Új Szó, 1985. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1985-05-30 / 125. szám, csütörtök
Műalkotás és hitvallás HARCOLO PLAKATOK Szomszédolás - oktatásügyben Szögesdrótból font betű, pici piros zászlóval - az emberi tragédia emlékére; a hamleti kérdés - lenni vagy nem lenni; szívbe hajló puskacsövek; horogkeresztet széttépő kéz; fegyveren egyensúlyozó galamb; két ujját intőn emelő emberi alak - soha többé háborút; golyó ütötte, soha be nem hegedő plakátseb a néger kisfiú koponyáján; bomba-óramutató - a tizen-, kettőn; kenyér és rózsa; menetelő horogkeresztbe csapódó véres csizmák; virágba borult arany földgolyó pillangókkal; fehér virágkoszorús kék ■ gyermekek; Európát védő tenyerek. Harcoló plakátok. „A politikai plakát - műalkotás, célját tekintve nemzetek fölötti érvénnyel szóló, hatásos, demokratikus, nyilvános tömegtájékoztatási eszköz. A történelmi események tükrözője; az idők folyamán a világ haladó erőinek, harcának és győzelmének tanújává vált.“ Ezt olvashatjuk a fasizmus fölött aratott győzelem, a nemzeti felszabadító harcok és a béke megőrzéséért folytatott világméretű küzdelem jegyében május elején Prágában megnyílt nemzetközi plakátkiállítás nyitópaneljén. Az ENSZ-köz- gyűlés 39. ülésszakának felhívására a Harcoló plakátok című tárlat, melynek felelős szervezője a nemzetközi újságírószövetség, a harmincas és nyolcvanas évek közötti időszak e műfajban született java terméséből mutat be válogatást. Negyvenhat ország képzőművészeinek munkái tolmácsolják a világ nemzeteinek békevágyát. Az alkotásokat többek között olyan neves múzeumok, alkotóközösségek, galériák és intézmények bocsátották e kiállítás szervezőinek rendelkezésére, mint a willanowi Plakátmúzeum (Lengyelország), a budapesti Nemzeti Galéria, a berlini Történeti Múzeum és az ugyancsak NDK-beli Művészeti Akadémia, a hanoi Forradalmi Múzeum, a virginiai A Második Világháború Emlékmúzeuma, a Bolgár Képzőművészek Szövetsége, a moszkvai Plakát kiadóvállalat, a brnói Morva Galéria, a bratislavai Szlovák Nemzeti Galéria és a prágai Hadtörténeti Múzeum. A maga nemében egyedülálló kiállítás, a közel 250 mű érzékletesen tükrözi a történelmi eseményeket, a nemzeteket egyesítő gondolatot: nemet a fasizmusnak, nemet a háborúnak, békét a világnak. J Pedza (Csehszlovákia): Soha! (1961) 1936-1945 - a spanyol polgár- háborút idéző korabeli litográfiák és a második világháború idején született plakátok indítják a kiállítást. Rendkívül értékes a haza védelmére, a fasizmus elleni harcra szólító szovjet plakátkollekció, mely a közismert Kukrinyikszi alkotócsoport és más neves szovjet szerzők munkáit mutatja be. A kor nem kevésbé érdekes dokumentumai közé tartoznak azok a Nagy-Britanniában újranyomtatott szovjet plakátok, melyek a háborús veszély és a pusztítás idején születtek, idézve a szövetséges nagyhatalmak közötti egymást segítő, baráti légkört. Csehszlovák, magyar jugoszláv, lengyel, bolgár, német és amerikai plakátok teszik teljessé az 1936-45 közötti időszakról valló kollekciót. A negyvenes évektől napjainkig vezetnek el a tárlat második részét alkotó munkák. Az ötvenes évekből olyan kiváló nevekkel találkozunk itt, mint Tadeusz Trepkowski, Henryk Tomaszewski, a lengyel iskola klasszikusai, Borisz Angelu- csev és Alekszander Poplilov, a bolgár politikai plakát megalapítói. A jelenkori modern plakátművészet kiválóságai közül említsük meg Maszetura Auba japán grafikus és formatervező nevét, továbbá a Grapus francia képzőmü- vészcsoportot, Friedler Grindler (NSZK), Jukka Veistola (Finnország), Oleg Szavosztyuk (Szovjetunió) és Philip R. Risbeck (Amerikai Egyesült Államok) nevét. A kiállítást audiovizuális program egészíti ki. Nyolcvan plakát, valamint dokumentumfelvételek vallanak az értelmetlen öldöklésről, a szenvedésről, Hirosimáról és Nagaszakiról, a koreai, a vietnami és a kubai nép harcáról, a chilei fasizmusról, a dél-afrikai fekete gettókról, Nicaragua népének küzdelméről, a világ egyre erősödő békemozgalmáról. „Mikor ér véget a felesleges vérontás?