Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)

1985-09-26 / 227. szám, csütörtök

A béke és a haladás szolgálatában Jegyzetek a moszkvai nemzetközi könyvkiállításról A hagyományos jelszó - A könyv a béke, és a haladás szolgálatában - jegyében rendez­ték meg szeptember közepén Moszkvában immár ötödik alka­lommal a népszerű nemzetközi könyvkiállitást és -vásárt. A kété­venként sorra kerülő rendezvény az idén is a szovjet népgazdaság eredményeit bemutató kiállítás te­rületén kapott helyet összesen mintegy 25 ezer négyzetméteren. Az egy hétig tartó seregszemlén 102 ország több mint háromezer kiadója és tizenöt nemzetközi szervezet vett részt. Ahogy Borisz Pasztuhov a szovjet állami kiadói bizottság elnöke egy sajtótájékoztatón el­mondta, az idei moszkvai könyv­vásár szervezőinek fő célja az volt, hogy a helsinki Záróokmány előírásaival összhangban ösztö­nözzék a kulturális értékek cseré­jét, a legjobb irodalmi és művé­szeti alkotások népszerűsítésével támogassák a béke és a nemzet­közi enyhülés ügyét és elősegít­sék a világ legkülönbözőbb könyv­kiadói és könyvkereskedői üzleti kapcsolatainak fejlesztését, kiszé­lesítését. Természetes, hogy a legna­gyobb kiállító a vendéglátó ország volt. A szovjet kiállítási részleg több mint húszezer kötetet tartal­mazott. Ez válogatás volt abból a 160 ezer műből, melyet a szovjet könyvkiadók a legutóbbi 1983-as moszkvai könyvkiállítás óta meg­jelentettek. A színvonalas és grafi­kailag tetszetős politikai, irodalmi és tudományos munkák sokolda­lúan mutatták be a Szovjetunióban élő népek gazdag múltját és mai valóságát. Különleges helyet fog­laltak el a nagy honvédő háború­val foglalkozó irodalmi, művészeti és tudományos alkotások. Nagyon gazdag volt a választék a Szovjet­unióban élő népek klasszikus és kortárs irodalmából, továbbá gyer­mek- és ifjúsági könyvekből, mű­vészeti albumokból és tudomá­nyos művekből. A kiállítás kereté­ben most első ízben sor került az egyes szovjet köztársaságok könyvkiadói tevékenységének a bemutatására is. Az érdeklődők így többek közt megismerkedhet­tek az ungvári Kárpáti Kiadó mun­kájával is, amely az Ukrán SZSZK-ban élő magyar nemzeti­ség irodalmi- és tudományos munkáinak kiadását gondozza, és szervezi az ottani magyar könyv­ellátást. A statisztikai adatok azt mutat­ják, hogy a Szovjetunióban a múlt évben több mint 80 ezer könyv és brosúra jelent meg, összesen, 2,3 milliárd példányszámban. E kiad­ványok 125 nyelven láttak napvilá­got. A Szovjetunió aktívan fellép a nemzetközi kulturális kapcsola­tok szélesítéséért és változatlanul vezető szerepet tölt be a világban a fordítások területén. Csehszlovákiából 38 könyvkia­dó 6 ezer művel képviseltette ma­gát Moszkvában. Kiállítási részle­günk nyolc részből állt. Az adott témakör művészileg, grafikailag, és tartalmilag legértékesebb, leg­sikerültebb alkotásaival ismerked­hettek meg a látogatók. Könyvein­ket besorolták a két nemzetközi tematikai kiállítás keretébe is: Az egyiket a Könyv és a fiatalok prob­lémái a másikat pedig a Könyv és a népek harca a nukleáris há­ború veszélye ellen jelszó alatt. A látogatók és a vásárlók a csehszlovák kiállítási részlegen a legnagyobb érdeklődést a mű­vészeti albumok és a gyermek- és ifjúsági művek iránt mutatták. Az Artia és a Slovart külkereskedelmi vállalatok képviselői -tájékoztatták az újságírókat, hogy a csehszlo­vák-szovjet könyvkereskedelem értéke a már megkötött, illetve előkészített szerződések alapján a jövő évben eléri a 25 millió rubelt. Magyarországról ezúttal tizen­nyolc könyvkiadó vett részt a moszkvai könvvásáron és mint­egy kétezer kötetet mutattak be. A legnagyobb sikert a gazdagon illusztrált művészeti kiadványok és szakácskönyvek aratták. Külön­ben a magyar könyvkiadók több érdekes újdonsággal jelentkeztek az idén Moszkvában. A kiállításra elkészült Radnóti Miklós költemé­nyeinek orosz nyelvű kiadása, s a látogatók megcsodálták a Ké­pes Történelem népszerű sorozat első orosz nyelvű kiadványát, melynek címe: Küzdelem a tenge­rekért. A kiállításon külön váloga­tás mutatta be Lukács György életművét, emléket állítva ezzel a száz esztendeje született nagy magyar filozófusnak. A Szovjet­unió évente általában kétmillió magyar és idegen nyelvű könyvet vásárol Magyarországtól. A moszkvai könyvkiállitás és -vásár ismét jó alkalom volt a kia­dók közti kapcsolatok fejlesztésé­re, üzletkötésre, tapasztalatcseré­re. Néhány közös kiadói terv nem­zetközi jelentőségű. A Szovjetunió és az NSZK például megállapo­dást írt alá, hogy közös kiadásban megjelentetik az Európa a harma­dik évezred küszöbén című tanul­mánykötet. A tervezett közös mű négy részből áll majd, s szerzői közt neves szovjet és NSZK-beli írók, politikusok, tudósok és közé­leti személyiségek lesznek. A könyv rámutat a béke megőrzé­sének fontosságára, a jövő év ta­vaszán jelenik meg orosz és né­met nyelven. A leningrádi Ermi- tázs kincseit egy szovjet-olasz kö­zös kiadvány fogja bemutatni. Kü­lönböző szakmunkák is megjelen­nek majd közös kiadásokban, illet­ve világnyelveken. Mint az előbbiekből is kitűnik a moszkvai könyvfórum sajátos szerepet tölt be a szocialista or­szágok és a nyugati, illetve fejlődő államok kultúrája között, s az évek során a nemzetközi kultúrpolitikai élet jelentős tényezőjévé vált. A nyugati országok az idén is tovább bővítették részvételüket, s új kiadók jelentkeztek főleg az Egyesült Államokból, Franciaor­szágból és Nagy-Britanniából. Nem érdektelen megjegyezni, hogy Kína ötszázzal több könyvet állított ki, mint legutóbb, két évvel ezelőtt. összegezve a látottakat el­mondható, hogy az idei ötödik moszkvai nemzetközi könyvkiállí­tás és -vásár, melyet naponta tíz­ezrek kerestek fel, sikeres volt és hozzájárult a népek kölcsönös szellemi gazdagodásához, a kul­turális értékek cseréjére vonatko­zó helsinki megállapodás gyakor­lati megvalósításához. KOKES JÁNOS Ha négy évtizedes alkotói mun­kássága során csupán egyetlen filmet forgatott volna, a lexikonok akkor is jegyeznék a nevét. Az Em­beri sors ugyanis bejárta az egész világot, s bár Szergej Bondarcsuk akkor már híres filmszínész volt, e mű mégis pályájának sorsdöntő állomása lett: a Solohov-novella filmváltozatával rendezőként is bemutatkozott. E maradandó érté­kű alkotás a szovjet filmművészet­nek ahhoz a vonulatához tartozik, melynek darabjai a honvédő há­ború súlyos megpróbáltatásait idézik s szakítva a korábbi filmek patetikus hőskultuszával, az em­bert állítják érdeklődésük fókuszá­ba; azzal a kérdéssel foglalkoz­nak, miképpen hatott az emberre e roppant fizikai és lelki próbatétel, s hogyan születtek a tömeges hőstettek. A nagy honvédő háború meg­határozó élmény Szergej Bondar­csuk életében; nem csupán meg­kezdett színművészeti tanulmá­nyainak félbeszakítását jelentette, de alapvető fontosságú volt embe­ri érlelődése szempontjából is. Kortársaihoz hasonlóan ő is harcol a fronton, egy ízben meg is sebe­sül, de gazdag tapasztalatokat szerez, olyan élményanyagot, amely alkotói pályáját végigkíséri. Leszerelése után a moszkvai Filmművészeti Főiskolán Szergej Geraszimov tanítványa lesz. Kivé­teles