Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-23 / 171. szám, kedd

Vers- és prózamondók a X. Duna Menti Tavaszon Bár kevesebb a csoda Kategóriánként tiz-tíz, össze­sen harminc gyerek szerepelt a versmondók versenyének dön­tőjében; a harmincból huszonhá­rom lány, hét fiú (!). A színvonal nem volt magasabb és nem volt alacsonyabb, mint a sokévi átlag, talán a szívgyönyörködtetö csodá­ból volt kevesebb, melyet gyermek tud teremteni verssel (is). Ez mindenekelőtt az első és a második kategóriára vonatkozik, ahol a szereplők többsége mintha nem lett volna ott igazán a vers­ben, és fordítva, a vers a szereplő­ben. Tükrözte ezt arc, egy pontra függesztett tekintet. Szöveg és előadó találkozásából - már- nem tudott élmény születni. Ez­zel a közbeékelt már-ral részben kapcsolódom ahhoz, ami a lenti írásban a formaidőzítés körül fo­galmazódik meg, nem alaptalanul. Többéves tapasztalat, hogy a gye­rekek korábban, főként a járási versenyeken művelik a csodát- friss még a vers, a „szerepelek“ élménye, a láz, az izgalom, ame­lyek együttvéve jótékonyan hatnak a bátor és alaposan felkészített- felkészült „előadókra". Hogy az országos döntő már nem képes feldobni őket, újra izzásba hozni az annyiszor mondott verset, már- már gépiessé váló előadást, hogy kevesebb a szín, a játék - aminek egyébként oka lehet pillanatnyi lel­kiállapot, bizonyos előzmények negatív hatásai vagy a felkészí­tésnek (éppen ekkor kiütköző) hiá­nyosságai -, nos, emiatt helytelen lenne bánkódnunk. Bár elgondol­koztató a jelenség, végül is eléri célját a több hónapon át tartó, többfordulós verseny, amelynek a résztvevői, köztük a legjobbak- ha nem is pont a központi szem­lén - példát adtak tudásból, tehet­ségből, bátorságból, miközben önmaguk is gyarapodtak. És ez a lényeg. Maradva még az első és a má­sodik kategóriánál, jó, koruknak megfelelő verseket mondtak a gyerekek, ebből a szempontból változatos is volt a kép, annak ellenére, hogy ezúttal - és ebben, azt hiszem, fölösleges valamiféle tendenciát keresnünk, inkább a véletlen hozta így - a versek zömének középpontjában egy- egy történet állt, elenyészően ke­vés volt az olyan, amelyben a nyelv játékai és a humor domi­nált. Nem mellékes pozitívumként jegyzem meg, hogy, kettő kivéte­lével, a versek terjedelme is meg­felelt a kívánalmaknak, elődásuk időtartama belül volt az öt percen. Csak játék, játék, több játék, több élet kellett volna a pódiumra, legalább olyan, mint az előző for­dulókon, vagy olyan, amilyet a mindennapok „gyermekszínpa­dán“, az utcán, udvaron, termé­szeti környezetben, tanítási órák szüneteiben láthatunk. A harmadik kategória szereplői nagyobbak, érettebbek - komo­lyabbak. Nehezebb is a dolguk, illetve a felkészítőiké, mindjárt a szövegválasztáskor. Mese már, enyhén szólva, „nem illik“ hozzá­juk, az'pedig korántsem biztos, hogy a felnőtteknek való szöveget minden részletében megértik, ugyanis ebben a korban általában- és magától értetődően - hiá­nyoznak még a mélyebb társadal­mi tapasztalatok, ismeretlenek a tágabb történelmi-művelődés­történeti összefüggések. Hogy mégis lehet jót, kornak, egyéni­ségnek megfelelő darabot válasz­tani a magyar és a világlíra kin­csesházából, azt most több, a har­madik kategóriában ritkábban ta­pasztalható kiváló előadás is bizo­nyította. Bizonyítva egyben, hogy végső soron a versmondó szemé­lyiségétől, adottságaitól és felké­szültségétől függ minden; a har­madik kategóriások számára vala­miféle kötelező receptet nem lehet- nem is szabad - adni, még tanácsot is csak nagy körültekin­téssel. Láttuk, hallottuk, hogy en­nek a korosztálynak a képviselője is képes újat hozni, élményt nyúj­tani például a klasszikus Babits Húsvét elótt cimü művével vagy egy mai költő, Mikola Anikó Variá­ciók egy Garam menti mítosz té­májára című versével. Hajlamos az okoskodó elme, hogy eltaná­csolja ezektől és az ezekhez ha­sonló alkotásoktól a serdülőt, mondván, az egyik túlságosan is­mert, méghozzá neves előadómű­vészek révén, a másik túlságosan összetett, „úgysem értenéd meg, a közönség meg duplán nem“. Annak úgyszintén örültünk, hogy ezúttal egyszerre két montázs is szerepelt a versenyen, az egyik népköltészetből készült, a másik József Attila-versekből. Lehetett volna itt színvonala­sabb több teljesítmény, ha a vers­mondó el tudja hitetni, természe­tes, hiteles kifejezőeszközökkel, hogy „belső ügye“ a szöveg. A drámai póz, a „beállásból“, arc­ból, tekintetből áradó pátosz, áhí­tat - amelyekkel gyakran találkoz­ni felnőtt előadóművészeknél (ta­lán tőlük lesik el a gyerekek?) - a csináltság benyomását keltet­ték, hamis érzelmek ködébe von­va a legfénylőbb gondolatot is. Ezt az alapvető hibát, (majdnem) min­den bajok forrását az előadómű­vészetben, különösen a gyerme­kek esetében, csak egy módon lehet elkerülni; ha minden kény­szert mellőzve, olyan szöveget vá­laszt a versmondó, amellyel már eleve a találkozás, az ismerkedés élményt jelent. És élményt az elő­adása. Ilyen szöveghez természe­tesen csak előzetes megbeszélé­sek, elemzések és értelmezések után juthatunk. A helyes nyelvhasználatot, tisz­ta beszédet tekintve, egészében elégedettek lehetünk a teljesítmé­nyekkel, kevésbé anyanyelvűnk színeinek, ízeinek az érzékelteté­sével, aminek az okai szintén az említett hiányosságokra vezethe­tők vissza. Más, kisebb-nagyobb hibákról nem szólok, az ismétlést kerülendő, ajánlom olvasóm fi­gyelmébe a prózamondók verse­nyéről szóló jegyzet példáit és né­mely kitételét, amelyek egyrészt a közös műfaji egyezések okán szólnak ide is, másrészt és főként a versmondók idei versenyén ta­pasztaltak miatt, egyaránt gondol­va a jókra és kevésbé jókra. Gon­dolkozzunk el fölöttük, hogy a jö­vőre érkező gyerekekkel még job­ban dolgozhassunk, vagyis hogy még jobban végezhessük felada­tunkat, amely - változatlan. BODNÁR GYULA Erények és gondok Igen sok tanulsággal szolgált az I., II., III. kategóriás prózamondók idei országos versenye. Megkísér­lem ezekből közre adni a legfonto­sabb tapasztalatokat. A szövegválasztás körüli prob­lémák alig mérséklődtek. Még mindig nagyon csekély az önkife­jezésre való törekvés. Valame­lyest növekedett a szereplők (és pedagógusaik) (szöveg)felfedezó kedve. Dicséretes a III. kategóriá­sok szociális és társadalmi érzé­kenysége, s még inkább örvende­tes, hogy mindezt korosztályuknak megfelelő szövegekkel tolmácsol­ták. Némely választásnál tekintet­be vették a szereplő hangszinét, hangerejét is, emellett azonban olyan esetekkel is találkoztunk, amikor szinte figyelmen kívül hagyták a prózamondó egyénisé­gét, illetve elódói sajátosságait. A csehszlovákiai magyar szerzők művei megfelelő arányban kaptak helyet a seregszemlén. Nyelvkultúránk sajnos egyre romlik. Pedig az országos ver­senyre a legjobb előadók, a leg­szebben beszélők kerülnek... Újra előtűntek már-már eltűnt hibák (pl. az ,,Ij“ kapcsolatban bekövetkező hasonulás figyelmen kívül hagyá­sa, vagy az „az“ névelő „z“-jének a következő szó elejéhez kapcso­lása stb.) Sajnos friss (kb. 2-3 éve észlelt) fogyatékosságok is akad­nak bőven. Ezek közül a legkirí­vóbb a ,,t,r“ kapcsolat helytelen érzékeltetése szavak határán (pl. „mint régen“ helyett ezt halljuk az előadótól: min trégen - tehát a „t“ - helytelenül) és feleslegesen nagy nyomatékkai ( - átkerült a következő szó elejére). Igen sok előadónál szinte a teljes zűrzavar figyelhető meg a hasonulás és az összeolvadás terén, sót, egyikük- másikuk csak a hangzó-összeol­vadást ismeri. A „beletörődött sor­sába“ szövegtöredéket kirívó pél­daként említem meg e tekintetben Itt a nyelvi restség (a hangzókép­zés pongyolaságának) egyik szél­sőséges esetével állunk szemben. Az előadó így ejtette a szókapcso­latot: „beletöródöccsorsába“, te­hát ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint kiejtett volna minden hangzót, felesleges összeolvadást „produkált“. Az újabb hibák (pon­gyolaságok) közé sorolhatjuk a hangzóképzés helye szerinti - indokolatlan - hasonulást (így lesz a ,,hogy“-ból „hod“ s az ,,így“-ból „id“ stb.). Sajnos, a töb­bi - bántó - típushibát még jelsza- vasan sincs módom e helyen fel­sorolni... Az előadás dramaturgiája még mindig nagyon elhanyagolt ténye­ző. Valószínűleg a pontatlan szö­vegelemzés eredményezi, hogy az előadó - ahelyett, hogy kifejte­né - majdnem figyelmen kivül hagyja az alapszituációt. Ez a ve­szély elsősorban akkor fenyeget, ha hosszabb lélegzetű műből vá­lasztunk részletet. A prózamondók igen gyakran adósak maradnak a megjelenítés érzékletessége te­kintetében (például egy magyar­óra hangulatának hullámzása, résztvevőinek sajátos megjelení­tése, feszültségének csúcsosodá- sa stb. sikkad el ezáltal). A novel- laszerűen kerekített szövegeknek csattanója van. Sajnos, ez a leg­több esetben nem csattan, hanem elsikkad. Miért? Nem volt megfe­lelő az előadás felépítése. (Szólni kellene még a kommentáló szöve­gek előadásának tempóritmusá­ról, a hatáskeltó szünetek helyes alkalmazásáról és egyáltalán a hatásfok-dramaturgiáról - de ezekre már nincs helyünk.) A korszerűségre való törekvés még mindig nem kellő mértékű. A pódium - s ennek bizony nem szentelünk kellő figyelmet - csábít a pózolásra. Az előadó valószínű­leg „színpadias“ akar lenni, s ettől természetellenessé válik a beszé­de. Igaz gyakran elvész - vagy jellegtelenné válik - az előadás folyamán a szövegben egyébként tetten érhető paródia, irónia, gro­teszk. Eddig csupán részeredmé­nyeket hozott a szövegek ún. epi­kus előadása (amikor a megjelení­tés helyébe a bíráló-kommentáló előadásmód lép). Kevesen vá­lasztanak olyan szöveget, amely­nek révén kitárulkozhatnának a gyermekiélek „rejtelmei“, bár egyik-másik „őstehetség“ úgy ad­ta elő a „mondanivólját“ - olyan természetességgel -, mintha min­den szó abban a pillanatban szü­letett volna meg az ajkán, illetve a tudatában... Formaidőzítés. Talán a sportro­vatba kívánná ezt a szót a kedves olvasó - pedig az élet minden területén szükség van rá. A ver­senyszerű szövegmondásnál is- természetesen. A prózamondók- megítélésem szerint - a járási, illetve a kerületi versenyen nyúj­tották csúcsformájukat. A Duna Menti Tavaszon már formahanyat­lás volt tapasztalható. E tekintet­ben kimondottan sajnálom az ér­sekújváriak (Nové Zámky) II. és III. kategóriás versenyzőit. Egyikük mélyen formája alatti teljesítményt nyújtott... Általánosabban szólva: nehéz a formaidőzítés, ha az előa­dó az országos versenyig sem jut el a felkészülés végére (mint azt néhány bratislavai versenyző bi­zonyította), ha a központi verseny­re való felkészülés egybe esik a zeneiskolai vizsgával, az év végi kirándulással vagy egyéb „akciók­kal“ (nem tudom, e tekintetben megfelelő-e a Duna Menti Tavasz időpontja) - viszont nem csak idő­zíteni, hanem egy éven át tartósí­tani tudja a formáját az a verseny­ző, akinek több szöveg van a re­pertoárjában és alkalma van a gyakoribb fellépésekre.,. KMECZKÓ MIHÁLY- UJ FILMEK ­Az áldozat (magyar) ígéretes próbálkozás ez a ma­gyar krimi, Dobray Györgyöt évvel ezelőtt készült munkája ugyanis olyan bűnügyi film, amelyben a de­tektív nem a gyilkos személye után kutat, hanem az ismeretlen tettes következő áldozatának kilé­tét kívánja felderíteni. Az alkotás tehát a kriminológia egy újonnan fejlődő ága, a viktimológia (áldo­zattan) ihlette, amely azt vizsgálja, mit tesznek a bűntettek áldozatai azért, hogy áldozatok legyenek. Pontosabban, milyen magatartás- módok segítik elő vagy éppenség­gel provokálják, hogy a bűnözők éppen azokat válasszák ki tettük céltáblájául, akiket kiválasztanak. Ez az újszerűség kétségkívül Az áldozat javára szól, akárcsak részleteinek eredeti szemléletű megoldása, értelmes meseszövé­se, egyéni színészi alakításai (Kállai Ferenc, Reviczky Gábor, Sáfár Anikó), a film képi világa. S hogy Az áldozat ennek ellenére mégsem lett sikeres krimi, az a forgatókönyv némely követke­zetlenségével és hiteltelenségével magyarázható, de legfőképpen a véletlenek sorával. A véletlen pedig a bűnügyi történetek legfőbb réme. Hősünk, a magányos nyo­mozó a filmben ugyanis nem nyo­moz, hanem megérez. S öt év negyven kéjgyilkossága után akarja a gyilkost úgy megtalálni, hogy előbb leendő áldozatát kutat­ja föl a kétmilliós Budapest hölgy­tagjai között. Abban reményked­ve, hogy az idejében felismert ál­dozatjelölt elvezeti a gyilkoshoz, akit tetten érve nemcsak bűnössé­gét tudja rábizonyítani, hanem azt a viktimológiai meggyőződését is igazolja, hogy a gyilkosságok ál­dozatai már életükben felismer­hetők. Nehezen képzelhető el, hogy egy világvárosban egy detektív pusztán ilyen visszakövetkeztető módszerrel, a viktimológiai felis­merés alapján pontosan azt a nőt találja meg, akire a gyilkos majd ezután valóban szemet vet. Ehhez több kell. Valódi detektívmunka, hosszadalmas, aprólékos, kitartó nyomozás, csapatmunka. S mert a gyilkos is ismert (a film közepén azzá válik), az áldozat is (az ő személyéről sem lehet kétsé­günk), mi marad a krimiből? Egy tétel illusztrálása, melyről tudjuk, hogy a viktimológia tényleges tu­dományához nem sok köze van. Reviczky Gábor, a magyar film egyik főszereplője Harry és fia (amerikai) Az újszentimentalizmus hullá­mait lovagolta meg ezzel a filmmel Paul Newman; s tette ezt elegán­san, szakmai tudással, kommersz eszközökkel. Korunk egyik leg­markánsabb színészegyéniségé­nek a maga írta, rendezte munká­ja az amerikai filmművészetnek annak a vonulatához tartozik, amelynek legjobb termékei nyíltan vállalt érzelmességük mellett va­lódi értékeket is képviselnek. Ilyen volt a nálunk is bemutatott Kramer kontra Kramer és az Átlagembe­rek. Csakhogy míg ezek az alkotá­sok a széthulló családokról, a ma­gányos, gyermeküket egyedül ne­velő férjek világáról kulturáltan, él- ményszerűen szóltak, s nem nél­külözték a figurák elmélyült lélek- rajzát sem, addik a Harry és fia című filmről ez utóbbi nem mond­ható el. Középkorú, özvegy építőipari munkást, darukezelőt alakít Paul Newman ebben a műben. Harry egy napon megromlott egészségi állapota miatt majdnem balesetet okoz, ezért elbocsátják. Munka nélkül kétségbeesik, húszéves fia, akit egyedül nevel, mindent meg­tesz, hogy segítsen neki. A sem­mittevés, a szürke napok egyhan­gúsága azonban lassan aláássa kapcsolatukat; ráadásul Harry elé­gedetlen fiával: elutasítja Howard könnyed életstílusát, lezser maga­tartását, állhatatlanságát. Harry, aki éveken, évtizedeken át kemé­nyen, kitartóan dolgozott, nem jó szemmel nézi fia könnyelműségét, igy egyre kevésbé értenek szót, s a köztük levő sza­kadék hovatovább áthidalhatatlanabb lesz. Maga a történet nem érdektelen (a film szomorú érde­kessége, hogy Paul Newman fia hét év­vel ezelőtt kábító­szer-élvezet miatt meghalt), s New­man, a szinész-ren- dezó a tragédiába torkolló műben nem szorítkozik csak az apa-fiú kapcsolat ábrázolására, ha­nem az életvitelüket, magatartásukat be- folyásoló-meghatá- rozó elemeket is ér­zékelteti. Színészi­rendezői kvalitásai vitathatatlanok, munkája mégis csak átlagos alko­tásnak minősíthető, olyan filmnek, amelyben a szentimentális és me- lodramatikus mozzanatok egyre jobban elterebélyesednek, s csök­kentik a film életszerűségét. Paul Newman, aki több mint másfél évtizeddel ezelőtt Rachel, Rachel című filmjével rendezőként is si­kerrel mutatkozott be, majd A gammasugarak hatása a száz­szorszépekre című alkotásával a kétkedőket is meggyőzte rende­zői képességeiről, ezúttal, mi ta­gadás, nagyon is konvencionális, szürke filmmel jelentkezett.-ym­ÚJ SZÚ 4 1985. VII. 23. Paul Newman, az amerikai film színész-ren­dezője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents