Új Szó, 1985. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1985-02-15 / 39. szám, péntek
GYÚJTÓPONT Huszonhat mai szlovák költő magyarul Lőrincz Gyula: Február arcai Tisztelet és meglepetés Lőrincz Gyula nemzeti művész budapesti tárlatáról Budapesti kollégákkal utaztam a kis metrón a Műcsarnok felé.- Tiszteljük és nagyra becsüljük a politikus, a festőművész Lőrincz Gyulát, ezért tartjuk erkölcsi kötelességünknek részt venni a megnyitón, habár tudjuk, az életmű már nem gyarapodhat, új alkotásaival sajnos nem találkozhatunk - mondta mintegy summázva a többiek véleményét is a mellettem álló jónevű képzőművészeti kritikus. A magyar főváros egyik patinás és reprezentatív épületében sokan, több százan gyűltünk össze az ünnepi megnyitóra. Itt voltak a hetvenöt évvel ezelőtt született nemzeti művész magyarországi és szlovákiai harcostársai, a kulturális intézmények képviselői, más hivatalos személyiségek, továbbá egykori barátai, ismerősök és természetesen művészek, kritikusok is szép számmal. Az esemény rangjához méltó megnyitó után szétszéledtünk a tágas termekben, megszemlélni Lőrincz Gyula itt látható 112 alkotását. Mindannyian meglepődtünk, méghozzá kellemesen; még azok is, akik a Dunamenti Múzeumban vagy éppenséggel az 1981-es bratislavai gyűjteményes kiállításon már alaposan megismerkedhettünk a nemzeti művész festményeivel, grafikáival. Anna Horváthová, a Szlovák Nemzeti Galéria munkatársa hozzáértő és kiemelkedő munkát végzett. Sikerült olyan anyagot összeválogatnia, amely bizonyos vonatkozásaiban még ma is a felfedezés erejével hat, s ugyanakkor híven tükrözi Lőrincz Gyula művészi, emberi hitvallását, sajátos stílusjegyeit. Nagy érdeklődést váltottak ki a kubikus szerkesztettségű, vízió- szerű, finom festőiséggel párosuló alkotásai a harmincas évekből, s markánsan domborodott ki az is, amit megnyitójában Borbély László hangsúlyozott: „Szemléletmódja következetes, mondanivalója mindig határozott, eszméket hordoz és pszichológiai intuícióval dolgozik. A harmincas években készült tőmondatos zártságú müveivel figyelmeztet, felráz és harcol, s érdekes módon, ma sem érezzük anakronisztikusnak későbbi, direkt módon politizáló munkáit. Időszerűségüket a szakmai megoldottságon túl az biztosítja, hogy a népek százmilliói számára ma is húsbavágó probléma az elnyomás, s mindannyiunk feje fölött ott lebeg a háború réme napjainkban is. Igy válhat aktuálissá 1943-as menekülőinek, Koncentrációs fábor“-ának egyszerű jelrendszere, s általános érvényű az egyszeri értelmetlen pusztításra emlékező, de mindenféle pusztítás ellen fellépő Kl'aki anya. Egyébként ez az anya-figura a hetvenes évek végén festett pusztai madonnáival, korábbi női portréival együtt azt is bizonyítja, humanizmusa nem merült ki a harcban, az ellenség gyűlöletében. Ha osztályos társait, gyermekeket, anyákat festett, nem szé- gyelte ellágyulásait, mert szelíd, lírai, színben is visszafogott tudott lenni.“ A látogatók elismerően szóltak legjelentősebb grafikai ciklusairól, a Kosúty, a Dózsa katonái és a Szlovák Nemzeti Felkelés című- ekről, s újra kitetszett, hogy nem csak a szakemberek számára kínálnak érdekes párhuzamokat, gondolattársításokat a hetvenes években született festményei, különösen a Pusztai Madonna, a Hazafelé, s nem utolsósorban gyermekkorában szeretett tájait megidéző, csallóközi témájú alkotásai. Szemlélődés közben jött oda hozzám a már említett kollégám is, hogy helyesbítsen. Számára is kellemes meglepetést jelentett ez a tárlat, elragadtatással beszélt a kiállított anyagról, annak elrendezéséről, mert sokoldalúan és