tehetségével csakhamar ma­gára vonja a figyelmet, s Geraszi­mov már növendékként eljátszatja vele az Ifjú Gárda filmváltozatában Valko, a kínzásoknak ellenálló partizán szerepét. Röviddel ezu­tán Alekszandr Sztolper Egy igaz ember című filmjében szerepel, majd Tarasz Sevcsenko forradal­már költőt személyesíti meg a Széttört bilincsekben. Néhány év alatt a népszerű, vezető színé­szek sorába emelkedik, hősi és jellemszerepekkel aratva sikert. Emlékezetes marad a Befeje­zetlen elbeszélés ágyhoz kötött de szellemében töretlen tervező- mérnöke, aki példátlan lelkierővel, energiával látja el munkakörét és Csehov két doktorának szerepe: A léha asszony Dimov doktora, a látszólag jelentéktelen, valójá­ban azonban hősi önfeláldozással élő orvos, majd később a Ványa bácsi Asztrov doktora, a klasszi­kus szerep meggyőzően újsze­rű, remekbe szabott interpre­tációja. Aztán az Othello címszere­pe. Bondarcsuk értelmezésében Othello drámája társadalmi síkon Tanítani Levélféle a pedagógiáról Kedves Barátom! Azt kérdezted a minap, jut-e valami a ma tanítójának a pedagógia szépségeiből, beszélhetünk-e még ilyesmiről. Ha jól emlékszem, keserű mosoly és legyintés volt a válaszom. Ki tudja, miért, akkor mindjárt olyan fogalmak jutottak eszembe, mint köve­telmény, igény, feladat, cél, korszerűség, ha­tékonyság, melyeket naponta árasztanak fel­énk (is) a közismert összefüggésekben; ugyan­akkor eszembe jutott helyzetünk, a majd negy­venes létszámú osztályok, a rohanás, a kimu­tatások, a tanításhoz és tanuláshoz nélkülöz­hetetlenül szükséges nyugodt légkör hiánya, a hetedikesek-nyolcadikosok közönye, sokuk flegma viselkedése, szorgalomnak és tudás­vágynak gyakran tapasztalható hiánya, az ét­kezde és napközi zsúfoltsága, amelynek ,,kö­szönhetően“ még pofozni is kényszerülsz, pedig mi sem áll távolabb tóled, és aztán furdal a lelkiismeret; végül is csoda-e, hogy úgy viselkedett az a gyerek a lökdösődésben. Azóta sokat töprengtem a kérdéseden, s rá­jöttem, mindaz ami akkor hirtelen föltolult bennem - hiába, ilyen az emberi természet (vagy csak az enyém?): elsősorban a gondok, a javításra szoruló hibák foglalkoztatnak ben­nünket, a jó az természetes - nem pedagógia. Hanem a pedagógiának csupán a külterülete. Amely persze nem mellékes körülmények összessége, hiszen korántsem mindegy, hogy milyen előjelű hatások érkeznek az osztályba és érik a tanítást - ebből az irányból. A pedagógia más, és ha a szépségei felől érdeklődsz, és arról, hogy jut-e ezekből a ma tanítójának, ,,belsőbb területek“ felé kell indul­nom a tárgyilagosabb, igazabb válaszért. Elő­rebocsátom azonban, hogy mindenkor minde­nekelőtt magától a tanítótól függ, mennyi szépséget tud nyújtani neki a hivatása. Igen, a hivatása. Aki másnak tekinti ezt a pályát, akinek a szíve a tanítványaiért még soha nem dobogott, aki csak van ezen a pályán, mert valahol lenni kell, akinek ,,volt ereje“ beleunni az egészbé, nem tudatosítva, hogy esetében - esetünkben - többről van szó, mint a tana­nyag puszta, gyors tempójú átadásáról - nos, arról a ,, tanítóról“ nehezen hiszem, hogy bár­mi szépet is érzett a gyermekek körében. Nem az én dolgom megítélni, hogy én milyen pedagógus vagyok, de tudod, amikor belépek az osztályba, bezárom magam mö­gött az ajtót, mindig úgy érzem, új világba csöppennek, melyet apró kis világocskák al­kotnak, s ezek rám várnak, nekem kell formál­nom őket, vezetnem úgy az ismeretek birodal­mában, hogy onnan kilépve többnek, izmo­sabbnak érezzék magukat. Idestova húsz éve tanítok, sok ezer óra van mögöttem, és mind más volt. Ugyanazokkal a gyerekekkel ugyan­abban az osztályban más volt a csütörtöki, mint a szerdai. Hogyne lett volna az! Más a tananyag, más gyerekek felelnek, más a reagálásmód, más ruhákat látok, más némelyikük arckifejezé­se, mint tegnap (valami történt otthon), másként esik az osztályra a napfény, más és más kézírás a táblán, örökös változás. Ezért mondtam az imént, hogy minden órán új világba lépek. Jó érezni, hogy ura vagyok ennek a világnak, de nem olyan, aki a célt is saját személyében jelölte meg. A cél nem én vagyok, hanem a gyerekek, akikért felelős vagyok, rajtam (is) áll vagy bukik, milyen emberek lesznek. El tudod te képzelni, mit jelent olyan gyerekekkel elbeszélgetni, az órán kivül, akihez senki nem szól, visszaadni az önbizalmat olyannak, akivel nem törődnek a szülei és akit ostobának tart, lenéz, csúfol a környezete? Emlékszem, egy iyen gyereket, beszélni sem tudott rendesen, bevettem a szin- játszócsoportba. Némely kollégák kinevettek, a csoport tagjai is idegenkedtek új társuktól. Sikerült találnom neki megfelelő szerepet. Lát­tad volna, hogyan oldódott föl fokozatosan, hogyan nyerte vissza az önbizalmát, és azt az örömöt, amikor a többiekkel egyenrangúnak érezhette magát, amikor neki is szólt a taps. Mint a későbbiekben kiderült, életében döntő, jó irányt adó mozzanatnak bizonyult az a szerep­lés. Milyen kevés kellett hozzá?! Nem akármilyen érzés ez. Vagy az, amikor magyarázol, és látod az arcokon az érdeklő­dést. Nem mindig sikerült elérni, és egyre nehezebb a mai gyerekekkel. Képzeld el, ott ül előtted egy osztály, harmincöt gyerekfó, a leg­többen közönyös tekintettel, testben jelen van­nak, lélekben ki tudja, merre, talán valamelyik popegyüttes dallamain lebegnek éppen. És akkor te most kezdjél nekik Móricz Zsigmondról beszélni, vagy a mellérendelő összetett monda­tokról. Elkezded, mert el kell kezdened. Be­szélsz, és egy darabig semmi, sót itt-ott pusmo­gás, nevetés. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy figyelnek rád. Lehet, nem is arra, amit mondasz, hanem: ahogy mondod. Megé­rezték a szavaidban, hogy ennek a tananyag­nak a megtanítása belső ügyed, kötődsz hozzá érzelmileg, és ezt ha akarnád, se tudnád letagadni. Sugárzol. S lassan létrejön az az áramkör - közted és az osztály között -, amelyben már nem létezik számodra más, csak a Tanítás. Olyan ez, mint amikor a színész csontig átéli szerepét, miközben hevíti, lendíti őt előre az a csodálatos érzés, hogy akikhez szól, a lelkűk mélyéig vele vannak. Pillanatnyi csen­dek is olyan feszültséggel telítődnek, hogy gyakran az óra végét jelző csengőt sem hallom, halljuk. Ha elkeseredem is olykor, kedves barátom, azért ezekért az órákért megéri élni. Megéri pedagógusnak lenni. És ezzel egyben a korábbinál talán ponto­sabb választ adtam kérdésedre, bár tudom, mint jeleztem volt, a dolgok ennél egy kicsit bonyolultabbak. Igen, jut a ma tantójának is a pedagógia szépségeiből. Főként ha képes- körülményeinek minőségétől függetlenül- annak a bizonyos áramkörnek a megterem­tésére, amely nélkül ridegen koppan minden szó, legyen bár a legigazabb, nehezen jut el, vagy egyáltalán nem azokhoz, akiknek szán­tuk. BODNÁR GYULA kezdődik. Mór, fekete bőrű idegen afehérektársadalmában. Nem hisz a Desdemonát szennyező rága­lomnak, harcot kezd a minden szempontból hazug társadalom­mal. És ebben a harcban szükség­szerűen el kell buknia. Felejhetetlen alakításai, átütő sikerei után elhatározza: filmre vi­szi Solohov munkáját, méghozzá saját forgatókönyve alapján, saját