Új Szó, 1985. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1985-04-10 / 84. szám, szerda

[PiraNUNKHNIT TÜKRE „MILLIÁRDOS“ HAJÓÉPÍTŐK Hajógyár... Nincs Dél-Szlovákiában még egy vállalat, amelynek neve annyira összeforrt volna a környező vidékkel, mint a Steiner Gábor Hajó­gyár Komárommal (Komárno) és környékével. S olyan sincs, amelynek gazdasági eredményei annyira befelyásolnák minden évben a szőkébb pátria - s a járás - ipari termelésének mérlegét. Merthát a vállalat nemcsak hogy dolgozóinak létszámát tekintve a legnagyobb ebben a térség­ben, hanem - messze földön híres vízi járműi révén - az árutermelés értékét tekintve is az élen áll. A felszabadulás negyvenedik évfordulójának évében pedig „milliárdosokká“ lépnek elő a város hajóépítői, mivel a hajógyárban az 1985-ös évre tervezett árutermelés értéke először most lesz tízszámjegyes nagyságrendű. Ez pedig még egy nyolcvanhét esztendős gyáróriás „életében“ is jelentős mérföldkő. A komáromi hajógyár alapjait még a múlt század végén lerak­hatták. Ennek egyik magyarázata, hogy a Magyar Folyam- és Ten­gerhajózási Részvénytársaság győri hajójavító üzeme nem felelt meg a századvégi követelmé­nyeknek, mint ahogy a győri téli kikötő sem nyújtott kellő biztonsá­got azoknak a hajóknak, amelyek Európa második legnagyobb fo­lyójának vizét szántották. A rész­vénytársaság ezért úgy döntött, hogy Komáromban épít új téli ki­kötőt, s egyszersmind a győri ha­jójavító műhelyt is áthelyezi Jókai szülővárosába. Az erről szóló tár­gyalások 1897 júniusában kez­dődtek. A következő év tavaszán a Wellisch-cég elkezdhette a kivi­telezési munkálatokat, s 1898 no­vemberében már be is indult a ha­jójavító műhely. Ezzel egyidőben két - hatszáz tonna teherbírású - uszály építését is megkezdték, Művek fennhatóságának 15 éve alatt 53 különböző hfcjót építettek Komáromban, ebből hatot export­ra. A müncheni árulást követően, majd a második világháború alatt jelentősen romlott a hajógyári munkásság helyzete, és 1940-ben a 48 óra helyett heti 54 órára módosították a munkaidőt. Abban az időben a gyárban csak uszá­lyokat gyártottak és javították a megrongálódott vízi járműveket. Komárom 1945. március 30-án szabadult fel. Április 5-én tíz mun­kás megkezdi a helyreállítási munkálatokat. Néhány nappal ké­sőbb már 40-50 munkás fáradozik azon, hogy mielőbb beindulhas­son a tényleges hajógyári munka. Májusban már csaknem kétszere­sére nő ez a szám. A felszabadu­lás évének végére a hajógyári al­kalmazottak száma 303. Ismét a Škoda Művek kötelékébe tér Lassan útrakész a hajó — az utolsó simításokat végzik rajta (A szerző felvétele) ÚJ SZÚ 1985. IV. 10. s azokat a múlt század utolsó évében át is adták rendelteté­süknek. Ezzel együtt a komáromi hajó­gyár fejlődésének első szakasza a XX. század első két évtizedére tehető, egészen pontosan 1900- tól 1918-ig. Erre az időszakra esik az Osztrák-Magyar Monarchia im­perialista fejlődése is, az első vi­lágháború, majd a burzsoá Cseh­szlovák Köztársaság megalakulá­sa a Habsburg-ház vezette dualis­ta monarchia széthullása után. Mindez nem múlhatott el nyomta­lanul a hajógyár életében sem. Az ország imperialista korszakában a nehézipar fejlesztése szükség- szerű volt, s így gyarapadott a vidék proletariátusa is. Az erősödő s mind öntudatosabb munkásmoz­galom igényeinek megfelelően 1917 májusában Komáromban megalakult a szakszervezet városi alapszervezete, amelynek rövide­sen tagja lett a hajógyári munkás­ság nagy része is. Nem kerülte el a hajógyári mun­kásságot sem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom indította forradalmi hullám. A munkások részt vettek a Magyar Tanácsköz­társaság forradalmi harcaiban a magyar Vörös Hadsereg olda­lán. Ezért aztán 1919. május 1-től az év augusztusáig szünetelt a hajógyári munka, mert a munká­sok nagy részét Terezínbe inter­nálták. Akkoriban mindössze 140 munkás dolgozott a gyárban, amelyet 1923-tól a plzeňi Škoda Művek bérelt. A burzsoá Cseh­szlovák Köztársaság fennállása alatt jelentősen fejlődött a hajó­gyári termelés, és, a dolgozók lét­száma elérte a négyszázat is. Jel­lemző adat 1938-ból: az első fél­évben még az említett 400 dolgo­zó szerepel a gyári nyilvántartás­ban, az év második felében ez a szám a felére csökkent! A škoda vissza a gyár, amely szakmunkás­hiánnyal küszködik. Különösen akkor válik ez a hiány markánssá, amikor a Škoda Művek gyártási programját a Külkereskedelmi Mi­nisztérium is jóváhagyta. E szerint személy- és teherhajókat, vonta­tó- és tartályhajókat egyaránt ké­szültek gyártani. Sót, uszályokat, jégtörőket, úszó kotrógépeket is. Ezen kívül vállalták mindennemű vízi jármű javítását. Nagyon ked­vezőtlen körülmények között folyt a termelés. Egyes munkafolyama­tokat a szabad ég alatt, az időjárá­si viszonyoktól függetlenül kellett végezni. Az államosítást követően egyre gyakrabban került napirend­re a gyár bővítésének kérdése. A régi, elavult helyébe új, korszerű objektumokra volt szükség. Ezért emlékezetes dátum 1947. április 23. Ezen a szerdai napon ugyanis ünnepélyes keretek között lerak­ták az új hajógyár alapkövét. Az ipari miniszternek az alapkőleté­telkor elmondott beszédét a Prav­da másnapi, tehát 1947. április 23-i száma is közölte. A miniszter többek között elmondta: „Olyan mű születik majd itt, amely jelentő­ségénél fogva lényegesen befo­lyásolja majd nemcsak e város, nemcsak Szlovákia, hanem az egész Csehszlovák Köztársaság gazdasági fejlődését, jövőjét is“. Az új hajógyárban 1949. október 28-án kezdték meg a termelést. Ez az esemény már jelezte, hogy rövidesen jelentős változás következik. A komáromi hajógyár ugyanis még mindig az államosí­tott Škoda Művek nemzeti vállalat egyik üzeme volt. így valamennyi fontos vállalati tisztségviselő a Škoda Művek prágai központjá­ból irányította a kisebb részegysé­gekben folyó munkát. A megnöve­kedett komáromi „fióküzem“ - mi­vel megérett az önállósulásra - 1950. január 1-től új, önálló nemzeti vállalattá lépett elő. Fej­lesztésében a fokozottság elve ér­vényesült. Új objektumok épültek, a munkások létszámának gyara­podásával párhuzamosan nőtt a róluk való gondoskodás is. La­kások épültek a dolgozók számá­ra, vállalati bölcsőde, egészség- ügyi központ. Mindez még az öt­venes évek közepén megkívánta, hogy a város alkalmazkodjék a gyárhoz. Elkészült a városren­dezési terv, amely fokozatosan megvalósult. Közben az egyre növekvő Du- na-parti nagyüzemben az első ötéves tervidőszak feladatainak sikeres teljesítése volt a cél. Ezt nehezítette az a körülmény, hogy a termelési programban olyan ha­jók gyártása szerepelt, amilyene­ket korábban ebben a gyárban nem készítettek. Ezért a szovjet szakemberek segítették a hajó­gyáriak munkáját. Gondot okozott, hogy továbbra is munkaerőhiány­nyal kellett küszködnie a vállalat­nak. Amikor az új csarnokokban elkezdődhetett a munka, a terve­zett 946 fős létszámnál 60 sze­méllyel volt kevesebb a dolgozó. Akadozott az anyagellátás és hát­ráltatott az is, hogy gondok voltak a lakosság élelmiszerellátásával. A járásban nem volt megfelelő a tömegközlekedés sem. A kör­nyező falvakból így csak nehezen nagy áldozatok árán tudtak a dol­gozók beutazni a munkahelyükre, és onnan haza. Az azóta elmúlt esztendők fejlő­désének mértéke számokkal is il­lusztrálható, még ha a számok gyakran el is fedik a valóságot. (Manapság ugyanis kevesebb ha­jó és egyébb úszómű készül, de azok sokkal nagyobbak, mint egy­két évtizeddel ezelőtt). Az elmúlt évben 4720 dolgozója volt a Stei­ner Gábor Hajógyárnak, s ez csaknem ötszöröse az említett 1949-es létszámnak. A felszaba­dulásig 141 úszómű készült a gyárban, abból hat exportra. 1945 után a hazai megrendelők számára 805 úszómű épült, ex­portra 552 s ez 1984 végéig összesen 1357 vízi jármű. A hajógyár fennállásának 85. éve, azaz 1983 a fordulat eszten­deje volt. Az innovációs program alapján megváltozott az egész ter­mékszerkezet. A sok kisebb úszó­mű helyett kevesebbet, de na­gyobbakat építenek majd. Az AMUR típusú, 3 ezer tonnás te­herhajó mellett még a KBT UFA- típusú úszó kotrógépet gyártják jelenleg. Az előbbiből öt darab, az utóbbiból három készül az idén. A TR 1000-es tolóhajó egyszerre kilenc megrakott uszályt képes maga előtt tolni. Ez az itt gyártott legnagyobb teljesítményű tolóha­jó. A tervezóasztalon van már az AMUR-2 típusú teherhajó is, még ez idén elkezdhetik prototípusá­nak kivitelezését. A termékszerkezet megváltoz­tatásával az elmúlt évihez viszo­nyítva jelentősen nő a munkater­melékenység, s így az áruterme­lés értéke a tervek szerint 19,6 százalékkal gyarapodik. Ezzel párhuzamosan gondoskodnak a dolgozók munkafeltételeinek ja­vításáról is, miként azt az elmúlt negyven esztendőben is tették le­hetőségeikhez mérten. Ezek ma már összehasonlíthatatlanul job­bak a korábbiaknál. Csak a mos­tani ötéves tervidőszak eddigi éveiben 250 lakást adtak át, meg­kétszerezték a vállalati bölcsődék és óvodák befogadóképességét. Ezek a számok önmagukban külön-külön nem sokat jelentené­nek a kívülállónak. Együtt azon­ban annak megvalósítását, amiről az 1947-es alapkőletételkor is szó esett: MÉSZÁROS JÁNOS A felderítő A Humenné melletti Ruská Vo- lovban a rádiókészülékeket mind összegyűjtötték. Juraj Cupa, úgy mint a többiek is, csak hallomás­ból szerzett tudomást az esemé­nyekről. Az öreg Bodnártól tudta meg, hogy a háború során a né­metek először kaptak ki, vissza kellett vonulniuk Moszkva alól. Gyűlölte a fasisztákat, nagyon megörült a hírnek. 1944-ben Er­délybe került, egy szlovák kisebb­ségi iskolában tanított. Rövidesen azonban árkokat ásott már az elő­renyomuló szovjet hadsereg előtt. Amikor Cegléd környékén a szov­jet katonák sikeresen törték át az ellenség védelmi vonalát, Juraj Cupa megadta magát. Természetesen azonnal nem hihettek neki. Felszólították, ha valóban a Vörös Hadsereg kato­nája akar lenni, menjen át a fron­ton és hozzon egy foglyot. Sikere­sen átjutott a „senki földjén“, tü­relmesen várt, míg meglátott egy őrségben levő katonát. Hátulról közelítette meg, kiragadta kezéből a fegyvert és mivel tudott magya­rul, figyelmeztette, hogy hallgas­son, mert ellenkező esetben agyonlövi. Az őr nem kiabált, Cu­pa megvárta míg besötétedik, majd foglyával együtt visszatért, így lett katona, a 3. ukrán front 320. hadosztálya 478. lövészezre­dének felderítője. Magyarország területén Szasa Grigorenkoval és Vologya Mitya- novval indult felderítésre. Váratla­nul golyók kezdtek röpködni mel­lettük, az egyik Juraj lábába fúró­dott. Nem tudott menekülni, de Szása és Vologya életét kockáz­tatva biztonságba vitte. Sajnos, önzetlen segítségüket már nem tudta viszonozni, mindkettőjük életét egy akna oltotta ki. Juraj Cupa azonban nem feledkezett meg róluk, lányának az Alek- szandra, fiának pedig a Vladimír nevet adta. Több napos súlyos harcok után ezredük Baracskában pihent. A katonák a helyi vendéglőben egy filmet néztek, amikor hirtelen ellenséges fegyverek zavarták meg a csendet. A vetítést félbe­szakították és Juraj Cupa társaival parancsot kapott, állapítsák meg mi történik. A falu melletti kis dombról váratlan látvány tárult eléjük, néhány német harckocsi rendszeres időközökben tüzet nyi­tott a falura. Rövidesen azt is megállapították, hogy a harckocsi- zókat közvetlenül a faluból rádión irányítják. Meg is találták, ágyban fekve, azt a „beteg“ férfit, aki a dunyha alá rejtett adóállomással irányította a nácikat. Ez a támadás több áldozatot követelt, köztük Cupa két felderitőtársa is életét vesztette. Ma már hihetetlennek tűnő tör­téneteket is átélt Juraj Cupa. Pa­rancsot kapott, hogy társaival együtt állapítsa meg, milyen erők­kel védik a fasiszták Törökbálintot. Egyik társával fehér álcázó ruhá­ban az ellenség hátában fekvő birtokra érkezett. Amikor a földbir­tokos felesége megtudta, hogy a Vörös Hadsereg felderítői állnak előtte, elájult. A földbirtokos min­den vagyonát felajánlotta, de Cu-. pa visszautasította a pénzt és fel­szólította, hívja fel telefonon török­bálinti barátait és részletesen ér­deklődje meg, milyen a helyzet a városban. A vonal másik végén a postaigazgató jelentkezett, aki mindenről beszámolt, amire a fel­derítők kíváncsiak voltak. A fel- szabadulás után bebizonyosodott, hogy a postaigazgató - a földbirto­kos legjobb barátjának - adatai pontosak voltak, nagy segítséget nyújtott a szovjet parancsnok­ságnak... * * * A csapatok megközelítették Bu­dapestet. A legnehezebb felada­tot, a Duna átlépését Ráckeve mellett akarták végrehajtani. A csapatok, köztük Cupa ezrede is a ráckevei szigeten összpontosul­tak, de a támadás, előtti éjjelen az ellenség váratlanul tüzet nyitott rájuk. További kísérletük már eredmé­nyes volt és átjutva a másik partra, Budaörsön keresztül december 23- án eljutottak Buda elővárosáig. Hat nappal később Esztergomnál a 2. ukrán front csatlakozott a har­madikhoz és ezzel befejeződött az ellenséges budapesti csoportosu­lás bekerítése. Malinovszkij és Tolbuhin marsall meg akarta vé­deni Budapestet a pusztulástól és ezért parlamentereket küldtek az ellenséghez. Az egyik csoportot Hja Osztyapenko százados ve­zette. Juraj Cupa látta, ahogy Osztya­penko Gorbatyukkal együtt fehér zászlóval az ellenséghez ment. A németek bekötötték szemüket és mintegy egy óra múlva vissza­hozták őket. Amikor a parlamente­rek a visszavezető út felénél vol­tak, a hitleristák gáládul hátba lőt­ték a parlamentereket. Hja Osztya­penko meghalt. Juraj Cupa szovjet katonatársaival együtt megeskü­dött, hogy megbosszulja őket. 1945 februárjában és márciu­sában nehéz harcok folytak Ma­gyarország felszabadításáért. A 3. ukrán front 320. hadosztálya tüzér­ezredének felderítójeként Juraj Cupa délnyugat irányába, Szé­kesfehérvár felé vonult előre. A város mellett nagy tankcsata zajlott le, kilenc nap folyamán a város négyszer cserélt gazdát. A hitleristák azonban már legyen­gültek, március közepe táján már nem tudtak újabb támadásokat in­dítani. A szovjet csapatok a Bala­ton északi partjáig majd egészen a jugoszláv határig üldözték az ellenséget. 1945. április 4-én Ma­gyarország egész területe felsza­badult. Ezen a napon a magyar nép tisztelettel adózik a Vörös Hadsereg hős katonáinak, a 2. és 3. ukrán front több mint 140 000 katonájának, akik életüket áldoz­ták felszabadításukért. Juraj Cupa, a magyarországi harcok után még részt vett Ju­goszlávia és Ausztria felszabadí­tásában. Az utolsó háborús ütkö­zetet 1945. május 8-án élte át. Ekkor már megvonhatta háborús mérlegét. A felderítéseken való részvételen, a foglyok kihallgatá­sán kívül közvetlenül 47 fogoly elfogásában vett részt. A Szlovákiából származó Juraj Cupa a háború után Csehország­ban telepedett le. A prágai rádió­ban a nemzetközi osztály vezető­helyetteseként dolgozott s napja­inkban nyugdíjasként is ennek az osztálynak a munkatársa. Most éppen a szocialista országok újság­íróinak csehszlovákiai körútját szervezi a felszabadulás 40. év­fordulójával kapcsolatban. Hosszú évek óta az Antifasiszta Harcosok Csehországi Szövetségének tiszt­ségviselője. Gyakran jár az iskolások közé, mesél a fiataloknak a fölszabadító harcokról, a felderítók veszélyes tevékenységéről, Magyarország felszabadításáról. KAREL KROUPA Vasutasok felajánlása (ČSTK) - Értékes kötelezettségvál­lalást fogadtak el a keleti vasúti körzet dolgozói a nemzeti felszabadító harc betetőzésének és hazánk szovjet hadsereg általi felszabadításának 40. évfordulója tiszteletére. Célul tűzték ki, hogy rövid időn belül pótolják a januári és februári erős fagyok következtében az év elején bekövetkezett kieséseket Kötelezettségvállalásuk több mint 4400 csoportos, 31 ezer egyéni, 145 üzemi és 250 együttes felajánlásból áll. Egyebek között félmillió liter gázolajat és 700 ezer kilowattóra elektromos energiát takarítanak meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents