Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-19 / 168. szám, péntek

Színes képek balatoni szélben Jegyzetek a XV. Veszprémi Tévétalálkozóról Jelenet a Bódvácska idén bemutatott műsorából (Gyökeres György felvétele) Bódva-parti játékok Egy kelet-szlovákiai gyermekszínpadról A Szepsi (Moldava nad Bod- vou) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában már hagyománya van az amatőr művészeti tevé­kenységnek. Több éven át műkö­dött itt a Pacsirta gyermekkórus, melyet dr. Görcsös Mihályné ve­zetett, s jelenleg is fáradhatatlanul dolgozik - Nagy Jánosné Sarlós Ildikó irányításával - az ország­szerte ismert Fehér Liliomszál gyermektánccsoport, mely szá­mos alkalommal szerepelt a gom­baszögi (Gombasek) országos kulturális ünnepségeken, s már a zselizi (Želiezovce) népművé­szeti fesztivál nagydiját is el­nyerte. Az iskolának még egy lelkes kis amatőr csoportja is van, az pedig a Bódvácska gyermekszinpad, melyet Tóth Sándor magyar-né­met szakos tanító vezet.-1978-ban a kassai (Košice) Fábry Zoltán Napokon az ismert Kaláka együttes is fellépett, s a Tamkó Sirató Károly Tenge- reckyjéból összeállított műsor olyannyira megtetszett a gyereke­inknek, hogy ők maguk kérték: alapítsunk mi is irodalmat előadó együttest, (gy hoztuk létre 1979 őszén az akkori hatodikosainkból iskolánk kisszínpadát - emlékezik vissza Tóth Sándor. - Csak ter­mészetes volt, hogy mi is Tamkó Sirató Károly verseivel kezdjük, ha már annyira rajongtak értük a gye­rekeink. így lett első műsorunk címe Tengerecki haza száll, mely- lyel már működésünk első évében részt vettünk a Duna Menti Tava­szon.- Ahol második díjat kapott az együttes.- A díj jókor jött, igencsak fellel­kesítette és aktivizálta nemcsak az együttesben működő gyereke­ket, hanem a többieket is és nagy versengés indult meg köztük a kisszínpadban, az énekkarban, meg a tánccsoportban való tagsá­gért. A lelkesedés, a munka örö­me csodákra képes, megsokszo­rozza az ember energiáját... Ezért rendkívül fontos, hogy a pedagó­gusok megtalálják a módját, ho­gyan lehet ráhangolni a tanulókat ez esztétikai érzéket fejlesztő, lel­ket építő tevékenységre. Ha - legalább nagy vonalakban - fel akarjuk vázolni e lelkes kis csoport eddigi „történetét“, né­hány tényt ide kell írnunk róla. Az 1980/81-es tanévben jelentős lé­pést tesz előre az együttes. A Tü­csök és a hangyák című új műsor La Fontaine meséire szerkesztett játék volt, melynek „dramaturgiai“ elkészítéséhez maguk a gyerekek is számos ötletet adtak; az iskolá­nak olyan volt tanulói is visszajár­tak a csoportba, akik már közép-, vagy főiskolásokként tevékeny­kedtek amatőr égyüttesekben, pl. a kassai (Košice) Szép Szóban és másutt. E műsorral a szepsiek megnyerték a kerületi versenyt és az országos döntőbe jutottak. A legsikeresebb azért talán mégis a 81/82-es tanév volt, ekkor a színpad - melyben az akkori nyolcadikosok dolgoztak -, Arany János Szondi kót apródját vitte színre, s 2. r-elyezést ért el vele a gyermek amatőr együttesek or­szágos versenyén, a Duna Menti Tavaszon. A „szondis“ nyolcadikosok ter­mészetesen elmentek, azután az útkeresés, a kísérletezés időszaka következett... Sok minden válto­zott az együttes körül, ám egy nem: hogy - amikor egy szereplő- gárda „kiöregszik“ és feljebb lép a középiskolába, vagy dolgozni megy - a vezetője mindig újjá­szervezi, amiben az iskola igazga­tósága éppúgy, mint a többi peda­gógus-kolléga minden támogatást megad neki. (E tekintetben külö­nösen a már nyugdíjas Görcsös Mihályné és Nagyné-Sarlós Ildikó segítségét kell kiemelnünk.) Talán hangsúlyoznom sem szükséges, hogy így kellene ennek lenni min­den iskolában... A szepsi alapiskolások kisszín- pada szinte minden szeptember­ben újjáépül, felfrissül, tehetséges „gyerekanyaggal“, hogy meg tud­jon birkózni az újabb és újabb feladatokkal, melyeket (az új mű­sorok készítésénél) Tóth Sándor mindig a gyerekek korára-alkatára szab. Ez idáig háromszor szerve­ződött újjá alapjaitól a tettre kész együttes, mely az idén szintén ott volt a Duna Menti Tavaszon, s te­vékenysége akkor is megérdemli figyelmünket, ha ez a év számukra inkább csak a tapasztalatszerzés és az új formák tanulmányozásá­nak az ideje volt. Az együttesben általában 20-25-en működnek. Minden év­ben; ez idáig mintegy 80-85 tanu­ló volt a tagja, s közöttük sokan tovább dolgoznak „középfokon“. Tóth Sándornak már az új mű­sorhoz is megvan az elképzelése:- Legújabb műsorunk anyagát a népmesekincsból merítjük. A jö­vő tanévben egy - Mátyás királyról szóló - mesejátékot szeretnénk színpadra állítani az új hatodik osztályosokat. KÖVESDI JÁNOS Aki erre a találkozóra érkezik, jó időben is reménykedik. Hogyne reménykedne, hiszen a szállás­helytől, az almádi Auróra szállótól, mindössze pár lépés a Balaton, melynek élvezésére a fesztivál szervezői mindenkor biztosítanak is néhány szabad órát a verseny­programon, ősbemutatókon, ke­reskedelmi vetítéseken szereplő műsorok napi több órás követésé­ben azért csak el-elfáradó vala­mennyi hazai és külhoni résztve­vőnek. Teszik ezt bizonyára abból az elgondolásból is, hogy a „szak­mán belüliek“ számára vízpart is iehet megfelelő színhelye hasznos eszmecseréknek, vitáknak, ta­nácskozásoknak, kapcsolatterem­téseknek, röviden találkozásoknak, amelyek, mint a neve is utal rá, a Veszprémi Tévétalálkozó szer­ves, és lépten-nyomon tapasztal­ható kísérői. Nos, a jó időben ezúttal hiába reménykedtünk, a sűrűn vonuló felhők, szélrohamok még a Bala­tonnak a partjára se nagyon en­gedtek, nemhogy a vizébe. Akkor derült ki az ég, adott meleget a nap, amikor a találkozó befeje­zésének másnapján hazafelé kel­lett indulnunk. Ha esendő emberi mivoltunkban olykor bosszankod­tunk is az időjárás miatt, csak ideig-óráig. Végül is nem ezen volt a hangsúly, hanem az esemény- sorozaton, amely, az említett talál­kozásokat, spontán baráti össze­jöveteleket is beleértve, éppen elég élményt kínált, úgyszólván végig aktiv jelenlétre sarkallva. Mindenekelőtt a versenyprogram zsűrijének tagjait, akiknek Fekete Sándor író elnökletével 11 drámai műből és 8 operafilmból - melye­ket a fesztivállal egyidőben (újra) láthattak a Magyar Televízió nézői is - kellett kiválasztaniuk a fő és más äijakra érdemes alkotásokat. A drámai kategóriában a Nők isko­lája című tévéjáték nyerte el a fő dijat, rendezője Fehér György; az operafilmek kategóriájában Rossi­ni Alkalom szüli a tolvajt című kisoperájának filmváltozata kapta ugyanezt a kitüntetést, rendezője Békés András. Egyébként a ver­senyprogram ezúttal is szinte csak a zsűri „ügye“ volt a találkozón, ami érthetőnek tetszik, minthogy olyan alkotásokról van szó, ame­lyek már szerepeltek a képernyőn, és annak idején a kritika is értékel­te őket. A közel húsz külföldi tévé- társaság músorvásárlóinak külön kereskedelmi vetítéseket tartottak. A korábbi találkozókhoz hason­lóan, a többi résztvevőnek, a ma­gyar televíziós művészet neves személyiségeinek, rendezőknek, Az a mesebeli Igazság Egy gyermek pálinkásüveggel jött a színpadra, és sírni szerettem volna. Mindent értettem, a rende­ző érvelését is hallani véltem: ,,A felnőttek világa, az élmények, a ta­pasztalás, a bírálat.“ Mégis. A te­hetetlenség, a tanácstalanság lett úrrá rajtam. A látvány után közvet­lenül arra gondoltam, hogy most felnőtteknek, vagy gyerekeknek játszanak ezek a nebulók, majd tétován körülnéztem. A nézőtéri gyerekeket látva azonban nem nyugodtam meg, hanem egyre nyugtalanabb lettem. A színpadon közben bukdá­csolt, csuklott, négykézlábra állt, óbégatott a kisfiú. Igazi felnőtt­ként. Már mellette láttam síró ap­ját, aki fiát átkarolva húzza-vonja, miközben kétségbeesetten kö­nyörög:- Fiam, édes fiam! Gyere haza és ne bánts! Brrr! Ezt csak én képzeltem a színpadra. A kisfiú közben na­gyot kortyolt a feltehetőleg (leg­alább is mertem remélni!) vízzel töltött borókapálinkás üvegből. Nem számított a mese, a király, a juhász, nem volt érdekes az igazság győzelme. Mindenki fi­gyelmét lekötötte a sok felnőtt szavai szerint ,,ennivalóan játszó“ kisfiú. A mélyen megrendítő dolgok, a lelki egyensúlyomból kimozdító történések felháborítanak: Fáj, ha az utcán egy gyermeket agyba- főbe ver az anyja, csupán, mert mind a ketten fáradtak. Megborza­dok az esti levegőzésem során olykor elém táruló látványtól. Ami­kor részeg szülőket kísérnek haza gyermekeik. Nem tartanának be­zárásra érett őrültnek, ha este tíz­kor üvöltenék a szélvédett erké­lyen? Mit szóltak volna a gyerme­kek, ha egy mackó termetű bácsi üvölteni kezd a nézőtéren? A pálinkásüvegból meg egyre fogyott a víz. A király lökdöste a juhászt, rárivallt az udvarmester­re, verte a lányát, és talán belé is rúgott az Igazságba, amely győ­zelmi esélyeit veszni látva, kioldal- gott a sötétben. Volt más is. Keresték a boldog­ság kék madarát. Elhitették min­denkivel, hogy minden egér szere­ti a sajtot, azaz az ember bőre színétől függetlenül szereti, ha van kenyere. Megtanították, mi­lyen az egér. Játszották azt, ho­gyan játszanak. Elhitették, hogy az igazmondó juhász a szerelmé­ért sem hazudik. Az a mesebeli Igazság pedig akkor már bizonyára újra ott állt valahol az ajtósarokban, egyetlen hívó szóra vagy mozdulatra várva. Remélem, soha nem kell már elol- dalognia. DUSZA ISTVÁN dramaturgoknak, oparatőröknek, színművészeknek, íróknak, továb­bá az újságíróknak és kritikusok­nak mindenekelőtt az ősbemuta­tók és a Magyar Televízió kereté­ben működő Fiatal Művészek Stú­diójának alkotásai felé fordult az érdeklődése. Ezeket a premiere­ket részben a tévétalálkozó köz­ponti helyszínén, a Dimitrov Mű­velődési Központban, részben azon kívül, a Séd Filmszínház ka­maratermében, a város üzemei­ben, vállalatainál tartották, sőt még falura is jutott belőlük. Kevés kivételtől eltekintve, a hagyomá­nyokhoz híven mindenütt szervez­tek közönségtalálkozókat, ame­lyek során az éppen bemutatott mű jelenlévő alkotói és szereplői mindjárt szembesülhettek is a kö­zönség véleményével, nem ritkán eleven vitában. Ezek főként akkor alakultak ki, amikor a mai magyar társadalmat foglalkoztató kérdé­sek, jelenségek, problémák tűntek föl a vásznon, szervezve-befolyá- solva egyéni sorsokat, családi szerelmi életet, emberi magatar­tást és viselkedést. Az ősbemutató közül három tet­szett igazán a jelen sorok írójának. A dokumentarista eszközökkel, fe­kete-fehérben készült Hazárdjá­ték, melynek főszereplője egy fia­tal népművelő, egy üzem művelő­dési házának vezetője. Felkava- róan kemény film ez arról, hogy ennek a népművelőnek - közös­ségépítő nemes céljaiért - miként kell megküzdenie főnökeivel, saját családjával és az élvezeteknek élő, kommerszre hajló, csaló, de jó összeköttetésekkel rendelkező beosztottjával. A másik film a Vil­lanyvonat, amelynek írója Vámos Miklós. A mai harmincasok nem­zedékének gyermek- és ifjúkori élményeiről, késve, későn megva­lósuló vágyaikról szól úgy, hogy a családi szférában játszódó törté­netnek általánosabb érvényű mozzanatai, jelentései is vannak. A harmadik film, a Míg új a szere­lem, mely Móricz Zsigmond műve alapján készült, elsősorban bájos humorával, könnyed hangvételé­vel, valamint Kállai Ferenc, Su- nyovszki Szilvia és Haumann Pé­ter játékával fogott meg. Fősze­replői egy idős szobrászművész és egy, nálánál jóval fiatalabb szí­nésznő, akik házasságot kötnek. A Fiatal Művészek Stúdiójának bemutatói között találtam az egész találkozó számomra legiz­galmasabb alkotását, a Csapdát. írója Egon Wolf, rendezője Kenye­res Gábor, két szereplője Bodnár Erika és Eperjes Károly, akik ritkán látható színészi teljesít­ményt nyújtanak a filozofikus tölté­sű, a tudat és érzelem csatáitól pattanásig feszülő kegyetlen törté­netben. Nem véletlen ez utóbbi jelző. Egy, a külsője alapján peri­fériára sodródott fiatal férfi és egy magányosan élő nő véletlenül, vagy nem is annyira véletlenül, ta­lálkozik. Ez a néző számára a nő lakásán derül ki, ahol a történet játszódik. A férfi nem távozik, ha­nem megkezdi - hamarosan bele­szerető - jótevője kedves tárgyi környezetének, ezzel párhuzamo­san pedig a személyiségének a lassú, de biztos lerombolását. Egész a haláláig. Tiltakozás ez a film az embertelenség, a min­dennemű emberi megaláztatás, az érzelmekkel való visszaélés el­len; ugyanakkor kiállás a szemé­lyiség szuverenitása mellett. Az ősbemutatókon és a Fiatal Művészek Stúdiójának alkotásain kívül a szegedi körzeti stúdió is hozott két műsort a találkozóra. Ebből az egyik, a Portré, háttérben virágokkal már a témájánál fogva is új és érdekes volt. A Munkácsy- díjas Richter Ilonát, eddigi mun­kásságát mutatta be, amelynek lényeges fejezete a tudományos illusztráció, vagyis különböző ter­mészettudományi művek illusztrá­lása. Többször megjelent a filmen maga a művész, aki okos szavak­kal szólt művészetének titkairól, természeti ihleteiről. Az ősbemutatók egészében vé­ve változatos képet mutattak, mind a tartalmat, mind a megjele­nítési módokat, kifejezési eszkö­zöket tekintve. Egyben jó alapot nyújtottak ahhoz a vitához, melyre Beszélgetés az ősbemutatókról címmel került sor. Baló György vitavezető a világban jelentkező és uralkodóvá váló új tendenciák­nak és ezek tükrében a magyar tévédráma helyzetének a fölvázo­lásával tág teret nyitott az eszme­cserének. Néhány mondat ki­emelésével, legalább távirati stí­lusban, hadd érzékeltessem, mi mindenről esett szó. A műholdas és a kábeltelevíziózás, a video­technika korában mind szembetű­nőbb, hogy baj van a művek tem­pójával, dinamizmusával. Különö­sen, ha azt is számításba vesz- szük, hogy a Tv-Híradó 15 perc alatt 15 ,,drámát“ tesz elénk; Vé­gül is milyen időpont megfelelő a tévéjátékok közvetítésére, a fő műsoridő, vagy egy későbbi óra?; Az irodalomkritikus komolyan ke­zeli a tárgyát, a tévékritikus vicce­lődve. Miért? Miért nem akar több író dolgozni a televíziónak? Az írók azért kihasználhatnák a tévét, mely lehet, hogy értékben alacso­nyabb rendű, azonban vitathatat­lanul nagyobb a tömeghatása; A francia vagy angol tévében még kevesebb a mai szerző; Egy-egy televíziós alkotás külföldre jutásá­nak soha nem lehet akadálya a nemzeti tematika. Az a korlátozó tényező, ha rossz a mű. Idéztem végezetül ezeket a kér­déseket azért is, mert legtöbbjük nálunk is, és persze más orszá­gokban is, nem kevésbé foglal­koztatja napjaink televíziós alkotó­it, akik szeretnének mind jobbat nyújtani a nézőnek. Rossz idő ide, rossz idő oda, ezt számtalanszor érezhette az ember ezen a mosta­ni, a XV. Veszprémi Tévétalálko­zón is. BODNÁR GYULA Háború és béke - fotókon A bratislavai 4. városkerületi művelődési házban megrendezett fénykép- és plakátkiállítás sze­rény, ám változatos anyaga a Szí­riai Arab Köztársaság életéről szól. A képeslap-gyűjteményen, színes művészi tájképeken Szíria békés hétköznapjait, modern vá­rosait, a régi városrészek romanti­kus hangulatú, szűk sikátorait, tengerpartjának és tájainak szép­ségét mutatja be. A nagyméretű plakátok, amelyeken pedig az ókori mezopotámiai birodalom építészetének maradványai látha­tók, Szíria gazdag, 4000 éves kul­turális, történelmi múltjára igye­keznek emlékeztetni a látogatót. A legnagyobb érdeklődésre azonban az izraeli agresszió kö­vetkezményeiről készült sajtófotók tarthatnak igényt. Meqrázóak az értelmetlen pusztításról, a polgári lakoság irtásáról, az alapvető emberi jogok megsértéséről szóló színes, hiteles dokumentumok, „/ff volt a házunk“ - szól az egyik képaláírás, s a fényképen kisgyer­mekek kutatnak egykori otthonuk romjai között. Az agresszor kímé­letlen barbárságának bizonyítékai a Kuneitra város szétlőtt kórházá­ról, rombadőlt mecsetjeiről, a pol­gári védelem kiégett autójáról és egy mentókocsiról, a megégett holttestekről, a felforgatott és ki­fosztott temetőről készült fényké­pek is. És Szíria népének drámá­járól tanúskodik a rommá lőtt vá­ros egyik falán lefényképezett fel­irat: - Amíg mi békében végzett munkára vágyunk, Izrael a várost pusztítja. FEKETE ÉVA ÚJ SZÚ 6 1985. VII. 19.

Next

/
Thumbnails
Contents