Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)
1985-08-22 / 197. szám, csütörtök
A holnapra gondolva MILYEN TÉNYEZŐK ALAKÍTJÁK AZ ISKOLAI NEVELÖMUNKÁT? Az iskolaév megkezdése előtt talán hasznos lehet, ha végiggondoljuk, hogy hosszabb távon milyen feladatok állnak még előttünk. Meddig jutottunk, s mi az, amit el szeretnénk érni az anyanyelvoktatásban, s általában az alapiskolai nevelőmunkában. Ez nem könnyű feladat, mert a pedagógiai jelenségeket kiváltó okok soktényezősek, nem is vagyunk mindig képesek az összes ok feltárására. Közülük nem egy rejtve marad előttünk. Mindnyájan tudjuk, hogy a mi viszonyaink között az iskola munkája: a nevelés, a tanítás és a tanulás nagyon szorosan összefügg országunk és társadalmunk oktatáspolitikai, művelődéspolitikai, család- és ifjúságpolitikai koncepciójával. Az új oktatási programot a halmozódó tudományos és technikai eredmények tették szükségessé. Céljait a csehszlovák oktatási-nevelési rendszer továbbfejnapután nem mondhat - csak az idő. Mert a mostani iskolás gyermekeknek a XXI. század gazdasági-társadalmi konstellációiban kell majd helytállniuk. Vajon meg- teszünk-e mindent felkészítésükért? A fejlett szocialista társadalom hangsúlyt helyez a művelődéshez való jog és az egyenlő művelődési esélyek biztosítására minden állampolgár számára. A szocialista országokban az egységes, mindenkire kiterjedő középiskolai végzettség elérése jelenti a távlati célt, s egyben a legnagyobb gondot. A szándék nemcsak humánus, indokolt is. Az ismeretanyag feltartóztathatatlanul bővül. Az élet szinte naponta szembesíti a termelő embert a tudománnyal. Hogyan válogassuk ki a jövő szempontjából legszükségesebb ismeretanyagot? Ebben a gondban magára hagyható-e az oktatáslesztéséről szóló alapokmány rögzítette. Eszerint a felnövekvő nemzedék tudásbeli, világnézeti, politikai és erkölcsi nevelése színvonalának javítása a legfontosabb feladat. Mielőtt szemügyre vennénk, hogy a konkrét iskolai munkában milyen körülmények között valósulnak meg ezek a célok, tekintsünk vissza a múltba. Ha azt vizsgáljuk, milyen volt az oktatás tartalma az elmúlt századok iskolájában, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy azt a humán, vagyis a társadalomtudományok egyeduralma jellemezte egészen a XX. század elejéig. Századunk elsó évtizedeiben kezdődött a természettudományok iskolai pozícióinak megerősödése. Most, a század utolsó harmadában viszont a technikai és technológiai tudományok robbanásszerű fejlődésének vagyunk a tanúi. Ha igaz a tétel - márpedig a mi társadalmunkban igaz hogy a tananyag mindig visszatükrözi az adott társadalom termelési, kulturális, tudományos, művészeti és technikai fejlettségének színvonalát, iskoláinkban a közeljövőben számolnunk kell a technika és az elektronika oktatásának térhódításával. Ez azt is jelenti, hogy a humán tantárgyak - köztük az anyanyelv oktatásának - nem kis küzdelmet kell folytatnia az óraszámok megtartásáért. Az anyanyelv tanítására fordított óraszámok iskoláinkban elsősorban azért nem csökkenthetők, mert a termelés egyre képzettebb és egyre fejlettebben gondolkodó embereket követel az iskolától. A gondolkodási színvonal fejlettsége pedig egyenes arányban áll az anyanyelvi fejlettség színvonalával. Ha a tantárgyak hierarchiáján belül nem tartanánk meg az anyanyelv oktatásához szükséges óraszámot, ennek - a pszichológiai kutatások mai tényanyagát figyelembe véve - messzemenő kihatásai lennének a jövőben. Az iskolában folyó munka - a nevelés és oktatás - eredményei, sikerei és fogyatékosságai teljes mélységükben csak évtizedek múlva mutatkoznak meg, s vezetnek társadalmi méretű sikerekhez vagy gondokhoz. Az iskolai nevelőmunka fölött helytálló ítéletet sem ma, sem a közvetlen holnap vagy holügy? Ezeket a kérdéseket gyorsan meg kell válaszolni. Igaz ugyan, hogy az oktatás és a nevelés a társadalom fejlődésének csupán egy részterülete, de nagyon fontos részterülete, és nagyon oda kell figyelni, hogy mi történik az iskolákban, mert a gazdasági fejlődést az iskola alapozza meg. Erre klasszikus példa - hogy egy kicsit a világba is kitekintsünk - Japán. A második világháború után a japánok józanul felmérték helyzetüket, és megállapították: Nekünk nincsenek ásványi kincseink, jelentős energiaforrásaink, semmink sincs, csak embereink vannak. A tények megállapítását a tett, az oktatási rendszer átszervezése követte: hozzáláttak az emberfők tömegméretű kiműveléséhez. Abból indultak ki, hogy a gyerekek optimális fejlesztése magas fokú igényeket támaszt a pedagógiai munka minőségével szemben. Első lépésként tehát a pedagógusképzés színvonalát emelték. Ma már az óvónői diplomát is egyetemi végzettséghez kötik, képesítés nélküli óvónőket pedig nem alkalmaznak. Az iskolákban tanító pedagógusokkal szemben is szigorúak a követelmények. Az eredmény nem is maradt el. A kilencosztályos iskola kötelező, de a gyerekeknek csak 8 százaléka elégszik meg az alapfokú képzettséggel, mintegy 92 százalékuk különböző középiskolákban tanul tovább. A középiskolát befejező diákok közül minden harmadik (pontosan 37,4 százalék) megszerzi az egyetemi diplomát. És a gazdasági eredmény? Ma már vitathatatlan, hogy a század elején elmaradott agrárországból napjainkig a világ három vezető ipari hatalmának egyike lett. Nem túlhajtottak tehát nálunk sem a csehszlovák oktatási-neve- lési rendszer továbbfejlesztéséről szóló alapokmány tartalmi célkitűzései, s az ezzel öszefüggő tízéves tankötelezettség. A célok megvalósításának körülményeit, a képzés tartalmát és módszereit azonban következetesen módosítanunk és tökéletesítenünk kell, hogy gyermekeink helytállhassanak. Figyelemmel kell kísérnünk minden gyermek fejlődését, hogy tudjuk, ki szorul segítségre a legegyszerűbb jártasságok elsajátításában is, és kik azok, akik bonyolultabb, a szellemi erőket jobban megmozgató feladatokat igényelnek, hogy képességeik kibontakozhassanak. Ez nem könnyű feladat, de a pedagógusok többségének sikerül. Igaz, a kiscsoportos oktatási formánál, az egyéniségre szabott tananyagnál, az órákon folytatott vitázásnál még nem tartunk, de a differenciált feladatokat tartalmazó tankönyvek, az alkotókészség kibontakoztatása, a nyelvtanítás kommunikációközpontúsága már az alapiskola alsó tagozatán is ezeket a távlati célokat szolgálják. De ezt a célt szolgálja a képességeknek megfelelő pályaorientálás, az iskolák oktatási-neve- lési feltételeinek permanens javítása, a pedagógusfizetések emelése, s azok az intézkedések, amelyek a falusi és a városi óvodák, valamint iskolák közötti különbségek csökkentését segítik elő. Végül, de nem utolsósorban az a határozat, amely nálunk is egyetemi végzettséghez köti az alsó tagozatos tanítói diploma megszerzését. Nagy szükség van rá, mert alsó tagozaton nem lehet a tananyagot „leadni“. Ott csak a komoly pszichológiai ismeretekkel rendelkező pedagógus tudja eredményesen megtanítani gyermekeinket mindarra, amire a továbbtanuláshoz szükségük van. TÖRÖK ZSUZSANNA Népi üvegképek és kisplasztikák A Csallóközi Múzeum tárlata Napjainkban virágkorát éli a népművészeti alkotások iránti érdeklődés, a népi díszítőművészet múlt századokban kialakult formáinak felelevenítése, ápolása és megőrzése. Gyakran találkozunk újabb és újabb, ezzel a témával foglalkozó kiadványokkal; és természetesen népművészeti alkotásokkal, köztük olyanokkal, melyek - mintegy az ősi hagyoamikor is a legfiatalabb nemzedék képviselői, szakítva a régi stílus diktálta kötöttségekkel, keresni kezdték az önmegvalósítás új formáit. Különböző foglalkozású és különböző társadalmi rétegekhez tartozó emberekről van szó, mégis felfedezhető néhány közös vonás, amelyek révén a naiv művészet tárgykörébe sorolhatjuk valamennyiük munkáit. Merítenek Ján Podsklan: Zsindelykészítő (1983) (Andrejkovics Pál felvétele) mányok folytatóiként - a naiv művészet tárgykörébe tartoznak. Alkotóik valamennyien őstehetségek, népművészek. Ezekben a nyári hetekben ha-' sonló tematikájú kiállítást láthatnak az érdeklődők a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeum kiállítótermeiben. A tárlat a szlovák népművészet két érdekes ágát, az üvegfestést és a népi fafaragást mutatja be, illetve ezekből ad ízelítőt az utóbbi négy évtized terméséből készült válogatással. Az eredeti kiállítást, melynek anyagát a század elejétől számítva válogatták, ez év elsó negyedében láthatta a közönség a bratislavai várban. A népi fafaragás és az üvegképek közös bemutatására közös eredetük, tematikájuk és azonos fejlődéstörténetük kínálta a lehetőséget. A hagyományos szlovák népi kultúrában ez a két díszítési mód rendkívül elterjedt volt. A mai naiv művészek az 1945-ben megalakult népi iparművészeti központ (ÚĽUV - Ústredie ľudovej umeleckej výroby) szorgalmazására kezdtek el foglalkozni e két, kiveszőiéiben lévő technikával. Az ötvenes években készült kisplasztikák pontos másolatai vagy variánsai voltak a régebbi népi alkotásoknak. A népi fafaragás területén csak két évtized elmúltával következett be változás, a hagyományos paraszti életből, de gyakran nyúlnak a mai életforma kínálta témákhoz is. A szobrok zöme népi ihletésű, a hagyományos falusi életformát eleveníti meg, jellegzetes mozzanatokat, alakokat - pásztort, baktert, bányászt, favágót, zsindelykészítőt, stb. Gyakran fejeznek ki általános érvényű gondolatokat. Erre példa az anya és gyermeke, a férfi és a nő bensőséges kapcsolatának megmintázása. A vonalak finomsága leginkább Andrej Korkoš munkáin mutatkozik meg. A kiáltáson látható munkák másik, színes csoportját a népi üvegképek alkotják. Az üvegfestészet komoly technikai felkészültséget és jártasságot kíván, talán ennek tulajdonítható, hogy lényegesen kevesebben élneŕ ezzel a kifejezési móddal. A kiállításon a huszonhárom népi fafaragó alkotásai mellett csupán hét, üvegfestéssel foglalkozó naiv művész alkotásait láthatjuk. Ezek közül talán a leghangulatosabbak Valéria Benáčková képei, melyek eredeti témafeldolgozásukkal ragadják magukkal a nézőt. Újabb formák alkalmazása jellemzi Michal Škro- vina és Ján Papco alkotásait. A kiállítás, mely 1985. szeptember 15-ig tekinthető meg, színeivel, mozgalmasságával felejthetetlen élményt nyújt a látogatóknak. DANTER IZABELLA Menj és láss A moszkvai filmfesztivál aranydíjas alkotásáról beszél a rendező, Elem Klimov A háború alatt a fasiszták Belorussziában 628 falut pusztítottak el. Hatiny ezek közül csupán egy, de a nép tragédiájának, a hitleri népirtás borzalmának jelképe. Belorusszia valamennyi felperzselt falvából földet hoztak ide, és itt szakadatlanul szólnak a harangok, a mi lelkiismeretünkhöz. Szeretnénk, ha filmünk hangja belecsengene a hatinyi harangok szavába, s így a film élő emlékezetünkké válna. A forgatókönyv alapja: Alesz Adamovics belorusz író műve, a Hatinyi regény. De igen erős hatással, volt rá Adamovics, Bril és Kolesznyik dokumentumkötete is - ebben a szerzők azoknak a visszaemlékezéseit gyűjtötték egybe, akik túlélték azoknak a falvaknak a tragédiáját, amelyeket, Hatinyhoz hasonlóan, a fasiszták szintén elpusztítottak. Jómagam Sztálingrádban születtem, a háború kitörésekor nyolcéves voltam. A nagy csata idején apám a város védőinek sorai között volt. És aligha szükséges elmondanom, réges-régi vágyam volt, hogy elkészítsem ezt a filmet: úgy éreztem, kötelességem az, hogy elkészítsem a saját filmemet a háborúról, az emberek szerepéről a háborúban, az ember leikéről - arról, miként tudja megőrizni önmagában az emberiességet az embertelen viszonyok között. Fiatal hősünk egyetlen nyár három hónapja alatt a legnagyobb kínokat éli át, szinte öregen kerül ki belőlük, szemének csillogása azonban a régi, emberi... Ennek a szerepnek a megformálása sajátos munkamódszert igényelt: az egész filmet időrendi sorrendben készítettük, mert A. Kravcsenkónak, a főszerepet alakító moszkvai iskolásnak, egymás után, sorra kellett átélnie mindazt, ami történt, és ami a film témája. Erre a szerepre olyan fiút kerestünk, akinek különleges lelki alkata és tehetsége van. Hiszen ő testesíti meg a népet, ő érzékelteti a nép lelki tartalékait, a népnek azt a képességét, hogy ilyen borzalmak közepette sem tör meg lelkileg, szellemileg. Az emberiségnek nem szabad elielejtenie mindezt. Nyugaton vannak olyanok, akik a legszívesebben elfelejtenék a történelem véres fejezeteit. A mi célunk az volt, hogy filmünk bizonyos kockáit a fasizmussal szemben táplált gyűlölettel itassuk át, nemcsak azért, mert a nagy honvédő háború a mi számunkra szent, hanem mert figyelmeztetni is akartunk erre: lám, ilyen a fasizmus. Menj és láss, hogy a feledés füve ne lephesse el az emberi lelkiismeretet, hogy mindez ne történhessen meg újra. És mélységesen jelképes az, hogy filmünk befejezése éppen a nagy győzelem 40. évfordulójával esett egybe, azzal a nagy ünneppel, amikor különösen mélységes szomorúsággal és élesen emlékezünk vissza a háborúra, arra a borzalmas árra, amelyet a győzelemért fizettünk. A film stílusmegoldásairól is beszélnem kell. Mi nem a stilizálás útján haladtunk. Manapság divat az, hogy a háborús filmekben mintegy „kiemelik“ a háborús jeleneteket: például a fe- kete-fehér filmkockákkal, vagy barna árnyalatokkal. Én úgy vélem, ez a könnyebb megoldás. Hiszen az élet mindenkor színes volt! Mi - éppen ellenkezőleg - a lehető legtermészetesebb szinhatásokra törekedtünk, és ehhez fénykép- és filmdokumentumokat is igénybe vettünk: célunk az volt, hogy dokumentumsze- rűen ábrázoljuk az igazságot a filmvásznon. V. Petrov díszlettervezőnek és A. Rogyionov operatőrnek éppen az volt a feladata, hogy a nézőket is teljesen bevonja a valóság légkörébe. Úgy vélem, sikeresen megoldottuk ezt a feladatot. A film másik főhősét, Glását Olga Mironova, a leningrádi képzőművészeti szakközépiskola tanulója alakítja. Hozzá kell tennem, hogy filmünkben igen sok szerepet - közöttük igen nehezeket is - egyszerű belorusz parasztemberek játszanak. Életemből több évet áldoztam ennek a filmnek. Természetesen izgatottan várom, hogyan vélekedik majd róla a közönség. (Szovjetszkaja Kultura) DJ SZÓ 1985. VIII. 22. Gyökeres György felvétele
