Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-29 / 176. szám, hétfő

LEMEZ A tegnap dalai Igazi nosztalgia-lemez az az új Opus-album, amely a közelmúlt­ban Yesterday's Song (Tegnapi dal) cimmel látott napvilágot. Nosztalgia-lemez nem csupán azért, mert a cimadó dal, Diamond világszerte ismert sikerszáma már cimében a múltat, a tegnapot idé­zi, hanem azért is, mert a lemezen hallható 13 szám a swing korsza­kától napjainkig eltelt időszak szá­mos ismert hazai és világslágerét idézi fel. A nosztalgia-hullámnak a zenében is naponta tapasztalha­tó sikere van, és nemcsak az idő­sebbek körében. A fiatal nemze­dék érdeklődését elsősorban az kelti fel, hogy ezek a többnyire igen dallamos, a szentimentaliz- must és a romantika elemeit sem nélkülöző számok a kemény rock és a break korszakában valami egészen újat, szokatlant, érdeke­set és szépet jelentenek a szá­mukra. A változatosság varázsá­val hatnak, egyben érzékeltetik, hogy az előző évtizedek könnyű­zenei produkciói ugyancsak tartal­maznak figyelemre méltó értéke­ket. Ezek közül a számok közül nem egy napjaink leghíresebb tánczenekarainak állandó reperto­ár-darabja, és az örökzöld dalla­mok rangos listájára is felirat­koztak. Hazánk egyik legjelesebb, szin­te mindentudó tánczenekara Gus­tav Brom érdemes művész együt­tese. A Brom-zenekar repertoárja rendkívül gazdag, hazai és külföldi sikerszámok, filmzene, operett­melódiák, nosztalgia-dallamok és klasszikus értelemben vett tánc­zene alkotják azt. Nem véletlen tehát, hogy csupán a legutóbbi egy-két évben az Opus-vállalat féltucatnyi lemezt készített a kitű­nő zenekarral. Az új lemez drama­turgiája dicséretre méltón teret biztosit mind a hazai, mind a kül­földi szerzők dallamainak. A hazai szerzők közül Bázlik, Krištofovič, Siváček, Stassel és Lieskovský szerepelnek a lemezen egy-egy számmal. A világszámok közül megtaláljuk Buck szentimentális hangulatú Only You cimű dalát, Smith és McCarthy Still I Am Sad cimű szerzeményét, Bugatti és Musker Modern G/r/című slágerét és természetesen a már említett Diamond-dalt. Az ötletes hangsze­relésnek köszönhető, "hogy - amint azt a Brom-zenekarnál már megszoktuk - a fúvósok és a vonósok ugyanolyan jól érvé­nyesülnek az egyes számok be­mutatásában, mint az ütőhang­szerek és az elektronikus hang­szerek. Ezt a nagyszerű zenekari hangzást kitűnően egészíti ki Hni- lička színvonalas vokálegyütte- se SÁGI TÓTH TIBOR Bál az Operában Harmadik albumával jelentke­zett a magyar popzene élvonalába tartozó zenekar, a KFT. És nem is akármilyennel. A lemezre került felvételek egyéni hangról és kiváló zeneszerzői kvalitásokról tanús­kodnak. Már maga az album címe is - Bál az Operában - valami szokatlanul eredetit ígér. A lemezt végighallgatva, nem is csalódunk. Minden dal kitűnő kompozíció, ügyes dallamvezetéssel, a mai kí­vánalmaknak megfelelő hangzás­sal, szellemes (Afrika), ironikus, parodisztikus (Rózsák Valériá­nak), elgondolkodtató szövegek­kel (Piros és hófehér), amelyek napjaink emberének érzésvilágát igyekeznek kifejezni. Az album legszínvonalasabb darabja az A oldal nyitószáma és egyben a cimadó dal, a már emlí­tett Bál az Operában, amelyben az együttes minden erénye egyesül. A legnagyobb slágernek viszont az Afrika cimű számuk bizonyul, amely, bár kommersz jegyeket vi­sel magán, mindent elsöprő, szel­lemes, közhelyeket mellőző szö­vegével érdemel elismerést. A lemez elkészítésében meg­határozó szerepet játszott Laár András (ének, gitár), és Bornai Tibor (bilentyűsök, ének), akik ze­neszerzői készségükkel, színpadi mozgásukkal a magyar könnyűze­ne egyéniségeivé nőtték ki magu­kat. Végezetül még annyit, kár, hogy a lemez nem adhatja vissza a zenekar egy-egy koncertjének a hangulatát, amikor a színházi elemekkel „fűszerezett“ műsoruk páratlan élményt nyújt még a ze­nei ínyenceknek is. D. KOVÁCS JÓZSEF Felelősség, erkölcs, bizalom Viselkedéskultúra az amatőr művészeti mozgalomban P árt- és állami szerveink cél­kitűzései közé tartozik az amatőr művészeti tevékenység fejlesztése - mozgalmi szinten. Ennek köszönhetően számos fel­nőtt és gyermekegyüttes működik a magyarlakta vidékeken is; évről évre több százan kapcsolódnak be a vers- és prózamondók verse­nyébe. Az amatőr művészeti tevékeny­ség nem öncélú aktivitás. Legfon­tosabb feladatai közé tartozik a nevelés, az izlésformálás. To­vábbi lényege az együttesen belül véqzett nevelőmunkában, önmű­velésben rejlik. Itt nemcsak a sze­replők szakmai képzésére gondo­lok, hanem a pedagógiai és lélek­tani szempontokat tudatosan kö­vető erkölcsi mozzanatokra is. Ami egy-egy csoport vezetőjét, rendezőjét illeti, szükséges, hogy előtérbe kerüljön az önnevelés, mint folyamatos tevékenység, aminek aztán tükröződnie kell, kellene az amatőr művészeti moz­galomban részt vevők viselkedés- kultúrájában is. Kellene, írom, több évtizedes tapasztalataim alapján. Ugyanis alig vettem részt olyan fesztiválon, ahol ne találkoz­tam volna különböző viselkedési kisiklásokkal. Volt például együt­tes, amelynek ifjú tagjai „^“-kiál­tásokkal illették az értékelő bizott­ság elnökét; másutt a rendező azzal tiltakozott a zsűri döntése ellen, hogy nem vette át az okle­velet és a díjat, merthogy csoport­ja nem első lett. Tudok olyan eset­ről is, amikor a „sértett“ fél telefo­non keresztül háborgatta lakásán a zsűri tagját. Az is előfordult, hogy az együttesvezető tüntetőleg elhagyta a helyiséget, amíg pro­dukciójukat értékelték. Egy másik csalódott rendező imigyen szólt oda a zsűrielnöknek, a dij átvéte­lekor: „Köszönöm a maffiának, jó munkát végzett!“ Nem idézem tovább a példákat, szeretnék inkább néhány olyan elvről szólni, amelyet nemcsak is­mernie, hanem megtartania is ille­ne mindenkinek, aki ilyen vagy olyan szerepkörben fejt ki amatőr művészeti munkát. Nyugodt lélek­kel kísérlem meg ezt, annál is inkább, mivel az elmúlt évtizedek­ben nyertem én is országos első helyet, volt részem felejthetetlen sikerekben nemzetközi találkozó­kon, volt részem elismerésben. De én is megkaptam a magamét, nem is egyszer, hibáim nyomán rajtam is csattant a zsűri ostora. Hadd következzen tehát néhány olyan etikai fogalom és definíció, ame­lyet „az asztal mindkét oldalán ülőknek“, azaz a szereplőknek és értékelőknek illenék szem előtt tartaniuk, a művészi alkotómunka tisztaságának, az alkotók és bírá­lók mind zavartalanabb és jobb munkájának az érdekében. E lőször a társadalmi aktivitás­ról. Ez tulajdonképpen az ember cselekvő viszonya a társa­dalomhoz. Egy adott társadalmi réteg normáinak, elveinek és esz­ményeinek hordozója és kifejező­je. Hogy mennyire hasznos, azt mindenekelőtt tartalmából, céljai­ból, eredményeiből állapíthatjuk meg. A társadalmi aktivitás termé­szetes kísérője az áldozatkész­ség, amikor az ember a saját érdekeit aláveti egy közös célnak. Ezt kitünően példázza az amatőr művészeti mozgalom, hiszen hu­zamosabb ideig és rendszeresen megköveteli az alkotótól, hogy az átlagosnál többet vállaljon, felál­dozva szabadidejét, erejét, olykor még pénzét is. Mindenütt, ahol ennek a ténynek tudatában van­nak kulturális szerveink, megkü­lönböztetett tisztelet és erkölcsi elismerés kíséri eme társadalmi aktivitás képviselőinek munkáját, és ennek megfelelően alakulnak az alkotóközösségek működési feltételei is. A „valamit valamiért“ elv alapján ilyen esetben jogos a minőséget szorgalmazó elvárás, mely teremtésének a feltétele vi­szont a szakmai ábécé tökéletes elsajátítása. A szakmai etika valójában egy­fajta magatartáskódex, amely az emberek szakmai tevékenységé­ből adódó kapcsolatok erkölcsi jel­legét biztosítja. Bár az etikai köve­telmények általános érvényűek, bizonyos területeken mégis létez­nek sajátos követelmények a ma­gatartással kapcsolatban. Foko­zott erkölcsi felelősségre, köte­lességtudatra mindenekelőtt az orvosi, jogi, pedagógiai, a tudomá­nyos, az újságírói, valamint a mű­vészeti tevékenység területén van szükség, vagyis ahol több kell a formális sémáknál. Ezeken a te­rületeken a szakmai feladatok si­keres teljesítése megköveteli, hogy az illető képzettsége mélysé­ges erkölcsi felelősségtudattal, kötelességének önzetlen teljesíté­sével párosuljon. A művészet és erkölcs a társa­dalmi tudatnak és az ember szel- lemi-gyakorlati tevékenységének két, egymással szorosan össze­függő és kölcsönhatásban álló for­mája. Alapjuk az ethosz és esztéti­kum dialektikus egysége. A művé­szet (így a színművészet is) annál Kocogás konok derűlátással Évek óta hetenként többször is végigutazom egy jó ötkilométeres útszakaszon. Ott kezdődik, ahol véget érnek a városi utca magas­ba kapaszkodó házsorai s egyben a kényelmetlen velejárók: a bá- gyasztó fülledtség, a zaj, a legkü­lönfélébb kipárolgások bűze is. Kellemes légmozgásban, a fák és bokrok sorfalai között nekirugasz­kodik az út a sik tájnak, beékelődik a búzaföldek, kukoricatáblák közé. Szinte csábítja, hívogatja az em­bert. Valahányszor végighaladok ezen az úton, lehet az a nap bármelyik időszakában, csaknem mindig találkozom fiatal futókkal, idősebb kocogókkal, akik itt edzik izmaikat, itt szellőztetik tüdejüket. Olykor-olykor megcsodálom a test­edzés eme szívós híveit, az egész­séges életmód bajnokait, akik ta­vaszi záporban, fülledt nyárban vagy hideg őszi szélben megfeszí­tik akaratukat és izmaikat, legyő­zik a fáradtságot. Már korábban is megfigyeltem, hogy az útmenti akácfák egyikén- másikán száraz ág éktelenkedik. És egyre több. Először sárgul az ág lombja, aztán elszárad és lepe­reg Lassan-lassan sorra pusztu­lásnak indultak a termetes akác­fák. Az idei tavaszon a szokatlanul kemény fagyok miatt még több aggodalommal kémleltem, vajon kihajtanak-e az útmenti fák. Nos, a kép nem kedvező: ahány száraz gallyat fedeztem föl rajtuk vagy hat-nyolc évvel ezelőtt, azaz ,,itt- ott“ most már csak annyi ágacs­kán mutatkozik életjel. Feketén, gyászosan tapad szénrajzuk a fé­nyes égboltra. De vajon miért van ez igy? Az akácfa - azóta, hogy a kas­télyparkokból, ahova mézes illatá­ért és gyönyörű menyasszonyos virágfátyoláért egzotikus díszfa­ként telepítették egykor, minden­felé elterjedt - nagyon is ,,sikeres“ pályát futott be: nagyra becsült és keresett haszonfa lett. Jól megvan a laza, homokos talajban is, sót megköti azt; szívós építőanyag­nak és szerszámfának bizonyult, első lett a szőlőkarókat „szolgálta­tó“ fák versenyében s a legkere­settebb mézfajta kútfője. Pályafu­tása során teljesen meghonoso­dott vidékünkön, megtanulta túrni a csontig ható fagyokat és a tűző napfényt, a tikkasztó szárazságot; faluképeink, tájaink szerves tarto­zékává vált, bekerült a népi gyó­gyászat gazdag kincsestárába, népköltészetünkbe, dalainkba, iro­dalmunkba. Annyira otthon érzi itt magát, hogy nem is szívesen tűr meg más fát, cserjét közelében. Dehát akkor mi történt ezekkel az útmenti akácokkal? Ahogy körülnézek, megakad a szemem a nem messzi gyárte­lep kéményein, amelyek higgadt méltósággal ontják a füstöt, az ártalmas vegyi anyagokat. Néme­lyikük tetején lángnyelv táncol, nem díszként, hanem azért, hogy ellobbanjon az ártalmas anyag egy része - de ez nem oldja meg a kérdést. Nos, nyilván ebben ke­reshető az akácfák pusztulásának az oka: sok mindenhez hozzá­szoktak ezen a vidéken, ám a kén­hidrogént meg a többi ártalmas szennyező anyagot nem tudják megszokni, nem tudnak alkalmaz­kodni hozzá. Szent-Györgyi Albert profesz- szor egy ízben az ipari eredetű környezetártalommal kapcsolat­ban úgy vélekedett, hogy az em­beri szervezet képes lesz a jövő­ben is fokozatosan alkalmazkodni hozzá... Hát nem csodálatos lény az ember? Az útmenti szilaj akácfák sorra elpusztulnak a vegyi szeny- nyezés következtében, az útszé- lén viszont töretlen derűlátással vágtáznak a fiatalok, kocognak az idősebbek; edzik izmaikat, szel­lőztetik tüdejüket. PETRIK JÓZSEF sikeresebben töltheti be nevelői szerepét, minél sokrétűbben, mé­lyebben és magasabb művészi szinten ábrázolja a társadalmi élet jelenségeit, a valóságot. Végered­ményben ezt tükrözi a gyakorlat általános követelménye, melyben, mint kritérium, igen előkelő helyet kapott az eszmei mondanivaló ér­téke és tolmácsolásának módja. A cél az emberi cselekvés előre feltételezett, tervezett eredménye. Mivel az emberi tevékenységnek célszerű a jellege, ez egyben fel­tételezi a rendelkezésre álló vagy mozgósítható legalkalmasabb esz­közök kiválasztását, de a meg­valósítás módját is. Az elért ered­mény lehet jobb az elképzeltnél, de rosszabb is. Éppen ezért kell egyértelműen elítélni azt az eleve téves szándékot, amelynek egyet­len célja: győzelem a versenyen. Ilyen esetben valószínűbb a vere­ség, és a csalódás íze nagyon keserű. A felelősség, mint etikai kategó­ria, az egyént (rendezőt, szerep­lőt, zsűritagot) aszerint jellemzi, hogy miképpen teljesíti egyrészt a társadalom vele szemben tá­masztott igényeit, másrészt az ön­maga által felállított erkölcsi köve­telményeket. Bosszantó, hogy az amatőr művészek (főként a rende­zők) között mindig akad néhány, aki nem képes befogadni a kor szükségletei által megkívánt újat, legyen szó akár a mondanivalóról, akár a megoldás hogyanjáról. A választott darabot, mindeneke­lőtt azonban a színpadi megvaló­sítást a régi szokásokhoz, illetve az idejétmúlt hagyományokhoz való ragaszkodás jellemzi. A ma­radi rendező tudatában téves előí­téletek vertek gyökeret. Ilyen pél­dául, mikor olcsó eszközökkel akar elérni közönségsikert. A felelősségtudó alkotó tevé­kenységének természetes kísérője a szakmai továbbképzés. Ennek legegyszerűbb formája az önművelés. Értelme akkor van igazán, ha az nem individualista, öncélú „öntökéletesítés“, hanem a társadalom (szervezet, mozga­lom) szolgálatára irányul. Szükséges, hogy az értékelő bizottság tagjainak munkáját az eszmei és szakmai felkészültség­gel együtt a becsületesség jelle­mezze. Az igazságot szolgáló be­csületes szándék azonban gyak­ran ütközik a bírált egyének elkép­zeléseivel, érzelmeivel, amikor sajnos a becsvágy gyakran hiú­sággal is párosul, jogtalan elsőbb­séget kívánva. A két „pólus“ - bí­ráló és bíráltak - közös nevezője a bizalom, pontosabban a kölcsö­nös bizalom. Az utóbbiak eseté­ben ennek alapja az a meggyőző­dés, hogy a bírálók igazságosan, becsületesen ítéltek. A viselkedéskultúra a minden­napi emberi magatartás azon for­máinak összessége, amelyekben az erkölcsi és esztétikát normák kifejeződnek. Tágabb értelemben a viselkedéskultúra fogalmába tar­tozik az etikett, az emberi érintke­zésre és a nyilvános helyeken va­ló viselkedésre vonatkozó szabá­lyok, a magánélet kultúrája, a be­szédkultúra, a munkakultúra stb. A _ amatőr művészeti tevé- r\Z- kenység fejlődésének alapvető feltétele a tapasztalat, amely tulajdonképpen nem más, mint a sokéves próbálkozások, megoldások, sikerek és kudarcok összességéből levont tanulság. Ehhez kellene kihasználni aztán azokat a lehetőségeket, amelye­ket a különböző szintű sereg­szemlék kínálnak. Itt nyílik alkalom arra, hogy saját elképzelésein­ket, nézeteinket összehasonlítsuk a nálunknál feltehetően tapasztal­tabb szakemberek véleményével, ez által is gazdagodva. Akinek az alkotói tevékenységét ilyen visel­kedésmód, ilyen szándék jellemzi, az hamar rátalál a helyes útra. Nem mellékes, hogy egyenrangú vitapartnerré is fejlődik. És ez az, amit amatőr művészeti mozgal­munkban minél előbb el kellene érnünk. SZÓKE ISTVÁN ÚJ SXtS 4 1985. VII. 29. Könözsi István felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents