Új Szó, 1985. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-18 / 15. szám, péntek

Változatok a tisztességtelenségre OSZTROVSZKIJ KOMÉDIÁJA A HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZBAN Ľubomír Vajdička rendező alko­tásait méltán kíséri felfokozott ér­deklődés, rendezzen bár Prágá­ban vagy Bratislavában. Az egy­kor (nem is oly rég) a martini Szlovák Nemzeti Felkelés Szín­házban orosz és szovjet klasszi­kusok drámáival elkezdett, majd a szlovák drámairodalom javával folytatott rendezői nyelvkeresése elért a kikristályosodás stádiumá­ban. Ebben a helyzetben sajnos a megjelenő kritikák egy részében helyet kap a fanyalgás, az „olvas­ható“ színpadi gondolat vitatása. Sőt, olykor a kétségeket kizáró színpadi megjelenítés tiszta stílu­sát is figyelmen kívül hagyják. Az elvitathatatlan kortársi hevülettel tálalt klasszikus művek semmibe­vevésével a kortárs szerzők mű­veinek a számonkérése is fel-fel- tünedezik. Pedig Vajdička rendezői jelen­léte immár az egyik legmarkán­sabb lett a szlovákiai színházkul­túrában. Az tény, hogy második évadát tölti a Szlovák Nemzeti Színház társulatában, és nemcsak a tisztes áltag állóvizét kavarja fel. A rendezéseivel közvetített gon­dolatok valamilyen módon mindig a mához, a ma emberéhez szól­nak. így van ez annak ellenére, hogy az általa rendezett darabok többsége évtizedekkel ezelőtt író­dott. Mindezt úgy sikerül megvaló­sítania, hogy a drámát és a színé­szi játékot, mint a színházművé­szet két meghatározó elemét, olyan viszonyba állítja, amely az olvasót és a rendezői poétika gon­dolatiságával együtt eredendően új, a mai nézőt foglalkoztató gon­dolatokat vet fel. Nemegyszer vitára is sarkall az, amit a színpad­ról felénk közvetít. Természetesen ez a vita inkább az általa nyitva hagyott közösségi dilemmák, er­kölcsi alternatívák és egyéni ma­gatartásformák sora közötti eliga­zodást szolgálja. Mindezt úgy éri el, hogy a néző számára felkínálja az azonosulás, illetve az elutasítás lehetőségét is, ugyanakkor önma­ga véleménye pontosan megfo­galmazódik mindabban, amit a né­ző lát és hall. Alekszandr Nyikolajevics Oszt- rovszkij Jövedelmező állás című komédiáját az elválaszthatatlan társul mellé szegődött Jozef Ciller univerzális díszletei között „ál­modta“ maivá. Ne gondoljunk itt valamiféle felszínes aktualizálás­ra, jelmezek és díszletek stilizálá­sával elért sandaságra. Ebben a vizuálisan is markáns előadás­ban minden a komédia korának klasszicizmusához mért. A foga­dószalonként, a kávéházként, de lakásként is megfelelően „kitárul­kozó“ színpadi tér mértani súly­pontja körül bontakozik ki a cse­lekmény. S a Milan čorba tervezte jelmezekben parádézó urak és hölgyek a szalon hátsó, emelt ré­szében való megjelenése is a hangsúlyok, a játék stilizációjá- nak az érthetőségét segíti. Vajdič­ka rövid időn belül nem először próbálkozott meg a jelzés szintjén érzékeltetni, hogy itt ugyan min­den komoly, de vigyázat „mégis csupán színház“. Nem véletlen, hogy a hangszórókból hallatszó reprodukált taps a nézőtéren kon­venciók terhével ülőket megté­veszti, tapsra készteti. Persze az­tán mindent a helyére tesz, annak rendje és módja szerint, mígnem poétikája meghatározó elemét be­vetve ismét rá nem döbbenti a