Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)

1985-08-09 / 186. szám, péntek

A kölcsönös megismerésért, a közeledésért DOBOSSY LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE Ma tölti be hetvenötödik életé­vét Dobossy László, nyugalmazott egyetemi tanár, irodalomkritikus, a francia és cseh irodalom nem­zetközi rangú szakértője és törté­netírója. Tájaink szülötte, nemzetiségi közösségünk indította útjára. Évti­zedek óta él távol gyermek- és ifjúkora egykori színterétől, de el- téphetetlen szálak kötik szűkebb hazájához, emberi és tudósi esz- mélésének éltető gyökereihez. Az érsekújvári (Nové Zámky) gimná­zium és tudós tanára - Krammer Jenő - indította el azon az úton, amely Párizson keresztül Prágába vezetett, hogy Európa két méltán híres egyetemén, a Sorbonne-on és a Károly Egyetemen szerzett ismeretek révén egy életre szóló érvénnyel elkötelezze magát a francia és a cseh irodalommal, kultúrával. Szerencsés időpont­ban volt prágai diák. Olyan tanárai lehettek, mint František Xavér őal- da és Zdenék Nejedlý. Az ő hatá­sukra bontakoztak ki tudományos ambíciói, tőlük kapta a legtöbb indítékot, módszert, szemléletet későbbi kutatói munkájához. Külö­nösen František Xavér Šalda volt rá távlati hatással. Tőle tanulta meg, hogy az esztétikai érték mit sem ér erkölcsi fedezet, emberileg fontos mondanivaló nélkül. S hogy a tudományos munka sikerének döntő feltétele a kitartó adatgyűj­tés, előkészítő aprómunka, szün­telen töprengés. Kritikai krédójá­nak alapjai is Šalda munkásságá­nak erőterében fogalmazódtak meg, az ó nyomában jár, mikor az irodalmi műalkotások eszmei-esz­tétikai értékének megállapításá­ban az esztétikai-szociológiai elemzés mellett a művészi intuíci­óra is támaszkodik. Šalda példája lebeg szeme előtt, amikor a bírált mű értékei elfogulatlan feltárásá­nak és összegzésének eredmé­nyeit szenvedélyes és művészi ih- letettségű megfogalmazásban igyekszik tolmácsolni. Jelentős szerepet szán az irodalomkritiká­nak az olvasók nevelésében is, ezért hangsúlyozza az élet min­den területére kiterjedő, jövőt for­máló, alkotói inspirációból fakadó, hittel telített kritika szükségessé­gét. Nemcsak vallja, de írásaiban példázza is, hogy a tudományos igényesség nem szenved csorbát a művészi megformálással. A legel- vontabb elméleti kérdésekről is le­het érzékletesen, a széppróza ki­fejező eszközeit alkalmazva írni. Šalda nyomán tudatosította azt a napjainkban szinte teljesen fele­dett alapelvet is, hogy az iroda­lomtudomány nemcsak tudomány, hanem irodalom is, sót elsősorban az. A szocialista érzelmű tudós, esztéta és publicista, Zdenék Ne­jedlý is jelentősen hozzájárult szellemi arculatának kialakításá­hoz. Tőle nem annyira a tudomá­nyos pályájához, hanem a moz­galmi élethez kapott indítékokat. Korszerű nemzetszemléletét, a nacionalizmus lényegét, az in­ternacionalista eszmeiséget jó­részt az ő gondolatrendszere alapján alakította ki, illetve ismerte meg. Sokat merített a Nacionaliz­mus és nemzetiség című tanulmá­nyából, melyet ó fordított először magyarra (1932), s amely hosszú ideig egyetlen magyarul olvasható Nejedlý-tanulmány volt. Ennek is, mint a haladó szellemű tudós egész munkásságának egyik leg­főbb tanulsága az volt, hogy a nemzeti múltban leginkább azo­kat a mozzanatokat kell feltárni, melyek a maguk idejében az egyetemes haladást szolgálták, s hogy a legsajátosabb