Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-27 / 30. szám

Mintegy másfél ezer ember szíve szűnt meg dobogni tavaly Csehszlo­vákiában a közúti balesetek eredmé­nyeképpen. Ezerötszáz halott... Ugyanebben az időszakban csak­nem négyszázan ugrottak, mentek vízbe, hogy azután holtan húzzák ki őket a tavakból, folyókból, sóderbá­nyákból és kubikgödrökből. A matematika nem tudja kimutatni az emberi veszteségeket és szenve­déseket ... A bűnös rohanáshoz való alkal­mazkodás korában szinte már termé­szetesnek tartjuk az országútak ha­lottjait. Mégis enyhe hideg fut végig hátunkon, ha olvassuk a hétvégek fekete krónikáját. Megborzadunk - ta­lán távoli őseink félelmét örökölve - a néma vízből kihalászott embertár­saink láttán. Fulladozunk, egyre csak fulladozunk... Minden esztendőben több száz­ezer újszülöttel vagyunk fiatalabbak és szebbek. Ezeknek 75 - 80 százaléka úszótanfolyamot végez. Tavaly ötszáz­ezerhez közeledett azok száma, akik a medencében tanultak úszni. Óvo­dások, alapiskolások. Büszkék va­gyunk az úszómozgalomra, amely az egész társadalom összefogásának és igyekezetének az eredménye. Igen, évről évre egyré többen ta­nulnak meg úszni. Több mint száz „tanmedencében.“ Háromezerre te­hető az úszómesterek és a szerve­zők, s csaknem százötvenre a meg­felelő méretű medencék száma. És újak épülnek. Valamikor a gigantomá­nia és a luxus volt előtérben. Most a célszerűség. Huszonöt méteres medencéket építünk, 18-20 milliós korona beruházással. Tizenöt eszten­dővel ezelőtt ez a szám 25 millió volt. Változnak az idők... Évente 40 milliót költünk úszóokta­tásra. A kiadásokat a nemzeti bizott­ságok, a szülői munkaközösségek, az állami biztosító fedezi. Egy óra egy gyerek számára nagyjából tíz koroná­ba kerül. A szülök 3-5 koronával járulnak hozzá. Drága mulatság? Nem hinnék. Ha mindenki egy irányba húzza a szeke­ret, hihetetlenül olcsó. Egészségről, életről van szó... Ami aggasztó: a veszélyesen túl­zott derűlátás. Ennek alapja az esz­tendők óta tartó félreértés. Mert kit is nevezhetünk tulajdonképpen úszó­nak? Az alapvető iskolai követelmény arról szól, hogy minden egészséges tanulót, aki huszonöt métert képes teljesíteni. Az úszó szövetségben vi­szont csak azt ismerik el úszni tudó­nak, aki 200 métert képes leúszni. Akadémikus a polémia? Egyéni meg­ítélés kérdése? Nem. Élet és halál kérdése. Fiatal és felnőtt korban nem fullad­nak vízbe az úszni nem tudók. Kerü­lik a vizet. Nem megyek jégkorongoz- ni, ha nem tudok korcsolyázni, nem lépek színpadra, ha nincs emlékező­tehetségem. Többnyire a gyengébb úszókra leselkedik a halál. Olyanokra, akik túlbecsülik képességeiket. A víz hullámai háromszor annyi férfit, mint nőt nyelnek el. Talán a gyengébb nem józanabb, óvato­sabb? A teremtés koronája pedig „ki vagyok, mi vagyok“ alapon bizonyíta­ni akarja nagyságát, ügyességét, bá­torságát? Nincs egyértelmű válasz. Az utóbbi esztendőkben egyre töb­ben fulladnak vízbe. Ez a szomorú szám csak a tíz-tizenöt éveseknél csökken. Minden bizonnyal a töme­ges úszóoktatás eredményeképpen. Viszont félelmetes memento a szülök számára az öt esztendőnél fiatalab­bak elszomorító statisztikája. Ennél már csak a negyven éven felüli férfiak vízi tragédiája riasztóbb. Mindenféle történetek vannak. A vízi tragédiák nyolcvan százaléka nyáron következik be, s természetes (?) eredménye annak a gondtalan fürdőzésnek, annak a végtelenül saj­nálatos körülménynek, hogy a negy­ven évnél idősebb felnőttek hatvanöt­Ha ilyen korban megtanulnánk úszni... hetven százaléka egyáltalán vagy ke­vésbé tud úszni. Ha bírja is némileg az úgynevezett „kutyaúszást,“ akkor a könnyelműség áldozata lesz. És könnyelműségét - gyakran - a leg­csábítóbb segítség fokozza: az alko­hol. Az alkoholos állapotban bekövet­kezett vízi tragédiák aránya körülbelül megegyezik ama közlekedési drámá­kéval, amelyekben szintén az ital játssza a főszerepet. Néhány éve történt. A tónál élede­zett a fürdőélet. Az idő hűvös volt, kevesen merészkedtek a homokdom­bok közé zárt tóba. Inkább a parton heverésztek. Délben három fiatalem­ber érkezett kerékpáron. Nyilván túl voltak az ünnepi ebéden, ittak is vala­mit, mert felhevüttek a kerékpározás­tól, arcukon csillogott a verejték. Egyi­kük vendég volt, katonapajtását láto­gatta meg. Ez a vendégfiú ahogy megpillantotta a tavat, leugrott a ke­rékpárról, s dobálni kezdte magáról a ruhát. Aztán amúgy gatyában neki­futott a tónak.- Vigyázz! - kiáltott utána a barát­ja. - Hirtelen mélyül!...-Tudok én úszni - válaszolta a vendég és bevágódott a vízbe. Alámerült. Vártuk, hogy felbukkanjon a víz színére és ússzon tovább. Nem így történt. Eltelt egy perc, azután kettő. Ekkor már mindenki talpon volt. Csó­nakot hoztak, a vendéglátó beevezett a tóra, körülbelül arra a helyre, ahol barátja elmerült. De hiába kotorták a medret, a fiú nem került elő. Csak késő délután, amikor kijött egy halász a fiával, akiknek szomorú szabada­lom volt a birtokában: ók voltak a hi­vatásos hullakeresök. Hosszú kötelet gombolyítottak le, amelyen harminc centiméter távol­ságban fél méteres zsinegek ágaztak le, s minden zsineg háromágú horog­ban végződött. A kötél egyik végét a parton hagyták, a másikat a csónak­ba vették és nagy kört írtak le a tragé­dia feltételezett helye körül. A szó szoros értelmében bekerítették a víz áldozatát. Azután a halász a partra kanyarodott, s finom, óvatos mozdu­latokkal kezdte behúzni a kötél sza­mbád szárát. Vágni lehetett a csöndet, amíg a halász halkan meg nem szó­lalt: - Megvan! A következő percben feltűnt a víz színén egy meztelen hát, az egyik horog a hónalj öblébe akadt és lassan a part felé vontatta a fiatalembert. Aki három órával azelőtt még élt. Néhá- nyan begázoltak a vízbe, kiemelték és lefektették a homokra. Sohasem felejtem el az arcát. A hirtelen halál iszonyatát, ami ráder- mett fiatal vonásaira és egy szörnyű görcsbe torzította. A boncolás megál­lapította: nyolc-tíz féldeci konyakot ivott a kísérő sörökön kívül... A figyelem nem ritka emberi erény - kötelező tulajdonság olyankor, ami­kor mások élete forog veszélyben. Arról semmiféle statisztika nem ké­szül, hány embert figyelmeztetnek évenként arra, hogy veszélyes helyet választott a fürdőzésre, s arról sincs kumutatás, hány veszélyes helyet je­lölnek meg táblákkal: itt a fürdés szi­gorúan tilos. Általában a fiatal életek forognak veszélyben, kerülnek a veszteséglis­tára, mert a gyerekeket nem figyel­mezteti senki, vagy hiába figyelmez­teti: a fiatalok nem nagyin hallgatnak a jó szóra. Az oktalan halálnak vannak meg­döbbentően tragikus esetei, olyan drámák, amelyeken az ember csak eltöprengeni tud: hogyan történt? Kora tavasszal horgászott egy fia­tal apa. Magával vitte ötéves kisfiát. Az apa az úszót leste, a kisfiú körülöt­te játszott. Egy darabig ö is figyelte, van-e az apunak kapása vagy nincs, azután mással kezdett foglalkozni... Hogy mivel?... Nem tudjuk __El­te lt egy kis idő, az apa keresni kezdte a kisfiút, de nem találta. Azt gondolta, elcsatangolt valahová. Nem így tör­tént ... A vizek partján lesben áll a halál. Mindnyájan találkozunk vele. Van, aki elkerüli, van akinek ez a találkozás az utolsó esemény életében... Tavaly csaknem négyszázan fejez­ték be életüket a folyókban, a tavak­ban, sóderbányákban és kubikgöd- rökben. Négyszáz vízi tragédia. Mennyi kisírt szem, mennyi végig nem álmodott álom... Emberek, vigyázzunk magunkra. És egymásra. (T. V.) ■ A Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) három esztendővel ezelőtt igyekezett a sportágat megsza­badítani a legfőbb bajtól, a túl kemény játéktól és a durvaságtól. Ezt egyrészt a szabályok pontosabb értelmezésével, másrészt a szándékos lökések el­leni progresszív büntetések bevezetésével akarták ^megoldani. A szabályváltoztatás visszhangja nem volt egységes. Ahogy ez már lenni szokott, az egyik tábor lelkesedett, azt remélte, hogy ezzel meg lehet menteni ezt a vonzó, izgalmakban bővelkedő sport­ágat. A másik viszont inkább azt a véleményt képviselte, hogy a kézilabdázás küzdősport, nem pedig a „gyengék“ randevúja. Két esztendeje már az új szabályok alkalmazá­sával játsszák a mérkőzéseket. Úgy tűnt, a bizako­dóknak volt igazuk: a játékosok gyorsan megtanul­ták, hogy játék közben mit szabad és mit nem lehet. A bírók kezdetben kisebb vétségekért is túlságosan sokat fütyültek, de rövidesen felülkerekedett a józan ész, az újítás lényegének elhanyagolása nélkül ismét nyugodtan, felszabadultan lehetett kézilab­dázni. Egyelten játékosnak sem kellett attól tartania, hogy a mérkőzés után orvosi kezelésre szorul. A nemzetközi találkozókon is ilyen hangulat ala­kult ki és a kézilabdázás hívei elégtétellel vették tudomásul, hogy az újítás bevált. Mindenesetre nyilvánvaló: a szabályváltozás sikere a játékvezető­Izgalmas játék a kézilabda. De történt-e szabály­talanság? Csak a játékvezető tudja... (Archívumi felv.) kön áll vagy bukik. A bírók személyisége, tapintata és a játék lényegét megértő képessége segítségé­vel a sportág visszanyerte korábbi rangját. Idővel azonban ismét jelenkezett a durvaság. A különböző nemzetközi tornákon, kupamérkőzé­seken kiderült, hogy a játékosok gyorsan „tanul­nak“. A védők a bírók által eltűrt különböző meg nem engedett eszközök igénybevételével állították meg a támadókat. Ha ugyanis a védő „odavágott“ a támadónak és a játékvezető továbbengedte az akciót, akkor ez olaj volt a tűzre, elkerülhetetlenné vált az erőszak és a kíméletlenség kiszélesedése. Nem egy példa van rá, hogy a játékosok egyes tétmérkőzéseken ismét feltartanak, löknek és ütnek (nem is kicsiket!) olyankor is, amikor még reményük sincs a labda megszerzésére. A lökést részben most is súlyosan büntetik. De legtöbbször néhány perccel később ugyanezt - sajnos - minden büntetés nélkül is megtehetik. Vagy egy másik példa. A gólt dobó játékost sza­bálytalanul, az eszközökben nem válogatva támad­ják, gyömöszölik. A gólt ugyan megadják a bírok, de a védő nyilvánvaló sportszerűtlenségét nem büntetik. Az is gyakran megesik, hogy az egyik játékost egy ártalmatlan lökésért két percre kiállít­ják, s röviddel ezután a másik durva és kíméletlen lökését egyszerűen elnézik. A keménység megíté­lése a bíró felelőssége. A kézilabdázók mindig úgy küzdenek, harcolnak és „verekednek“, ahogyan azt a játékvezetők megengedik. Néha bizony csak szemlélői a pankrációs jeleneteknek. Tehát szinte kizárólag a bíróktól függ (a futball­ban is ez a helyzet!), hogy lehet-e a jövőben is „tiszta kézilabdázásról“ beszélni. Az IHF köteles­sége a játékvezetés fontosságának tudatosítása, s a bíráskodás színvonalának állandó javítása a nemzetközi szövetség bíróbizottságának a fel­adata. Annak ugyanis nem szabad megtörténnie, hogy amíg a klubok egyre nagyobb erőket mozgósí­tanak a játék színvonalának emelésére, addig a bí­ráskodás egy helyben topogjon. * # VASÁRNAPI KIADÁS index 48 097 Kiad|a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, főszerkesztő: Rabay Zoltán, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetó János, szerkesztőség 815 81 Bratislava, Gorkého 10, telefon: 309. 331-252, 332-301, szerkesztőségi titkárság: 550-18. gazdasági ügyek 506-39 Táviró 092308 Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat, 815 80 Bratislava, Volgogradská 8 Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalata 02-es üzemében. 815 80 Bratislava. Martanoviőova 21 Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava. Jiráskova 5. telefon: 337-623, 337-825 Hirdetési iroda a közie­teknek: 815 80 Bratislava. Vaianského nábrezie 15. II. emelet, telefon 551-83. 544-51. Előfizetési dij havonta - a vasárnapi kiadással együtt - Kős 14.70 A vasárnapi kiadás előfizetési díja negyedévenként Xős 13.-. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések. PNS, Ústredná expedicia a dovoz tlaőe. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6 B M' \ *- i jm-»JMm . . v..-.*<• HHHP^S jflBB M H 1 W m& S^y^i^í. 15 h LS ä SÉ^j # |SPBRflHBy| M w W A ti rVT TT >7^SJ|7njniT^^''''i‘l^ir<’JiK^H miiimmm ...■un miu ■ j _fg;. V. " ^I-.' wJ9& randevúja • . s. ►-./,' - .

Next

/
Thumbnails
Contents