rendezésében, úgy, hogy Andrej Szokolovot is maga személyesíti meg. Az Emberi sors világsikert arat. Fölényes biztonság, határo­zott kompozíciós érzék, képi látás­mód, sodró cselekményvezetés, lenyűgöző hangulatkeltő erő, és szűkszavú egyszerűség jellemzi munkáját. Olyan adottságok, ame­lyek érett rendezőt mutatnak. A történet központi figurájaként élete egyik nagy alakítását nyúj­totta. A menekülési jelenete ren- dezőileg, színészileg egyaránt emlékezetes. Szergej Bondarcsu- kot az Emberi sorsért 1960-ban Lenin-díjjal tüntették ki. Elismeré­se jeléül Roberto Rossellini, az olasz neorealizmus szülőatyja Ró­mában éjszaka volt című filmjéhez vendégszereplésre hívja meg. Fedját, a hadifogoly szovjet pilótát formálja meg, sikerrel. Ennyi művészi próba után, úgy érzi, eljött az idő, hogy valóra váltsa régi álmát: négyrészes fil­met készít Tolsztoj Háború és bé­kéjéből. A grandiózus vállalkozás felvételei három évig tartanak, s Bondarcsuknak - aki mintegy feleletül és vitaként a Háború és béke King Vidor-féle amerikai fel­dolgozására vitte filmre a Tolsztoj- regényt - remekül sikerült tolmá­csolnia az író filozófikus gondola­tait. Munkáját az eredetihez való hűség, a nagy tömegek szemkáp­ráztató mozgatása, érzékletes fényképezés, jól jellemzett típusok felvonultatása teszi emlékezetes élménnyé. Bondarcsuk nemcsak rendező, szereplő is a filmben: ó kelti életre Pierre Bezuhov alak­ját, rendkívül eredeti felfogásban. A háború és béke nagy nemzetkö­zi sikert arat. A hollywoodi Filma­kadémia 1968-ban Oscar-díjjal ju­talmazza. A szovjet filmművészet első Oscar-díjával. Fontos szerepet vállal a jugo­szláv - olasz - NSZK koprodukció­ban, A neretvai csafában, majd a jugoszláv Zelengora csúcsaiban, a Sutjeskának pedig társszerzője. Aztán rendezője a szovjet-olasz közös filmként készülő Waterloói csafának, s alig fejezi be munkáját, máris új nagy tervén, A hazáért harcoltak című Solohov-regény megfilmesítésén fáradozik. A töké­letesen élethű, rekonstrukciós módszerrel készült filmeposzt - amely a háború végletes ember­telenségéről, abszurd voltáról ad képet - a győzelem harmincadik évfordulójára szánta. A döbbene­tes látványt, élményt nyújtó filmben Bondarcsuk színészként is reme­kel; játszik a műben Vaszilij Suksin is, aki a film forgatásakor halt meg, örökül hagyva e nagyszerű alakí­tását. Szergej Bondarcsuk több mint tíz évig készült John Reed ameri­kai író-újságíró két riportkönyvé­nek, a Mexikó lángokban és a Tíz nap, amely megrengette a világot című alkotásának megfilmesítésé­re. A Vörös harangokat - amely századunk nagy társadalmi moz­gásainak a krónikája - mexikói és olasz alkotókkal közösen forgatta s vállalkozásának erénye - a te­matika izgalmassága és látványos képi feldolgozása mellett hogy történelmi összefüggéseiben igyekszik átfogni a mexikói, illetve az orosz forradalmat. Solohov, Tolsztoj, Csehov, John Reed után Szergej Bondar­csuk figyelme most Puskin felé fordult: az év elején megkezdte Borisz Godunov című drámájának forgatását. A rendező nyilatkoza­tai szerint alkotása a nagyszabású történelmi filmeposzainak a sorá­ba illeszkedik majd, s a nyugtalan tizenhatodik század utolsó évtize­dének átfogó társadalmi korrajza lesz. S közben újabb filmtervek foglalkoztatják: Tolsztoj élete, Dosztojevszkij Feljegyzések a hol­tak házából című emlékirata. Hogy végül is melyikből lesz film - azt csak a jövő mutatja meg. TÖLGYESSY MÁRIA Filmeposzok alkotója Szergej Bondarcsuk hatvanöt éves ÚJ SZÓ 6 1985. IX. 26.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents