Új Szó, 1985. szeptember (38. évfolyam, 206-230. szám)

1985-09-24 / 225. szám, kedd

A kicsinyes bűnök nagysága Tajovský „új“ drámája a Hviezdoslav Színházban A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház tavalyi 65. évadának vé­gén mutatta be Jozef Gregor Ta­jovský négy egyfelvonásosából saját dramaturgiájának műhelyé­ben készített színpadi kompozíci­óját. Erre nem véletlenül került sor a jubileumi évad zárásakor, hiszen 1920-ban két egyfelvonásosának bemutatásával (Bún, Szolgaság) kezdődött el a hivatásos szlovák színház története. Ez a két dráma, és Az anya, valamint a Sötétség cimű egyfelvonásosok képezték anyagát Ján Sládeček dramaturg és Miloš Pietor rendező „dráma­írói" vállalkozásának, amelynek eredménye lett a Hviezdoslav Színházban látott produkció. Az előadást bizonyos szemé­lyes akadályok miatt csak szep­temberben láthattam, igy feltéte­lezhetően érett, poétikájában kitel­jesedett színpadi produkcióval ke­rültem szembe. Ez nem lelent szem­beállást, annál kevésbé, hogy kő­színházainkban (egyes stúdiószín­házi próbálkozásaikat leszámítva) igencsak ritka a Sládeček- és Pie- tor-féle vállalkozás, amely az úgy­nevezett ,, szerzői színház­nak“ egyik válfaját képviseli. Sok félreértés, félremagyarázás szüle­tett már a „szerzői színház“ fogal­mának értelmezésekor. Ebben az esetben is a megközelítés a leg­célravezetőbb, hiszen jelölheti az alkotás egészében színházba való megszületését is, amikor a rende­ző, a színész és a képzőművész egyenrangúan, vagy arányaiban különböző értékben vállalják át a drámairó szerepét. A valóság­ban ez leginkább akkor fordul elő, egy társulat sajátos gondolkodás- módjához, kifejezőeszközeihez nem talál tekintetben megfelelő drámai alapanyagot. Más esetek­ben ugyanezek a törekvések késztetik a színházi alkotókat arra, hogy nem drámai műfajban irt iro­dalmi szöveghez nyúljanak. Az ilyen alkotói szemlélet megítélésé­nek bonyolultságát csak fokozza a Szlovák Nemzeti Színház dra­maturgjának és rendezőjének kö­zös vállalkozása, amelynek vég­eredménye négy önálló drámából irt ötödik dráma lett. Azt hiszem nem tévedek, ha ezt az alkotói folyamatot is a „szerzői színház“ fogalomkörébe vonom, hiszen bár eredendően színpadra irt anyag­gal dolgoztak, a végtermék a szer­zőtől - Tajovskýtól - független dráma lett. Ez a függetlenség nemcsak az író „vétlenségében“ nyilvánul meg Miloš Pietor rende­zői elképzeléséhez formálták az eredetileg helyszíneikben, érzelmi és gondolatvilágukban is rokon egyfelvonásosokat. A századelő szlovák falujának életét korának erkölcsi felfogásához képest nyíl­tan feltáró és bíráló kis drámák, a mai néző számára is fontos gondolatokat közvetítő, egy ere­deti drámai alkotás összetett em­beri viszonyait tükröző előadássá növekedtek. A Bűn cimű dráma műfaji meg­jelölésére legalkalmasabb a tragi­komédia. Persze ez sem valami precíz meghatározás, hiszen a lá­tott produkcióban Miloš Pietor sa­játos rendezői eszközöket alkal­mazott, és ugyanilyeneket kért a színészektől is. Ladislav Vycho­dil személyében pedig egy olyan díszlettervezőre talált, aki megte­remtette azt a képi világot, amely ennek a „komikus tragédiának“ mindvégig pontos tárgyi közegévé vált. Ebben az előadásban minden viszonylagos. Mindenekelőtt a címben jelzett bűnök, amelyek az egyéni elkövetésükkor nevet­ségessé kicsinyítve állnak előt­tünk, tie sorjázásuk és egymás mellé kerülésük után megtöbbszö­röződnek. Ebből azonban az is kiviláglik, hogy a világban, a kicsi­nyes emberi bűnök halmazából az egész emberiséget fenyegető tör­ténelmi bűnök növekedhetnek. Ez fordítva is igaz, hiszen a történelmi tragédiák mögött mindig kicsiny emberi sorsdrámák lesznek felis­merhetők. Ez a gondolatmenet azonban messzebbre vezetne, mint ahol az előadás felismerhető konkrét gondolatiságának forrása Találkozás a zenével A bratislavai zenei ünnepségek előjátéka