Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám
Április vége volt. A házak párkányzatáról nagy esőcseppek hullottak alá, a meleg szél puhán az ablaküveghez csapta őket, és ott csillogó könnycseppekként folytak lassan végig. Jetim Baderjev a járási kórházban feküdt, egy kis kórterem sima ágyán. A betegségtől egészen megszürkült az arca. Belefáradt már. Az orvos, fiatal ember, gyakran benézett hozzá.- No, hogy van?- Harmatosán! - felelte nagy nehezen Jetim; sötét, beesett szemében egy pillanatra különös vidámság lobbant fei. - Készítem a zárszámadást.- Ugyan, miket beszél!...- Csak tréfáltam - nyugtatta meg Jetim. Tetszett neki a doktor: nevetségesen fiatal és szégyenlős volt.- Bevette az orvosságot?- Hát hogyne! Használt is - érzem. A doktor fürkészően nézett a betegre. Az nyugodtan állta a tekintetét.- Nem hiszed? Ejnye, doktor!... Milyen fiatal vagy te még. Egyenesen irigyellek. Az orvos elpirult.- Hogyhogy nem hiszem! Mért mond ilyeneket?... Jefim könnyedén megveregette a kezét.- Minden rendben, fiacskám: értem én. ' Nem is panaszkodom. Csak a lányom...- Már sürgönyöztem neki.- Nagyon helyes! - Jefim látni akarta egyetlen lányát, Nyinát. - Nagyon helyes! Délben, amikor senki más nem volt a kórteremben; a nyitott ablakon, az utcáról benézett egy fehér bekecses ember. Körülnézett, hatalmas fejéről levette báránybőr sapkáját, és a párkányra könyökölt. A kórterem megtelt a nedves föld és a báránybőr szagával.- Aggyisten, Jefim. A beteg odanézett, és szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Megfordult - fel akart emelkedni, de a bekecses ember intett neki:- Maradj csak fekve! Jefim figyelmesen nézte a jövevényt.- Eljöttem, hogy meglátogassalak- szólalt meg amaz, kancsal szemével sem a betegre, sem mellé nem nézett.- Hogy megy a sorod, Jefim? Fefim elmosolyodott.-Jól. A nagyfejú megértőén bólintott. Visz- szalépett az ablaktól, kifújta az orrát, majd újra rákönyökölt az ablakpárkányra. Egy ideig szótlanul nézték egymást.- Hát, amennyire én értem, pocsékul állsz - mondta a nagyfejú, és ismét megértőén bólogatott.- Minek másztál ide? - kérdezte Jefim.- A vömhöz jöttem vendégségbe - kapott a szón készséggel a nagyfejú -, és megtudtam, hogy te, hogy is mondjam, szóval megbetegedtél. Nomármost, üldögéltem a tornácon, és egész eltikkadtam. No, gondolom, milyen jó, hogy tavasz van, süt a napocska. Úgy bizony... Aztán mégis meg kell halni. - Zsebébe nyúlt, elővette a dohányzacskóját. - És újra csak így gondolkoztam: élünk, élünk- mintha ez lenne a természetes. A halállal meg nem is törődünk. Az pedig - egyszerre csak! - itt terem. Aggyisten, mondja, elfeledkeztetek rólam? - a nagyfejű egyenesen Jetimre nézett. - Vegyünk csak téged, Jefim... Sokáig nyálazta az újságpapírból sodort cigaretta szélét.-Nos?- Nos, gondolom, élt egy ember... tevékenykedett, felszámolta a kulákokat... he-e... meg ilyesmi. - A nagyfejú rágyújtott, és nagy gonddal hajtotta el az ablaktól a kis fehér füstfelhőt.- Leszedte a keresztet is a templomról. Emlékszel?- Emlékszem, persze.- No látod. De minek most erről beszélni? Hogy van-e Isten vagy nincs- nem számít. Nem efről van most szó. Azt akarom tudni: hogy érzed magad?-Mi?- Kínlódsz? * * A jeles szovjet író meg nem élt 55. születésnapjára emlékezünk.- Azt akarod tudni, bánt-e a lelkiismeretem, hogy titeket kuláklistára tettelek? Azt, ugye?- Aha, pontosan azt.-Nem, Kirill, nem bánt. Egy cseppet se. Az Istent Is hiába keverted bele. Te magad sem hiszel benne. Legalább most ne köntörfalazz... Kirill elmosolyodott.- Nem hiszek Istenben - ez igaz. Azt hiszem, senki sem hisz benne, csak úgy tesznek, mintha hinnének.-Jól mondod. Legalább öregségedre megjött az eszed.- Csak ne örülj korán. - A nagyfejű oktatóan elmosolyodott. - Nem akarlak rémisztgetni téged, Jefim, csak meg akarom mondani, hogy aki életében bántotta az embereket, az nem hal meg egyköny- nyen.-Jaj, de megijedtem, egész testemben reszketek. Ostoba vagy, Kirka, mindig is az voltál. A szent együgyüség szól belőled...- Csak előttem teszed a vidámat — folytatta Kirka. — Közben meg reszketsz.- De hiszen nem halok meg. Honnan szedted, hogy meghalok?- Jól van, nem érdekes - mondta jelentőségteljesen Kirka, és nagyot szippantott maga sodorta pattogó cigarettájából. Belépett a doktor.- Hát ez meg micsoda? - ráncolta össze a homlokát, amikor Kirkát meglátta.-Ez... a szomszédom - magyarázta Jefim. - Hadd maradjon egy kicsit.- Legalább a dohányzást hagyja abba! És jobban tenné, ha elmenne...- Nem - tiltakozott Jefim -, hadd maradjon. Kirka lekászálódott az ablakpárkányról, és gondosan eltaposta a csikket. Az orvos bevétette Jetimmel az orvosságot, üldögélt egy kicsit mellette, aztán elment. Kirka ismét rákönyökölt az ablakpárkányra.- Jó itt az ellátás - mondta.- „Jó itt az ellátás“ - utánozta gúnyolódva Jefim, váratlanul dühösen. - Éhenkórászok!- Ne lármázz. Ez itt nem a saját községi tanácsod, hanem kórház. Hallgattak.- Csak elnézlek, Jefim - szólalt meg hirtelen Kirka halkan, elgondolkozva -, és nem tudom megérteni: mennyi bajt okoztál te nekem! Elvetted a földemet, végigkergettél a tajgán, mint valami vadállatot, száműztél oda, az Isten háta mögé... így volt? És mégsem haragszom rád különösebben. Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem: kerültél volna csak akkor elém a tajgában, hát persze, hogy lepuffantottalak volna. De akkora harag, hogy az eszemet is elveszítsem, nincs bennem. Egyszer, emlékszem, majdnem hajnalig álltam lesben a kunyhódnál. Ott ültél a papirosaiddal egészen az ablaknál. Vagy tízszer célba vettelek - de nem bírtam megtenni. Nem hiszed el, ugye? A tajgában bizony nem tudtam volna tenni, de otthon nem. Csak lapultam, szidtam magam a legocsmányabb szavakkal, de lőni nem tudtam. Jefim Kirka felé fordította a fejét a párnán, és kíváncsian hallgatta.- Akárhogy is, nem éltél te normális ember módjára, Jefim. Ne haragudj meg, nem haragból mondom. Én nem veszekedni jöttem. Csak szeretném megérteni, miért éltél úgy, hogy mindenbe beleütötted az orrodat? No, gabonát rejtegettem, tegyük fel. De hát miért fájt az a telkednek? Hiszen az enyém volt az a gabona.- Ostoba - mondta Jefim.- Megint ostoba! - haragudott meg Kirka. - Értsd meg - komolyan beszélek veled. Minek osztozzunk még? Eleget hadakoztunk egész életünkben, elég már belőle.- Mit akarsz hát megérteni?- Szeretném megérteni: mit értél el te az életedben? - kérdezte türelmesen Kirka. - Minden ember igyekszik elérni valamit az életben. Én például gazdag akartam lenni. Hát te?- Hogy kevesebb ostoba legyen. Az az, amire én törekedtem.-Pfuj!... - Kirka a dohányzacskója után nyúlt. - Sose értjük mi meg egymást.- Gazdag akart lenni!... Kinek a bőrére? Ostoba vagy, ostoba, és még alattomos is.- Te magad vagy ostoba. Fecsegő. Új élet!... Magad sem úgy éltél, ahogy kell, és másokat sem hagytál. Elhibáztad te az életedet, Jefim. Jefim köhögni kezdett. Lesoványodott testét sokáig rázta a fulladásos roham. Perzselő tekintettel nézett Kirkára, valamit mondani próbált. pelépett az orvos, és odasietett a beteghez. Kirka lekászálódott az ablakról, és elment. Estefelé, amikor a kórház ablakai már halványan fénylettek a lemenő nap sugaraiban, Jefim Bedarjev rosszabbul lett. A hátán feküdt, hátravetett kézzel. Időnként halkan felnyögött, engedetlen ujjaival az ágy támláját markolászta, teste megfeszült - fel akart kelni. De a betegség nem engedte ki szorításából, pusztító tűzzel égette: forrón tüzelt az arca, forró kínzóan forró volt a takaró alatt, és forró ködben úsztak a falak és a mennyezet is... Jefim ágyánál ott állt az orvos meg a beteg lánya, Nyina, harminc év körüli nő, aki éppen csak megérkezett a városból.- Mi van most?... Éjszaka? - kérdezte Jefim, magához térve.- Este megy le a nap.- Rágyújtanék!...- Nem szabad, hova gondol!- No, csak egypár szippantást, azt lehet,- Azt sem szabad, nem szabad! Hogy is lehetne, papa?! Jefim sértődötten elhallgatott... Újra elvesztette az eszméletét, és újra fel akart kelni - makacsul és reménytelenül. Egyszer sikerült önkívületében felülnie az ágyban. A lánya és a doktor vissza akarták fektetni, de ö egyik kezével párnájába kapaszkodott, a másikkal kapkodva tépte fel a gallérját, és lázasan, sípoló hangon suttogta:- Hogy miért? ... Miért?... Persze hogy tudom! Mindent tudok!... - Szárazon égő szemében valamilyen keserű gondolat nyugtalan, remegő fénye vibrált. Nagy nehezen lefektették... A lánya apja mellére vetette magát és felzokogott.- Papa! Édes jó apám!... Papa!... A doktor kivezette a nőt a kórteremből, és egyedül maradt a beteggel. Jefim elcsendesedett. Az orvos az ágy szélén ült, és úgy nézte.- Kirka! - szólította Jefim, ki sem nyitva a szemét.- Mi az? - felelte egy hang. Az orvos összerezzent és megfordult - az ablaknál ott állt Kirka, és Jetimre nézett. Már régen figyelte az ember erejét meghaladó harcát a halállal.- Mit keres itt?- Nézem...- Ki az? Kirka? - kérdezte Jefim.- Én.- Idejöttél?- Aha.-Jól van, Kirka... - Jefim mohón szedte a levegőt. - Majd aztán elbeszélgetek veled... Persze, sajnálom egy kicsit. ..- Nem fontos. Csak feküdj, Jefim. Az orvos semmit sem értett ebből a különös beszélgetésből. Arra gondolt, hogy Jefim újra félrebeszél, és intett Kirkának, hogy menjen el: felizgatja a beteget. Kirka feje eltűnt. Az éjszaka a vége felé járt. A hajnali eget felhők borították. Mocsaras völgyek áporodott melegét hozta a szél - eső lógott a levegőben. Valahol autótülkölés hangzott fel, kutyaugatás reszkettette meg a hajnali csendet. Az orvos meg a lány aggódva hajolt Jefim fölé.- Végem? - kérdezte Jefim alig hallhatóan. Lányának megremegett az álla. Az orvos felkiáltott:- Miket beszél. Jefim Nazarics! Micsoda ostobaság...- Nyisd ki az ablakot.- Nyitva van.-Olyan nehéz... Nyina, kislányom... gyermekem... - Jefim elfénytelenedő tekintete oldalt, a semmibe révedt,... teste kinyúlt a takaró alatt... Arcát viaszos sápadtság lepte el. Köhögni kezdett... Szájából vérsavó folyt a párnára. Erejének utolsó megfeszítésével sikerült elszakadnia az ágytól... felült. A doktor és a lány gyorsan elkapták. Jetimnek furcsán bugyborékolt a torka. Szeretett volna mondani valamit, de csak artikulálatlan hangokat hallatott. Feje félrebillent. .. lánya fehér köpenyére meleg vér freccsent, csak hörgött - valamit mondani akart.- Mi az, Jefim, rosszul vagy? - kérdezte hirtelen őszinte együttérzéssel egy idegen hang. Kirka volt; ismét ott állt az ablaknál. Senki sem felelt neki. Talán meg sem hallották. Jefim teste egyszerre elnehezedett a lánya karjában, és elernyedt... Óvatosan visszafektették az ágyra. Csend lett. A lány dermedten állt az ágynál. Kimeredt szemmel bámulta az apját. Az ablakok üvegére lehullottak az első kövér esőcseppek; a kórház kertjében zúgva hajladozni kezdtek a fák ágai. Egy szélroham papírdarabkát sodort be a kórterem ablakán; odaesett Nyina lábához, halkan megzizzent a padlón. A nő összerázkódott, térdre ereszkedett az apja ágya előtt... Kirka lassan távolodott a kórháztól. Sapkáját elfelejtette feltenni - a kezében maradt. Sűrű meleg eső hullott a fejére, végigfolyt az arcán, a nyakán, befolyt az ingébe, áztatta a bekecsét. Már nagyon hiányzott ez az eső - most esett először az idén. Kirka csak ment, és szomorúan nézte a földet. Sajnálta Jefim Bedarjevet. Tulajdonképpen nem értette, miért sajnálta. Szomorú volt, sajnálta, ennyi az egész. Zuhogott az eső, ezernyi csillogó cseppje szilaj táncot járt az úton, és tajtékzón csobogott, bugyborékolt, zuhogott a tócsákban és lefolyócsatornákban. E. GÁBOR ÉVA fordítása Szitási Ferenc Valóság Dolgozom - látható vagyok. Szántok, vetek, aratok, létezésem így törvényszerű. Kezem bütykös búzaszár, szám kútjából fénnyel kínálom, aki sötétben jár. A bőség A bőség nem segít, ha üres várakba űz hol a lélek nélküli termek gyomrából árad a bűz. Bőség ott van, hol munkával köszönnek, hol arca van fűnek, fának, kőnek, hol a villogó kés álma nem a halál, hanem a születés, hol a kézfogásokért sorban állnak s mindenki előtt ajtót tárnak. Bőség: szigorú, megtartó, homlok mögötti táj, hová gyermekét mindig visszavárja az Ember-Király. öa esztencjg nalán és vár hogy me< rancsot, a búzatát hogy amelynek gyűjtik mi csurog n családján mert és szerint. Az ural1 őrök érke öt-huszor kedve eg alkotnak í s a hs meztető nak magi góbén, világén parasztar rint a töm a törne nya van, a hatalon ügyelve e söbbrendi geztem! Aztán j kai, s ve CSÁK ( e SZÁ gyek is, al ki ilyen V ágyból, mert híi szül valar pofa, na< snájdig, akinek mindig mr veket. Az urak gyekétől i szorongás gyes, mert cs sok ez a k FókéQt csebbek ti szás egyi bék meg tosak, iszonyú kát, erej a keserűs második h még mi rendnek a dig nem ta a zsákjuk! bői készül ismét bűz nyeret. Nincs rr És az i urak tudjs Kevés ka vágják az rasztnak n De íme ban lép ki sen a kái hasonlóan urak fé azonban megállnak gon, rröjd jétől ]ozai szült várai után, Aki mec ló sorfalai VASZILIJ SUKSIN li < m I J m $Í8^Íf^ I Jfáí jgg|
