Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-11 / 161. szám, csütörtök
Jó úton Színjátszócsoportok a X. Duna Menti Tavaszon Azt hiszem, az idei versenyről szóló beszámolóm kurtább lesz a tavalyinál és a még korábbiaknál, amikor is a gyermekszinházi mozgalmunk különböző bizonytalanságaiból, nem éppen örvendetes helyzetéből adódóan a teljesítményen kívül részletesebben kellett mondani azokat a - néző számára ugyan mellékes, de a pedagógus-rendező részéről joggal fölpanaszolt áldatlan - körülményeket, amelyek között egy-egy előadás megszületett. Sürgetnünk kellett továbbá olyan korszerű gyermekszinházi szemlélet kialakulását, illetve elterjedését, amely a színpadot megszabadítja a naturalista játékstílus rossz hagyományaitól, a gyermeket „szöveghű“ rendezői utasításokkal leme- revitó felfogástól, és nagyobb teret enged az alkotó fantáziának, a gyermek kreatív hajlamainak, egyfajta természetesebb, szabadabb és fölszabadultabb, szellemében és formájában testhezállóbb játéknak. Még előbb, a hetvenes években, bátorítani is kellett: próbálkozzanak meg a rendezők saját összeállítások készítésével, bekapcsolva már itt a gyerekeket a munkába. Ennek eredményeképpen is voltak aztán éveken át kedves színfoltjai a Duna Menti Tavasznak a külön műfajként kezelt szerkesztett, azaz ritmusjátékok, amelyek azonban jellegüknél és céljuknál fogva inkább amolyan előkészítő „tanfolyamok“ az igazi gyermekszinházi tevékenységre. Kijártuk ezt az iskolát is. Nem a legszerencsésebb szóval, szín- házszerűbbek már azoknak a csoportoknak a produkciói is, melyek nevükben még őrzik a tájainkon mindenekelőtt a szerkesztett műsorra utaló kisszínpad kifejezést. A közös - és időközben némely előadásban példamutatóan realizált - törekvések végül is meghozták az eredményt, legalábbis a szemléletet, a rendezői alapállást és elképzeléseket tekintve. A színpadon már nem puszta eszköz a szereplő gyerek, hanem cél. Hogy az elsajátított és elfogadott ismeretekre épülő szándékot nem mindig sikerült azonnal magas színvonalon viszontlátni az előadásokban, az, mondanám, természetes. Sok gyermekbetegséget kellett leküzdeni az elmúlt tíz évben. Iskolai színjátszásunk talán most jutott el arra a pontra, ahol a forrás folyamatában már a tisztulási szakasz kezdődik. Az egésznek kezd íze, zamata, színe, formája lenni, noha még, képletesen szólva seprő is keveredik benne, sót, itt-ott több a kelleténél, amiben, a fentebb mondottak ellenére, még mindig közrejátszanak régi, megoldatlan problémák és egyéb okok. Elgondolkoztató például, hogy a mostani szemlén egy csoporton kivül valamennyi szerepelt már a Duna Menti Tavaszon, mi több, egy részük évek óta résztvevője. Hol van a többi iskola? És hogy állnak másutt az új gyermekszínházi szemlélettel, milyenek lehetnek azok az előadások, amelyek nem jutnak el a központi szemlére. Vajon milyen képet mutathat az egész? Tavaly nyolc színjátszócsoport szerepelt a fesztiválon, az idén tizenkettő, három az első, vagyis az alsó tagozatos iskolások kategóriájában, kilenc a másodikban, a felső tagozatosokéban. A mezőny, együttvéve, hasonlóan kiegyensúlyozott volt mint a tavalyi és a nyolcvanhármas, amikor szintén tizenkét csoport szerepelt. A különbség, az idei javára, a vállalkozások igényességében mutatkozott mindenekelőtt, a hátrányára viszont az, hogy közülük csak kettőt sikerült tisztán és végig élvezetesen megjeleníteni a színpadon, amit különösen azért sajnáltunk, mert a csoportok nemcsak a vállalkozásban, hanem számos eredeti színpadi megoldásban is megcsillantották a remek előadás lehetőségét. így a vágsellyei (Šaľa) Csiribiri, a füleki (Fiľakovo), Pipitér, a nemrégiben alakult érsekújvári (Nové Zámky) Fülemüle, továbbá a marcelházi (Marcelová), Prücsök, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Gyermekszinpad, s somorjai (šamorin) Napsugár. Teljesítményük, helyesebben a „rendezői“, játék- szervezői munka gyengéi egy-egy csoportra vagy általában jellemzően ismét főként a szereplők vezetésében, a tempóban, az invencióhiányban, a különböző figurák megformálásában, a partneri viszonyok alakításában és a beszédben mutatkoztak meg. Ezzel együtt az említett együttesek műsorai - kivéve természetesen az újváriakét, akik kezdőként produkáltak biztatót - jobbak voltak, mint előző előadásaik, vagy legalábbis elérték azok szintjét. Ha ez utóbbi megállapítást vonatkoztathatnánk a következő négy együttesre, nyugodt lelkiismerettel sorolnám őket is ide. A zonci (Tureň) Játszani jó, a štúrovói Hahota, a királyhelmeci (Kráľ. Chlmec) Tö- zike és a szepsi (Moldava nad Bodvou) Bódvácska ezúttal elmaradt eddigi teljesítményeitől, amelyek több esetben mércét jelentettek az elmúlt években. Hangsúlyozom, önmagukhoz képest nyújtottak enyhébb teljesítményt. Persze tudom, hogy - leszámítva itt a kimondottan rendezői melléfogásokat és azokat a kedvezőtlen lélektani hatásokat, amelyek idei szálláshelyükön, a Gabčikovo-Nagy- maros-i Vízlépcsőrendszer munkásszállóiban és környékükön érhették a gyerekeket - nem mindig alakulnak úgy a dolgok egy-egy színháztermelő kisközösség körül, ahogy az az e téren hangoztatott művelődéspolitikai elveink szerint egyrészt ugyanezeknek az együtteseknek a hallható pillanatai íratják le velem, másrészt az idei fesztivál két kiemelkedő előadása, az első kategóriában a štrúrovói Csángálóé, a másodikban a dunaszerdahelyi Kis Fókuszé. Mert érthető volt, mert az utolsó pontig átgondolt és kidolgozott volt, mert árnyalt kifejezőeszközökkel gondosan voltak előkészítve a konfliktusok és nem volt elsietve, „elintézve“ a feloldásuk, mert olyan játék volt, amelyben maguk a gyerekszereplók is jól érezték magukat - nem véletlen, hogy ezt a két előadást élvezte legjobban a gyermekközönség és értékelte legmagasabbra a gyermekzsűri. A Csángáló előadásának szürke és fehér egerek a szereplői, akik külön-külön olyan büszkék a saját színükre, hogy köztük békéről szó nem lehet, még kevésbé arról, hogy fehér egér lépjen frigyre szürke egérrel, illetve fordítva. Végül mégiscsak erősebbnek bizonyul a szerelem a viszályt szitó különbségeknél, a két család akaratánál és büszkeségénél, annál is inkább, mivel van közös dolog, ami összeköti őket: minden egér szereti a sajtot. A Kis Fókusz műsorában szereplők mai gyerekek, akiket - jobb híján - a lakótelepeken, elhagyott perifériákon, garázsok környékén látunk, csoportokba verődve. Kicsik és kamaszok, fiúkról álmodozó lányok együtt. Vajon miről beszélnek, és hogyan? Ebből a világból elevenedik meg egy darab a Kis Fókusz színpadán. Az előadás érdekessége, egyben követendő példa, hogy a „rendező“, pontosabb kifejezéssel, a játék- szervező irányító közreműködésével maguk a gyerekek írták a szöveget, három vers kivételével. Ahogy vezetőjük elmondta, még két műsorra való anyagot „beszéltek ki“. Mondanivalójuk léJelenet a Csángáló Minden egér szereti a sajtot című mesejátékából (Gyökeres György felvételé) is kívánatos lenne. Egyébként a látványt, a diszletezést és a jelmezt tekintve leggazdagabb előadás a Hahotáé volt; számos, népi gyermekjáték-motívumokra épülő tiszta színpadi megoldással ajándékoztak meg a zonci csöppségek, humoros mozzanatokkal a ki- rályhelmeciek. A Bódvácska volt az egyetlen, amely, visszatérve indulásának éveibe, szerkesztett műsort készített Gál Sándor Héterdő cimű versére. Ezeknek az előadásoknak a margójára azonban feltétlenül szóvá kell tenni egy olyan fogyatékosságot, mely negatívan befolyásolta az egyes műsorok befogadását, megértését: nem lehetett hallani a gyerekeket, hangjuk egyszerűen bent maradt a színpadtérben. Gyakran nem tudtuk, mi történik egyik-másik jelenetben, mi miért van, következésképpen élvezhetetlenné vált az előadás. Hogy ebben nemcsak a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Ház színpadának kedvezőtlen akusztikai feltételei játszottak közre, hanem a mindenkori színpad által megkövetelt fegyelmezett, érthető beszédnek a hiánya is, azt nyege, hogy igenis van közünk egymáshoz, kicsiknek és nagyoknak, mindnyájunknak. Ezt a fontos és időszerű gondolatot egyébiránt valamennyi együttes demonstrálta - már eleve a jelenlétével, cselekvő jelenlétével. Azzal, hogy dolgoznak. Tisztelet ezért valamennyi iskolának, ahol a különféle versenyek és szakkörök tevékenységével egyenrangúnak tekintik a színjátszást, az esz- tétikai-erkölcsi nevelésnek ezt a csodálatos formáját. És tisztelet minden pedagógusnak, csoportvezetőnek, rendezőnek, akik- vállalva ország-világ elótt az esetleges elmarasztaló véleményeket is - mernek erre a komoly felkészültséget és érzékenységet igénylő pályára lépni, kezdeményezni, akik évek óta élnek együtt a gyerekekkel alkotó közösségben. Ez a legkevesebb, amit- egyébiránt szokásunktól eltérően - mondhatunk róluk, munkájukról a tizedik, azaz a jubileumi találkozó alkalmából. BODNÁR GYULA Megszeretni, megtanulni - gyermekkorban A MUNKÁRA NEVELÉS FONTOSSÁGA A tanév az Almágyi (Gemerský Jablonec) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában is véget ért, a gyerekek többnyire táborozással, szórakozással, pihenéssel töltik nem kevés szabadidejüket, emellett persze a nyári dologidőben segítenek is szüleiknek. De vajon hasznossá tudják-e magukat tenni a 12-13 éves gyerekek, s ha igen, mennyire? Erre a kérdésre kerestem a választ a bizonyitványosz- tás előtti napokban.- A munkára nevelés éppúgy része tantervűnknek, mint az elméleti tantárgyak - mondotta Molnár István, az iskola igazgatója - s mi ennek megfelelően nagy figyelmet fordítunk oktatására. Sajnos, szakképesített pedagógusunk e tárgyra nincs, ez azonban nem jelenti, hogy hiányozna hozzáértésük és elhivatottságuk. Pedagógusaink között kiváló értői vannak a mezőgazdasági termelésnek éppúgy, mint a műhelymunkának, a szabás-varrásnak vagy főzésnek. Mindezt eredményeink is tanúsítják. Vegyük például a legtöbb tanulót foglalkoztató mezőgazdasági termelést. A járási nemzeti bizottság oktatási osztálya minden évben tematikus versenyt hirdet a gyakorlati munka egy-egy ágazatában. Tavaly a zöldségtermesztés versenyét jelentős fölénnyel nyertük meg, miután több mint 15 ezer korona értékű paprikát, paradicsomot és egyéb zöldségfélét termesztettünk. A termést ugyan nem tettük pénzzé, de a konyha dolgozóinak segítségével frissen hasznosítottuk vagy tartósítottuk. így aztán a téli vagy a kora tavaszi hónapokban is változatos étrendjük volt növendékeinknek. A munka kis tangazdaságunkban kora tavasztól késő őszig tart. A palántákat saját üvegházunkban neveljük, s a kiültetéstől a begyűjtésig minden munkafolyamatot a tanulók végeznek. Persze nem csupán zöldségtermesztéssel foglalkozunk, hiszen az iskolaépülethez közel öt hektárnyi földterület tartozik. Legnagyobb részben zöldövezetet, parkot alakítottunk ki, van azonban többszáz gyümölcsfából álló kertünk is. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy ezek gondozása milyen sok munkával jár. Szerencsére a kaszálásba és a takarmánybegyűjtésbe besegítenek a szülők is, s még ennél is nagyobb támogatásban részesít a helyi földműves-szövetkezet. Legutóbb például egy kis kerti traktort vásárolt nekünk, s műtrágyával és egyéb eszközökkel is bőven ellát bennünket. Nyilván ők is úgy vélik, nem kidobott pénz részükről az effajta segítség, hanem kamatozó és megtérülő befektetés, hiszen iskolánk tanulóinak többsége valamilyen mező- gazdasági szakmát választ, s tanulmányaik befejeztével sokan a szövetkezetbe mennek dolgozni. Az itteni gazdaság vezetői számára sem közömbös tehát, hogy a fiatalok hogyan viszonyulnak a munkához. A földművelés és kertészkedés mellett persze szigorú tanterv szerint történik a munkára nevelés. Ádámné Bolcsó Zita például a nyolcadikos lányokkal foglalkozott az elmúlt iskolai évben.- Általános tapasztalataink szerint a lányok örülnek a foglalkozásoknak, s az órákra alaposabban készülnek, mint más tantárgyakra. A lányok speciális képzése keretében az elmúlt hónapokban a szabás-varrás alapjaival ismerkedtek meg a tanulók. A téli hónapokban az öltésfajtákkal, a hímzés alapjaival foglalkoztunk, ezenkívül gyakoroltuk a legszükségesebb varrásműveleteket, a stoppolást, a gombvarrást stb. Tavasszal szabásmintákat készítettünk, s ennek különösen nagy sikere volt, ugyanis olcsóbb anyagokból a lányok maguk készítettek nyári blúzokat és szoknyákat. A horgolás és a kötés is szerepelt programunkban, s néhány dekoratív kézimunkát és hasznos ruhadarabot is készítettünk. Elmondhatom, hogy sok a kézimunkázó tehetség, ami biztosítéka a dédanyáink által ránkhagyott gazdag népművészeti örökség ápolásának és folytatásának. A legügyesebbek közül hirtelenjében Varga Valéria, Csonka Renáta, Pelle Judit, Pádár Beáta neve jut eszembe, de a többiek is szorgalmasak. Tóth József, az alapiskola egyik legtapasztaltabb pedagógusa heti két órában a hetedikesekkel foglalkozott.- A műhelymunka keretében a fiúk többek között a fűrészelés és a gyalulás alapjait sajátították el, persze úgy, hogy e tevékenységet összekapcsoltuk valamilyen apró használati tárgy készítésével. Néhány tanítási óránk „ráment“ a lakkozás, a festés, lemezvágás és a cínézés fortélyainak megismerésére is. Ezeken a foglalkozásokon is igyekeztünk hasznos dolgokat készíteni.- A munkára nevelést a többi osztályban is színvonalasnak tartom - mondotta befejezésül az iskola igazgatója. - S ez különösen azért fontos, mert véleményünk szerint a gyerekekkel ilyen téren nem sokat foglalkoznak a szülők. S ezt meg is értem, hiszen általában csak az estéket töltik együtt, akkor pedig a pihenést és a szórakozást részesítik előnyben. Jóleső érzés volt hallani - s tapasztalni -, hogy az almágyi alapiskolában mindezt idejében felismerték. HACSI ATTILA A régi házi muzsikálás hangulatában Két hangversenyről A bratislavai Kulturális Nyár, amelyet június 26-án nyitottak meg, bő választékot kínál zenei rendezvényekből. A közkedvelt hagyományos gitár- és orgonanapokon, valamint az esti kamarakoncerteken kivül nagy közönségsikernek örvendenek a fővárosi művelődés ház és a Városi Képtár közös szervezésében bemutatásra kerülő vasárnapi matinék is. A június utolsó két vasárnapján elhangzott koncertek dramaturgiailag és az interpretáció szempontjából is figyelemre méltóak voltak. Kovács Tibor brácsa- és cimbalom- művész (aki egyébiránt a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának tagja és a közismert Musica Aeterna kamaraegyüttesben zenél) a 23-i koncerten mint kitűnő cimbalomjátékos mutatkozott be. A. Barriosnak a műsorban elhangzott eredetileg gitárra irt, Katedrális cimű darabjában nagyszerűen érvényesültek a hangszer hangzási és technikai lehetőségei. Kovács szép dallamformálása, technikai tudása szinte csodálatba ejtette a hallgatóságot. A két barokk mester, J. H. Hasse és G. Ph. Telemann triószonátáiban a játékos bizonyította, hogy hangszere a kamarazenélésben is teljesjogú „partner“ lehet. A két darabban Milan Brunner fuvola- és Alois Menšik gitárjátékához a cimbalom szinpompás hangja egyenértékűen társult. A matiné legkiemelkedőbb eseménye Sztravinszkij műve a 11 hangszerre (vonósokra, fúvósokra, ütősökre) komponált Ragtime előadása volt. A 20. század óriása 1915-ben hallotta a nagytehetségű magyar cimbalomművész, Rácz Aladár játékát; hatására nemcsak cimbalmot vásárolt, de több művében is alkalmazta. A Ragtimeban, amely 1918-ban keletkezett, a cimbalomnak szinte szólisztikus szerepe van. A ritmikailag bonyolult, dzsessz elemekkel átszőtt groteszk hatású mű Kovács Tibor és társai előadásában nagy élményt jelentett. A mű kitűnő tolmácsolásához hozzájárult a karmester, Oliver Dohnányi remek koncepciója és fiatalos lendülete. Június utolsó vasárnapján a Canti- cum Pragense prágai kamaraegyüttes lépett fel. Tagjai a prágai konzervatórium tanárai. A vonós és énekes kvartettből álló együttes művészeti vezetője Vitézslav Pochman, tenorista. Műsorukban a cseh barokk és klasszikus mesterek művei hangzottak el, mintegy párhuzamot vonva a kor legnagyobjai, Bach és Mozart között. Jan Dismas Zelenka, Josef Mysliveček és František X. Brixi müveinek előadása újra bizonyítékát adta, hogy a periférián alkotott művészek hagyatéka milyen nagy mértékben járult hozzá egy-egy stílus kialakulásához. A szinte ismeretlen, sokszor kéziratban megtalált műveknek a prágai együttes által való tolmácsolása az egykori házi kamarazenélés hangulatát idézte föl, szép művészi élményekkel gazdagítva a hallgatóságot. HORVÁTH KATALIN ÚJ szú 6 1985. VII. 11.
