Új Szó, 1985. június (38. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-17 / 140. szám, hétfő
N éhány napja egy kulturális minisztériumi sajtótájékoztatón hallott adatok, tények, távlati tervek foglalkoztatnak. Majdnem egyidőben történt ez azzal, hogy egyik kiváló írónk publicisztikai írását olvastam az irodalom, az olvasás és a szélesebb társadalmi nak itt, amelyek eddig egyáltalán nem, vagy csak elvétve kerültek be a konvenciókkal terhelt népművelési intézményrendszerbe. Érthető a szakemberek bizakodása, hogy az így elevenné változtatott könyvtárak olyanokat is vonzanak majd, akik a könyvvel eddig csak véletlenszerűen találkoztak. Tény, hogy ebben az esetben sem mindig a művészi értékű szépirodalom kerül majd legelőször az emberek kezébe. A könyvtáros-népművelő szakértelmén, ügyszeretetén és hivatástudatán múlik, ha az értékes irodalmat is megszeretteti. Személyes jellegű az örömöm, hogy a klubkönyvtárak helyet adnak majd a művelődési kluboknak is, amelyek szorosan kötődnek a könyvhöz, az irodalomhoz. Nem is szólva arról az ideális esetről, Klubkönyvtár - olvasóklub jelenségeknek a Csehszlovákia magyar nemzetiség kulturális igényeire kifejtett hatásairól. Ez a véletlenszerű egybeesés nem valamifajta erőszakolt képzettársítás. Utánunk vannak már a könyv ünnepei, utánunk az egyre inkább szezonjelleget kapó „olvasás ideje“. Feltehetjük a kérdést: Gondolkodásunk sablonjai vagy a társadalom intézményesített könyvünnepei voltak-e előbb? A kettőt lehetetlen szétválasztani, ahogy lehetetlen elhitetni egyes közvélekedést formálni akaró újságírókkal, hogy a tudás, az olvasás nem téli vagy nyári jellegű. Naponkénti szükséglet kellene hogy legyen, naponkénti igénybevételt jelentve az agynak, amelyet biológiai kapacitása alig kezdetén használ az ember. Gyakorlatilag tehát még szinte végtelenek az emberi tudás, a világmindenség megismerésének útjai. Ezért is érthető, hogy társadalmunk, amely a tudás megszerzésének intézményesített rendszereit támogatja, egyre inkább az átlagos, a szürke középszer szellemi teljesítményei helyett minden szférában az igényes, a minőségi tudást várja el. Az egyik legjobban szervezett, irányításában is tökéletes, szakmai és módszertani intézmény- rendszer a könyvtári hálózat. Működőképességét leginkább éppen az jelzi, hogy olyan falvakban is van népkönyvtár, ahol az integráció következményeként sem helyi Délutáni csöndben (Könözsi István felvétele) nemzeti bizottság, sem iskola, sem művelődési ház nincsen. Bármennyire is hangoztatják sokan az integráció gazdasági előnyeit, az értelmiségiek, elöljárók nélkül maradó falvakban szinte magára ha- gyottan élnek az emberek, akiknek többsége középkorú vagy idős. Ennek ellenére ezekben a falvakban is van népkönyvtár, amelyet sok helyen társadalmi munkában egy-egy falubeli vezet. Rosszabb a helyzet ott, ahol a körzeti, vagy helyi népkönyvtárak fiókjai működnek, és hetente egyszer vagy kétszer, csupán a kölcsönzés miatt jár ki egy-egy hivatásos könyvtáros. Itt szinte művelődési lehetőség nélkül, a folyamatos művelődés hiányával élnek az emberek. Nem véletlen tehát, hogy újabban szakemberek foglalkoznak azzal, miként válhatnak a könyvtárak, mégha azok csupán fiókjai is egy nagyobb egységnek, a művelődés központjaivá. Kísérletképpen Szlovákia több településén létesítettek klubkönyvtárakat. Ezek olyan jelleget kapnak, amelyek a megteremtett tárgyi és anyagi feltételekkel együtt a szélesebb értelemben vett művelődést szolgálják majd. Mindazok a rendezvények, foglalkozások, szakköri tevékenységek helyet kaphatamikor a könyvtár állományának gyarapításakor messzemenően figyelembe veszik az ott működő klub, szakkör tagjainak igényeit is. Persze mindez ideális helyzetet feltételez. Olyat is, hogy az eddig a statisztikai adatok bűvkörében élő könyvtárosok szemlélete is megváltozik majd. A mai napig két adatot tartanak jellemzőnek mind a könyvtári hálózat, mind az egyes könyvtárak működésének minőségére. Az egyik, hogy hány beiratkozott olvasójuk van. A másik, hogy egy esztendőben hányszor kölcsönöztek könyvet ezek az olvasók. A beiratkozott olvasók számával máris gondjaim adódnak. Szlovákiában tavaly pontosan 1 millió 19 ezer 946 olvasót jegyzett a nyilvántartás. Ebből első látásra le kell vonnunk 4 olvasót. Miért? Mert jómagam beiratkozott olvasója és szükségleteim szerint látogatója vagyok az Egyetemi Könyvtárnak, a Pedagógiai Könyvtárnak, a bratislavai Városi Könyvtárnak, ugyanott a zenei részleget és a magyar nyelvű könyvek részlegét is látogatom. Tehát egy személyt öt helyen jegyeznek olvasóként. Kertelés nélkül állítom, hogy ez a tény annak a következménye, amit egy ilyen jól szervezett könyvtári hálózatban is „üres“ ad- minisztrálgatásnak mondhatunk. A valóságban tehát az olvasók száma kevesebb, de így az egy főre jutó kölcsönzött és elolvasott könyvek száma többszöröse a megadottnak. Ebből következik tehát az, hogy abszolút számban mondjuk, nem növekszik az olvasók száma, de az olvasás minősége javul. Miért nem hajiunk hát arra, hógy a tetszetős adat helyett inkább a tényleges olvasókra figyeljünk? Bizakodom, hogy a klubkönyvtárak majd segítenek a dolgon. Ott az elképzelések szerint gazdag zenei részleg, a közeli jövőben talán videotár, artotéka, nem kizárt, hogy egy kisebb számítógép is várja a látogatókat. Mert mi egyéb értelme lenne annak, hogy néhány könyvtár falára kiírjuk: Klubkönyvtár. A tisztességes berendezés, az aránylag gazdag könyvállomány, a szorgalmasan kölcsönző és gyarapító könyvtárosok eddig is megvoltak. Ez a várható feliratváltozás elsősorban szemléletváltozást kell, hogy tükrözzön, amely már ráférne az önmaga tökéletességében gyönyörködő népkönyvtári hálózatunkra. Ez a kiírás mindenekelőtt annak a minőségi változásnak a függvénye, amit a bevezetőben a művelődés, a tudás minőségi jellegéről írtam. A statisztikák bűvköréből csak úgy szabadulhat meg népkönyvtári hálózatunk, ha a létező igényekre és nem a statisztikákra támaszkodik. Például gazdasági megfontolásokat is figyelmen kívül hagy az a járási könyvtár, amely egyetlen rendezőelv alapján látja el azt a községi könyvtárat, amelyet többségében magyar nemzetiségű olvasók látogatnak, s azt is, ahol több szlovák könyvet olvasnak. Reményt keltő kísérletbe kezdtek mindazok, akik felismerték, hogy a megváltozott és deklarált társadalmi elvárásokkal a népkönyvtáraknak is együtt kell haladniuk. A könyvtári rendszer olyan alrendszerét képezik, amelyek milliók műveltségét tudják a minőség felé fordítani. Ez nem jelenti azonban azt, hogy ezek a klubkönyvtárak mindenütt és minden körülmények között átveszik a népművelés intézményeinek szerepét. Személy szerint létjogosultságukat ott látom leginkább indokoltnak, ahol nincs művelődési ház, vagy ha van is, elavult épületben, klubszerű művelődésre alkalmatlan. Tévedés ne essék, a klubkönyvtárak elsősorban olvasóklubok lesznek, ahol a könyv, az olvasás központi szerepet kap. Ugyanakkor a szakmai érdeklődés, a művelődési igény is differenciálja működésüket. Csak „halkan“ jegyzem meg, hogy az eddig kötelességszerüen szervezett író-olvasó találkozók, gyermekirodalmi foglalkozások, élőzenei kamarahangversenyek, hanglemezdélutánok, irodalmi előadóestek ezekben a klubkönyvtárakban otthonra találnak maid. DUSZA ISTVÁN Méltó a szerzőhöz Vi lág könyvtár • A modern német irodalom és művészet múzeumot, illetve kutatóintézetet kap Berlinben. Az NDK Művészeti Akadémiájának irányítása alatt még ez évben megkezdi működését „A XX. századi német művészet és irodalom nemzeti ku- tató- és emlékhelye“, s legelsőnek Arnold Zweig, az író, Konrad Wolf, a filmrendező és Otto Nagel, a festő hagyatékát készíti elő az életművet bemutató kiállításra. A Művészeti Akadémia ezzel párhuzamosan „A huszadik századi művészetek múzeumát“ is megnyitja, különös módon ez is két író bemutatására készül elsőnek: Heinrich Mann és Anna Seghers hagyatéka ugyanis az intézmény tulajdonába került. • „Az ember tragédiája“ katalán nyelvű fordítását tizenötezer példányban adta ki a barcelonai Edícions 62 könyvkiadó. Madách műve egy százkötetes világirodalmi sorozatban, G. Büchner drámáival egybekötve jelent meg. A tartalmi és formai hűséget egyaránt szem előtt tartó fordítás Déri Balázs és Jordi Parramon közös munkája. Madáchot és a Tragédiát Déri Balázs rövid bevezetője mutatja be a katalán olvasóknak. • Lukács György tanulmányaiból jelent meg válogatás Kína Társadalomtudományi Akadémiájának gondozásában. A legkorábbi írás 1935-ből való, a legkésőbbi 1964-ből. A forrás Lukács műveinek német, angol vagy francia kiadása. Az első rész a klasszikus orosz irodalomról szóló írásokat közli, továbbá „A realizmusról van szó“ és a „Wider den missver- standenen Realismus“ című kötetnek a kritikai realizmusról szóló fejezetét. A második részben Lukács Goethe-, Balzac-, Heine-, Puskin-, Tolsztoj-, Dosztojevszkij, Zola- és Gorkij-tanulmányai kaptak helyet. A kötet közli a „Dialóg und Kontraverse mit Georg Lukács“ (Lipcse, 1975) című kiadványban szereplő életrajzi kronológiát is. • Tadeusz Róžewicz „Csapda“ című drámája kapta a lengyel drámák wroclawi színházi fesztiváljának első díját. Az NDK színházi lapjában, a „Theater der Zeit“-ben Martin Linzer szerkesztő számol be a fesztivál eseményeiről. A „Csapdá“-nak éppen úgy, mint a szerző régebbi darabjának, „Az éhezőművész“-nek, Franz Kafka a főhőse, de személye csak kiindulópont, Róžewicz nem akar darabjában igazi életrajzot adni. A „Csapda“ azzal zárul, hogy a Kafka-családot Auschwitzba deportálják, s ezzel a dráma konkrét történelmi távlatot kap. Róžewicz szándéka ennél is tá- gabb: az alkotó ember problémáit tárgyalja, aki megpróbál kitörni életének, világának csapdájából. A darabot eddig tíz nyelvre fordították le, s több országban, így az NDK-ban is bemutatták. Graham Greene elkallódott műve Ritkán fordul elő, hogy egy szerző megfeledkezzék egy művéről; nos, Graham Grenne angol regényíróval ez történt. Teljesen kiesett emlékezetéből egy kisregénye, amelyet még 1944-ben írt, s csak most került elő. Nemrég jelent meg, majdnem egyidejűleg angolul és németül, a londoni Anthony Blond, illetve a Paul Zsolnay kiadónál. (The Tenth Man, illetve Der zehnte Mann, A tizedik ember, magyarul ez a címe.) Amilyen érdekes és izgalmas a könyv, éppoly vagy talán még kalandosabb a története. Ezzel a címmel ugyanis már egy másik nagy angol író, Somerset Maugham is írt egy regényt, még 1910- ben, s ezt 1936-ban megfilmesítették. Maga Greene is írt kritikát róla. Greene azután 1948-ban megalkotta A harmadik ember című művét. De a maga „tizedikjéről“, illetve annak kéziratáról semmit sem tudott. Teljesen elfelejtette, hogy ilyen címen írt egy kisregényt még 1944-ben, megfilmesítésre, a hollywoodi Metro-Gold- wyn-Mayer cég megbízásából. („Ezek rabszolgája voltam“ - nyilatkozta később.) A kisregényt nem filmesítették meg. Teljesen eltűnt a filmgyár kéziratsüllyesztőjében. Onnan ásta ki a már említett Anthony Blond kiadó. A mű témájának semmi köze természetesen Maugham regényéhez, de a „harmadik“ emberhez sem. Stílusában és cselekményszövésében azonban méltó a Greene-életműhöz. Tartalma röviden: a nácik a második világháborúban börtönbe vetnek harminc embert, s egy merénylet miatt megtizedelik őket. Az egyik elítélt egy Chavel nevű jómódú párizsi ügyvéd. Vagyonával megváltja életét, egy Janvier nevű fiatalembert végeznek ki helyette. A háború után a vagyon a már- tíromságot vállaló Janvier anyjára és húgára száll. Chavel - elszegényedve - álnéven náluk talál menedéket. Szerelmes lesz a lányba, ki érzelmeit nem viszonozza, helyette egy Carossa nevű, volt kol- laboráns színészt tüntet ki kegyeivel. A ripacs Chavelnek adja ki magát, hogy még érdekfeszítőbbé bonyolódjék a tragédia, amely halállal, illetve meneküléssel végződik. Greene le sem tagadhatná teljesen elfeledett művét. („Ez csak a háború zűrzavara miatt történhetett“ - vallja most utólag.) E történetben is az foglalkoztatja, ami legtöbb írására jellemző: a félelem és az identitás témája, no meg az események mesteri bonyolítása. M. N. ÚJ KÖNYVEK ALFONZ BEDNÁR: Órák és percek Alfonz Bednár (1914) szlovák elbeszélő, regény- és drámaíró. A kötetben közreadott kisregényeiben a szlovák nemzeti felkelésről, a második világháborúról és az azt követő évről fest - sok vonatkozásban újító - árnyalt, realisztikus képet. Gondolataiból idézve: „.... nagyszerű volna..., ha fáradság, áldozatok nélkül megszabadulhatnánk a félelemtől... Szörnyű lenne... ajándékba kapott szabadságban élni, anélkül hogy önmagunkat tisztelhetnénk...“ JURAJ ZVARA: Nemzet, nemzetiség, nemzeti tudat eredményeit, a szociális és demográfiai struktúra változásait. A fejlett szocialista társadalom építésének időszakában és a csehszlovák szocialista állam- szövetség feltételei között rendkívüli figyelem irányul a nemzet és a nemzeti-nemzetiségi kapcsolatok problémájára elméleti síkon és a gyakorlatban egyaránt. Juraj Zvara, a bratislavai pártfóiskola professzora tudományos pályája kezdetétől nagy érdeklődést tanúsít e kérdések iránt, s ma az egyik legismertebb nemzetiség-kutatónknak és a magyar nemzetiségi kérdés szakértőjének számít. Jelen monográfiájában főképpen az osztály (elsősorban a munkás- osztály), a nemzet és a nemzeti tudat összefüggéseit vizsgálja. A burzsoá nemzetelméletek következetes, kategorikus marxista kritikája után mélyrehatóan elemzi azokat a változásokat, amelyek a nemzeti tudatban Csehszlovákia történetének utóbbi évtizedeiben végbementek. Részletesen foglalkozik a magyar és az ukrán nemzetiség helyzetével, s kimutatja, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása a nemzetek és a nemzetiségek vonatkozásában egyaránt a szocializmus győzelmével függ össze. VLADIMÍR FERKO: ördögborda Juraj Zvara a dél-szlovákiai magyar nemzetiség helyzetével foglalkozik, bemutatva a legutóbbi évek fejlődési sajátságait is, értékeli az 1980-as népszámlálás Ez a könyv a természettel közvetlen kapcsolatban élt falusi gyermekek régi világát tárja fel. A kötet igaz meséi a szlovák falu népszokásai, hiedelmei mellett az egykori szegénységről is képet adnak. A munka után elvándorló apák gyermekeinek élete elevenedik meg a történetekben. A kötetet a kilenc éven felüli gyermekek számára Bertha Mária fordította. ÚJ SZÚ 4 1985. VI. 17.