“ - hangzik el a vetítés során a kérdés. ,,A világnak nyugalomra, békére van szüksége!“ A Szovjetuniónak, Nagy-Britan- niának és az Amerikai Egyesült Államoknak a jaltai konferenciáról kiadott közleménye napjainkban, negyven év múltán sem vesztette érvényét, hiszen gondolatai ma is időszerűek: az emberiség legfőbb álma, a tartós béke. Fiú és lány - óvó tenyerükben galamb pihen. Pablo Picasso Ifjúság című litográfiája nemcsak a Harcoló plakátok kiállítás, de az emberiség békevágyának hatalmas erejű szimbóluma is. Galamb, olajág, ifjúság. Az emberiség álma még nem vált valóra. Pedig a világnak békére, nyugalomra van szüksége. TARICS ADRIENN A Csehszlovákia és Magyarország között fennálló kétoldalú kulturális kapcsolatok lehetővé teszik a sok éve tartó, mindkét fél számára hasznos együttműködés folytatását. Ezek egyidejűleg több célt is szolgálnak. Elsősorban a népek közötti barátság ápolását, az országok közötti megértést és a pedagógiai együttműködés ki- szélesítését. Számunkra, a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusai számára - akik a közelmúltban továbbképzésen vettünk részt Budapesten - nagyon sokat jelent, hogy a magyar oktatásügy szakemberei kifejthették előttünk nézeteiket és ismertethették tapasztalataikat. Az előadók több oldalról és több szempontból közelítették meg a témát: az oktatási reform és ezen belül az anyanyelvi nevelés eredményességét, illetve nehézségeit. Egy cikk nem teszi lehetővé, hogy minden előadás mondanivalóját ismertessük. A leglényegesebb megállapítások közkinccsé tétele közérdek, mert eredményeink és gondjaink számos ponton érintkeznek. Az etikaoktatás például nálunk is, a Magyar Népköztársaságban is, hiányzik a tanítási órák menetéből, s ezt az anyanyelvi órákon kell pótolni. Magyarországon befejező fázisánál tart az 1978-ban indult tantervi reform. Szembesítik az álláspontokat és elképzeléseket az iskolai gyakorlattal. Folyik a tananyag tantervi átépítése, a tantervek, tankönyvek, elfogadott módszerek korrekciója, de ügyelnek arra, hogy minden beavatkozás előre mutasson. A tantárgyakon belül is, a műveltségi ideál kialakításakor is távlatokban kell gondolkodni, mert az anyag mennyisége egyre nő. Ennek tudatában arra helyezik a súlyt, hogy a tantervek, a tankönyvek és az egész nevelési-oktatási struktúra csak a legfontosabb értékeket, a továbbhaladáshoz elkerülhetetlenül szükséges ismereteket közvetítse. A tudomány egyre újabb eredményeket produkál, s ezeket a gyakorlat azonnal átveszi. Ha az oktatás nem akar lemaradni a gyakorlat mögött, a legfontosabb tudományos eredményeknek bele kell épülniük a tananyagba. Ez állandó készenlétet, s nagyfokú rugalmasságot követel. Ezért kell a pedagógust ismét a régi rangjára emelni. A technikailag fejlett államokban a legfontosabb társadalmi pozícíó még mindig a pedagógusé, és a legfontosabb közintézmény az iskola, mert ott készül a jövő. Az oktatáspolitikának a Magyar Népköztársaságban, s a szocialista világrendszer többi országában is ma két feladatnak kell megfelelnie: kiszűrni és adottságaiknak megfelelő képzésben részesíteni a jó képességű gyerekeket, mert a tehetséges tanulók kiművelése nemzeti, társadalmi érdek. Manapság sokan nem bírják az iramot, a lemaradozókat ezért fel kell zárkóztatni a képességeiknek megfelelően. El kell dönteni, mi eredménytelenségük oka: betegség, rossz társaság, lustaság vagy értelmi képességeik fejletlensége. Ha ezeket a kérdéseket tisztázta az iskola, hozzá kell fogni a megfelelő módszerek és eljárások kidolgozásához, a tényleges felzárkóztatáshoz. Nálunk ez a munka a hátrányos szociális helyzetben lévő tanulók esetében valamivel könnyebb, mint Magyarországon, mert a legfontosabb tanszereket ingyen kapják a gyerekek. Az ingyenes oktatás 1949 óta ugyan Magyarországon is biztosított - van tandíj- mentesség -, de ingyenes tankönyveket, s egyéb tanszereket nem kapnak a gyerekek. Ezt ma még nem teszi lehetővé a népgazdaság teherbíró-képessége. Általános tapasztalat, hogy az oktatási reform eredményeként ,,eltűnt“ a derékhad. Az új tervek és módszerek ugyanis meggyorsították a jó képességű gyerekek szellemi fejlődését. A derékhad eltűnésének okát abban látják, hogy magas az osztálylétszám. Ezért nagy erőfeszítéseket tesznek a jó oktatási körülmények kialakítására, mert a tapasztalatok szerint 25-nél magasabb osztálylétszám esetén az oktatáspolitikai reform nem hozza meg a várt eredményeket. Napjainkban átlag 28 gyerek tanul egy osztályban Magyarországon. Arra törekszenek, hogy országos viszonylatban 24,5 százalékra csökkentsék az osztálylétszámot. Vendéglátóink arra figyelmeztettek, hogy mindannyian abban vizsgázunk, milyen fiatalságot hagyunk magunk után. Az volt a benyomásunk, hogy az oktatásügyi szakemberek komolyan veszik ezeket a szavakat. TÖRÖK ZSUZSANNA Egy minapi összejövetelen, mely három városi CSEMADOK-szervezet együttműködését volt hivatva megalapozni és előmozdítani, parázs vita alakult ki a pedagógusok iskolán kívüli kulturális aktivitásáról, részvételükről egy-egy település kulturális életének az alakításában. Egyesek azon a sokszor hangoztatott véleményen voltak, hogy a pedagógusok - tisztelet a kivételnek - visszavonultak, bezárkóztak, egykori fáklyavivő elődeikkel ellentétben nem vállalnak szerepet a kultúrateremtésben. Még annyi fáradságot sem vesznek, hogy megjelenjenek egy-egy íróolvasó találkozón vagy klubesten, amely esetleg a hivatásuknál fogva is kellene, hogy érdekelje őket. Mintha felednék, hogy nemegyszer már a puszta jelenlét is cselekvés. Jelentése van. Mások árnyaltabban fogalmaztak vagy, hogy úgy mondjam, egyenesen védték a pedagógusokat, látva a bizonyos szinten kétségtelenül létező jelenség okait, különböző összefüggéseit. Az elsők között azt, hogy a pedagógus is ember, akinek ugyanúgy lehetnek vágyai, mint a többi embernek, a legkevesebb, hogy szeretne legalább olyan anyagi feltételek között élni, mint bármely átlagpolgára ennek az országnak. Aminek a biztosításához pedig: nem biztos, hogy elegendő a fizetése, következésképpen más jövedelmi forrásra is szüksége van, amiként másoknak. Látni kell továbbá, hogy a pedagógiát még mára sem sikerült megszabadítani a fölös adminisztrációtól, gyűlésezésektől, amelyek nemcsak időt vonnak el, hanem energiát úgyszintén. És dehogy ér véget a pedagógus munkaidője az ötödik-hatodik órával. Vannak délután is órák, vannak szakkörök, versenyek, amelyekre fel kell készíteni a gyerekeket; és vannak - az iskolában és iskolán kívül - különféle bizottságok, testületek, amelyekben ott kell lenniük a pedagógusoknak, akár van kedvük hozzá, akár nincs. Más lapra tartozik, hogy ottlétüknek milyen a társadalmi haszna. Aztán az sem hagyható figyelmen kívül, hogy napjainkPedagógus-jelenlét ban a pedagógusok zöme nő - feleség, anya, akinek otthon ugyanúgy el kell látnia a család körüli feladatokat, mint a többi nőnek, és akkor még nem ért véget a nap, gyakran valamikor az éjszakai órákban íródik a másnapi előkészület. Aztán: vannak a pedagógusok között olyanok - ezt a különbségtételt a többségben levő becsületesekkel szembeni tisztesség is megköveteli akik véletlenül vagy jobb híján kerültek erre a pályára, és kényszermegoldásnak érezvén azt, évek múlva sem tudtak igazi tanítóvá válni, nemcsak hogy közszereplést nem vállalnak, magát a tanítást, elsőrendű feladatukat ímmel-ámmal végzik. És még egy ok: a főiskola nem készíti fel kellőképpen a pedagógusjelölteket a majdani kulturális-népművelői munkára. Nos, melyik tábornak van igaza? - ha egyáltalán lehet, szabad így föltenni a kérdést, amikor számos, más területen dolgozó embercsoporttal kapcsolatban szóba sem kerül a kulturális aktivitás. Eszem ágában sincs bírói talárt ölteni, abban tetszelegni, a pro és kontra vélemények azonban mindenképpen tűnődésre késztetnek. Ha megpróbálunk mindent számbaven- ni, mindazt a változást, amely a pedagógián (oktatásügyünkön) belül történt az elmúlt évtizedekben, és mindazt a változást, amely a pedagógián (oktatásügyünkön) kívül, a társadalmi viszonyokban, a családban, az egyéni és közösségi életformában, életmódban, erkölcsi értékrendben, a művelődés struktúrájában, a müveltseg, a tudás, a tehetség rangjának alakulásában ment végbe, közvetve-közvetlenül hatva az iskolára is természetesen, akkor nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy mára megváltozott a pedagógus helyzete és szerepe, hanem azt is, hogy körülményei, lehetőségei a munkahelyen kívüli közéleti és kulturális tevékenységre semmivel sem jobbak és semmivel sem rosszabbak, mint a más területeken dolgozókéi. Miért pont a pedagógustársadalom a céltábla, amikor sok helyütt például maguk a hivatásos népművelők nem végzik kellő szinten a munkájukat? Talán egy dolog miatt: hogy nekik mégiscsak tanult hivatásuk az ember művelése, ha nem is elsődlegesen a felnőtt emberé. Bizonyára ezért feltételezi a közvélemény, hogy egy-egy közösség tagjai közül mindenekelőtt a pedagógusok vannak birtokában olyan esztétikai és művészeti, pedagógiai és lélektani ismereteknek, amelyek révén - a hivatásos népművelők mellett - a leginkább ők alkalmasak a kulturális élet szervezésére, fejlesztésére. Következésképpen mindenekelőtt tőlük várja el e munkát. Ebben bizonyára nem kevésbé szerepet játszik még az az évszázados hagyományon alapuló szemlélet, miszerint a pedagógus a kultúra, a műveltség szinte egyetlen fáklyavivője, különösen faluhelyen, jóllehet a helyzet időközben - szerencsére - alaposan megváltozott. Már nem ,,csak“ ő van, hanem sokan mások is, főiskolát, egyetemet végzett fiatalok, gyakran gazdagabb felkészültséggel, mint a pedagógus; és jóval nagyobb a számuk is már egy-egy közösségen belül, mint a pedagógusoké, főként ott, ahol megszűnt az iskola. Mellesleg: ezek az értelmiségiek hol vannak? Akár mint passzív résztvevők? Tisztelet itt is a kivételnek. Nincsenek statisztikai adatok a kezem ügyében (ha egyáltalán készülhetnek megbízhatóak erről a területről), de tapasztalataim szerint még mindig több pedagógus munkálkodik a kultúrában, nemzetiségi kulturális és közművelődési életünk fejlesztésén, ahányan más értelmiségiek, valamennyi munkaterületről együttvéve. És még mindig főként az ő soraikból kerülnek ki azok, akiket a közvélemény megszállott „kultúrosként“ emleget, a ielző nemes, megtisztelő, olykor azonban pejoratív értelmében is. Mindezt nem a pedagógusok mentségére jegyzem meg, pusztán a helyzet illusztrálása végett. A fentebb jelzett jelenség téma marad, amin érdemes és kell is töprengeni, kutatni az okokat; igazodva a megváltozott és változó körülményekhez: keresni a megoldást, hogy több pedagógus vegyen részt, akarjon-kívánjon aktívan - lelkesedéssel és kedvvel - részt venni a helyi kultúrateremtésben, hogy többen érezzék belső szükségletnek már a puszta megjelenést, jelenlétet egy-egy, az oktató-nevelő munkájukat is segítő, tájékozottságukat, műveltségüket gyarapító író-olvasó találkozón, klubesten. Ezért érdemes lenne például közvéleménykutatást végezni azok körében, akik a pályájuk kezdetén és még azután is egy vagy két évtizeden át tevékeny művelői voltak a kultúrának, aztán egyszerre csak lassan-lassan hátat fordítottak az egésznek. Vajon miért? Belefáradtak? Megunták? Elvették a kedvüket? A családra, családi házra kellett az erő és idő? Vagy úgy gondolták, hogy „én már megtettem a magamét, csinálják most mások“? Persze, azokat úgyszintén meg kellene kérdezni, akik a mai napig nem adták fel, deresedő fővel is jelen vannak, noha körülményeik, feladataik, gondjaik számos esetben hasonlóak az előbbiekéhez. Hogyan lehetséges ez? Alkat kérdése? Is. Szenvedélyes elszántságé és közösség iránti elkötelezettségé? Is. Erkölcsi tartásé, felelősségtudaté? Is, is. Ki-ki kedve és tapasztalatai szerint folytathatja a tűnődést, én a magam részéről két dolgot szeretnék. A pedagógus elsősorban legyen - lehessen - jó pedagógus, jó tanítója és jó nevelője gyermekeinknek. Ha emellett van rá módja és tehetsége, legyen jó pedagógus az iskolán kívül ugyanúgy, ahol - bár vannak már rajtakívül más értelmiségiek sokan - legalább olyan szükség van az ő cselekvő jelenlétére is, mint egykoron a fáklyavivő elődeiére. Ha nem nagyobb. BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 1985. V. 30. Milyen fiatalságot?