kifejezően tükrözi Lőrincz Gyula érzelmi töltetű, a korszerű stílusjegyek iránt rendkívül fogékony, elkötelezett, pártos és értékekben oly gazdag életművét. Visszafelé ugyancsak a kis metróban valahogy büszkébben álltam. Szép volt, felemelő ez a koradélután. Újra megbizonyosodhattam arról, hogy a szellem útja örök és örökletes. Lőrincz Gyula művei tovább élnek, újabb és újabb nemzedéket tesznek gazdagabbá. SZILVÁSSY JÓZSEF Visszapillantva az időben, több magyar nyelvű antológia készült már a szlovák költészetből, s az első még a múlt század hetvenes éveiben látott napvilágot, a továbbiak a két világháború között, majd két gyűjtemény az ötvenes, egy pedig a hatvanas években. Ez utóbbi, A modern szlovák líra kincsesháza cimmel, reprezentatív kiállítású kazettás antológia volt, melynek kis formátumú kötetei zömükben egy-egy költő verseit tartalmazták, inkább magukról a költőkről adva pályaképet, mint az egészről, pontosabban, a hatvanas évek derekát megelőző néhány évtizedről. Azóta csaknem húsz év telt el, s bár ez alatt az idő alatt jelentek meg jeles kortárs szlovák költők válogatott versei magyarul - nem lebecsülendő színvonalú - önálló kötetekben, olyan antológiának azonban, amely a szlovák költészet felszabadulás utáni alakulásáról, legújabb törekvéseiről adott volna képet, egészen a közelmúltig- a Gyújtópont megjelenéséig- híjával voltunk. Egyrészt ezért is örülünk ennek a gyűjteménynek. Tóth László válogatásában, utószavával és a költőkről készített életrajzi jegyzeteinek kíséretében huszonhat olyan szlovák lírikus verseit tartalmazza, akik 1945 után kezdték pályájukat. Tóth László - aki már vers- és meseantológiákat állított össze, és aki megismerő szenvedélyének és érdeklődésének a révén műfordítóként is régóta otthonosan mozog a szlovák líra tartományaiban, többek között - a besorolt költőknek mintegy 200 verseskönyvét nézte át, igyekezvén minden esetben az első kiadásokat felhasználni, és, mint az utószóban írja, ,,ahol csak tudtuk, elkerültük, hogy már megjelent válogatások, antológiák alapján dolgozzunk“, vagyis mások értékrendjének az átvételével, ami persze nem jelenti azt, hogy előzőleg ne tájékozódott volna a szlovák kritikai, irodalomtörténeti értékelésekben. Tehát, jó antológiaszerkesztők példáját követve, szándéka, vágya volt: egyénit alkotni ebben a formában is, azaz aszerint, ahogy ,,én látom“, ,,ahogy az én ízlésem diktálja“. Tájékozottsága mellett ez is karakteres vonásokban érvényesül a Gyújtópontban. Tudva, hogy egy ilyen jellegű antológia nem adhat teljes képet tárgyáról, és hogy a sereglő szempontok mindegyikének lehetetlen eleget tenni, különösen, ha egyetlen kötetben kell gondolkozni- a minőséget emelte vezérlő szemponttá, szervező elvvé. Nagyon helyesen, tegyük hozzá, és már csak azért is, mert az antolóSzülök a hátsó padban Gyerekeikkel együtt lépnek be az osztályba, s ebben a pillanatban alig különböznek. Elbizonytalanodtak, hiszen nem mindennap hívják meg őket az iskolába. A szülői értekezleten egymás között vannak, szülők mindannyian, de most gyerekeik tudásával (vagy nem tudásával), talán a nevelésben elkövetett hibáikkal is szembesítik őket. Viszonyítani tudnak - kénytelenek viszonyítani. Gyerekük az otthoni két falat, illetve a tévé esti meséje és a híradó közötti számonkérésre most nem felelhet álmos, elhárító gesztussal. Most kertelés nélkül, a „bezzeg X, az elfogult Y“ hivatkozások elmaradásával látják csemetéjüket, s ami a fontosabb: a társait és a tanítóit. Egyszerű ez a dolog, s nincs semmi új a nap alatt. Emlékszem, s családunk idősebbjei is igazolják, nem ma találták ki a „nyitott iskola, nyitott osztály“ akciót. Persze a kampányszerűség, a divatozás akkor sem, állítom, ma sem sokat használ majd ennek a dolognak. Óhatatlanul kiüresedik, körültekintő szervezés, a pedagógusok és a szülők építgette kölcsönös bizalom nélkül aligha lehet sikeres. Mondják: „Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez“. Nos, az okos pedagógus ezt az arab közmondást követi, amikor családlátogatásra azokhoz a gyerekekhez (szülőkhöz) jár, akikkel a legtöbb gond adódik, akiknek szüleit hiába várja a szülői értekezletre. A pedagógusok tapasztalatai szerint ezekre a nyitott órákra is azok a szülök jönnek el, akik a szülői értekezletekre is járnak. Mondogatják is a pedagógusok, hogy ma még minden ilyen kezdeményezés többnyire azokat segíti, akiknek a legkevesebb szükségük van rá, s azokat sújtja, akik leginkább igényelnék a szülői segítséget. .. Nincs most másról szó, minthogy a korszerűsített oktatási program számos olyan dolgot „zúdított“ a szülőkre, amelyek megoldásához az iskola „üzemmenetét“ ismerniük kell. Elámul- tam azon, hogy gyakorlatilag az első osztályosok alig egy fél év alatt megtanulnak olvasni Még nagyobb volt a csodálkozásom, amikor azt hallottam, hogy az iskolákban az első három-négy osztályban nincs házi feladat; egyrészt az oktatás új módszerei, másrészt a napközis rendszer miatt. Sőt ez utóbbi a tanításra-tanulásra is kihat, hiszen a hét közepén nem adhat házi feladatot a tanító néni, mivel a napközi otthonban a szabadidő a mozgásé, a természetjárásé, a testi épülést segítő foglalkozásoké. Minderről, de másról is jó tudni a szülőknek. Nemcsak azoknak, akik mostanában szabadnapjukon, vagy szabadságuk, esetleg a túlóráik terhére veszik a „fáradságot“ és beülnek a hátsó padokba, hanem azoknak is, akik a szülői értekezletekre sem járnak. Meggyőződésem, hogy a szülők, akkor is jó szülők, ha „csupán“ nevelnek. Míg a pedagógus anélkül nem lehet jó pedagógus, hogy ne oktatna és nevelne egyszerre. Ha a család és az iskola kapcsolatában szakadás mutatkozik, az elsősorban a nevelésben okoz károkat. Mostanában éppen a „nem értem“, a „mi nem így tanultuk“ nyomán alakul ki a szülőkben egyfajta tömegpszichózis a korszerűsített tananyaggal szemben. Ennek meglétét igazolja a közöny, amely az iskola iránt a szülök többsége részéről megnyilvánul. Méltán érzik magukat kirekesztettnek ezekből az ,,uj csodákból“, amelyek közül már jelképpé növekedtek a „halmazok"... Az annak idején, úgy tíz-tizen- két évvel ezelőtt elmaradt össznépi vita a korszerűsítés tartalmáról, mikéntjéről - a Szovjetunióban például ezt megtették, méghozzá nagy körültekintéssel - talán most és így bosszulja meg magát. E változásokból kirekesztett szülőket nehezebb lesz az iskola mellé állítani, hogy figyelmükkel, a nevelés tetemes részének „visszavállalá- sával“ teret engedjenek a tanítás funkciójának a kiteljesedéséhez. Félreértések elkerülése végett jegyzem meg, hogy szándékosan nem írtam oktatást. Vallom: a tanítás több, a nevelésre is utaló tartalmú fogalom. A hátsó padokban most ülő szülőkkel (s a nem oda ülőkkel is) elsősorban azt kell tudatosíttatni, hogy nekik nem a tanítást kell átvállalniuk, hanem a családban, mint meghatározó nevelő közegben, ehhez jó hangulatot, egészséges légkört kell teremteniük. Ugyanakkor tudniuk kell, mit csinál a szocialista iskola, hiszen ehhez lehet mérni mindazt, ami otthon számonkérhető, ellenőrizhető, befolyásolható, kiteljesíthető. Vagyis: a hátsó padokban ülő szülők elsősorban önmagukat és gyermeküket tanulják, és az iskolát, amely egyetlen évtized alatt