Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-18 / 167. szám, csütörtök
SZEMLÉLETVÁLTÁST Gondolatok a felvételik után Születésének hatvanadik évfordulójára A lig három hete értek véget az egyetemeken, a főiskolákon a felvételi vizsgák. A pályázók azóta már tudják, hogyan szerepeltek. Tizenegyezerötszáz fiatal előtt szeptembertől kitárulnak a felsőoktatási intézmények kapui, s nyitva előttük az út a diplomához. Végigjárása elsősorban rajtuk múlik. Azon, felmérik-e kellőképpen lehetőségeiket és tudnak-e bizonyítani. Több ezren (pontosan 12 795- en) elutasító választ kaptak. Kétségtelen, hogy a kívül rekedtek közt akad nem egy, akinek odabenn lenne a helye, de aki valamelyik felkapott karra jelentkezett, talán jó képességei ellenére sem kerülhetett be a még jobbak táborába, holott másutt, kevésbé zsúfolt karon biztos eséllyel indulhatott volna. A jogi, az orvosi, a bölcsész; a pedagógiai, a sport- és a testnevelési karon számos tehetséges pályázót is el kellett utasítani - helyhiány, a képzés gazdaságilag is behatárolt keretei miatt. Hiszen társadalmunk csak annyi felsőfokú végzettségű szakembert képezhet, amennyire a népgazdaságnak ma, holnap, holnapután szüksége van. Mivel a felsőoktatási intézményekben csak most összegezik a felvételi vizsgák eredményeit és tapasztalatait, korai lenne még messzemenő következtetéseket levonni. A pályázók megoszlása alapján annyit azonban megállapíthatunk: a szlovákiai egyetemek és főiskolák iránt ebben az évben - a tavalyihoz képest - nőtt az érdeklődés, elérte a 221 százalékot, holott az idén 500-zal kevesebb pályázót vehettek fel, mint a múlt évben. Nemigen változtak a régi arányok sem, a helyenkénti öt-hatszoros (sőt kilencszeres) túljelentkezés szinte elriasztó. Gondot okoz az is, hogy csökken a továbbtanulni szándékozó gimnáziumi tanulók száma, s emelkedik a szakközépiskolákból és szakmunkásképzőkből jelentkezők aránya. S mert több éve tartó jelenségről van szó, talán nem érdektelen, ha összevetünk néhány adatot. M íg az egyetemre, főiskolára idén pályázó 24 215 diák közül a gimnazisták száma 10 413, addig a szakközépiskolásoké 5934, a szakmunkásképzősöké pedig 1316. A tudomány- egyetemekre 4143 gimnáziumi, 871 szakközépiskolai és 129 szakmunkástanuló kérte felvételét: a műszaki karokra 3899 gimnazista, 3160 szakközépiskolás és 903 szakmunkásképzős jelentkezett; a közgazdaságtudományi karokra 1191 gimnáziumi, 942 szakközépiskolai és 111 szakmunkástanuló adta be kérelmét; az agrártudományi karokra 1140 gimnazista, 796 szakközépiskolás és 167 szakmunkásképzős pályázott; a művészeti főiskolákon 40 gimnazista, 165 szakközépiskolás és 6 szakmunkásképzős szeretett Kulturális hírek □ Értékes ajándékot kapott a moszkvai színházi múzeum egy japán műgyűjtőtől: Goro Curutoi festő 1936-ban készített Saljapin- portréját, amely egy japáni hangversenyen, zongora mellett ábrázolja a nagy énekművészt. x □ Rómában megtalálták Mendelssohn két elveszettnek hitt kórusművét, amelyeket az Oidipusz Kolonoszban cimű drámához komponált 1844 és 1845 között. x □ Varsóban bemutatták a Bonjour, monsieur Chagall! címú színjátékot, amely Vityebszktől a Montparnasse-ig követi a festő életútját. x □ Vlagyimir Szaveljev szovjet rendező filmet forgat a Fracasse kapitány cimű Théophile Gautier- regényből. x □ A berlini Maxim-Gorkij-Thea- ter tizenöt éve játssza az Ádám elveszi Évát című Rudi Strahl- vigjátékot; a darab túljutott az ötszázadik előadáson. volna továbbtanulni. Ez azt jelenti, hogy a felsőoktatási intézményekbe pályázóknak az idén csaknem 30 százaléka szakközépiskolai, illetve szakmunkástanuló. A múlt évben ez az arány szintén 30, a korábbiban 34,4 százalék volt. Nem az a baj persze-, hogy a szakközépiskolát és szakmunkásképzőt végzett fiatalok tanulási kedve egyre nő, s szakérettségijük mellé diplomát is akarnak szerezni; hanem az, hogy a gimnáziumban érettségiző fiataloknak csökken a továbbtanulás iránti érdeklődésük. Hiszen míg 1983-ban a pályázók 48,4 százalékának gimnáziumi érettségije volt, addig a múlt évben arányuk 45,4, az idén pedig már csak 42,9 százalék. S ennél is kedvezőtlenebb a kép, ha azt vizsgáljuk, hogyan álltak helyt ezek a fiatalok a felvételi vizsgákon. A Szlovák Nemzeti Tanács oktatási és kulturális bizottságának egyik legutóbbi jelentése szerint évről évre gyarapszik az eredménytelenül felvételiző gimnazisták száma: 1980-ban arányuk 19,1, 1981 -ben és 1982-ben 24, 1983-ban 32, 1984-ben pedig már 33 százalék volt. Míg 1980-ban az egyetemre, főiskolára felvetteknek 77,4 százaléka gimnáziumot végzett diák volt, addig 1984-ben arányuk már csupán 60,4 százalék, öt évvel ezelőtt a felvételi vizsgákon a gimnazisták közül 2418-an nem feleltek meg, 1984-ben számuk 4361- re emelkedett. Az adatok szárazak, de egyet- mást jeleznek. Többek között azt, amit évek óta tudunk és hangsúlyozunk, hogy: a tizennégy évesek között csekély az érdeklődés a gimnázium iránt, a jó előmenete- lü tanulók nem ritkán a szakközép- iskolát vagy a szakmunkásképzőt részesítik előnyben, attól tartva, ha a gimnázium befejezése után nem veszik fel őket egyetemre vagy főiskolára, nem tudnak majd mit kezdeni. Megfeledkeznek arról, hogy a gimnázium nem jelent zsákutcát azoknak sem, akik nem tanulnak tovább, hiszen a fakultatív rendszerű képzés bizonyos szaktudást nyújt, s ezáltal lehetővé válik elhelyezkedésük. Persze, jó lenne, ha az üzemek és a vállalatok nem idegenkednének ezektől a fiataloktól és nem várnának kizárólag szakközépiskolát vagy szakmunkásképzőt végzettekre. A felmérések eredményei is azt mutatják, hogy a gimnáziumok diákjainak egyharmada csak szükségmegoldásként választotta ezt az iskolatípust és sikertelen szakközépiskolai felvételi után kötött ki gimnáziumban. Változás e téren addig nem várható, míg a nyolcadikosok - főleg a legjobb képességűek - szívesebben mennek szakközépiskolába vagy szakmunkásképzőbe, annak tudatában, ha lesz kedvük, szakérettségi bizonyítvánnyal is próbálhatnak szerencsét a felvételin, ráadásul kockázatmentesen, mert nincs mit veszteniük; középkáderként bármikor találnak maguknak helyet. Szemléletváltás szükségeltetik tehát, az, hogy a pedagógusok megértessék a szülőkkel és a gyermekekkel: elsősorban a gimnázium az az iskolatípus, amely a továbbtanulás szempontjából nélkülözhetetlen ismereteket és általános műveltséget nyújtva utat nyit a felsőfokú tanintézetek felé. Ezért az ország érdeke is, hogy a legjobbak ide, majd egyetemre, főiskolára kerüljenek. Nem az a célunk, hogy a fiatalokat elriasszuk a szakközépiskolától vagy szakmunkásképzőtől. Csupán tudatosíttatni szeretnénk: ha valaki érettségi után diplomát akar szerezni, célszerűbb, ha nyolcadik osztályból gimnáziumba megy, hiszen a főiskolai és egyetemi felvétel a gimnáziumi ismeret- anyagra támaszkodik, jobban megalapozza a felsőfokú tanintézetekbe pályázók tudását. A szak- középiskola és szakmunkásképző elsősorban szakmai képesítést ad, növendékei négy év után művelt szakmunkásként, középkáderként hagyják el az iskolát. Feladata tehát, hogy a társadalom számára sokoldalúan képzett szakembereket neveljen, akikre a különféle munkahelyek, intézetek várnak. N em ártana, ha ezeket a kérdéseket fontolóra vennék nemcsak a szülők és a fiatalok, hanem a pedagógusok és a pálya- választási felelősök is, hogy a tapasztalatokat hasznosítva a jövőben gondosabban mérlegelhessék a realitásokat. Mert bár az egyén dolga, hogy eldöntse: to- vábbtanul-e, s ha igen, hol, milyen iskolatípusban, milyen karon vagy szakon, de a pályaválasztás, a továbbtanulás a szocialista társadalomban mégiscsak közügy, a népgazdaság munkaerő-gazdálkodásának kérdése. Ne hagyjuk tehát, hogy jeles tanulók is elkallódjanak, hiszen közös érdekünk, hogy boldoguljanak és majdani munkájukat ne megélhetési kényszernek tekintsek. tqLGyeSSY MÁRIA Könyvek. Mint várfal emelkednek köröttem a versei. Már nemcsak nekem, fiaimnak, asszonyomnak is menedékei. Tündérkedéseink estéin a Nagy Lászlö-i szárnyak zenéje vesz körül. Magasból érkezik, a költészet világirodalmi magasából. ,,Én is drága, te is drága, / Egyetlen fa két virága.“ Vizsgáltatunk és vizsgálódunk. Csillagos égre nézünk, mintha gyeremekünkre néznénk, ölelésre nyílik karunk, mintha verGyökeres György felvétele set írnánk. Igaz szóra, szép tettre röptét a vers - Nagy László verse. Hűség. Két kar összefonódásban pendülő inhúrjain szól a legszebb zene. A barátság férfikarjai, a szerelem fojtogató bársonykarja, az apaság hiányt teremtő mozdulata, csendre intők kezét lefogó karok, a nyelv láthatatlanul is megtartó karjai. „Létem ha végleg lemerült, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!“ Tűnődünk és tünedezünk. E kettősségekben élő a költő, akit már-már úgy feledünk, hogy nem feledhetjük. Elment, s maradt a létünk csorbasága, mint kidobásra ígért cserép. Kérdés. Mennyit ér a Költő? Mennyit ér meg nekünk a Költő? Mennyit ér meg nekünk egy halott Költő? Mennyit ér meg nekünk egy bennünk halott Költó? Igaz, oly korán elment, hogy önmaga énekét sem tudta befejezni. „Jaj, a ti édességtek, / jaj, a ti tenyeretek simasága, / szívetek történelmi udvara: / bekötöttek engem oda /“ Búcsúzik a lovacska, búcsúzott a költó. Tiszta fehér haját lehajtotta egyik kisvárosunk kávéházának abroszára. Ültünk körülötte, lehettünk vagy százan. Maradunk-e százan? Fiatalság. Mondtam édesanyámnak, hogy meghalt Nagy László, és én nem tudok róla írni. Rám nézett, s csak annyit mondott: Fiatal volt még. öt évvel idősebb volt mint ó, s édesanyám már évek óta a maga öregségéről beszélt. A költők nem öregednek? „Megérhettem, hogy a verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat.“ Bennünket sem veszteget, de rá kell gondolnunk, amikor mások vesztegetnek. A fiatalság bennünk se tétovázzon. Gyermekeink. Hozzájuk is szól a Csodafiu-szarvas. Könyvét nekik adta, versét nekik mondta. Hazát, népet, nyelvet mondott, oly szükségeket, melyek mindig kellenek, hogy busa kis kobakokban beérjen a gondolat. „Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó ész hajt, / s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.“ Nekik is kellenek a versgyémántok, a világot mozdító igaz szavak. Bennük ne viduljon a szolgaság soha, a lélek ragyogjon szavaikon. Bizonyosság. Mint várfal emelkednek köröttem a versei... Vagyunk mögötte tíz milliónyian? Egy költó kínálta védelem, kell-e nekünk? Hatvanéves. Nem él. Talán olvassák, talán hallgatják. Legutóbb verseihez szavait is adták. Pontos ez így? Verseihez a lelkét adták. Hangjában csikóremegés, verseiben életünk lüktet. A világ. Még élt, amikor kiadták összegyűjtött verseit, versfordításait. Spanyolok, bolgárok, franciák, németek, angolok, jugoszlávok költői szólnak hozzánk általa. S egy kötetre való bolgár népköltészet. Nekünk olvasni kellene, mert a tisztelet csak így lehet őszinte. DUSZA ISTVÁN VÉGZETES VÍZEN A véletlen olykor kegyetlen jár- tékot űz. Az elmúlt héten kaptam meg a júniusi erdélyi lapokat, köztük A hét 24. számát, amelyben Lórinczi László és Szász János Harag Györgyöt köszönti 60. születésnapján. Este vettem kezembe az újságot; éppen akkor, amikor a rádió döbbenetes hirt közölt. Az európai hírű, néhány hónapja nagybeteg romániai magyar rendező meghalt. Századunk egyik kimagasló rendezője volt. Nincs semmi túlzás abban, amit Bodor Pál írt róla: ,,Színésszé tett színészeket, remekművekké remekműveket, fölfedezte a valamit a semmiben is, föltámasztott tetszhalott szövegeket, magára találtatott elveszettnek hitt képességeket, volt mersze másképp szeretni unalmassá szeretett klasszikusokat, reménye- séggel sóvárgott rá száz fiókban szunnyadó darab (...), egyedülálló tehetsége volt és mindenkivel megosztott ereje és közösségeket mozgató szorgalma, akitől színházak nyerték vissza önbizalmukat.“ Vívódásairól, bukásairól is fanyar, bölcs humorral beszélt, olyan utánozhatatlanul, ahogy azt csak a székely népi adomákban olvashatja az ember. Győrött volt alkalmam hosszasan beszélgetni vele, itt idézte föl azokat az állomásokat, mig szülőhelyéről, Tas- nádról Kolozsvárra került, s amíg vágyakból, elképzelésekből valóság lett: európai szintű színházi varázslat. A totális színház híve volt, amelyben a művészi szó és a látvány egy célt szolgál. Fölmutatni az örök emberiben a mai emberit, szövegek, konfliktusok legrejtettebb összefüggéseit. Osztrovszkij Viharában, amelyet Győrött láthattunk, művészi zsenialitásával fontos figurává emelt egy epizódszereplőt. A fél lábú, mankós férfi ott tipegett Kátya körül, máskor a háttérből követte élénken az eseményeket, hogy aztán két exponált jelenetben szinte főszereplővé lépjen elő. A mankójával szárnya- szegett madárként csapdosó, lépcsőfokokon bukdácsoló ember megejtóen gyönyörű és tragikus jelképe a fojtogató kisvárosi légkörből, a poshadt környezetből kitörni akaró egyénnek. Ami a szövegben Kátya, az a látványban a mankós ember: a tudatos térrendezéssel és a tömeg hatásos mozgatásával együtt így lett elevenbe vágóbb Osztrovszkij, s vele együtt Harag György kor- és kórképe. Valóságos istenkisértés volt, amit Kisfaludyval müveit, öt színművéből - vígjátékokból és véres tragédiákból - irta a Kisfaludy- játékot, amelyben szívszorító parabolák, asszociációk sejlettek föl. Nagy érdeme volt abban, hogy a romániai magyar drámairodalom különösen az utóbbi évtizedekben tiszteletet parancsoló magaslatokra jutott. Igaza van annak a kritikusnak, aki azt irta, hogy Sütő András drámáit legmélyebben Harag György értette. De ő varázsolta izgalmasan maivá Nagy István elavultnak hitt özönvizét, s ugyancsak ő karolta fel a több mint egy emberöltővel fiatalabb Csíki Lászlót is. Máshogy, másként látta és láttatta Csehovot is. ,,Csehov gordonkáját a színpadon olyan édes- búsan és fanyar-keserúen szólaltatta meg, oly elvágyódóan és idekötő n, hogy arra méltán figyeltek föl - a dallamra - messze külhonokban is" - írja Szász János. Nemcsak az előadások, hanem próbái is élményszámba mentek. Kivételes tehetsége volt kellő légkört teremteni az alkotáshoz, a kísérletezésekhez, az értékek fölle- léséhez. ,,Azt szeretném, hogy mindenki számára létkérdés legyen ez a darab. Nem megélhetési, hanem művészi létkérdés. Ahhoz a munkához, amit én szeretnék, őrület kell. Szirtek között kell hajóznunk. Számomra a legérdekesebb dolog az, hogy összeáll egy csapat és hónapokon át tartó kimerítő munka után megtalálnak valamit, ami a világon a legegyszerűbbnek tűnik“ - mondta a Kisfaludy-játék próbáin. Ez a megtalált valami, nem kis dolog. Az a sajátos kifejező eszköz, ami magaslatokra, mélységekbe visz el, s ami rólunk, értünk szól. Ez a színházművészet. Az író után megmaradnak írásai, a festő után festményei. De mi marad a színész, a rendező után? Mi marad Harag György után? Talán képfelvételen őrzik az emlékezetes előadásokat. Ez ugyan nem kevés, de nem is sok, mert a technika nem képes rögzíteni az „itt és most“ varázslatos hangulatát, a közönség alkotó együttléleg- zését, vagyis a színház lényegét. Banálisnak tetsző vigaszok, hozzá méltatlanok jutnak az eszembe. Bodor Pál válasza azonban némiképp enyhet adó: Harag György halála után már nem lehet úgy színházat „csinálni", mintha nem élt volna. Tehetségével, humánumával, progresszivitásával itt marad közöttünk. Akkor is, ha Kháron ladikján átkelt a végzetes vizen. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ SZŐ 6 1985. VII. 18. Nagy Lászlóval vándorló Próbán, az alkotás pillanataiban (Gyökeres György felvétele)