Kilenc nappal a bratislavai ze­nei ünnepségek megkezdése előtt a rendezvény szervezői nem min­dennapi vállalkozásának első ré­sze valósult meg. Szeptember 17- én a Szlovák Filharmónia koncert­termében az ENSZ által meghir­detett Az ifjúság nemzetközi éve jegyében tartottak Találkozás a zenével címen hangversenyt. Ezen nemcsak a közreműködő művészek - Róbert Stankovský karmester és Zuzana Paulechová zongoraművész - voltak fiatalok, hanem a bemutatott zenemüvek egyikének komponistája, Ivan Burlas, valamint a közönség is (erre a későbbiekben még vissza­térünk). Ivan Burlas a brnói Janáček Zeneművészeti Főiskola zene­szerzői tanszakán idén végzett. Zene zenekarra cimű egytételes műve a diplomamunkája volt. Stankovský vezényletével a Szlo­vák Filharmónia szimfonikus ze­nekara expressziv módon szólal­tatta meg. Jól kivehető volt, ahogy a karmester felfogásában ez az egytételes zenemű egymásra épülő három részre tagolódott. Az expozícióban a mélyhangú vonó­sok és az ütősök nyomában egyre erőteljesebb módon szólalt meg az egész zenekar, amelynek mo­dern zenei hangzást adott az időn­ként megszólaló xilofon. A három rész mintegy három érzelmi hullá­mot képviselt. Ez a karmester fel­fogásában a végén a drámai erejű kicsúcs'osodások után elült, el­csendesedett. A hallgatót meg­győzte arról, hogy a modern zenei, formanyelvet a klasszikussal sike­resen ötvöző alkotás pontosan meghatározható érzelmi üzenetet hordoz.’ Robert Schumann A-moll zon­goraversenyét (op. 54) Zuzana Paulechová kissé elfogódottan ját­szotta. Ez annál inkább meglepő, mert az idén második dijat nyert a zwickaui Schumann-zongora- versenyen. Bár lehet, hogy csu­pán pillanatnyi indiszpozíció okoz­ta a tételek egyszínű megszólalta­tását. Ez elsősorban a második tétel (Intermezzo. Andante grazio- so) lírai párbeszédében volt érez­hető. A zongora és a zenekar kapcsolódásai itt kissé mechani­kusak voltak. A harmadik tétel di­namikája sem volt olyan méretű, mint azt e Schumann-zongoraver- seny előadóitól már megszoktuk, bár e tétel bonyolult ritmikáját ma­gas technikai tudással játszotta. Bizonyos értelemben csalódást okozott Zuzana Paulechová zon­gorajátéka. A szünet után Róbert Stan­kovský Szergej Prokofjev Klasszi­kus szimfóniáját (Op. 25) vezé­nyelte. Ennek a négytételes, rö­vidlélegzetű (mindössze negyedó­rás) zenedarabnak a tolmácsolása volt leginkább meggyőző. Érző­dött, hogy a karmester és a zene­kar élvezi a vidám, olykor zenei burleszk-elemeket is tartalmazó szimfóniát. Feltűnő magabiztos­ságra vall az is, hogy partitúra nélkül vezényelt. A zongoraver­seny után mintha újjászületett vol­na a zenekar, s az egyes tételeket egyéni módon árnyaló karmester­nek mindenben engedelmeske­dett. Az már külön öröm volt a művé­szeknek és a tapasztaltabb zene- hallgatóknak, hogy a közönség nagyobbik felét alkotó fiatalok ad­digra már megtanulták, hogy az egyes tételek után ne tapsoljanak közbe. Ez kétségeket kizáróan ar­ra utal, hogy más, ehhez hasonló alkalmakkor a csoportos hangver­senylátogató fiatalokat legalább alapdolgokról jól lenne felvilágosí­tani. A kezdeményezés ennek el­lenére megérdemli a folytatást. Végül kiemelnénk a karmester, Róbert Stankovský eredetien fia­talos, sok szempontból új és egyé­ni stílusát, s ami még a karmeste­reknél sem mellékes, gesztusai­nak, megjelenésének eleganciá­ját SZÚNYOG JUDIT van. Aligha vitatható, hogy a cse­lekmény felszínét képező falusi millió a kizsákmányolás korabeli embernyomorító hatásainak nyo­mát viseli magán. Ugyanakkor sok tekintetben a felbomló faluközös­ség lelki hullámzását is pontosan ábrázolja. Ez aligha lenne a mai néző számára érdekes, hiszen a színház a mindenkori történelmi lecke felmondásán túl, a máról és a mához kell, hogy szóljon. A ki­csinyes civilbűnök a történelem csendes öbleiben a forradalmak utáni társadalmi változások csen­des áramával is együtt mozognak. A társadalmi ellentmondások, oly­kor zátonyként emelkedve az áramlás útjába közerkölccsé nö­velhetik e magánbűnöket. Ez pe­dig már velőig ható aktualitása ennek a drámának. A múltbéli családi torzsalkodás egy talpalat­nyi föld tulajdonjogán, máig érő lehet. Naiv hittel mondható csak, hogy „a múlt csökevénye“, hiszen emberi kapcsolataink sekélyessé­gében mennyi anyagiasságon ala­puló önzés születik. Szeplőtlen szerelmi kapcsolat szűnhet meg, és növekedhet üressé lett közegé­ben bűnné a házasságtörés. De lehet-e bűn az asszqnyi hűtlen­ség, amely mögött a pénzsóvár férj érzéketlensége, évekig tartó távolléte nyomában felkorbácsoló­dó érzelemvágy áll? Ki adhat fel­mentést a lánya boldogságát ön­maga özvegyi magányának válla­lásával megtámogató anyának, akinek szivepárja egy egzisztenci­ális érdekházasságban sorvado- zik? Lehet-e bűntelen az a lány, aki saját boldogságát anyja sze­relmének cserébe adásával véli elérhetőnek? Látszólag minden bajok okozója a pénz, a férj csa­ládtagokat, béreseket egyformán megalázó jelleme. A veszély két­ségtelenül ma is meglévő, ha nem is a történelmi és társadalmi létfel­tételek azonossága szüli azokat. Az analógiát az emberi kapcsola­tok és erkölcsi értékrendek felszí­nességében találjuk meg. Az előadást két meghatározó színészi alakítás tartja a rendező meghatározta kettősség medré­ben. Leopold Haveri (Boháč) és Zdena Grúberová (Holubková) já­téka ennek a drámának a kulcsfi­guráit mindvégig azonos erővel jeleníti meg. Naiv tisztaság és érett kéjsóvárság, önző szerelem és lemondó önzés, mosolyra in­gerlő tehetetlenség és megrendítő kicsinyesség egyszerre van jelen alakításukban. Dagmar Sanitrová (Anička) és Ivan Gogál (Őtefan) talán a kellő kifejezőeszközök hiá­nyában eléggé egysíkúvá tették a két fiatalt. A tragikum és a komi­kum kettőssége igy lett szürke­séggé, a férj és a fiatalasszony figurája pedig előirásszerűen sab­lonossá. Négy karakterszerepben színészi remekléseket láthatunk. Ivan Rajniak (Jano), Viera Topin- ková (Mara), Ľubomír Paulovič (Ondro) és Eva Kristinová (Éva) egy-egy eredeti jellemet formáltak meg. Azt hiszem az előadás gondo­latiságának kifejezője volt az egyes jelenetekben a szinpadtér fölé emelkedő „korpusz domini“, amelyen a megfeszített ember vérző testtel mosolygott. A min­denkori önfeláldozás hiábavalósá­gának kifejeződése lenne ez a vérben ázó mosoly, vagy kicsi­nyes bűneink értékítélete? DUSZA ISTVÁN Harmincéves az Inosztrannaja Lityeratura Fennállásának 30. évfordulóját ün­nepli az idén az Inosztrannaja Lityera­tura (Külföldi Irodalom) cimű folyóirat. A Szovjet írószövetség égisze alatt megjelenő 400 ezres példányszámú havilap a külföld irodalmának egyik legkeresettebb népszerűsítője. A lap azonban csak az egyike annak a sok forrásnak, amelyből a szovjet közönség megismerheti a külföldi Írók és költők müveit. A Szovjet írószövet­ségnek jelenleg több mint 100 kiadvá­nya van. A Szovjetunióban évente mintegy kétezer külföldi szerző szépirodalmi művét adják ki, több mint 160 millió példányban. Népszerű a 200 kötetes és 60 millió példányszámú sorozat, A világirodalom könyvtára. (B) ÚJ FILMEK Ring (román) Egy napjainkban megvívott bokszmeccset és a második világ­háború szörnyűségeit akarja egyetlen történetbe szorítani Ser­giu Nicolaescu, az egyik legismer­tebb román filmrendező, akinek nevéhez történelmi kalandfilmek, indiántörténetek sora fűződik. Munkáit az azonos vagy hasonló témákon kívül az is rokonítja, hogy filmjeiben elsősorban az akciódús cselekményre ügyel, kevésbé £ fi­gurák és szituációk kidolgozottsá­gára, hitelességére. Ez jellemzi most bemutatott al­kotását, a Ringet is. Főhőse, And­rei, egykori bokszbajnok, megjárta a fasiszták koncentrációs táborát is, most kamionsofőr. Nyugat-Ber- linben váltótársával betér egy vi­dámparkba, ahol találkozik azzal az SS-tiszttel, aki a lágerben edzőtársként használta őt. Élet­ben maradásáért akkor, fogoly­ként edzőmeccseket kellett vívnia, s nem üthetett igazán vissza. Megalázó vereséggel nyerte el a szabadulást. Azóta várja a bosz- szú pillanatát. Most, negyven év múltán, eljött a visszavágás ideje, szemtől szemben áll ellenfelével, Gólemmel, s végre megfizethet múltbeli szenvedéseiért. (Kérdés persze, hogy két hatvanéves férfi hogyan tud kilenc menetet végig­bokszolni, ráadásul Andrei több száz kilométeres vezetés után, edzés nélkül áll ki Gólem ellen. A rendező a szereplőkkel végig- bunyóztatja a kilenc menetet, s közben emlékképek úsznak be a lágerből.) ökleivel harcol ezúttal az igaz­ságért Nicolaescu hőse, aki csu­pán jelmezt váltott, egyébként épp olyan, mint a korábbi Nicolaescu- figurák. Leegyszerűsített a film történelemszemlélete, s jellemei is egysikúak, jók és rosszak. A fő­szerepet maga a rendező játssza - fáradhatatlan lendülettel. Sergiu Nicolaescu, a román film főszereplője Bolwieser (NSZK) Rainer Werner Fassbinder, a kortárs- NSZK-film egyik legere­detibb egyénisége, hazája viharos eseményekben gazdag történel­mének megragadóan hiteles kró­nikása volt. Elképesztő termé­kenységgel dolgozott, mintha megérezte volna a szűkre szabott időt (mindössze harminchat évet élt, három évvel ezelőtt halt meg). Zavarbaejtő bőséggel ontotta a mozi- és tévéfilmeket, miközben közel húsz filmben színészként szerepelt, harminc színházi előa­dást rendezett, s mintegy melléke­sen tizenhét színdarabot is irt. Ha­talmas életművéből csak mozai­kokat ismerünk, de mindegyik ma­gán viseli erős és összetéveszthe­tetlenül egyéni tehetsége kézje­gyét. Legemlékezetesebb, hozzánk is eljutott munkái, a második világ­háború utáni esztendők gazdasági „csodáját“ és a náci Harmadik Birodalom lényegét vallató filmjei - a Maria Braun házassága, a Lo­la meg a Veronika Voss vágyako­zása - egybefonódó ciklust alkot­nak. S bár Fassbinder szívesen foglalkozott az ötvenes évek köze­pével, vagyis Adenauer kancellár NSZK-jával, időnként ennek elő­történetéről is beszélt. Az 1977- ben készült Bolwieser is a Hitler előtti korszak közegét idézi. Oskar Maria Graf regényének szép és érzékeny adaptációja látszólag ugyan egy bajor kisváros állomás­főnökének, Xavér Bolwiesernek a története, de mindvégig érezhe­tő benne a rendező azon törekvé­se, hogy a csekelményt markáns korrajzba ágyazza, s hitelesen ér­zékeltesse a húszas évek végé­nek kispolgári légkörét, mely ugyancsak kedvezett a nácizmus kialakulásának, majd térhódítá­sának. Hőse, Bolwieser, akaratgyenge, gerinctelen férfi, rámenős felesé­gének mindig és mindenben en­gedelmeskedő, a nő akaratától függő, ahhoz alkalmazkodó, vég­telenül kiszolgáltatott kishivatal- nok. Felesége céltudatos nő, min­den lépését szeszélyei és szenve­délyei kormányozzák. Bolwiesert olyannyira a saját akaratának ren­deli alá, hogy az már nem lát, nem hall. Csendes lázongását, dühét beosztottjain tölti ki, akik főnökü­ket semmibe veszik, a háta mögött kinevetik. Bolwieser védtelen gyermek, saját gyengeségének az áldozata, s ez lesz példátlan tra­gédiájának az oka is. De Hanni, Kurt Raab - Bolwieser szere­pében a felesége is elveszti önmagát, látszólagos határozottsága szin­tén akaratgyengeséget leplez. Ho­vatovább egyre lejjebb csúsznak a lejtőn, mind mélyebbre rántják egymást a szakadékba. Fassbinder gyűlölte az illózió- kat. A történetet nem arra hasz­nálta fel, hogy megszépítése alap­vetően realista helyzetjelentését, inkább Brecht szellemét követve jelenítette meg a polgári rendet. A romlás virágait. Lesújtó vélemé­nye, amelyet e korról formált - „... Németországban ezt az erkölcste­len időszakot valamiféle bigott, hamis morál uralta, az emberek között pedig szép csöndben meg­teremtődött az erkölcstelenség“ - minden beállításában tükröző­dik. -ym­ÚJ SZÚ 4 1985. IX. 24.

Next

/
Thumbnails
Contents