Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)

1985-08-29 / 203. szám, csütörtök

Nem voltunk hősök Rácz Olivér új regényéről Aligha szorul már bizonyítás­ra, ha költőként irodalmunk élvo­nalában tartjuk is számon, az epi­ka az igazi műfaja Rácz Olivérnek. Ezen a területen tudja igazán ka­matoztatni sajátos írói adottságait: gazdag élményvilágát, ironikus lá­tás- és szellemes előadásmódját, fanyar, helyenként vásott humo­rát, vonzódását a különöshöz, a groteszkhez stb. Új regényében is ezek a jellemzők dominálnak, de nemcsak eszközeiben, szinte minden vonatkozásában kötődik az író korábbi műveihez. Az olva­só ismerősnek találja a szereplő­ket, az eseményeket, a mű hangu­latát stb. Nem véletlenül, hiszen ugyanarra az élményanyagra épül, mint a Megtudtam, hogy élsz, az Álom Tivadar hadparan­csa vagy a Rogozsán kocsma. A harmincas évek második felé­nek és a háború éveinek az író egyéni - tegyük hozzá: meglehe­tősen hányatott - sorsában össze- súrűsödó tapasztalataira. Nem­csak az időpont, a történelmi ese­mények, hanem számos motívum, fordulat, cselekmény-mozzanat is visszacseng korábbi regényeiből. A hangvételben is sok a hasonló­ság. A történelmi események és fordulatok felidézésében most is a két lehetséges véglet, a heroizá- ció és a deheroizáció közötti állás­pontot foglalja el, talán kissé köze­ledve az utóbbihoz. Erre utal a cím is: Nem voltunk hősök. Szereplői (a két központi alakra gondolunk) nem tűnnek ki különösképpen személyi bátorságukkal, az ese­mények alakulására ható hősies­séggel. Inkább azzal válnak a fa­sizmus elleni harc hasznos támo­gatóivá, hogy kivonják magukat a háborús masinériából, nem szol­gálják a fasiszta szoldateszkát. Sok ez vagy kevés? Nevenincs hősünknek, a katonaszökevény karpaszományos tizedesnek is kétségei merülnek fel: ,,Mert azért ez igaz: megtettem a magamét. A magamét tettem meg. Magam­nak. Ennél többet nemigen tettem, bárhogyan törtem is a fejem. No jó, de ha mindenki megtette volna a magáét? Ha csak annyira tette volna meg a magáét, magának, magáért?... Ha mindenki megtet­te volna magáért, akkor ezzel má­sokért is megtette volna egy kicsit, nem igaz?“ Sorsa azonban tartal- masan teljesedik ki. Az ő emberi tartása, s egy kicsit: hősiessége az ellenállóktól kapott feladat teljesí­tésében manifesztálódik. Egy ka­maszkorú leventeszökevényt kell hazakísérnie a szlovák nemzeti felkelés utóvédharcai közepette, a nácik által megszállt Szlovákián át, 1944 telén. Ez az út adja a re­gény cselekményét, a kalandre­gényre emlékeztető izgalmas for­dulatait, hőseinek gyakori jellem­próbáit. Ezt az eseménysort azon­ban minduntalan megszakítják az elbeszélő-főhős emlékezései, aki hol előre, hol visszafutva az idő­ben eseményeket idéz fel, melyek hangulatilag vagy mondandójuk­ban, de mindig szorosan kötődnek sorsuk alakulásához. Történelmi légkört teremt, hiteles eseménye­ket idéz fel, mégsem történelmi regényt ír Rácz Olivér. Közvetlen élményekre támaszkodik, ami csak emeli műve hitelét, hiszen jelentős művek csak meghatáro­zó, a személyiség egészét meg­mozgató élményekből születnek. A történetíró azt mondhatja el, ami megtörtént, a regényíró azt is ami megtörténhetett (volna). Ezért kap fokozott szerepet a teremtő kép­zelet, az elbeszélő-főhős mese- szövő, az események láncolatát önkényesen alakító fantáziája. Emberi sorsokban rekonstruálódik a történelem. Sokszor a kalandre­gény izgalmával és feszültségével peregnek az események, de a há­ború sohasem törpül kalanddá. A háborús téma nem álruha a ka­landregényen, amely az idegizga­lom felcsigázására épít, itt a fe­szültséget az életért folyó küzde­lem adja, ami tragikus pátosszal vonja be hőseink nem mindig he­roikus küzdelmét a túlélésért, a hazajutásért. Ennél sokkal töb­bet a cselekménynek ez a síkja nem is akar nyújtani. Annál