nemzeti jelenségeket is lehet nemzetközi távlatokban szemlélni, sót csak így szabad vizsgálni őket. A nem­zetiségi helyzetből fakadó kérdé­sek, a többség-kisebbség reláció­jának problémái megoldásához is sokat merített Nejedlý munkássá­gából. Dobossy László nem maradt adósa szellemi inspirátorainak, számos esszében, tanulmányban méltatta jelentőségüket, határo­kon túlgyűrűző hatásukat. De nemcsak az irántuk érzett háláját rója le, hanem egy életre híve és kutatója lesz annak a kultúrkör­nek, amelyet képviselnek. Cikkek, esszék, tanulmányok, monográfi­ák egész sorában kutatja és nép­szerűsíti a cseh irodalom és kultú­ra eredményeit, egész Európára kisugárzó hatását, jelentőségét. Fordítja és értelmezi a „népek tanítójának“, Jan Amos Ko- menskýnek műveit, magyarul ó mondja a legtöbbet és legidótál- lóbbat Hašekról és halhatatlan fi­gurájáról, elemzi Wolker, Čapek, Bezruč, Nezval stb. műveit. A ma­gyar tudósok közt talán ő tette a legtöbbet a cseh irodalom ma­gyarországi recepciója, népszerű­sége érdekében. Már pályája leg­elején is foglalkoztatta a cseh és a magyar irodalom kapcsolata. Alig húszévesen, 1930-ban írta első cikkét a cseh-magyar kultu­rális közeledés témaköréből, s az elmúlt ötvenöt év alatt alkotói energiái nagy részét kapcsolattör­téneti és összehasonlító vizsgála­tok kötötték le. Nem véletlenül vá­lasztotta legújabb könyve mottójá­ul Baudelaire jellemző gondolatait: „Egy kritikus - azaz egy álmodozó akinek elméje egyként lel örö­met az általánosításban s a rész­letek vizsgálatában, következés­képp valamiféle egyetemes érték­rend keresésében - kevés oly vonzó, oly lenyűgöző, új meg új meglepetéseket kínáló tevékeny­ségre vállalkozhat, mint a nemze­tek összehasonlítása, szellemi termékeinek egybevetése .“ Impo­záns életműve bizonyítja, hogy a legtöbbet Közép-Európa népei­nek irodalma és történelme, összefonódó sorsa foglalkoztatta, de sohasem vállalt feladatként, hanem belső késztetésnek enged­ve, élete, tudata szerves alkotó elemeként. A közös múlt olyan összehasonlító vizsgálatát szor­galmazta, amely - ahogy nem egy tanulmányában megfogalmazta - a tudati fejlődés párhuzamait tárja fel, s az ezekből adódó egy­máskeresés, kölcsönös megisme­rési vágy, kapcsolatteremtés pél­dáit elemzi. Módszere egyben szemlélet és magatartás, amely nem a hasonlóságok erőltetett ke­resésében, a közvetlen érintkezé­sek vagy hatások leltározásában realizálódik, hanem mindenekelőtt a közösségi gondolkodás, tudatvi­lág, erkölcsi-szellemi tartásmód hátterében meghúzódó azonossá­gok, ill. különbözőségek mérlege­lésében. Szerinte ezek a szellemi önkifejezés különféle területein, leginkább a nemzeti irodalmakban észlelhetők, mivel az irodalom va­lamennyi művészet között a leg­teljesebben és leghitelesebben fe­jezheti ki mindazt, ami egy közös­ség életében közvetlenül érzékel­hető, s méginkább azt, ami a kö­zösségi tudat legmélyén feszül, érzékszerveink számára megkö­zelíthetetlenül. Irodalmi művekből megismerhető, rekonstruálható egy nemzet életének rejtett, benső folyamata. Az összehasonlító iro­dalomkutatás így a nemzetek kö­zeledésének legfontosabb feltéte­lét teremtheti meg: az egymás kölcsönös megismerését, a művi úton tenyésztett ellenszenv és bi­zalmatlanság, a bilinccsé merevült előítéletek egyetlen hathatós el­lenszerét. Könyvének címe - Előí­téletek ellen - hosszú tudományos és tanári pályájának legpontosabb jellemzése is, hiszen - minden írása bizonyítja - eszmélése első pillanatától küldetésének tudja a nemzeti elfogultságok, előítéle­tek elleni küzdelmet. Nemcsak könyve címadó esszéje, hanem számos nagy erejű tanulmánya (Történelem és irodalom, A törté­nelem mögött, Makacs múlt, ,,Csehül áll“ -,,magyarul beszél“ stb.) is ezt sugallja. Szavainak hitelét és erkölcsi fedezetét tudo­mányos érvei és elemző logikája mellett egy személyesen megélt és kiteljesített kisebbségi sors tár­sadalmi-történelmi konzekvenciái adják. Vezetó egyénisége volt a Sarló­nak, annak az ifjúsági mozgalom­nak, amelynek tagjai kisebbségi magyarokból közép-európai em­berekké, népek és kultúrák közve­títőivé akartak válni. Akik tudatosí­tották, hogy a népek versenyében csak azok állhatnak helyt, akik az embertelenséggel szemben ma­gasabb rendű emberséget, a nacionalizmussal szemben egyetemes igényű internacionaliz­must tudnak állítani. A sarlós fiata­lok eszmeiségében számos moz­zanat elavult, de a közép-európai népek közeledéséért, egymás megbecsüléséért és kölcsönös megismeréséért folytatott küzde­lem igénye mindmáig időszerű. S ennek a nemes küzdelemnek egyik legjelentősebb egyéniségét köszöntjük a hetvenöt éves Do­bossy Lászlóban. SZEBERÉNYI ZOLTÁN KULTURÁLIS KÁNIKULA Az embernek fia ül a vízparton vagy árnyékban, piheg, izzad, pecsenyévé sül, s közben — vannak ilyen helyek - kultúrával traktálják. Ahogy kinézek az ablakon, a reménytelenül beborult égre (egy nappal a szabadságom előtt), nekem aligha lesz nyári örömökben részem. Talán kulturális traktában igen. Mit tehet ugyanis az üdülő honpolgár, ha éppen esik az eső. Moziba megy, jobbik esetben szín­házi előadásra, esetleg múzeumba, galériába, törté­nelmi műemlékhez, várba, kastélyba. Ugyanezt persze megteszi akkor is, ha harminc fok meleg van árnyékban, mert kíváncsi, mert szereti, mert ,,ha már eljött az ember", mert... mert... Ok és indok szabad választás szerint. A dolog minő­ségi megközelítése (ez a legnehezebb a nyári meleg­ben) már más képet mutat. A formáról inkább hadd ne beszéljek. Üdülési és idegenforgalmi szolgáltatásainkban tiszta lelkiismerettel csak a tartalmat dicsérhetem. Mit számít egy zsírfoltos abrosz-forma vagy a hiányzó idegenvezető-forma? A lé­nyeg a minőség - a tartalom -, amelyet megkap az üdülő honpolgár. Bár, mondják, olykor a tartalom sem egészen minőségi. Talán nem véletlenül, hiszen ha a kultúra nyári szezonját vesszük alapul, akkor a könnyedség, a lezser- ség, a felhőtlenség uralkodik. Ha ezt a szemléletet átveszik a vendéglátásban és az idegenforgalomban, akkor lesz csak jaj nekünk. Nézzük csak, mi is ez a szezonális nyári kultúra! A legkézenfekvőbb ugye, a mozi. Egyetlen nap műsorát tekintve, a műfaji sorrend: vígjáték, krimi, krimi, kom­mersz szerelmi történet, vígjáték, kalandfilm, vesztem, musical. Szabadtéri színházakról csak a fővárosiak ál­modhatnak nyaranta. Számtalan szabadtéri színpadunk, turista- és nyaralóközpontunk van, amelyen és ahol legfeljebb hangverseny hallható, egy-egy néptáncegyüt­tes látható. Nem divat nálunk a szabadtéri színház - nem tudni miért. Tehát a mozi után marad a műemlék, már ahol van, a galéria, ha nyári szabadság miatt éppen nincs zárva. Nem nagy választék, különösen, ha arra gondolok, hogy némely üdülőközpontunkban a termálvi­zes medencéken és a lángossütőkön kívül messzeföldön nincs „idegenforgalmi nevezetesség“. (Ezt a fogalmat nem én találtam ki, ezért az idézőjel.) Veszély azonban nincs, mert egyes helyeken megta­lálták a módját, hogy ne nélkülözzön a hűsítő vízben úszkáló honpolgár. Csak fürödjön, majd a műkedvelők odaállnak a medence mellé, népviseletben, bógatyában, pruszlikban, rokolyában, s akkor hejre rutyutyu! A hon­polgár pedig fürdik, lángost majszol és bámul. „Kik ezek? Mit akarnak? Nézni lehet őket? Jó, de ki nem megyek a vízből. “ Lám, kivagyunk a vízből. Ötletek születnek - a forró kánikulában. Meg is látszik rajtuk, már mint az amatőr néptáncosokon, ahogy táncolnak a medence szélén, saját levükben főve. Velük ezt is lehet. Érvek ismét születnek, ellenérvek is röpködnek. Szép dolog a „nyári" folklór, vízből nézve, lángossal a kézben. Tombol tehát a kulturális kánikula. Vitatkozunk az idén is: kell vagy nem kell. Ha igen, hogyan: ha nem, akkor sehogyan. Végül is nem változik semmi. Talán így a jó, a medencében ülőnek. De ki mondja meg, mi a jó a betonteknő szélén tyihafalvi lánybotolót járóknak? Nekik is a medence? Lehet. DUSZA ISTVÁN Véra Drnková-Záfecká: Csendélet az operában (gobelin, 1982) (K. Kuklik fotoreprodukciója) Vallomások az életről Prága tizenegy kiállítótermében Közel háromezer vallomás - az emberségről, a békéről, a szép­ségről, az élet örökérvényű pilla­natairól, mozzanatairól, a múltról, jelenről, jövőről. A hazánk felszabadulása 40. évfordulójának a tiszteletére ren­dezett nagyszabású képzőművé­szeti szemlén, Prága 11 kiállítóter­mében 1567 képzőművész 2876, különböző műfajokban készült al­kotása várja a tárlatlátogatókat. Mi most három helyszínre kalauzol­juk el olvasóinkat. A prágai vár Lovardájában, amely a hagyományokhoz híven a kiállítások központja, festmé­nyek, szobrok, grafikák láthatók. A tárlat magvát a legidősebb ge­neráció képviselőinek művei alkot­ják, azonban nagy számban talál­kozunk fiatalokkal is. Az egyes munkák személyiségekhez, ese­ményekhez fűződő alkotások, de vannak áttételesen szóló, apró mozzanatokat általános érvénnyel megelevenítő művek is. Ószi kert­ben almák; kerti ünnepség sárgá­ban; kékbe álmodott Óváros-tér; asztalon heverő újságra röppenő cinke; teniszezni készülő lányok; csendélet macskával, kutyával; út­kereszteződés; nyári vasárnap; zöldre váltó lámpa; rajzoló-térde- pelő gyerekek; Hanoi utca; szob­rok - Božena Némcová, Jaroslav Hašek, Andersen, Indira Gandhi, Zdenék Nejedlý mellszobra; emlé­kező női arc; a nukleáris háború áldozatai; öreg bányász kalapos portréja; két ujjával rózsát támasz­tó, törékeny leányfej; könyvét ma­gához ölelő, gondolkodó fiú. A magas színvonalú, gazdag termésből kiemelkedik Josef Ma- lejovský nemzeti művész nemet kiáltó háborúellenes alkotása, to­vábbá allegorikus plasztikái, a Ta­vasz, Nyár, Ősz, Tél; Jan Simota nemzeti művész reliefje, Az öröm művészete; Jindrich Wielgus ér­demes művész Lidicei anyák cí­mű, háromtételes fakompozíciója; Karéi Svolinský nemzeti művész piros, fehér, kék körökbe olvadó lírai műve - a Lány galambbal; Quido Fojtík érdemes művész Bé­két a nőknek ciklusa; František Jiroudek nemzeti művész tájképei; Josef Brož nemzeti művész Chilé­je; Adolf Zábranský nemzeti mű­vész Május 9 című alkotása; Albin Brunovský érdemes művész Hölgy kalappal című grafikai soro­zata. A fiatalabbak közül méltán jegyezhetjük például Jaroslav Dvorák, Jan Grimm, Pavel Vavrys, Ivan Ouhel, Peter Roller, František Hodonský nevét. A Belveder, ez a 16. században épült nyári királyi lak, az olasz reneszánsz egyik remekműve ezúttal az alkalmazott művészetek „képviselőinek“ otthona. Textíli­ák, gobelinek, szőttesek, kerámiák és ékszerek láthatók itt. A dekora­tív, szemet gyönyörködtető bemu­tató az anyagok tökéletes ismere­téről és szeret étéről, az általuk kínált lehetőségek maximális ki­használásáról tanúskodik. Az ékszereket - nyakékeket, függőket, karkötőket - egyszerű, finom vonalvezetés jellemzi; me­részen ötvöződnek bennük a leg­különfélébb alapanyagok és tech­nikák. Említsük itt meg Karéi Hla­va kígyószerűen tekeredő fa-, gyöngyház- és fémkollekcióját, Li- buše Hančarová féldrágakövekkel díszített ezüst ékeit, Andrej Šum- bera elefántcsont-, ezüst- és ébenfa nyakékét, Lenka Beranová érzékeny, légies ametiszt, ezüst, rózsakvarc ékszercsaládját, Ladé- na Víznerová kristálynyakékeit, Jo­sef Soukup nemzeti művész drá­gakövekbe vésett portréit. Gazdag fantáziáról árulkodnak a formabontó üvegszobrok, tár­gyak, játékok, geometriai alakza­tok: Mozart üvegzenekara (René Roubíček), a vidám zöldség-, illet­ve dobozcsoport (Miluše Roubíč- ková), a nyíló üvegvirágok (Ludvi- ka Smrčková nemzeti művész), az élet fája (Blanka Adensamová), Jan Zrzavý és Bohuslav Martinű üvegbe vésett arcképe (Jirí Harcu- ba), az arany golyóbis - Földünk (Eliška Rožátová), a kockába rej­tett Károly-híd (Jan Mareš); A D Galériában bábokkal, fo­tókkal, díszlettervekkel találko­zunk. Bizonyára nem volt könnyű feladat létrehozni ezt a méreteiben szerényebb környezetben látható egyedi hangulatú kiállítást. Nagy- szakállú vadász, vicsorgó Lucifer, hatkezű kék csodapék, fehér tüll- be öltözött, ezüstös halál, csörgő sipkájú bohóc, kunkorodó szarvú, krumpliorrú ördögfióka, aranylok- nis királylány. Piroska és a farkas, papírmadárkák - kiváló tervezők alkotásai adtak itt találkát egymás­nak. Játékok, bábok rengetege ez a terem. Petr Matásek, Jakub Krejčí, Jirí Bláha, Jan Tippman, Ivan Antoš, Zdenék Jurena, Milada Bláhová, Vladimír Rocman, Jarmila Šimko- vá, Alena Kavanová, Marica Hybí- nová, Vítézslav Kuschmitz, Dra­homíra Burdová, Pavel Kalfus - bábszínházakból, az esti mesé­ből, a gyerekszoba polcairól jól ismert és szeretett - figurái két­ségkívül a kiállítás egyik legked­vesebb színfoltját alkotják. Fontos helyet kaptak a kosz- tüm- és díszlettervek. Emlékeze­tes előadások maketteken, rajzo­kon elevenednek meg, betekintést nyújtva a nézőnek Libuše Pražá- ková, Jarmila Konečná, Daniel Dvoŕák, Kvétoslav Bubeník érde­mes művész, Miloň Kalíš, Otakar Schindler műhelyébe. Fekete-fehér és színes fotográ­fiák következnek ezután. Tájké­pek, lombok közül kiszűrődő erdei reggel (Petr Sikula), hegy születé­se (Rastislav Bero), tavasz, nyár, vízesés, átsugárzások (Alexander Vojče), táj zöldben-barnában (Mi­roslav Vojtéchovský), horizontok (Vladimír Kozlík), megművelésre váró föld (Jaroslav Rajzik); port­rék: Grzegorz Fudala cigányesz- széje, Pavel Horniknak zenébe belefeledkezett apró dirigense, Ján Striešnek a kortársairól ké­szült felvételei; továbbá növekvő lakótelepek, repülő sítalpak, met- róépítök, műúton száguldó autók, a hazafelé vezetó út villanyfényei. Vallomások - az életről, a bé­kéről. TARICS ADRIENN ÚJ SZÓ 6 1985. VIII. 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents