Új Szó, 1985. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-10 / 8. szám, csütörtök

Játék egy álommal Jugoszláv színmű bemutatója a Kis Színpadon Az ötlet, amely Dusán Kovacse- vics jugoszláv drámaíró Gyújtó- központ című darabjának a vázát adja, nem a legeredetibb, hiszen jó néhány irodalmi alkotás íródott azzal a szándékkal, hogy a reali­tás, a valóságos világ történéseit és hőseit valamilyen módon az innen előbb vagy utóbb eltávozot­tak nézőpontjából szemlélve lát­tassa, bírálja. (Gondoljunk csak Mikszáth Uj Zrinyiászára vagy Mark Twain fordított-idejű szatiri­kus regényére, az Egy jenki Artúr király udvarában-ra.) Az élők vilá­gának fogyatékosságait, eltorzult viszonyait, devalválódott erkölcsi értékrendjét szembesítik a holtak világával, amelynek a jugoszláv író egyik replikája szerint csak múltja van. Nem véletlen tehát, hogy a Gyűjtőközpont lakói könnyebb helyzetben vannak, hiszen saját jövőjük építgetése helyett múltju­kat kutatva hozzátartozóik valósá­gos életét vizsgálhatják, elemez­hetik. Ez az a hely, ahová a szín­mű első jelenetében bekövetke­zett „halála“ után Palovics ré­gészprofesszor megérkezik. Ez a Gyűjtóközpontnak nevezett, az ott uralkodó „emberi“ viszonyok­ból és az ideiglenesség légköréből ítélve bizonytalan rendeltetésű hely, sok mindenben hasonlít a valós világra. Éppen ezért tekint­het a néző erre úgy, mint egy álom 'színhelyére, ahová véletlenszerű­en kerül a professzor. Környezete, rokonai, ismerősei azt hiszik meg­halt, bár ő csupán kómába esett, amit a mindig sietős, fáradt orvos­nő nem tudott megállapítani. A „vándorútjára induló“ régész kalandjai mulatságosak, találko­zása a Gyűjtőközpont lakóival egy ideig a valóságot kellemesen csip­kedő történetnek tűnik fel... Azon­ban váratlanul megérkezik ide a tanítványa is, akiről kiderül, hogy látva azt, hogy a rokonok miként herdálják el az örökséget, szórják szét a régészeti gyűjteményt, két­ségbeesésében felakasztja ma­gát. Pavlovics professzort követ­ve, kötéllel a nyakában érkezik a Gyűjtőközpontba. Mindez per­sze a darab pontos dramaturgiája szerint tragikomikus éllel jelenik meg a darabban. így éri el az író, hogy a várakozás furcsa izgalmi állapotában leledző „központla­kók“, akik egyben emberi tulaj­donságaikat is megőrizték, el­vágynak ebből a sajátos, jövőtlen - ezért gondtalan - világból. Különös líra lengi be Kovacse- vics színművét, s a líra és a mér­tékkel adagolt irónia nyomában felsejlik a valós élet néhány gro­teszk helyzete. Nem valamifajta erőszakolt színpadi világot terem­tett az író. Az orvostudomány je­lenlegi állása szerint intenziven kutatják az élet és a halál közötti állapotot, amelynek egyik stádiu­ma a kóma. Ennek ellenére mind­eddig csekély eredmény birtoká­ban vannak a szakemberek, s ahol a tudomány még csak tapo- gatódzik, természetszerű, hogy a művészet saját mondanivalójá­nak közlésére új formákat keres. Vagyis: biológiailag sem lehetet­lenség Pavlovics professzor „ka­landja“, hiszen a Gyűjtőközpont- jelenet, akár egy álom is lehet. Annál is inkább, mivel az ott tör­ténteknek meg van a reális alapja, indítéka. Az emberek akikkel ott találkozott vagy a város lakói vol­tak (a pékmester, az orvos), vagy a mindennapi tudatot is foglalkoz­tató egzisztenciák (a partizán, a „hölgy“, a cigány). így Pavlovics professzor agyában a kóma álla­potában a reális képek, élmények, a megélt és a várt események egymásba mosódásából keletkez­het effajta látomás. A Gyűjtőközpont így lehet hely­színe az egyetemes igazságokat közlő szellemes dialógusoknak, bár ezek gyakran csupán a szelle­messég burkában tálalt közhelyek szintjén mozognak. Dusán Kova- csevics mindezt úgy adagolja, hogy egy percig sem kétséges a néző számára, hogy a fiú öngyil­kossága tévedés, a partizán hősi­essége csodálatraméltó emberi magatartás, a lány orvosi felelőt­lensége és az apa gyógyító fele­lősségtudata pedig kizárja egy­mást. A Gyűjtőközpont idős orvo­sa, aki valaha a lánya elődje volt a városban, visszaküldi az élők világába a professzort azzal, hogy megállapítja: ver a szive. Ezt az alkalmat ki is használják a többiek, akik üzennek az őket túlélő hozzá­tartozóknak... A professzor pedig visszatér, hogy egyszer majd ismét meghal­jon, de most már végérvényesen. Ez a halál azonban már nem kínál­hat effajta alkalmat a drámaírónak arra, hogy szembesítsen önma­gunkkal, kicsinyességekkel is ter­helt életünkkel, s olykor olcsón szellemeskedjen, jobb pillanatai­ban azonban fel is rázzon a kelle­mes szórakozás állapotából. Pavol Haspra rendező elsősor­ban az élet-jelenetekben formálta meg a helyzeteket úgy, hogy a színészek hitelesen játszhattak, A Gyűjtőközpont világa észlelhető tudatossággal szatirikusra volt be­állítva, néha azonban ez már a szokványos térszervezés a fe­lületes színészvezetés hatására monoton játékká változott. Ezt még inkább kidomborította az ott „élők“ ruházata, (Helena Bezáko- vá tervezte), amely szürke zeke­nadrág együttesből állt, valamint az eléggé szokványossá sikere­dett díszlet (Vladimír Suchánek munkája). A darab már említett hiányossá­gait szaporítja néhány megíratlan szerep, amelyek sok esetben nem adtak elegendő fogódzót a színé­szek játékához. Pavlovics pro­fesszor szerepében Elő Romančík a tudással és a szakmai hittel párosuló naivitást pontosan érzé­keltette. Az ő professzora ennek megfelelő kontrasztanyaga volt a játéknak. Élesebben kirajzolód­tak a környezet és a gyűjtőközpont figuráinak körvonalai, amelyeket olykor csupán a színészek mély karakterizálása tett érdekessé. Mária Královičová, a szép Pékné szerepében megcsillogtatta azo­kat a színészi erényeit, amelyeket mindeddig ritkán vettek igénybe a rendezők. Lám, egy eleve tragi- kának „kikiáltott“ színésznő is új eszközöket is tud bevetni komikai szerepben. Mária Prechovská, Eva Krížiko­vá, Július Pántik, Anton Korenči, Martin Huba és Vladimír Obšil a professzor környezetében élőket hitelesen, olykor a megirt szerep­nél többet, hatásosabbat nyújtva formálták meg. A Gyűjtőközpont lakói közül el­sősorban Leopold Haveri, Pavel Mikulik, Oldrich Hlaváček és Ivan Rajniak játéka emelkedett ki. Ez utóbbi Rozmarín szerepében nem lépte át az effajta cigány­karakterek megjelenítésének még túlzásoktól mentes határát. Ezért lehetett inkább eleven, mint paro- disztikus ez a figura. Štefan Kvie- tik és Anna Javorková a szerepek írói gyengeségét nem tudták ajáték elevenségével ellensúlyozni. Rá­adásul Kvietik olykor harsány, kül- sőséges megnyilatkozásokkal je­lenítette meg a partizánt. Kétségtelen, hogy szlovákiai színpadon ritkán láthatók a ju­goszláv drámaírók darabjai. Ép­pen ezért dicséretes vállalkozása a Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatának ez a Kovacsevics- bemutató. Ugyanakkor elgondol­kodtató, hogy a hazai siker ele- gendő-e ajánlólevélnek egy külföl­di bemutatóhoz, amely végül is sem írói szemléletben, sem az előadás gondolati tartalmaiban nem hozott újat a számunkra. DUSZA ISTVÁN Műterme a természet Alexander Jiroušek fotókiállítása Tél a Lomnici-csúcson, Vihar előtt, Szepességi táj, A tornai vár­nál, Erdei csendélet, Kaukázusi liliomok, Alkonyat Szocsiban, Hi­rosima 1984... Hetvenkilenc fénykép, hetven­kilenc részecskéje a világnak - többségük színesben, tizenegy pedig fekete-fehérben. Alexander Jiroušek, a Spišská Nová Ves-i születésű és jelenleg Kassán (Ko­šice) élő fényképész kapta azokat lencsevégre az utóbbi tíz eszten­dő során, s a közelmúltban a Szlo­vák Képzőművészek Szövetsége kelet-szlovákiai szervezetének kassai kiállítótermében mutatko­zott be velük a nagyközönségnek. Nem kezdőként, hanem befutott, tapasztalt mesterként, hiszen már évtizedek óta ez a tevékenység a hobbija - 1976-tól pedig egyben a hivatása is. Jiroušek a múltban már szám­talanszor igazolta kivételes tehet­ségét. Nevével, illetve dokumen­tumképeivel és müvészfotóival ta­lálkozhattunk az újságok és képes folyóiratok hasábjain, fényképek­kel illusztrált könyvkiadványok­ban, naptárakban és többek között több önálló kiállításon. A gépész- mérnökből lett hivatásos fényké­pész szívesen örökíti meg a sport- versenyek pillanatait, az építő­munka mozzanatait és eredmé­nyeit, a műemlékeket, ám legy- gyakrabban a természetben kere­si és találja meg a témáját. A he­gyek állnak hozzá a legközelebb. Felvételei egyértelműen igazolják a tényt, hogy élete eddigi részé­ben turistaként és hegymászóként már igen sokszor bebarangolta hazánk hegyeit, főleg a Magas- Tátrát, valamint a Kaukázust és annak környékét. Két kép kivételével (Hirosimái Madonna, Jozef Fabini) az említett kiállítás anyaga is teljes egészé­ben természet-központú. Apró vi­rágokon, terebélyes fákon, kopár sziklatömbökön, felhőket tartó hegycsúcsokon, kies völgyeken keresztül érdekes látószögekben tárta a néző elé a nap különböző szakaszaiban fényképezett kör­nyezetet, tájrészleteket. A szerző a képek készítésekor ezúttal nem folyamodott trükkmegoldásokhoz, hanem a maga puszta valóságá­ban igyekezett rögzíteni a kisze­melt tárgyat vagy vidéket. GAZDAG JÓZSEF Aszepességi vár (Alexander Jiroušek felvétele) Tánc, tánc, tánc BALETTVERSENY BRNÓBAN Remélem, sem a gonosz Cara- bosse tündér átka, sem a szem­fényvesztő Rotbart varázslata nem fog rajtam, amikor elárulom, nem volt túlságosan nehéz dolga az V. csehszlovákiai balettverseny tizenöt tagú zsűrijének. Azért nem, mert mindjárt az első forduló láttán éreznie-tudnia kellett, hogy ki az a néhány táncos, aki biztos esély- lyel lépett a Janáček Színház színpadára. A többieknek ugyanis, akik alulmaradtak a versenyben, sem technikai tudásukat, sem jel­lemábrázoló képességüket tekint­ve nem volt sok esélyük. Izgulni ezek után már csak azon tudtunk tehát, hogy ki kapja a pálmát (és a négyezer koronás pénzjutal­mat): a légies Giselle vagy a bűbá­jos Rosszul őrzött lány, a faarcú Rómeó vagy a manó alkatú magasugró? De ne vágjunk a dol­gok sűrűjébe! Először inkább vizs­Marie Hybešová, a verseny győz­tese Vladimir Nečasszal (Vladimír Hanzl felvétele) gáljuk meg, mi is a célja egy ilyen országos balettversenynek? Csehszlovákia öt nagy városá­ban: Prágában, Bratislavában, Brnóban, Ostravában és Kassán (Košice) működik balettegyüttes, de az egységes táncképzés kér­dése még mindig megoldatlan az országban. Prágában, Brnóban és Bratislavában ún. zenei-táncisko- lában folyik az érettségivel végző­dő oktatás, Ostravában a konzer­vatóriumban, ahová csak az álta­lános iskola elvégzése után kerül­hetnek be a növendékek, Kassán pedig, a színház balettstúdiójában a társulat tagjai faragnak táncoso­kat a tizenéves gyerekekből. Mivel azonban a színházak müsorpoliti- kája csak nagy ritkán nyújthat bi­zonyítási lehetőséget a frissen- végzett táncosok számára, egy ideig, amíg kisebb-nagyobb szóló­szerepekhez nem jutnak, balett­versenyekkel tartják bennük a lel­ket. Pontosabban azzal, hogy ide­jében a tudatukba vésik: aki ered­ményesen szerepel a hazai verse­nyen, az előtt megnyílik az út a nemzetközi versenyre Várnába, Moszkvába, vagy Lousanne-ba, s így korábban kiléphet a karból. Ezzel aztán nemcsak a táncos, hanem a társulat, s ami ugyani­lyen fontos: a közönség is nyerhet. A december végén megrende­zett brnói balettverseny természe­tesen nemcsak azt a célt szolgál­ta, hogy lelket leheljen a várako­zólistán levő táncosokba, hanem arra is nagyszerű lehetőséget adott, hogy pár nap leforgása alatt pontos képet kapjunk a színházak táncos utánpótlásának helyzeté­ről, s e mellett a már hivatásos táncosok felkészültségét is megí­télhettük. A versenyzők ugyanis két kategóriában mérték össze tu­dásukat: harminchárman a B-ben (14-19 év) és huszonegyen az A- ban (19-27-év). Az első forduló­ban egy klasszikus pás de deux- ben vagy két klasszikus variáció­ban lépett színpadra a versenyző, a másodikban egy klasszikus variációt és egy mai, hat percnél nem hosszabb kompozíciót adott elő, a harmadikban pedig két lehe­tőség közül választhatott: I. egy klasszikus pás de deux-t esetleg két klasszikus variációt vagy II. egy klasszikus variációt és egy modern alkotást mutatott be. A technikai pontatlanságok, a formaficamok, a stílusbeli mellé­fogások egészen a harmadik for­dulóig kísérték a versenyzőket. Nézem a programfüzeteket, mit írtam a nevek mellé: kár a forgás­hibákért, megtört pózok, rossz rit­musérzék, befejezetlen piruettek, erőtlen emelések, zavaros előa­dásmód, merev arc, hideg szív, mókázásból jeles, de táncból sze­les... szóval, volt ilyen is, bőven! Ami pedig a külső adottságokat illeti: a lányok között szerencsére egyetlen egy sem akadt, aki alka­tával megmosolyogtatott volna bennünket. A fiúk sorában már volt néhány hercegnek álcázott cérnavékony kamasz, de ez is csak akkor volt zavaró, ha a tán­cuk sem volt szemrevaló. Sőt, volt egy alacsony, Puck szerepére vá­ró versenyző is, Igor Holováč, a bratislavai Nemzeti Színház tag­ja, aki viszont úgy táncolt, hogy öröm volt nézni. A zsűri, élén Jifí Némečeknem­zeti művésszel, a prágai Nemzeti Színház balettigazgatójával végül is a következő döntést hozta: B kategória: a lányoknál Nora Martinková végzett az első helyen, II. Veronika Iblová, III. Tatána Juricová és Kateŕína ôtybnarová. A fiúk közül első díjat senki sem kapott; M.: Branislav Roznos, III. Karel Littera, akikről legfeljebb annyi marad meg az emlékeze­temben, hogy mindketten muziká­lisak és tűzrőlpattantak. A lányok közül egyedül a bratislavai Nora Martinková szerzett igazán kelle­mes perceket a nézőknek: szen­vedélyes Paquitája és (Juraj Pav­lovics Plavnyik fergeteges erejű Spartacusa mellett eltáncolt) lírai Frigiája már egy repülésre kész sirály szárnybontogatását jelezte Az A kategóriában szintén a nők versenye hozta magával a legtöbb találgatást. Hogy kik nyernek, az már talán az első forduló után nyilvánvaló volt, a végső sorrend eldöntéséig azonban kedvére drukkolhatott a közönség. A hely­beliek Zejdovának, aki előbb cso­dálatos Csipkerózsika-variácójá- val, a döntőben pedig parádés Odíliájával vitt fel bennünket a táncművészet csúcsaira; mások a prágai Hybešová győzelmével reménykedtek, aki poétikus, súly­talannak tűnő Giselle-jével dobog­tatta meg a szíveket, megint mások a szintén prágai Cendelinová Rosszul őrzött lányát érezték a legtökéletesebb alakításnak. A zsűri Marie Hybešovának ítélte oda az első díjat, Soňa Zejdová a második lett, Simona Cendelino­vá pedig a harmadik. A férfiaknál az A kategóriában sem adták ki az első díjat; a jó technikájú, de szín­telen játékstílusú prágai Jan Ne­mec a második lett, s ami viszont meglepett: a verseny minden szempontból legjobb táncosa, Igor Holováč, talán alacsony alkata mi­att a harmadik helyre jutott. S oda is másodmagával: a brnói Antonín Michnával, akit „csupán“ letisztult előadásmódjáért illet elismerés. És még valami. A nagyszerű tán­cosok mellett egy finom humorú, gazdag mozdulatnyelvvel dolgozó koreográfus is született ezen a versenyen: Libor Vaculik. A Vi­valdi zenéjére készített Olyan szép semmi Nora Martinková elő­adásában - aki önfeledten és sok­sok bájjal formálta meg a minden­re fittyet hányó bakfis figuráját -, ugyanarra hívta fel a figyelmünket, mint a Tomita zenéje nyomán szü­letett Gyerekek (egy pajkos, ki­váncsi kisfiú és egy szemérmes nagylány csipkelődései), amely a jó humorérzékei Igor Holováč játékára épült. Még pedig arra, hogy Libor Vaculik személyében a jövő egyik tehetséges koreográ­fusára is figyelnünk kell. S hacsak őt fedeztük volna fel magunknak Brnóban, már akkor sem utaztunk volna potyára e hangulatos dél- morvaországi városba. Dehát amúgy sincs miért panaszkod­nunk! Hol az a verseny, ahol csak jobbnál jobb táncosok lépnek színpadra? SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÓ 6 1985. I. 10.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents