Új Szó, 1985. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1985-05-16 / 113. szám, csütörtök

Gimnázium a város szélén Úgy terveztem, hogy a harmin­cadik születésnapját ünneplő So- morjai (Šamorin) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban először a múltról, az indulásról, az első eredményekről kérdezek, meg ar­ról, hogy mire büszke ez az iskola, visszanézve az elmúlt három évti­zedre. Tehát a múltból indulnánk a jelen felé, amely azonban hamar ellentmond elképzeléseimnek, ó tolakszik előtérbe, ösztökélve attól a - még - most is meglevő örömtől, melyet tanár és diák ér­zett itt 1983. szeptember 1-én, a gimnázium új épületkomplexu­mának átadásakor.- Korszerűségével, felszerelt­ségével, tágasságával párját ritkít­ja Szlovákiában - mondja Orosz Tibor igazgató. - Büszkék va­gyunk rá, és védjük is. Ezeket a feltételeket össze sem lehet ha­sonlítani a korábbiakkal. Kabine­tek, szaktantermek, laboratóriu­mok, tornaterem, hatszáz sze­mélyt befogadó díszterem. Egy ré­szüket közösen használjuk a szlo­vák gimnáziummal, mely szintén itt van, a másik részük csak a mi iskolánké. Érkezésemkor magam is meg­pillanthattam valamit ebből a „mo­dern világból", ahonnan az ember már szívesebben néz a holnapba. Azonban a múltat, a hagyományo­kat sem szabad feledni, a holnapi teendőket csak azok - azaz elő­deink törekvéseinek, eredményei­nek, az emberi-erkölcsi mivoltun­kat tápláló gyökereknek - ismere­tében végezhetjük maradéktala­nul. Igy végezheti csak az a két­százhúsz diák is, akik jelenleg a Somorjai Magyar Tanítási Nyel­vű Gimnáziumban tanulnak, évfo­lyamonként két-két osztályban.- Nem kell szégyenkeznünk eredményeink miatt - mondja Orosz Tibor, aki hatvankettőtől ta­nára, hetventől igazgatója az isko­lának. - Volt tanítványainknak több mint az egyharmada főiskolát végzett. Országos sikereket ér­tünk el különböző tanulmányi, kul­turális és sportversenyeken. Nem egy jeles sportoló, csehszlovák bajnok a mi diákunk volt. Arra is büszkék vagyunk, hogy a CSEMADOK keretében sikerült mozgósítani tanulóinkat, akik kisszínpadi csoportban, ének- és táncegyüttesben tevékenykedtek és tevékenykednek. Az új feltéte­lek között e téren úgyszintén meg­próbálunk továbblépni, ismét van iskolánknak saját irodalmi színpa­da, megalakítottuk az énekkart, és rendszeresen jelenik meg a Diák­szemmel című lapunk. A gimnázium növendékei felső­csallóköziek, de néhány éve, ami­óta a nagymegyeri (Čalovo) gim­názium megszűnt, már a duna- szerdahelyi (Dunajská Streda) já­rás déli részéből is tanulnak itt diákok.- A két osztályért, az eredmé­nyekért mindenkor meg kellett dol­goznunk, régen sem voltunk ab­ban a helyzetben, ma sem va­gyunk, hogy különösebb váloga­tást végezhetnénk, ami természe­tesen általában jellemző a kis is­kolákra, akár magyar, akár szlo­vák tanítási nyelvű. Tantestüle­tünk mindig jó közösséget alkotott; és szerencsés helyzetben voltunk a szakképzettséget tekintve is, a kezdeti éveket kivéve száz szá­zalékos volt mindig. Ilyen vonatko­zásban jó örökséget vehettem át elődeimtől. Mint magyar tanítási nyelvű gimnázium, úgy érzem, benne vagyunk a köztudatban. A középnemzedékből nagyon so­kan ebben a gimnáziumban vé­geztek, és tanárainkkal együtt kezdettől fogva tettek annyit a vá­ros politikai, társadalmi, kulturális életének a fejlesztéséért, hogy ott van iskolánk a köztudatban. Nem egy volt diákunk és volt tanárunk tölt be ma vezető tisztséget külön­böző szinten, vagy tanít egyete­men például. Vajon milyenek a mostani nö­vendékek?