távla- tosabb igény és hatóerő bontako­zik ki az elbeszélő-író visszaemlé­kezéseiből, melyek kaleidoszkóp- szerűen villantják fel a háború előzményeit és eseményeit hő­sünk viszontagságainak tükrében. Az egyedi élet fordulatai azonban nem magánjellegűek, a karpaszo­mányos tizedes sorsában az el­csatolt területek magyarságának megpróbáltatásai tükröződnek, küzdelmeiből a humánum, a sza­badság- és békevágy kollektív igénye bontakozik ki. Történelmi élettapasztalatokat és magatar­tás-alternatívákat közvetít ebben a regényében Rácz Olivér a mai, mégpedig elsősorban a fiatal olva­sókhoz. A háború után felnöveke­dett generációk tagjaihoz, akik számára a háborús félmúlt ese­ményei már nem a végtelen szen­vedések tragikumát sugározzák, hanem sokszor csak fárasztó megemlékezések, ünnepi tiszte­letadások formájában épülnek tu­datukba. Ez a körülmény fokozza a regény társadalmi hasznosságát és felelősségét. Ennek az író is tudatában volt, nyilván ezért alkot­ta meg művét az ifjúság számára rokonszenves eszközökkel. Ezért a könnyed hangvétel, a humor és játékosság, a sugárzó optimiz­mus, a sokszor naiv bölcselkedés. Regénye korhatár nélkül olvasha­tó, az ifjúsági és a felnőttregény mezsgyéjén született, egyformán örömét lelheti benne ifjú és felnőtt, de - meggyőződésünk szerint - elsősorban a fiataloknak szól. Hősének, a kamaszkorú levente­szökevénynek korosztályát látta maga előtt az író alkotás közben, nekik szól üzenete. Számukra vá­lik igazán hasznossá, tudatosító és ismeretgyarapító hatású olvas­mánnyá. Olyasmikről szerezhet­nek tudomást, ami nem olvasható, legalábbis nem így olvasható a történelemkönyvekben. Sokszor humorba burkolva, de mindig ha­lálosan komolyan taglalja a törté­nelmi-nemzetiségi előítéleteket, rossz beidegződéseket, veszi cél­ba a torz ismereteket és történe­lemtudatot, a múlt fájó örökségét: a nemzetiségi torzsalkodást. Re­gényéből egyértelműen kiderül, hogy a sovinizmus jobbára isme­retlen az egyszerű emberek köré­ben, az ellenségeskedés csak a megtévesztés eredménye lehet. A bajbajutottak minden nemzeti­ségi megkülönböztetés nélkül segítettek egymáson, a veszély- helyzet, a közös ellenség a nyelvi akadályokat legyőzve kovácsolta össze az embereket. Hőseinket szlovákiai vándorlásuk folyamán mindenütt megértéssel fogadták, a szlovákok segítsége nélkül nem juthattak volna el céljukhoz. A történelmi rekonstrukció és a fikció mindvégig küzdelmet vív egymással a regényben, de az írónak sikerült a történelmi anyag hitelességét megőrizve olvasmá­nyos, művészi értékeket is felmu­tató művet alkotnia. Tudatosította, hogy az elkötelezett író mindig társadalomnevelö, de ezt a külde­tését csak esztétikai értékrend- szerrel mérhető eszközökkel telje­sítheti hasznosan. Az olvasó (kü­lönösen a fiatal) mindig az esztéti­kumon, a művészet katarktikus hatásán keresztül nevelődik. Em­lékező beleéléssel mesél, kidom­borítja az ábrázolt életanyaghoz fűződő személyes kapcsolatát, ami elbeszélő magatartásának vallomásszerű és lírai jelleget ad, az önéletrajzi élményeket bizal­masan, meghitten regényesíti. Igaz, a vallomásjelleg, az emlékek szeszélyes felfakadása és össze- sűrűsödése magával hozza az áb­rázolt tények szaggatottságát, né­ha elmosódottságát is. A mozaik- szerű cselekményfolyam a film­technikai eszközök (vágások) al­kalmazása révén helyenként ne­hezen áttekinthetővé válik stb. Az mégis biztonsággal megállapítha­tó, hogy olvasóközönségünk - is­mét hangsúlyozzuk: főként az if­jabb generációk - hasznos és él­vezetes olvasmányhoz jutnak Rácz Olivér regényével. (Madách, 1985) SZEBERÉNYIZOLTÁN Mária Medvecká: A Felkelés előestéjén (olaj) Kiharcolni és megőrizni Egy új kubai filmről A kubai filmgyártást a Vadkutyák képviselte az idei moszkvai nemzetközi filmfesztiválon. Rendezője Da­niel Diaz Torres; eddig elsősorban dokumentumfilme­ket készített, s ez az első játékfilmje. Torresnek a vadkutya-vadászatról szóló érdekes dokumentum­filmje adta az ösztönzést Norberto Guentes írónak arra, hogy megírja a film forgatókönyvét, amely társadalmi kérdéseket boncolgat. Az egyik főszerep, egy paraszt-vadász alakítója: Salvador Wood, a nép­szerű színész. A film cselekménye 1960-ban, Escambray tarto­mányban játszódik, amikor is Kubában éles harc folyt az ellenforradalmárokkal. Rendkívül kifejezőek, tar­talmasak a vadászjelenetek, amelyekkel a film kez­dődik-. Pablo Martinez operatőr nagyszerű munkát végzett a vadkutyák után lovon nyargaló parasztok képsorainak megalkotásával. Ez a vadászat: életük szerves része, a szokásos foglalkozásuk, és a forra­dalom most ezen a téren is újat hozott. A film alkotói sok Kis, jellemző hétköznapi részlet révén ábrázolják ezt az „újat“: láthatjuk a földreform alkalmából rende­zett ünnepet, a parasztmilícia megalakítását. A földbirtokosok nem kívánnak osztozni a szövet­kezetekkel, fokozódik a bandák tevékenysége, egy éjszaka fegyverrel teli ládát dobnak le a környéken egy repülőgépről. Végül a film csúcspontja: Nando (Adolfo Uaurado játssza) megtámadja az egyik va­dászt, aki a milícia tagja. A hegyek között vívott végső küzdelemben a milicistának sikerül halálosan megse­besítenie az ellenséget. A film végső képsorai, ame­lyeken egy fehérszőrű vadkutya rohan fölfelé, a he­gyek közé, összhangban vannak a film kezdő képso­raival. De hát a vadkutyák vadászai már a nép ellenségeire vadásznak, azokra, akik igyekeznek fel­tartóztatni a népi forradalmat. A szabadságot ki kell harcolni, és ha ez sikerül, akkor meg kell őrizni, mivel az ember csak így élhet békésen a földjén - ez napjaink legjobb latin-amerikai filmjeinek a mondanivalója. (Szovjetszkaja Kultura) Macbethéknél - Prágában Shakespeare-dráma az Új Színpadon Suttogások, kiáltások, sikolyok. Pánik a királyi udvarban? Vagy csak Macbethék felejtették nyitva hálószobájuk ajtaját? Ki tudja... Egy biztos: még be sem jutottunk az elegánsan hűvös üvegpalota, a prágai Új Színpad nézőterére, még el sem kezdődött az előadás, máris olyan furcsán kémleljük egymást. Különös hangokat hal­lunk. Lázas, szaggatott suttogáso­kat. Aztán felkiált valaki. Élesen, teli torokból. Aztán megint a suso- gások, majd egy hosszúra nyújtott sikoly. Talán egy nő... Kidülledt szemekkel bámuljuk a hangszó­rót: mi jöhet ezek után? Idegesítő zajok, hátborzongató neszek. Va­laki haldoklik. Mintha beszélne... nem, egy szavát sem értem. Még lélegzik, még hörög, de már alig van ere­je. Mire megtalálom a helyemet, már el is csuklik a hangja. Csend. Nyomasztó csend. Elfogy a fény. Éjszaka van... Köd száll a láp felett. Macbeth - há- romfelvonásos ba­lett Shakespeare nyomán. Tizenegy kép a bűnről és a búnhődésről. Egy lélektani dráma, amelyben a klasszi­kus tánc expresszio­nista elemekkel és akrobatikus mozdu­latokkal keveredik. Nem fontos a mű­sorfüzet; nincs jele­net, amely magyará­zatra szorulna. Mint­ha csak Shake- speare-t olvas­nánk... Macbeth és Banquo eltávolod­nak egymástól. Ba­rátságukat a boszor­kányok jóslata fertő­zi meg: király lesz Macbethből. Előbb előléptetik, aztán... A trónteremben va­gyunk. A sok sötét­zöld és lehangoló ólomszürke után bordó és vérvörös színek. Tőrök, kardok és bajonet- tek a falon. Mintha szél süvítene... mintha vihar készülődne, pedig zenét hallunk. Sejtelmes, felkava­ró zenét. Erre lépeget a büszke, trónra vágyó Macbeth is a király előtt. Aztán a szobájában látjuk ót a feleségével. Lady Macbeth... Kevély, erős akaratú, ravasz, szá­mító asszony. Olyan, akinek már a lépteiből, a mozdulataiból is lát­ni, hogy mindenre képes. Hogy semmitől sem riad vissza. Hogy minden kitelik tőle. Lady Macbeth hatalomra vágyik. Nem is annyira a pénzre, mint inkább a hatalomra. A kígyó néz úgy az áldozatára, ahogy ó tapad tekintetével a férje arcára. Nem kér - parancsol! Nem óhajt - követel! öld meg a királyt és király leszel! Macbeth tétová­zik. Aztán tiltakozik. Nem! Nem és nem! De mert gyenge és a szíve mélyén ő is a trónt látja maga előtt - megadja magát. Lady Macbeth felnevet. Győzött. Ujjai, akár a le­gyező nyílnak szét arca előtt. Nem akármilyen ujjak ezek. Ujjak, ame­lyekben egytől-egyig hatalomvágy feszül, s ha kell, gyilkos tőrökké válnak. Ujjak, amelyek szeretni tudnak és ölni tudnának. És Mac­beth érzi-látja ezt. Ördögi terem­tés ez a nő. Megfékezhetetlen. Lerázhatatlan. Akár a kígyó, úgy tekeredik Macbeth testén. Szúrós a tekintete, hamis a mosolya. De a tőrt, a gyilkos tőrt úgy adja férje kezébe, hogy az rezzenéstelen arccal szúrja az alvó királyba. Duncan halott. Csak úgy ömlik a fény a szobába... Meghalt a ki­rály, éljen a király! Macbeth moso­lyog. Elérte célját. A Lady boldog. Férje sikere az ő sikere. Csak Banquo ne lenne! Az egész udvar hallja: Macbeth jogtalanul ül a tró­non. Az egész udvar látja: Banquo kegyetlen gyilkosság áldozata. És megint a király: látomásai vannak, lázálmokkal küzd, gyötrődik. Mint­ha vér folyna körülötte... Mintha sötét árnyakkal küszködne... Át­látszó fólia alatt rohangál, örjöng és tépi magát. Lady Macbeth ujjai szerelemre nyílnak szét, de hiába, a király egyenes úton sodródik a végzete felé. Démoni röhej tölti be e teret; a Lady kócosán, meg- háborodottan sétál le s föl a szo­bájában. Újabb gyilkosságok, újabb rémlátomások. A Lady, a nemrég még mindenre elszánt energikus asszony most rongyda­rabként esik össze előttünk, férje pedig egy párbaj után követi a ha­lálba. Aztán megint azok a sejtel­mes suttogások, megint a siko­lyok. ömlik a füst; szürke, rongyos torzonborz alakok viszik el a halott királyt. Valaki sikong. Valaki dö­römböl. Valaki felkiált. Macbeth-siker Prágában. Húsz percen át tapsol a közönség, ün­nepel a szakma. Minden összejött! Jan Kadlec és Michaela Černá-Novotná, a két főszereplő (Jaroslav Svoboda felvétele) Zene, tánc, jelmez, színpadkép; nagyszerű a rendezés, hatásosak a fények. A koreográfia Daniel Wiesner munkája. Tele ötlettel, te­le fantáziával. Micsoda mozdulat­sorok! Ahogy a Lady a szobájába kíséri Duncant, a bölcs királyt... flörtöl vele, aztán sarkon fordul és magára hagyja ót. Ahogy a tőrt férje kezébe nyomja! Ahogy tébo- lyultan, gyertyával botorkál a sö­tétben! S ahogy Macbeth ráesz­mél, hogy semmit sem ér a hol­nap, ha kegyetlenség az ára! Ahogy sebzett madárként vergő­dik álmában... Wiesner minden szereplőnek, még a karban tánco- lóknak is pontos lélekrajzot adott. A rendező Antonin Moskalyk filmrendező. Még a gyilkossági je­leneteket is érzékkel, művészi precizitással állította színpadra - nincs naturalizmus, nincsenek vérfürdők, minden jelenet csak annyira van kiélezve, amennyire a dráma is megkívánja. Václav Riedlbauch 38 éves ze­neszerző. Alkotása nem hullik szét rövidebb-hosszabb monológokra vagy párbeszédekre, s nem is „le­író“ jellegű. Úgy simul a drámá­hoz, hogy egyszerre kifejező és élvezhető. Nincsenek benne ön­célú, fülsértő nehéz futamok, és mégis: Shakespeare-drámát hal­lunk - zenében. Az attraktív jelmezeket Josef Jelinek, a mocsaras táj, a királyi szobák és a birnami erdő emléke­zetes képét pedig Daniel Dvorák tervezte. S végül a táncosok: kivétel nél­kül mindenki jelesre vizsgázott. Jan Kadlecet és Michaela Cerná- Novotnát (Macbeth és Lady Mac­beth alakítóját) csupán azért eme­lem ki közülük, mert teljesítmé­nyükkel - le merem írni - Európa bármelyik táncszínpadán helyt áll­nának. Prágában tehát összejött egy nagy csapat. Jó lenne, ha minél előbb újra szóhoz, illetve tánchoz juthatnának. SZABÓ G. LÁSZLÓ DJ SZÓ 1985. VIII. 29.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents