadásában volt érezhető, amelyekben a férfi szólamok is elkülönültek; és talán ez volt az oka annak, hogy a műsorból kimaradtak a mindenkor nagy sikert arató férfikari számok. Az együttmuzsikálásnak-éneklésnek elengedhetetlen velejárója kell legyen, az arcokon tükröződő, a muzsikálásból fakadó öröm, amely ezúttal, valószínűleg az erős hajsza miatt, csak egy-két énekesnél volt tapasztalható. Ügyes színfoltot jelentett viszont a kilenc tagú kamarakórus fellépése, örömteli éneklésükkel kellemes hatást keltettek. Hangulatos, felszabadult muzsikálásukból nem hiányzott a dinamikai árnyaltság sem. Ami ajkukról hangzott, abban a szivük, lelkűk is benne volt. Bebizonyították, hogy nem sokaság, hanem lélek“ tesz csoda dolgokat, ahogy Berzsenyi mondta. Az énekkart, felváltva, Janda Iván, dr. Duka-Zólyomi Emese és az állandó vendégkarnagy, Vass Lajos Erkel-díjas zeneszerző vezényelte, aki a hagyományokhoz híven konferálta is a hangversenyt. Hadd jegyezzük meg itt, hogy húsz évvel ezelőtt ugyanCsótó László: Dávid és Góliát (lino) csak Nagymegyeren volt az ősbemutatója a Jövendölés című művének. Vass Lajos az elmúlt két évtizedben sok kitűnő kórusművet adott a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának, és az ó közreműködésükkel hazai kórusmozgalmunknak. A Koncsol László versére írt új művét szintén a megyeri közönség hallotta először, ezen a hangversenyen. Utolsó számként a Mátrai képek hangzottak el. Kodály Zoltán eme remekművének az előadása szűnni nem akaró tapsra késztette a közönséget, ráadásként Kodály Esti dalát énekelte a kórus. Minthogy Nagymegyeren zajlott e hangverseny, közben több helyi vonatkozású dolog is eszembe jutott. Igaz ugyan, hogy bevezetőjében Vass Lajos elmondta: ebben a városban is gyűjtött Bartók Béla, 1910-ben, és ebben a városban él Ág Tibor, a CSMTKÉ volt karnagya, de többről is szólhatott volna. 1964-ben, amikor a CSMTKÉ megalakult, a város kilenc énekest adott a kórusnak, akik közül többen húsz évig is lelkesen énekeltek. Az első esztendőkben, amikor a tagok az útiköltséget is a saját zsebükből fizették, ott voltak: Te- leky Miklós, Szeder Irma, Láng Éva, Jarábik Imre és felesége, Horváth Erzsébet, Andrássy Gyula és felesége, és e sorok írója. Külön lehetett volna szólni Teleky Miklósról, aki a haláláig egyik leglelkesebb tagja volt a kórusnak, aki igazgatóként, majd tanfelügyelőként sokat tett a kórusért, és az iskolai kórusmozgalom fellendítéséért. Lehetett volna említeni Szeder Irmát, aki azóta is élvonalbeli iskolai kórust vezet, vagy Jarábik Imrét, aki először a komáromi (Komárno) Egyetértés munkásénekkart vezette, és a mai napig vezetője a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Bartók Béla vegyeskarnak. Sajnos, az alapító tagok közül már csak kevesen énekelnek. Ezért is volt számomra külön öröm, amikor Kaszás Jánosné szólót énekelt az orosz népdalfeldolgozásban. Azt hiszem, az első fellépés évfordulója alkalmából közösen kívánhatjuk a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkarának, hogy gyarapodjék, jó énekesek lépjenek soraikba; és a jövőben is méltón képviseljék kóruskultúránkat itthon és külföldön egyaránt. ÁG ERZSÉBET Na és mit fizetnek? A támadó (lakkozott fa) Lehel Zsolt felvétele- Semmit - válaszolta az amatőr színész, barátjának. - Miért fizetnének?- Hát azért, hogy játszol nekik színdarabban.- Nem pénzért csinálom.- Nekem aztán beszélhetsz, úgysem hiszem el.- Pedig így van.- Ugyan, ki olyan bolond manapság, hogy ingyen dolgozik. Ha igaz, amit mondasz, már ne haragudj, komám, nem vagy normális. Sajnos, nem kitalált a párbeszéd, így zajlott l% a valóságban. Talán fel sem figyelek rá, legfeljebb elmosolyodom hallatán, ha nem lettem volna már fültanúja hasonlónak, többször is. Tulajdonképpen nem maga a kérdés - mit fizetnek az amatőr színjátszásért? - gondolkoztat el. Mégis nem is az a nekik ott az idézett dialógusban, hiszen lehet ember, aki számára elképzelhetetlen, hogy valaki kedvtelésből, a saját örömére, azaz elsősorban önmaga miatt vállaljon szerepet, áldozzon időt és energiát valamely amatőr művészeti kisközösség tagjaként. Hanem, ami a kérdés mögött, meg e mögött a nekik mögött van, amiben ez is, az is gyökerezik. Voltak, persze, hogy voltak az amatőr művészeti mozgalomban is olyan egyének és csoportok, akik, illetve amelyek csak pénz ellenében voltak hajlandók szerepelni, de ezek általában nem tartoztak a mozgalomhoz, kívülről jöttek be, felkérésre (például vendéglői zenekar, hogy felléphessen a néptáncegyüttes). Különben amatőr berkekben nem szokás fizetni, én legalább is még nem hallottam színjátszóról, vagy énekkari tagról, aki honoráriumot kért volna a szereplésért. Kivétel, ha valahol mégis megesett ilyesmi. Másról van itt szó, más húzódik meg a háttérben. Mindenekelőtt ama közismert szemlélet, miszerint, ugye - hogy sokat ne filozofálgassak - csak annak az emberi tevékenységnek van értelme, amely pénzt hoz a házhoz, amellyel a saját anyagi javaimat gyarapithatom. E felfogás kialakulásának és elterjedésének persze megvannak a maga okai, és ugyanúgy annak, hogy sok ember szemében valóban már csak az ilyen tevékenységnek van rangja is. Aki a közért dolgozik valamilyen formában, és honorárium nélkül, azt bizony gyakran nézik csodabogárnak. Mindegy, hogy az illetőt az önkifejezés vagy a közjó, esetünkben a közműveltség gyarapításának, az anyanyelvi kultúra ápolásának a vágya indította cselekedni. Mindennek természetesen gyakorlati következményei is vannak, tapasztalható jó ideje többek között az amatőr művészeti mozgalomban, a közművelődés különböző területein. Miért nehéz számos helyütt embert találni színjátszócsoportba, énekkarba, táncegyüttesbe, gyermekegyüttes, művelődési klub vagy népszokásokat gyűjtő csoport élére? Pedig hányán élnek közöttünk, akik tudnának dolgozni valamelyik formában, és kitűnően! De veszítsenek tízezer koronát, mint az egyik amatőr művész, aki a próbák és előadások miatt nem vállalhatott pluszműszakokat? Különösebb elkeseredésre azonban nincs okunk, ha mindenképpen elgondolkoztató is a helyzet. Azért mindig akadnak emberek, akik nem kérdezik meg: Na és mit fizetnek? (bodnár) Gály Kati: Fiúk a térről ÚJ SZÚ 4 1985. IX. 30.