sajnos szinte ismeretlenné lett számukra. Nem csak az ö hibájukból DUSZA ISTVÁN gia nem csupán a csehszlovákiai magyar, hanem a magyarországi irodalmi közvélemény előtt is hivatott reprezentálni a kortárs szlovák költészetet, az 1200 példányból 800 az Európa Könyvkiadó, Budapest részére készült. Tehát nem témakörök, nem nemzedéki csoportok vagy költői iskolák fellépése szerint alakult a gyűjtemény, látványos ciklusokra sincs osztva, hanem, a korszerű minőségi követelmények figyelembevételével, születésük időrendjében szerepelnek a költők, ki több, ki kevesebb verssel, de saját költői világuk mellett halványabb-erősebb vonalakban egyben érzékeltetve az utóbbi negyven év szlovák lírájának egyes fejlődési szakaszait, tartalmának, formakultúrájának változásait is. Ha már a szerkezetet érintettük, egyszerűsége ugyancsak erénye a könyvnek, szinte észrevétlenül szolgálja a tartalmat. (Kevésbé a versek tipográfiai megoldása, az apró betűk, sűrű sorok, amelyek különösen a hosszabb verseknél žava- róak.) Nincs domináns téma a könyvben, illetve van: az ember, az emberi (főként belső) létezés - vagyis sok-sok minden, amit ez a fogalom jelent: megannyi összefüggésben születés, szülőföld, természet, szerelem, történelem, egyéni és közösségi sors, nemzet, félelem, remény stb. Hogy mindez milyen magas színvonalon objek- tiválódik a kortárs szlovák költészetben, és hogy java eredményeiben mennyire modern ez a költészet, arról, az utóbbi négy évtizedben először, ez a magyar nyelvű antológia adja a legerőteljesebb és legmeggyőzőbb képet. Pedig hiányoznak a névsorból olyan költők, mint Laco Novo- meský, Ján Smrek, Ján Kostra, Emil Boleslav Lukáč, Pavel Bun- čák többek között, akiknek ugyan a felszabadulás előtt kezdődött a pályájuk, de azután is tevékeny, sajátos egyéniségekként vannak jelen a szlovák költészetben, sőt némelyikük munkássága éppen ebben az időszakban bontakozik ki, nem kevéssel járulva hozzá e költészet tartalmi szféráinak és formavilágának gazdagodásához. Legtöbbjüknek jelent meg válogatott kötete magyarul, míg a felszabadulás után indult nemzedékek képviselői közül csak Milan Lajči- aknak, Vojtech Miháliknak, Miroslav Váleknek, Milan Rúfusnak, Pavel Koyšnak és Ľubomir Fel- deknek. Egy másik antológia - vagy antológiák - feladata lesz a teljesség igényével bemutatni a szlovák költészet egészének fejlődésképét, azaz a kezdetektől napjainkig. ,,A »nagy öregekkel, Novo- meskývel, L ukáčcsal, Smrekkel összevetve a magyar olvasók számára kevésbé ismert alkotók ezek, de válogatásunk célja éppen ennek a »kevésbé ismertségnek« vagy teljes ismeretlenségnek a megszüntetése volt“ - olvassuk a fülszövegben. Nos, a Gyújtópont eleget tesz ennek a célnak, bár az alacsony példányszám mindenképpen gátló tényező. Azzal a huszonhat szlovák költővel - köztük Miroslav Vélekkel, Viliam Tur- čányval, Ján Ondrušsal, Ján Bu- zássyval, Ľubomír Feldekkel, Štefan Strážayval vagy az antológia legfiatalabb szereplőjével, Daniel Hevierre (1954) -, akiknek a versei besoroltattak az antológiába, csehszlovákiai magyar és magyarországi műfordítók míves átültetésében, időről időre találkozunk nemzetiségi sajtótermékeink irodalmi rovataiban is, ám az alkalmi találkozásoknál több ez, természetszerűleg: lehetőség az alaposabb megismerésre, melynek révén ezután az alkalmi találkozások is mások, közvetlenebbek lehetnek. A Gyújtópont, mint verseskönyv jó élményeket kínál az olvasónak, ugyanakkor nem kevés tanulsággal szolgál a csehszlovákiai magyar költészet számára. Modern könyv, fontos antológia. (Madách) BODNÁR GYULA DJ SZÓ 1985. II. 15.