né­zőt kellemes elandalodásának té- nyére. Vajdička az osztrovszkiji komédiát így tálalva olyan színpa­di példabeszédet kreál, amelyben éppen az előbb említett effektusok sorában még a didaktikus mono­lóg is adekvát eszközzé emel­kedik. A komédia vázlatos cselekmé­nyére tekintve is nyilvánvaló, hogy a „jövedelmező állást“ nem igénylő Zsadov ellentmondásos egyénisége maga a kor, a körülmé­nyek, a társadalom ellentmondá­sosságát képviseli. Hiába szilárd az elhatározása, hogy nem veszi igénybe bácsikája kegyét, hogy az a csúszó-, kenő-, zseb- és még kitudjamilyen-pénzeket kínáló ál­lást neki adja, házassága, a kör­nyezete végül is rákényszeríti, hogy elmenjen hozzá. Miközben kegyeiért könyörög, a bácsikával együtt a néző is tudja, hogy meny­nyire szánalmassá lett ez az oly­kor tiszteletre méltó figura. Egy olyan ember kegyeiért esedezik, aki már megbukott, hiszen korrupt üzelmeit, hivatali visszaéléseit fel­fedték. Zsadov tehát korán adta fel az ellenállást, a küzdelmet, így nemcsak a korrupt hivatalnokok­kal, pénzhajhász rokonokkal kell megvívnia, de immár önmaga gyen­geségével is. Emil Horváth alakítása így lehetett kezdő eleme annak a gondolatláncnak, amely ebben az előadásban a precízen kidolgo­zott stilizáció segítségével szilár­dan feszül. A színészi játékról el­mondható, hogy a bemutatón még egységesnek tűnt fel, míg az egy hónappal később látott előadáson éppen a különböző színészi adott­ságok, képességek nyomán már szétesőben volt. Különös, hogy ez egyáltalán nem generációs indít­tatású, hiszen František Zvarík, Visnyevszkij és Ctibor Filčík, Ju- szov szerepében ugyanúgy pon­tosan meghatározták játékuk és a közlendő gondolat viszonyát, s ezt fizikailag is bírták erővel, mint a fiatalabb színészgeneráció Vaj­dička színészvezetésével már megismerkedett tagjai: Emília Vá- šáryová, Zdena Studenková, Du­šan Jamrich, Magda Vášáryová. Sajnos Zdena Grúberová Kukus- kinova szerepében a másodszor látott előadásban már elveszítette a kapcsolódási pontokat az elő­adásra jellemző stilizált színészi játékkal. Külsőséges sablonokat is átvett játékába. Ľubomír Paulovič és Jozef Vajda felváltva alakítják Belogubovot, aki mindkettőjük megformálásában egyedien sajá­tos ellenlábasa Zsadovnak. Míg Vajda a bemutatón ostobábbnak, ugyanakkor kegyetlenebbnek is mutatta ezt a férget. Paulovič játé­ka egy tudatosan becstelen, a ki­használt embereket nevetséges­nek látó figurát állított elénk. Lám, egyik sem ellenkezett a rendezői értelmezéssel, hiszen mindkét tí­pus egyformán becstelen, s talán veszélyességük, erejük mértéke különbözik az utóbbi javára. Kiemelten kell szólni a színház három vitathatatlanul legmarkán­sabb fiatal színésznőjéről. Emília Vášáryová színpadi jelenléte Vis- nyevszkaja szerepében a figura könnyűsége ellenére is súlyos, férjének az életét is minősítő. Zde­na Studenková és Magda Vášá­ryová, Julinka, illetve Polina sze­repében egymást felülmúlva ját­szott. Leginkább az ő játékuk köz­vetítette a legtisztábban az elő­adás egészében jelenlevő tragiko­mikus hangulatokat. Bár Zsadov megtöretése, megalázkodása az előadás legnagyobb tragédiája, hiszen ő a tisztesség útját adja fel- ha csak egy pillanatra is- a becstelenül megszerezhető vagyonért, a lánytestvérek osto­basága, a vagyonra sandító ne­veltetésük, a szerzés vágya (diva­tos szóval: a korlátlan fogyasztá­sé) már közösségi tragédia. Ebben, a bemutató alapján ítél­ve minden stíluselemében tiszta előadásban három típussal talál­juk szembe magunkat. Az egyik tudatosan, vagy ostobán húz hasznot másokból, a másik meg­próbál becsületes maradni, s a harmadik embertípus az előb­biek megszerezte anyagi javakat élvezve (nemcsak a nők ilyenek, hiszen megjelenik a kártyás Do- szuzsev is) a második típus köze­lébe kerül, mintegy közvetítőként megrontja azokat, t/lelyikük tisz­tességtelenebb? Melyikük becste­lensége kisebb? Egyáltalán miben különbözik a tisztességről, becsü­letről filozófáló, majd elveit, esz­ményeit feladó fiatalember az őt körülvevő „díszes“ társaságtól? Ezt úgy kérdezi ez az előadás, hogy a kérdésekben ott bújkálnak a válaszok is. DUSZA ISTVÁN A szigorú formák mestere Barcsay Jenő nyolcvanöt éves A századforduló évében, egy kis erdélyi faluban látta meg a napvilágot a modern magyar festőművészet egyik kimagasló alakja: Barcsay Jenő. Már otthon, szülőföldjén is sokat rajzolt, feste- getett - kedvenc témái az erdélyi történelem nagyjai voltak de hiányzott számára a szélesebb művészi látókört nyújtó, a kor mű­vészi áramlatait befogadó környe­zet. Ezért az első világháború vé­gén Budapestre ment, hogy a Képzőművészeti Főiskolán ta­nuljon. Rudnay Gyula osztályában főleg a tájképfestést gyakorolta, s bár sohasem követte tudatosan mesterének klasszicizáló piktúrá- ját, romantikus hevületét, így is néhány korai képe, mint a Mene­külők vagy a Verklis magán viseli Rudnay hatását. Viszont magáévá tette Rudnaynak azt az elvét, hogy „... a természet leghűségesebb lemásolása nem megfelelő kifeje­zési eszköz. Nem elszakadni a természettől, de a valószerűsé­get megtartva át kell a képet alakí­tani, hogy a magunk érzésvilágá­nak megfeleljen. “ Barcsay már kezdettől fogva a maga útját járta. Nem tartozik valamilyen irányzathoz vagy isko­lához. Nyitott szemmel, érzéke­nyen él. Fejlődésének vonala nem mutat hirtelen ívelést, mindig tuda­tosan és szívósan kísérletezik ön­magával. Már első kiállításán - a húszas évek derekán - osztat­lan színek és élesen határolt for­mák uralkodtak a képein. Mint pél­dául a Munkások című vásznán a vörös figurák vastag kontúrokkal vannak elhatárolva. Hasonlóan szigorú szerkezetével, mély szí­neivel, vastag kontúrjaival hívta fel a figyelmet a Munkáslány című festmény. ösztöndíjjal két évet töltött Bar­csay Párizsban és éz új lendületet adott fejlődésének. Főleg Cézan­ne festészete, a rendkívüli erővel hangsúlyozott térbeliség hatott szemléletére. Ennek szellemében születtek Barcsay hatalmas távla­tú tájképei, monumentális hatású figurális művei. Eleinte majdnem mérnöki felfogás uralkodott képei szerkezetén, de később némileg feloldódott ez a mérnöki tudatos­ság, közvetlenebb, érzelmileg gazdagabb lett kifejezésmódja. Műveiből hiányzik minden külső tetszetősség, alaphangjuk csak­nem komor. A dinamikus vonalak és az egymással feleselő színek helyett nehéz formaegységek, sö­tét tónusok - fekete, mélyszürke - dominálnak. E „sötét“ korszak után - a har­mincas évek vége felé - lassú feloldódás következett Barcsay művészetében: jelentkeztek a vö­rös és barna színek, az ezüstös zöldek s szinte érezhetővé válik a képeken az áramló levegő re­megése. Egy régebbi, még Kassák La­josnak adott interjúban formafelfo­gásáról Barcsay így nyilatkozott: ,,A forma nem egyéb, mint mon­danivalónk alakja és teste. Téved­nek azok, akik mint valami külön, önálló jelenségről beszélnek a festők formaproblémájáról. Mert a festők formaproblémája nem egyéb, mint a kifejezés, a gondo­latok, elképzelések átadásának problémája. “ Barcsay Jenő harmadik művé­szeti korszakának tekinthetjük azt a máig tartó időszakot, melyben szervesen egyesítette az abszt­rakciót a realizmussal. Ezt 1949- ben monumentális mozaikterve vezette be, melyben figurális kom­pozíciók, szentendrei tájrészletek, enteriőrök alkotnak szigorú szer­kezeti egységet. Művészetében kiemelkedő sze­repe van a rajznak. Különböző technikával készített rajzkompozí­ciói általában rövid, energikus víz­szintes és hosszú, nyugodt függő­leges vonalakból épülnek fel. Az önmagukban semleges vonalkák összegeződve, egymásra rakódva erőteljes kontraszthatást váltanak ki. Forma és tér című könyvében Barcsay bámulatos didaktikai ér­zékkel felméri a vonal néhány faj­táját, lehetőségeit pedig rajzaival mutatja be. Rendkívül jelentős Barcsay Je­nő pedagógiai működése. 1945- től a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán az anatómia tanára volt. Részben ennek köszönhetők a sok országban használt és nem­zedékeket nevelő rajzkönyvei, az Ember és drapéria s mindenek­előtt a Művészeti anatómia. Barcsay képei sok külföldi tárla­ton arattak sikert, többek között a velencei biennálén is. Nálunk legutóbb tavaly Bratislavában a magyar akvarellkiállításon lát­hattuk két remek, a mély formákon is átütő líraiságú kompozícióját, a Tájat és a Kertet. Jelenleg, a művész születésnapja alkalmá­ból, a Győri Műcsarnokban látható egy Barcsay-kiállítás. DELMÁR GÁBOR MOZDULNI SE? A kiállítás ünnepi megnyitójára egy-két osz­tálynyi gyereket is elhoztak az iskolából. Bár a csöppségek nem nagyon értik, miről van szó, mégis fegyelmezetten hallgatják végig a beszédeket, az egész műsort. A megnyitó után aztán megmozdul a tömeg, ki erre, ki arra indul a termekben. Csak a gyerekek marad­nak, ók nem mozdulhatnak, így szól a pa­rancs. Sokáig egy helyben állni azonban nem könnyű, különösen, ha mindenki más mozog­hat) körülöttünk. Meg hát a kiállított tárgyak­hoz is jó lenne már közelebb menni. Láthatóan egyre türelmetlenebb a gyereksereg, az egyik csöppség a kesztyűjével kezd játszani, a má­sik sapkáját hintáztatja kötőjénél fogva, a har­madik előtte álló társának a nyakát piszkálja, miközben mindnyájan egyre nagyobb hanggal vannak, és már egyre többen mozdulnak- fordulnak ki a sorokból, melyekbe a tanító néni igazította őket. Aki hogy is tűrhetné tovább ezt a „fegyelmezetlenséget“?! Fogai között szi­szegett erőteljes „csendlegyenekkel“ rohan végig köztük, megragadva egy-egy üstököt. A gyerekek elcsendesednek, zavarukban nem tudják, hova nézzenek. Felszabadulás a szá­mukra, amikor végre elindulhatnak, még akkor is ha sorban kell maradniuk, még akkor is, ha éberen, metsző tekintettel őrködik fölöttük a tanító néni. Ha valamelyikük „rendetlenked­ni“ próbál - megérint egy kiállított tárgyat, akaratlanul útjába kerül egy felnőttnek, vagy éppen eléje áll, merthogy ő is látni akar valamit, ha már elhozták ide - azonnal ott terem és kemény szavak áradatát zúdítja a „tettesre“ nyers hangnemben, miközben fenyegetően emelkedik a keze, amely talán csak azért nem csap le, mert hát, ugye, mégis mit szólnának a jelenlévők, az ünnepi delegá­ció tagjai. Apropó, lehet, hogy miattuk ez az egész? „Mit mondanának rólunk, rólam, ha szabadabbra engedném a gyeplőt?“ Félreértést kerülendő, nem az dühít, hat rám már-már fájdalmasan, hogy fegyelmez a tanító néni, hanem: ahogy fegyelmez. A módszer, amelynek egyébiránt másutt más alkalommal is voltam már tanúja. Tudom, könnyű nekem beszélni, nem kell naponta harminc-harmincöt gyereket oktatnom, nevel­nem, figyelmeztetnem, rendre utasítanom. El­hiszem, hogy manapság nehezebb is a külön­böző, gyakran viszályoktól terhes családi kör­nyezetből érkező, a televízió képernyőjéről pedig nemcsak az értékeket, hanem a rossz hajlamokat ébresztő képek sorát ugyanúgy befogadó gyerekekkel, mint akár a két évtized­del ezelőttiekkel. Tudom azt is, hogy a korunK diktálta iramban, az elvégzendő feladatok ren­getegében nincs könnyű helyzetben a peda­gógus, főként, ha nő, feleség, anya. Miért pont ő ne veszíthetné el a türelmét? Mégis - nem lehet, nem szabad így. Aminek persze bizonyára tudatában van a tanító néni is. Amiképpen annak úgyszintén, hogy az agresszivitás agresszivitást szülhet, vagy kap­hat a fejlődő személyiség olyan sebeket, me­lyek hamarosan vagy a későbbiekben örökre gátjai lehetnek egészséges-harmonikus em­beri kapcsolatok kialakításának. Az idézett pedagógusi magatartás veszé­lyességét csak növeli, hogy sok gyerek a szü­leitől is „megkapja a maga' adagját“, csetlő- boltó korától kezdve. Hányszor lehetünk pél­dául az utcán tanúi annak, városban és falun egyaránt, hogy fiatal anyuka szidalmazza, rán­gatja, veri apró csemetéjét, mert, mondjuk, elbámészkodott egy kirakat előtt, utánafutott egy kutyusnak, végighúzta kezét egy keríté­sen vagy éppen tócsába lépett. Nem mintha fölbőszíteni akarta volna a mamát, nem - egy­szerűen csak játékból. Csodálkozunk aztán, hogy sok az ideges, lelkileg sérült, logopédusra, pszichológusra szoruló gyerek? Csodálkozunk, ha fölserdül­vén úgy viselkedik, ahogy viselkedik - velünk, a szüleivel, a pedagógusaival, egyáltalán a fel­nőttek társadalmával szemben? Később késő már töprengeni azon is, hogy „miért vált ilyenné ez a gyerek, hiszen mi, a szülei és az iskola egyaránt megadtunk neki mindent“. Mindent...? Ha születésénél fogva nincse­nek meg a gyerekben azok az adottságok, amelyek mintegy belső kényszerként hajtják, hogy szerezzen saját erejéből jó szavakat, tanuljon jóságot, tiszteletet és más nemes emberi értékek tiszteletét, akkor jószerivel csak azt adhatja vissza, amit kapott. A kiállítás megnyitóján részvevő gyerekek „pusztán“ gyerekek voltak, illetve szerettek volna lenni. Én pedig szeretném hinni, hogy nem volt másról szó ez esetben, és más hasonló esetekben sem, mint arról, hogy oly- kor-olykor mindnyájunknak vannak rossz nap­jaink. BODNÁR GYULA Könözsi István felvétele ÚJ SZÚ 6 1985. I. 18.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents