Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-21 / 51. szám
* *töfi Sándor indítékokat, néletet. zlovák, illetve jmagyarázott lem válhatott é, amilyenné ított költői és >ggal lehetett a valóságban itikai apostola :eti öntudatra jdovít Stúr és :i öntudat éb- ak. csoportjának a néppel való ák a nemzeti inak és szilák biztosításán és prog- Tiagyar nem- ijvője csupán n, a királyok, ) hatalmának ezhet. Petőfi ezetben sok- lemesség és acionalizmus íkeztek kicsi- z önállóságot íogy elnyom- is Magyaror- t. A nép pe- héwel léikéiül szemlélte lét. Az 1848 aolitikai viha- gszeretetnek le a mi nem- t a magyaro- n hatotta át ik birodalom- radalmi moz- agosztódása, e 1848. már- itt be, amikor a megingott, te a magyar erősödő maiséit. Párhu- a történelmi egyre szilár- ilom, ellenté- g nemzetisé- y között, de mzeten belül ;özött. A ma- kségleteinek által körülrajongott, a nemesség körében azonban lenézett költő, Petőfi volt. Csodálatra méltó politikai éleslátással sürgette, hogy a forradalom ne rekedjen meg félúton, mert különbeni helyzet szükségszerűen visszafejlődik oda, ahonnan a felszabadulást követő megmozdulás kiindult: a jobbágyi elnyomatás korába. Napjaink felvilágosult szemléletének tükrében talán már nem tűnik olyaa jelentősnek Petőfi sürgetése, hogy szüntessék meg a fő- és a köznemesség összes előjogait, és teljesen szabadítsák fel a jobbágyokat. Akkoriban azonban ez a követelmény nagy horderejű, merész, Magyarországon egyedülálló volt, és sokkal közelebb állt hozzá például Stúrnak a jobbágyság megszüntetését sürgető programja, mint a magyar nagybirtokos nemességnek az a rejtett, később azonban nem is leplezett erőfeszítése, hogy a társadalmi viszonyokat a korábbi rendszer keretében tartósítsa. Magától értetődik, hogy a nem magyar nemzetiségek érdekeinek ellenségei, akik most Budapesten az új, független hatalom pozíciójából léptek fel, egyúttal kérlelhetetlen ellenségei voltak Petőfi Sándor politikai törekvéseinek is. A magyarság szabadságáért folytatott harcában Petőfit talán nem veszélyeztette annyi fondorlat és' támadás, mint abban a harcban, amelyet a magyar forradalom elmélyítéséért folytatott azok ellen, akiket a forradalom hatalomra juttatott, akik azonban a nekik juttatott hatalmat arra használták ki, hogy a régi elnyomást újjal - saját zsarnokságukkal helyettesítsék. 1848 márciusában a Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés a jobbágyság megszüntetéséről szóló törvényt egy vészjósló hír hatására fogadta el, amely szerint Petőfi fegyveres parasztlázadók élén Pest környékén várakozik. Valóban pontosan így történt-e, ma már nehéz megállapítani. A tétovázó országgyűlési küldöttek azonban, akik sohasem gondoltak a jobbágyság teljes megszüntetésére, soha többé nem felejtették azt a riadalmat, amelyet bennük a Petőfi vezette parasztsereg híre keltett. Az ó szemükben - és általában az előjogokat élvező ,,hazafiak“ szemében - Petőfi a forradalmi harcok egész ideje alatt sajnálatra méltó vagy megvetett figura volt, akinek tanácsait és felhívásait nem kellett figyelembe venni, vagy éppenséggel el kellett vetni azokat. Ilyen körülmények között zajlott Petőfi Sándor viharos élete korai rejtélyes haláláig, amelynek századik évfordulójáról most emlékezünk meg. Tény, hogy Petőfi Sándor nem volt azok között, akik nemzeti felemelkedésünket megalapozták. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk életművének nagyságát és harcainak jelentőségét, mert törekvései mindig és következetesen azok ellen irányultak, akik mindig és következetesen a mi ellenségeink is voltak. Az 1848—49-es forradalmi küzdelmek vezetésének magyar részről történő bírálata is arra a megállapításra jutott, hogy a magyar forradalom tragikus bukásának két fő oka volt: a korábbi magyarországi társadalmi elnyomással szembeni megalkuvás, és az, hogy nem sikerült megnyerni a nemzetiségieket. Valójában nem is két, hanem csupán egy ok játszott itt szerepet: a régi társadalmi rendszerrel szembeni megalkuvó álláspont. Ebből fakadt a nem magyar nemzetekkel szembeni ellenséges viszony, illetve az utóbbiak ellenséges magatartása a magyar forradalommal szemben. A forradalmi megmozdulás következetessége, amely nem rekedt meg semmiféle társadalmon belüli határoknál - s ezt sürgette Petőfi -, végső fokon egyesítette volna Magyarország valamennyi nemzetét az osztrák reakció ellen, de éppúgy a magyarországi magyar és nem magyar kizsákmányolók ellen is. Mit sem számít az, hogy Petőfi közvetlenül csak a magyar nemzeti öntudat apostola volt. A szabadságszeretet lelkes dalnokainak családjából származott, amelybe Oroszországban Puskint, Lengyelországban Mickiewiczet, nálunk Jankó Král’t soroljuk. Száz évvel Petőfi halála után a történelmi fejlődés itt vázolt logikája már nyilvánvaló. Kétségtelen már, hogy egy-egy nemzet szociális felszabadítása alapozza meg a baráti együttélést a többi nemzettel. Ha tehát ma már létezik az a Magyarország, amelyről Petőfi éleslátó tenniakarással álmodott, ha létezik egy olyan Magyarország, amely a költő politikai célkitűzéseit magáévá tette azzal, hogy megfosztotta hatalmuktól a nagybirtokosokat és a többi kizsákmányolókat, akkor nekünk is megvan az okunk, mélységes okunk, hogy tisztelettel hajoljunk meg a nagy költő és forradalmár Petőfi Sándor emléke előtt. (1949) Váci Mihály* Mégis vágyunk e sorsra Nézd! Sarkok, nagy angyal-lebegésú lámpák. Fények felbuggyant szökőkútja. Szived elveszti mágnes-biztonságát s hogy merre, hova vágyna, már nem tudja. Hidas Antal* Mennyi út! Micsoda fények, Szédülünk itt a sarkon részeg Ennyi úton csak tévelyegni mennyi ember! félelemmel. fényben se fellobogni Se meggyűlni, se gyújtani: lehet és csavarogni. Ennyi se csillagot keresni. se máglya nem látszik itt, sem a gyertya lángja! Ennyi embernek nem lehetsz se ellensége, se társa. Nem lehetsz rokona mindnek, s nem lehetsz köztük árva. Se közéjük nem menekülhetsz, se magányba! Mit tehetsz ennyi emberért te- egyedül! S magad ennyi ellen? Hiába! Nem sikerül! Nem esküdhetsz fel ellenük, s nem köthetsz velük békét. Örökké elvágysz közülük, s szíved menedékét. nem mer mégis csak köztük leli meg Ahol ennyien rohannak, elindulni sem az ember.- De meg sem állsz itt! Szíved talpalatnyi szigetén hiába inogsz toporogva, a sodrás ellep állig. a csillagok leintik, s foszforos mutatók fájón lüktető agyunk. Fényszóró gúnyolja tekinteted, ha keresed a csillagos eget. Álmainkat megszégyenítik Mondd, Kedvesem, mit akarunk? hogy utak, tolongó emberek, törvények hálói, elektromos egek lüktető mezőiben ájuldozva mégis vágyunk erre a sorsra, hogy embernek így őrizzük meg magunk. Jázmin utca Mert honnan jövünk mi? Kérdezlek s felelj: Jázmin utca. Pajtásaim: fiúk, lányok, ti, akikkel együtt hemperegtem a külvárosi utcaporban: meztélláb s kékfoltosan, pincelakásban és rongyosan, játéktalanul és éhesen, jajtól-bajtól véresen. Villamosok belénk szaladtak, Tóth XVIII. Jánosok pofonvertek, iskolákból kiebrudaltak, kertekből az örök kikergettek, műhelyekben a mesterek letepertek, minden vágyunkra egy válasz volt: nincsen! s a háziúr volt felettünk az isten! Mert honnan jövünk mi? Kérdezlek s felelj: Jázmin utca. Pajtásaim: fiúk, lányok, ti! Akikkel együtt tolvajkodni mentünk. Akiket mindig, mindenütt csak vertek. Fegyvergyár füstjében fuldokolt a mellünk, s ökörnótákkal etettek: „ Ujjé a ligetben nagyszerű..." ,,Nahát az anyját, az anyját neki...“ ,,Amerre most magyar fiúk járnak.. ,,Vasárnap várom a bakámat..." így fütyült, gajdolt a szánk, szennyes csöbörből csorgatták ránk: ez volt a ,, kultúránk"! Versekből tanultunk alázatosságot, vágóhídra cipelő hazafiasságot. S a Millenáris versenypályán a 60 éves vén baromnak, Pósa úrnak, a t. főváros parancsára mi vittünk virágot: elzárták előlünk a világot! Hát innen jövünk mi, villogó szemű, büszke Jázmin utca! Pajtásaim: fiúk, lányok, ti! Csontunk a flaszteron keményeden, káromkodni a kocsisok tanítottak, muzsika és szépség egy vekni kenyér volt. Játéktalanul és éhesen, de csillagok sugarával ékesen.- Jázmin utca! - a jövő pörölye a te kezedben lendül. * A fenti írások közlésével a három jeles költőre, közíróra, közéleti személyiségre emlékezünk születésük évfordulóján. a hányódó limlomok között. Mikor Vagy harminc évvel ezelőtt, édes- után. özvegy apámnak nem volt nykor, húsvétkor mákos kalácsot iltem már otthon. Talán már mákot iárolni a piacon, az „őstermelőktől“, r nélkülözhetetlen szerszám vészire az értékét, tűnt el a konyhákból, erekből? Én nem is érzékelhettem sokat, időnként jöttem haza, örege- látogatni, s olyankor nem a változá- m. Különben is, úgy megbolydult gész világ s benne az én életem, tem volna, hogy egy öreg láda, ítö, függöny vagy üst, amelyben sát lehetett főzni, a teknő, amelyben tenyeret dagasztotta, nincs a régi íszlelem a hiányukat, akkor sem óm dolga, hogy mit tesz velük, elhajítja. Talán még örültem is vol- dik bennem a ház, a konyha ürese- ghajó utasai, akik sorra kidobják szállást lassító nehezékeket. A lég- ilább biztosan tudják, műszerekkel nagasba emelkednek... édesapám is, a házban ott maradt sz én múltam is. Most már az én itt, meg a feleségemé, hogy átnéz- lúltnak a tárgyi maradványait, és rerint osztályozzuk őket: megőrzés- isra. Ami érték mégis, de nekünk ik reá, az éppen ajándéknak való. múgy is sokan köröznek a halottas saskeselyúk. Van, aki azzal jön: itt szál deszkát édesapámnál, most . Azokat a deszkákat apám vette az éppen otthon voltam, de némán e, jóember. Egy kiló szeget adtam édesapjának, bicegett egy másik, lyik szekrény aljában volt a szeg. én kell elszámoljak vele a lelkiisme- lelRú voltam vagy elkeseredett, ta- mind a kettő. Sorra kerültek elő dói a szükségtelen holmik, s gazdát talált mindegyik. A padlás jött sorra. A zsindelytető hasadékain gyér fény szűrődött be. Látni lehetett benne a táncoló porszemeket is, a gerendák tövében gonddal sorba rakott egykori edényeket, szerszámokat. Talpas petróleumlámpa, még a villany- körte előtti időkből. Hombár, amelyben búza állt egykoron, amikor még csépeltünk ezen az udvaron. Vállamban megsajdult a fájdalom: az utolsó csép- léskor én hordtam fel a padlásra a búzát, árpát, BEKE GYÖRGY rozsot. Aztán mások hordták le, kulákadóba. Én akkor már nem éltem Uzonban, édesapám nem bírta volna a zsákokat, különben sem kopasztja meg a saját padlását. Akadtak mindig, akik elvégezték ezt helyette. De a limlomok bántatlanul itt maradtak, régi kályha öntöttvas karikái, egy kályha- cső a kémény mellett, a padlás porában, egy ostornyél, a szíjából csak egy arasznyi, ezzel még én hajtottam a lovakat. Kezembe vettem, mintha égetett volna. Most láttam, hogy édesapám milyen gonddal őrzött meg mindent, mintha egyszer el kellett volna számolnia az utolsó kályhacsővel is. Dohogtam magamban, hogy most számolhatom fel én azt, amit már semminek, a múlt ködében oszlottnak hittem. Takarékosság dolgozott-e a szegény öreg apámban vagy görcsös félelem a változásoktól, ragaszkodás a tegnap haszontalan emlékeihez is? Én miért jövök izgalomba, mikor végképp halálra ítélek egy amúgy is halott tárgyat? S miért hagynék itt mindent, poros mozdulatlanságban, felesleges tehernek a rokkanó fagerendákon, tűzveszélynek a zsindelyes padláson? Kileselkedtem a zsindelytető résein. Gyermekkoromban egyetlen hasadék volt, a piac felé eső keleti részen, oda húzódtam, felálltam egy üres ládára, s élveztem, hogy én a fél falut belátom, de engem nem vehet észre senki. Én lettem a láthatatlan ember, akiről regényt olvastam, s mindjobban ágaskodtam. A láda nagyot reccsent, összetörött alattam. A zajt lent, a házban is meghallották. Édesapám indult fel a kongó padláslétrán. Most megver, dermedtem meg. Pedig apám nagyon ritkán vert meg, megszidni sem szeretett.- Milyen jó, hogy felfedezted a hasadékot- mondta, mikor kiemelt a láda törött deszkái közül.- Legalább idejében kicserélem a zsindelyt. Télen behavazna. Elég egy rés a zsindelyen, hogy a víz megegye az egész tetőt.. . Mennyi a rés most, egymás mellett, fölött, alatt, mintha az egész zsindelytető óriási szita lenne, gyér szita, amelyen minden lélegzetvételemre a múlt pernyéi szálltak ki a semmibe.- Gyere csak - hívott a feleségem. - Ezt a mák- törőt hazavisszük Kolozsvárra. Egészen lázba jött a felfedezéstől. Én meglepetten néztem a megfeketedett fát, amelyen finomlisztként fehérlettek a szúette lyukak, s hirtelen az egykori harag lobbant fel bennem. Ellenszenvem a máktöró iránt, amely annyiszor kifárasztott, elragadott kedves könyveim mellől. Aztán éppoly gyorsan oszlott szét ez az indulat, mint ahogy feltöri az idő kútmélyéből. Soha nem érzett fájdalom foglalta el a helyét. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi keserít el. a máktöró meafeketedése, az oldalain rágott szúlyukak, vagy az, hogy egyáltalán megvan még, édesapám gondja ezt is az én gondomnak őrizte meg. Mintha a halott fa élő beszédet tudna őrizni, ahogy odahajoltam a máktöró öblös mozsara fölé, hangok szálltak belőle fel... Édesanyám szavai. Az ö kellemes, csendes, alig zsörtölődő, alázattal parancsoló hangja. „Te szereted legjobban a házban a mákos kalácsot.“ Mintha a hajdani kisdiák lennék újra. De most milyen szívesen hallgatok a kérlelő parancsra, örömem telik abban, hogy térdem közé szoríthatom a hasas mozsarat, megragadhatom a törő fülét, csapkodhatok férfieró- vel a szétomló szemekre. Mintha egykori ellenkezésemet feledtethetném. Mintha attól félnék, hogy varázslat játszik velem, s ez bármikor tovalibbenhet, magával ragadva anyám arcát, szavait, a gyermekkor édes hangulatát.- Nem akarod, hogy hazavigyük? - kérdezte feleségem, elűzve a varázslatot.- Mit csinálunk vele? - ellenkeztem, de erőtlenül, hiszen valójában nagyon boldog és hálás voltam, amiért a gondot feleségem átvállalta, a halott tárgyat az élő emlékek közé ébresztette. - Mondd, ettél-e máktöröben megtört mákból kalácsot? Nagyot nézett. Nagyvárosban született, ott élt mindig, máktörőt sem látott eddig. Nem használni akarja ezt a régi jószágot. A mákőrlő szaporább, ha éppen akadna mák. De ma minden városi házban láthat efféle öreg holmit, Piroskáéknál egész gyűjtemény van guzsalyokból, egy másik házban kalotaszegi téka a konyha sarkában, vagy emlékezzenek csak, nem pásztorbotok állnak-e a költő-pátriárka előszobájában, fő helyen, juhász ősök idézőiként. Bánffyhunyadon és másutt nem is a kalotaszegi falvakba, hanem nagyvárosokba meg messze országokba készülnek most a faragott, festett tékák. Ez legalább nem utánzat, ezen az idő nyoma, a pusztulás jegye is szúlyukakkal.- Igazad van. Ha megőrződött eddig, miért dob- nók el éppen most? Úgy jött velem - a hátsó ülésen a máktörő meg a talpas petróleumlámpa - az aszfalton is zötyogö autóban a gyermekkorom, mint engedelmes álom... Mintha most találtam volna meg igazi örökségemet. .. >