- A magaviseletüket tekintve, nincsenek különösebb gondjaink, és döntő többségükben megvan a tanulási vágy. Elsőseinkről, akik az alapiskolában már az új oktatá­si program szerint tanultak, pozitív a véleményünk. Hogy milyenek lesznek a következők, arra még várnunk kell. Itt befejeződik beszélgetésünk, elnézést kér az igazgató, megér­kezett a csehországi testvérjárás küldöttsége - megtekinteni az is­kolát. A továbbiakban Kovács László a kalauzom, aki korábban a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főis­kola magyar tanszékének a tanára volt, majd a Csallóközi Múzeum munkatársa. Tudását, tapasztala­tait a múlt év szeptemberétől a so­morjai gimnazistáknak igyekszik átadni a tanítási órákon és más formákban. Megmutatja a nyelvi laboratóriumot, azután a „számí­tóközpontba“ vezet, ahol képer­nyők előtt három-három tagú cso­portokat alkotva diákok dolgoznak a Videoton számítógépeken. A programozás és számítástech­nika rendszerének alapjait tanul­ják Tóth Márta tanánő irányításá­val, ő Budapesten végzett mate­matika-fizika szakot, ott ismerke­dett meg a számítástechnikával is.- Kötelezően kell választani ezt a tantárgyat vagy a műszaki kémi­át, melyeket a harmadikban heti négy, a negyedikben heti hat órá­ban tanulnak a gyerekek - mond­ja. - Sokat javult a helyzet, amióta itt vannak a gépek, eddig csak elméletben oktattuk ezt a tantár­gyat. Azóta az érdeklődés olyan iránta, hogy szinte minden diák ide akar jönni, persze menet közben sokan lemorzsolódnak, mert azért matematikára is szükség van itt, és tudni kell alkalmazni a meg­szerzett matematikai ismereteket. Aki ebből a tantárgyból érettségi­zik, elhelyezkedhet például számí­tóközpontban. Megállók az egyik csoport mel­lett, billentyűket nyomogatnak, mi­közben élénken figyelik a képer­nyőn megjelenő különféle jeleket, vonalakat, számokat, szavakat. Nem értem, mosolygok Kovács Lászlóra. Ő sem. Matus Tibor, a csoport egyik diákja próbálna segíteni, de a „nyelv“, amelyen beszél, a BASIC és a FORTRAN, ugyanúgy érthetetlen számunkra. Ezután Kotiers Román kémia­biológia szakos tanárral találko­zom, valamennyi kollégája közül ő tanítt itt a legrégebben, 1955 óta. Mit jelentett számára az el­múlt három évtized?- Ezen sokszor gondolkodik az ember. Életem és munkám meg­határozója szoros kapcsolatom a természettudományokkal, a bio­lógiával. Rengeteg időt töltöttem laboratóriumban. Szívós József fi­zika-matematika szakossal, aki most a Szlovák Műszaki Főiskola tanára, sok dolgot csináltunk kö­zösen, baráti és szakmai együtt­működésben. Nemcsak kísérlete­ken törtük a fejünket, hanem a ta­nításon is, hogyan lehetne jobban. Én orvosnak készültem, de nem sikerült, így lettem tanár. Nem bántam meg, mindig élt bennem egyfajta közlésvágy, hogy amit tu­dok, másnak is átadjam. Sosem untam, amit csinálok. Hiába ismét­lődik évről évre témaként, például, a sejtek felépítése, sosem ugyan­az a tananyag, mindig új megvi­lágításba kerül, hiszen újabb és újabb ismeretekkel gyarapodunk.- Ha van sajátossága ennek a gimnáziumnak, ön szerint mi az?- Fejlődésben levő iskola, amelynek nagyon jó perspektívái vannak. Sokra jut. A tantestület tagjainak nagy része a diákunk volt, visszatérésük, tanárként, kor­szakváltást is jelentett. A perspek­tívát abban látom, hogy a legkivá­lóbb tanítványaim kerültek ide. Nem azért mondom ezt, mert én tanítottam őket, hanem azért, mert ismerem őket. Lelkiismeretesen dolgoznak, komolyan veszik mun­kájukat. Amiként elődeik, akikről nagy tisztelettel szólnak egykori növen­dékeik a gimnázium napokban megjelent kilencven oldalas év­könyvében is. Álljon itt végezetül néhány vallomásrészlet. „Európa második legrégibb műegyetemén, Prágában... hajnalba nyúló világ­jobbító viták során győződhettem meg arról, hogy általános művelt­ség, irodalmi tájékozottság szem­pontjából is kaptam annyit ebben az iskolában, ami patinás gimnázi­umok volt diákjainak tudásával va­ló összevetésben is állja a ver­senyt“ (Ozogány Ernő, mérnök); „A most jelentős évfordulóját ün­neplő alma mater ... igaz ember­ségre, helytállásra, az igazság ke­resésére, megtartására és meg­becsülésére nevelt“ (Fodor Zol­tán, az SZSZK Oktatási Minisztéri­uma nemzetiségi iskolák osztályá­nak vezetője); olyan pedagó­gusok neveltek, akik számára a csengetéssel nem ért véget az oktatás, akik hivatásnak, egész életre szóló emberi, erkölcsi elkö­telezettségnek - és nem csupán munkahelynek - tekintették a pe­dagógusi pályát“ (Góber Károly, szövetkezeti szárítórészleg-veze- tó); „Itt tanultam meg: a tudás hatalom, itt nevelték belém, hogy sohasem szabad visszariadni, meghátrálni, mert azoké a jelen és a jövő is, akik bátrak és mernek, akik tudnak küzdeni is céljaik megvalósításáért“ (Dr. Baculákné Simon Veronika, szívspecialista, a Dunaszerdahelyi Járási Kórház belgyógyászati osztályának he­lyettes vezetője). BODNÁR GYULA CÚTH JÁNOS: ÉLETFA Filmvilág az NDK-ban Hivatalos kimutatások szerint az elmúlt esztendőben hétszáz­ezerrel növekedett a mozilátoga­tók száma az előző évihez képest az NDK-ban. Ebben az esztendő­ben - az eddigi jelek szerint - foly­tatódik ez a tendencia. Az állami terjesztő vállalat, a Progress Film- Vertrieb igazgatójának közlése szerint ez évben több mint 20 ország 120 filmjét hozzák forga­lomba. Közülük 95 a szocialista országok filmgyártásának az alko­tása. A filmvilág is különös figyelmet szentel természetesen a hitleri fa­sizmus elleni győzelem 40. évfor­dulójának. A filmszínházak műso­rán szerepel hetek óta a Filmek barátoktól a barátoknak (Filme von Freunden für Freunde) című sorozat, valamint egy ugyancsak egész estét betöltő dokumentum­film: Das Jahr 1945. Ismét műsor­ra került azután Szimonov több művének filmfeldolgozása, vala­mint Jurij Ozerov ötrészes Felsza­badítás című nagyszabású mun­kája. (MN) Három évvel Lélekharang című első kötete után, tavaly jelent meg Cúth János Életfa című regénye. A novellákat és karcolatokat tartal­mazó kötetet egy merőben új, pá­lyájának minden szempontjából teljesebb szakaszát jelentő alko­tás követte. Míg a bemutatkozó író rövid lélegzetű történetei olykor egymástól távoli világokban élő emberekről szóltak, addig ez a re­gény az átalakuló paraszti társa­dalom alakjait állítja elénk. Olykor teljes fényben láthatók; jellemük, lelkületűk és gondolkodásuk fehér papírlapként veri vissza az író ki­bocsátotta sugarakat. Máskor el­lenfényben, környezetükre ár­nyékként vetülő, így körvonalaz­ható alakokat állít elénk. Monológokból áll össze ez a néhány esztendőt átfogó törté­net. Ezek elsősorban belső szöve­gek, a regény hőseinek lelki rez­düléseit, cselekvéseiknek érzelmi indítékait, értelmük elemző műkö­dését tükröző kitárulkozások. Az első részek kissé nehézkesen ol­vashatók mindaddig, míg a hősök világa nem körvonalazódik, majd az olvasó az így megismert té­nyek, történések, kapcsolatok há­lózatát ismerve már képzettársítá­sokra is bátorkodik. Mert a regény szerkezete, a belső monológok­ban tükröztetett külső történések és változások közötti időbeli héza­gok, a cselekmény kihagyásos tovább fűzése szinte sugallja egy másik, egy „olvasói“ regény meg­írását. Cúth kerülte az írói kom­mentárokat, a kívülálló ítéletét, mégsem mondott le egészen er­ről. Éppen ez a forma teremti meg az olvasóban azt a kényszert, hogy elemezzen, vizsgálódjon és ítélkezzen is mindarról, amit a re­gény hősei egymásról és önma­gukról közölnek. Az író így éri el, hogy az olvasóban „íródik“ a re­génynek egy eléggé fontos vetüle- te. Első olvasatában úgy tűnik fel mintha nélkülözné azt a társadal­mi hátteret, amely előtt ezek a pa­raszthősök mozognak. Pedig mindvégig tapintható az a fonál, amely a társadalmi változások irá­nyát jelzi, mintegy erősen támasz­kodva az olvasó kétségtelenül lé­tező társadalmi tapasztalatára, történelmi ismereteire. Cúth János ebben a müvében majdnem eredményes kísérletet tett arra, hogy megírja - a cseh­szlovákiai magyar irodalom pa- rasztregény-vonulatából többé vagy kevésbé hiányzó, de teljes egészében jelen sehol nem lévő Mélyszondák Barczi Géza tárlata Barczi Géza festőművész 1950-ben született Hárskúton (Li- povník); a Bratislavai Képzőművé­szeti Főiskolán monumentális fes­tészetet tanult, jelenleg Kassán (Košice) él és dolgozik, mint peda­gógus is: az iparművészeti közép­iskola restaurátor szakán tanít. A monumentális és kamara jellegű festészetet műveli, ez utóbbit lé­nyegében csak 1980-tól. Azonban ilyen rövid idő alatt is figyelemre méltó eredményeket ért el, ígére­tesen fejlődött művészete, amely- lyel a napokban a bratislavai kö­zönségnek is alkalma volt megis­merkedni: a Gorkij utcai kiállítóte­remben Barczi Gézának mintegy félszáz alkotásából rendeztek tár­latot. Barczi napjaink festője, aki fő­ként figurális kompozíciókban fe­jezi ki magát. Figyelmének közép­pontjában az ember áll, az ember belső, érzelmi élete mindennapi és szokatlan helyzetekben. A gon­dolkodó és figyelmesen szemlélő művész filozofikus töltésű képei mélyszondák az emberi bensőbe, töprengések az emberi lét alapve­tő értékeiről, és mélységesen hu­mánus eszmék kifejezői. Barczi Géza érzékenyen és tehetséggel ragadja meg egy-egy pillanat kü­lönleges intimitását, amelyet aztán költői prizmán át sajátos szug- gesztivitással láttat. Például a Ne­ked elmondom című meditativ al­kotása, melyen két idős férfi látha­tó bizalmas és rejtélyes beszélge­tés közben - akarva-akaratlanul magához vonzza az embert, aki aztán mindjárt távolodna is el: ne­hogy megzavarja a beszélgetőket. A Premier című kép érdekesen érzékelteti a fellépés előtti feszült légkört és az összpontosítás pilla­natait. Bárczi munkásságának szerves részét alkotják azok a mü­vek, melyekkel a háború ellen szól, a békés élet és az alkotó­munka nevében, ezek lehetősé­geinek a bővítéséért. Egyik szug- gesztív bizonyítéka ennek a Ve­szélyben című, anyát gyermeké­vel ábrázoló képe. Az Egyszerű hétköznap reagálás olyan min­dennapi élethelyzetekre, melyeket korunk civilizációjának fölgyorsult élettempója idéz elő. Ez a művészet gazdag mind témában, mint ötletben, kitűnik to­vábbá mély tartalmiságával, érde­kes és pontosan épített színvilá­gával, átgondolt és szilárd kompo­zícióival, melyekben a fő esemény elkülönül a „mellékestől“. Az ese­mények itt expressziv háttér előtt „játszódnak le“, amelyből csak sejthetjük például a természet, az utca vagy valamilyen belső tér történéseinek egészében végbe­menő változást, fejlődést. Ezáltal erőteljesebben jut érvényre a fő téma, az emberi lét egy-egy moz­zanatának az ábrázolása. Barczi Géza festészete a kassai iparművészeti középiskola peda­gógusainak fiatalos atmoszférájú alkotói műhelyében gyarapodik tovább, egy olyan műhelyben, amely hagyományai szerint is tisz­teli a becsületes művészi munkát és igazságot, a múlt és a jelen értékeit. FRANTIŠEK HORVAT- lélektani elemzését azoknak a változásoknak, amelyek a fel- szabadulás utáni évtizedekben tá­jainkon is bekövetkeztek. Erről a „majdnem“-ről szólva el kell mondani, hogy a kísérlet ott szakadt meg, amikor az író fegyel­me megtörik és nem bízik eléggé a maga választotta belső monoló­gok előrelenditő erejében. Ezeken a helyeken látszólag megmarad ennél a formánál, mégis kilép belő­le. A történéseket éppen mesélő hős már párbeszédekben is „gon­dolkodik“, szemben a másutt na­gyon jól feszített, a gondolatfüzés és a szóhasználat megválasztá­sával mély jellemábrázolást is hor­dozó monológgal. Ilyenkor az a különleges olvasói izgalmat adó hatás szűnik meg, amely ugyan­annak a regénybeli történésnek a hősök más-más világnézetén, lelki állapotán át való tükröztetése nyomában születik meg a regény más helyein. Cúth a realista lélektani regény hagyományaira támaszkodva egy olyan modern próza megírására tett kísérletet, amely lehetőség a társadalmi változások lelki le­csapódásainak pontos bemutatá­sára. Az anyagiakban egyre gya­rapodó parasztcsalád, a nemze­dékek közötti életmódbeli és szemléletbeli különbségek pontos rajzát adják egy valamikor zárt család egyre nyitottabbá váló éle­tének. Ez a nyitódás pedig nem más, mint a csehszlovákiai ma­gyarság félmúltjában, egyes köz- igazgatási egységekben pedig még a jelenében is felfedezhető zártság felbomlása. A zárt paraszti társadalom vastörvényeinek eb­ben a regényben „már csak“ az emberek lelkében van nyoma. Ép­pen ez a kettősség, amely a külső hiányból, a belül még érzett külső kapcsok elrozsdásodásából, és a belülről szorító ragaszkodásból, és ennek a már felismert hiábava­lóságából keletkezik, szüli azt az ellentmondást, amely előreviszi a regény egyes hőseit. Az ilyen ellentmondások a nemzedékek egymásutániságá­ban pozitív erőként hatnak, de ha a társadalmi, eszmei megújulás szembe kerül az általa lehetővé tett egyéni gyarapodással és meg­újulással, akkor szinte feloldhatat­lan belső ellentmondásba torkol­nak. Ez történik a regénybeli csa­láddal is. Az olvasó szembetalálja magát egy valamikor szándéko­san előidézett tüzeset után, a há­zért kapott pénzből gyarapodni kezdő család anyagias vágyaival. Valamelyikük el is ejti a gondola­tot, hogy akkor a szándék kellett, most meg a vak szerencse hozza eléjük a további gazdagodás lehe­tőségét. Pedig másról is szó esik itt, amit az író érthetően közöl. Bármennyire is erőlködnek hő­seink, lélekben nem tudják, levet­kőzni múltjukat. A szerzés vágya belülről szorongatja őket, s mind­ezért olykor íratlan erkölcsi szabá­lyokat is felrúgnak: házastársi hű­séget, testvéri szeretetet, szülő iránti gyermeki tiszteletet. Sors­szerűnek hat, hogy az öreg Illés, aki mindezt látta, s elsőként eltűrte és elszenvedte, végül öngyilkos lesz. Persze ez még nem a törté­net vége, s csupán valamiféle jel­képes lezárása egy folyamatnak, amely a múltból húzódott át a má­ba, amely az emberek lelkét anya­giassággal fertőzte meg. Az író miközben hűen ábrázolja a társadalmi változások szülte lét ellentmondásait, regénye végén egyértelműen jelzi, hogy a tudat, az emberek belső tartásának a változása is megvalósul. Ezt az írói szándékot képviseli Lóránt, a család legfiatalabb tagja, aki napjainkban a „valahol otthon len­ni a világban“ vágyával él már társaival együtt ezen a csehek, szlovákok, magyarok lakta földda­rabon. Az otthonteremtés, a haza­tudat és az anyagiasság harcának regénye az Életfa. Sokáig foglal­koztatott a cime, amely a magyar nép hiedelemvilágában az égbol­tot támasztja alá, s tartja időtlen időkig. Végül is érthető, hiszen csak az otthon, a haza erős tudata tarthatja meg fejünk fölött a világ­mindenséget, szemben a szerzés lealacsonyító vágyával. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1985. V. 16. Egy merész írói vállalkozás eredménye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents