Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-09 / 45. szám
A nagymama öregecske volt már, nagyon öregecske, de nyolcvanhét éves kora ellenére sem veszítette el szellemi frisseségét, szemüveg nélkül olvasott, és olyan fürgén járt (főleg, ha észrevette, hogy sorakoznak valamiért az üzletben), hogy fölvehette volna a versenyt a még „fiatal“ hetvenéves barátnőjével is, akit sajnálatból vagy megvetésből „szívbajosnak“ nevezett. Ezért aztán gyerekei, pontosabban unokája, Tamara és annak férje mégis csak úgy döntöttek, hogy a dédnagymamára bízzák fiacskájukat, Bogdaszt. Végképp elfogyott az erejük, hogy a gyereket óvodába járassák. Három napot sem töltött ott, máris megbetegedett és Tamarának otthon kellett vele maradnia - beteg- gondozási, azután meg fizetetlen szabadságon. És ez igy ment örökké. A gyerek alighogy kilábolt a betegségből, alighogy vége lett a köpölyöknek, mustártapaszoknak és gőzöléseknek, máris kezdődött minden előírói. És mindez mindig pont akkor, amikor a zenekar amelyben Tamara játszott, lázasan készülődött nagy turnékra; férjének meg már csak néhány hónapja volt a disszertáció megvédéséig. A legszívesebben még éjszakára sem jött volna haza imádott könyvtárából. Az orvosok Bogdasz betegségét a mandulának tulajdonították. Egyesek a mandulának azonnali eltávolítását tanácsolták, mások épp az ellenkezőjét: azzal ijesztgették a fiatal szülőket, hogy ez a műtét zavart okozhat a gyerek fejlődésében. Tamara álmatlan éjszakákon át könnyeket nyelve, szinte látta kicsiny fiacskáját ugyanolyan kicsinek, mint most, csak szakállal, amint cirkuszban lép fel a nagyérdemű közönség örömére, mert hát hová mehet az ember ilyen méretekkel. Igy aztán nem lett semmi a műtétből, várnak, amíg a gyerek megnő. A pótmamákkal sem volt szerencséjük. Nem elég, hogy nagyítóval kell keresni őket, és még kimondani is szörnyű, mennyit kérnek, egytől egyig szeszélyesek és elviselhetetlenek. Egyszóval őrület, sót. A legjobb kiutat ebből a helyzetből Tamara anyja jelenthette volna, neki viszont eszében sem volt megválni kedves gyárától, ahol harminc év alatt egyszerű munkásnőből főmérnök lett. Túllépte már ugyan a nyugdíj-korhatárt, de az unokáról hallani sem akart. Festetni kezdte a haját, mi több, beiratkozott tornára, hogy minél tovább fiatal maradjon. Az utóbbi dolog különösen sértette Tamarát, mintha mama ezzel igyekezett volna kiszabadulni eddigi életformájából s ezzel együtt megszabadulni saját lányától. Maradt tehát Frozina mama, aki úgy tíz éve költözött faluról a lányához - miután meghalt annak férje, Tamara apja. Minden olyan állítást cáfolva, miszerint az idős emberek nehezen alkalmazkodnak az új környezethez, a nagymama elég hamar feltalálta magát, ismerősöket szerzett, beutazgatta az egész várost. Ha lánya vagy unokája kérdezni próbálta, merre járt vagy hová készül, a nagymama konokul kitért a válasz elől és mérges lett, hogy öt ellenőrizni akarják, mint egy gyereket. De azért mégis csak unatkozott. Rossz időben vagy a hosszú téli hetekben órákig üldögélt a szobájában és csüggedten nézett a falak irányába. Nem volt hajlandó sem enni, sem tévét nézni. Gyengélkedett és egyre csak mondogatta, hogy ő nemsokára meghal. Pedig amúgy semmire sem panaszkodott, orvosról hallani sem akart. Különben ez alatt a tiz év alatt folyton meghalni készült, ezért az örökké elfoglalt családtagok már úgy vették az egészet, mint szokásos szöveget. Tamara az öregség elválaszthatatlan kísérőjelenségének tartotta mindezt. Mi mást csináljon az ember ebben a korban, ha ne a szép időkre emlékezzék. Aztán meg dajkálja az unokáit, jobban mondva a dédunokáit. Igaz, hogy a nagymamának halvány fogalma sem volt az olyan tudományról, mint a pedagógia, hiszen ó még szótagolva tanult olvasni elsős korában, de hát mit lehet tenni. Igy aztán Frozina mama átköltözött unokájához, a Tamaráék hálószobájával szomszédos kis szobába. Úgy látszott, hogy a nagymamának elég helye volt, mert - Tamarával ellentétben - sohasem panaszkodott zsúfoltságra. Ezzel megkezdődött az új élet. Nemcsak a kisfiú számára volt új - aki pedig már hozzászokott a gyakori környezet- változáshoz (hol az óvoda, hol a kórház) -, de még a nagymama számára is, hiszen gyermekeit már olyan régen nevelte, hogy szinte el is felejtette, hogyan kell azt csinálni. Nagyon korán ébredtek Bogdasszal, jóval az óracsörgés előtt, de nem keltek fel, az ágyban fekve halkan beszélgettek, amíg csak el nem kezdődött a lakásban a reggeli hajrá. Akkor viszont, alvást színlelve, teljesen elcsendesedtek. Hogy ne legyenek útban. Bogdasz azelőtt gyakran idegesítette anyukáját, csinált olyasmit, amit nem szabad, és hát a nagymama természetét sem lehetett valami angyalinak nevezni. Most mindketten igazán kifogástalanul viselkedtek. Megőrizendő saját függetlenségüket, vigyáztak, hogy ne kerüljenek a szülők szeme elé, ha azok sietnek, veszekednek, vendégeket várnak és mindenáron azt a látszatot akarják kelteni, hogy náluk a legkisebb kellemetlenség sem fordulhat elő. Amint ilyenkor egyre azon gondolkoztak, hogy a bűnöktől milyen módon kerülhetnének a lehető legtávolabb, újabb és újabb lehetőségeket fedeztek fel. Eleinte a közeli parkokban és játszótereken tanyáztak. Amikor vittek magukkal kalácsot és kompótot örménykonyakos üvegben, amelynek címkéjén piros és kék hegyek gyönyörködtették a szemet, előre lehetett tudni, hogy sokáig elmaradnak.- Nem lehetne azt a kompótot termoszba vagy tejesüvegbe önteni? - dühöngött Tamara. - Mit gondolnak rólatok az emberek? De a nagymama mintha nem is hallotta volna - a hegyek erősen a szívéhez nőttek. Másik kedvenc tartózkodási helyük a piac volt. Tavasszal, és nyáron, amikor a hajnali napocska olyan szépen világította meg a fákat, nagymama és Bogdasz egy hatalmas öreg táskával siettek oda, ketten vitték fülénél fogva. Órákig járták a piacot, a nagymama sokáig válogatott, okvetlenül megvizsgált minden árut, de sosem feledkezve meg Bogdaszról.- Na milyen? - kérdezte dédunokáját, miután a szájába dugott egy-egy csipet túrót vagy egy fél barackot. - Nem savanyú? Érdemes megvenni? És bár az esetek többségében semmit sem vettek, mégsem haragudott meg rájuk soha egyetlen árus sem. Egyébként nem túl gyakran volt alkalmuk élvezni a piacot. Tamara megparancsolta, hogy az üzletben vásároljanak. Saját pénze nem volt a nagymamának. Azt a kevéske szövetkezeti nyugdíját az ugyancsak eléggé idős húgának küldte, aki falun élt nyomorult fiával. Mégis, még abból a kis pénzecskéből is, amit apró kiadásokra kapott, mindig kegyeskedett Bogdasz örömére egy kis vásárfiát: hol egy kinai gumilabdát, amely vadul pattogott, hol egy-egy nyalókát, esetleg egy agyagsípot. Azt azért nem lehet mondani, hogy Bogdasz és a nagymama között minden simán ment. Időnként Bogdasz túlságosan szó szerint értelmezte a köztük levő egyenlőséget, igyekezett észrevétlenül megszökni a nagymamától. Különben is, lehet haragudni azért, hogy az ember egy kicsit szabadon akar járkálni, fel akarja fedezni a világot maga körül? Egyszer, amikor a nagymama elszundikált a tavaszi napsütésben, Bogdasz átsétált a reggeli órákban még üres parkon, és kiment az utcára. Ahogy az óvodában tanulták, szépen várt, amíg a szemafor zöldre váltott, ami már magában élmény, és átment az úton. Azután befordult a sarkon, még egy parkot maga mögött hagyva csak ment, mendegélt, egyre távolodott a nagymamától. Az autók, a tengerész aranykörrel az oldalán, a nagy kutya, amelyik oly szívélyesen vakkantott a kisfiúra, aztán elfutott - mind, mind olyan érdekes volt! A nagymama nem rémült meg, hogy nem találta a gyereket, hanem arra gondolt, hogy lesz ám kiabálás meg szemrehányás, ha ezt Tamara megtudja. Várt még egy kicsit - Bog- daszka csak nem került elő. Akkor aztán hazament, mert majdnem biztosra vette, hogy a gyereket ott találja az udvaron. Ott azonban a tizenegy éves, fürge, nagyszerű szomszéd kislány, Kátya kivételével nem volt senki.- Ne tessék aggódni - mondta a kislány útközben, aki alig bírt lépést tartani a nagymamával. - Persze, annyi a szerencsétlenség manapság, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Mint például az a kislány is a második emeletről... Azzal mintha csak zsákból öntötték volna, dőlt a szó a kislányból, sok aggasztó történet azokról a gyerekekről, akiket elütött az autó, elraboltak a bűnözők, akikkel egészen borzasztó dolgok történtek, amelyek azonban már nem jutottak el a nagymama tudatáig. De Kátya csak sorolta a legkülönfélébb eseteket, hogy a nagymamának öreg korára kellett rádöbbennie, hogy egy városban - akárcsak a mesebeli sűrű, sötét erdőben -, megszámlálhatatlan veszély leselkedik egy kisgyerekre.- Jaj nekem - motyogta és sűrűn vetette a kereszteket. Amit pedig nem csinált utcán, amióta a városba költözött. Hát még amikor Kátya meglátta Bogdaszt a sétányon a között a sok ember között! Bogdasz egyedül üldögélt egy pádon, mintha csak egyenesen rájuk várt volna, csak megszeppent arcocskája árulta el, hogy elfáradt és fél, szeretne hazamenni.- Itt van, Frozina Ivanovna! - kiáltotta Kátya gyözelemittasan. - Most pedig bevisszük a rendőrségre a szófogadatlan- ságáért! A nagymama szó nélkül, kipirult arccal odament Bogdaszhoz és adott neki egy pofont. Gyengécskét, és csak egyszer, mert az egyébként is erőtlen keze borzasztóan remegett.- Elszöksz még egyszer? - alig tudta ezt is kimondani, és ijedten elhallgatott, amikor Bogdaszra nézett. Akárhogy is, a kisfiú ezt azért nem várta volna kedves barátnőjétől - hiszen mindeddig teljes egyetértésben éltek, és most tessék, itt van!-Te... Te... - ökölbe szorított kézzel nekiment a nagymamának, a hangja tele volt sértődöttséggel. - Te, Frozi! - Eddig csak egyetlenegyszer mondta ki Bogdasz, hogy Frozi, amikor télen a nagymama nem volt hajlandó fagylaltot venni neki. Bogdasz ezt tartotta a nagymama számára a legsértöbbnek, hiszen mindenki, még az idegenek is egyszerűen csak anyókának szólították a nagymamát. Bogdasz nagyon jól tudta, mit csinál, mert rögtön könnybe lábadt a nagymama szeme. Még hazafelé is sírt, este is az ágyban, mikor már az egész család nyugovóra tért.- Ne sírj - mondta neki Bogdasz, miután ö is megtörölte az orrát a lepedő sarkában. - Ne sírj, holnap elmegyünk a piacra, spóroltam pénzt. Azzal két régi ötkopejkást nyomott a nagymama kezébe. Tamara össze) hosszú turnékra utazott. Bogdasz apukája még mindig a disszertációjának a megvédésére készült, otthon jóformán nem is mutatkozott. Gyakorivá váltak a hideg esők, a parkban már nem lehetett sétálni. A tévénézést csak vasárnaponként engedték meg Bogdasznak és a nagymamának, hogy ne rontsák a szemüket, így aztán naphosszat üldögéltek a konyhában, könyököltek az ablakban vagy gyereklottót játszottak, ha ugyan játéknak lehet nevezni azt, hiszen a játékszabályokat sem a nagymama, sem Bogdasz nem ismerte.- Nemsokára itt a tél, a tetőig betemet bennünket a hó - mondta a nagymama, elfeledkezve arról, hogy már nem falun van.- Tudod mit, vegyünk fenyőfát! - ajánlotta Bogdasz, és szemében karácsonyi boldogság ragyogott.- Még nincs itt az ideje. Még hónapok vannak hátra a fenyőfáig.- Az baj - sóhajtott Bogdasz. - Pedig egy egész doboz karácsonyi ajándék van, tudom is hogy hol. És újból bámultak ki az ablakon. Végül eltelt a nap, megvacsoráztak és mentek aludni. Még azon az őszön akadtak a táncklubra. Úgy történt, hogy az út a park felé a vasutasok klubja mellett vezetett - ez egy régi cseréptetös épület volt, középkori várra emlékeztetett. Azt mondják, a forradalom előtt gimnázium volt, még néhány hires író is tanult itt. Most ebben a házban filmeket vetítenek, szabadnapokon pedig zene szól. Hogy, hogy nem, egy este, a sétából hazatérőben Bogdasz, mint akit megbüvöltek, a hangok irányába húzta a nagymamát.-Hova, hova? - állította meg őket a nagymamával körülbelül egyidős jegyszedőnő. - Ez itt táncklub, nem óvoda!- Mi csak megnéznénk, táncolni nem fogunk - próbálta őt meggyőzni Bogdasz, de látván, hogy nem nagyon hisz neki, bőgéshez készülődött.- Hadd nézze meg a gyerek - kérte a nagymama bizonytalanul. És amíg a jegyszedőnő a szabályok megsértéséről beszélt, Bogdasz már rohant is fel a lépcsőn a táncterem felé. Aztán elmesélte a nagymamának, hogy saját szemével látott egy fenyőfát. Igazság szerint nem is vétett akkorát a valóság eííen, hiszen a mennyezetről lógó girlandok valóban az örök ünnepre emlékeztettek.- Már a tánc is más manapság - mesélte a jegyszedőnő, a nagymama mellett állva. - ts manapság hol táncolnak? Otthon lemezre, vagy az étteremben. Tetszik emlékezni, amikor... így lett Bogdasz és a nagymama a vasutasklub törzsvendége. Szombaton, még akkor is, ha jó idő volt és lehetett volna sétálni a parkban, a nagymama szépruhába öltöztette kisunokáját, ő meg magára terítette virágos kendőjét, és mentek a táncklubba. A nagymama lent maradt a jegyszedőnővel, Bogdasz meg rohant a táncterembe, ahol csendesen meghúzódott egy sarokban, onnan nézte órákig, hogy táncolnak a felnőttek. Hogy mi kötötte őt le, ki tudja, a nagymamának sem tudta volna megmagyarázni. Ő meg nem is akart semmifél' magyarázatot, hanem idővel maga is csatlakozott dédunokájához. Csendesen, hogy meg ne sértsék a táncolókat, bes^toa|ig|MM|^flMH| ■ ■ I köszönto^^^^^^^^^^^^K a és das z t o1. A szünetben usoKoiaaet hozott neki a büféből Egyszer meg az történt, hogy az egyik klubbeli ismerősüknek éppen születésnapja volt, meghívta hát a nagymamát és Bogdaszt a büfébe, sörrel kínálta őket. A nagymama eleinte nagyon tartott a dologtól, de Bogdasz annyira szerette volna megkóstolni a tiltott italt, és az ismerős olyan hévvel próbálta őt meggyőzni, hogy attól az egy kortytól semmi baja sem lehet, sőt, még jót is tesz, hogy végül is kötélnek állt. Vidáman, elégedetten indultak haza a klubból. „Holdvilágos éjszakán...“- énekelte az utcán két vékony hangocska, s velük énekelt és nevetett az egész utca. És az akkor már teljesen kihalt udvaron egyszer csak megjelent a második emeleti szomszédasszony, annak a Kátyának az anyukája, ugyanolyan nyelves és kíváncsi, mint a lánya. Amikor meghallotta az éneklésüket, egyből megdermedt.- Honnan ilyen későn, Frozina Ivanovna? Csak nem névnapon voltak a rokonoknál?- Nem, máshol voltunk - mondta a kitérő választ a nagymama.- A táncklubból jövünk - dicsekedett Bogdasz, még lábujjhegyre is állt a nagy büszkeségtől. - Sört is ittunk! Nem értette, miért nem engedte a nagymama befejezni a mondókáját, és hogy el sem köszönt a szomszédasz- szonytól, olyan hirtelen rántotta be őt az ajtón. Tamara hazaérkezése napján tudomást szerzett az esetről. Hogy mi mindennel beszélte tele a fejét a nagyszájú szomszédasszony, s hogy milyen részletekkel rémisztgette őt, nem lehet tudni, de este Tamarára hisztériás roham jött. Csak egy-egy szófoszlányt lehetett kivenni a kiabálásából:- Dőlt az alkohol mind a kettőből. Leitatni egy kisgyereket! A nagymama nem magyarázkodott, csak az álla remegett, mintha a hideg rázná. Reggelizés közben, amikor mindenki szó nélkül nyelte a kását, Tamara már nyugodtabbnak látszott.- Mit lehet tenni, a dolog el van döntve: Bogdasz megint megy az óvodába. - Aztán a nagymamára nézett, és egy fokkal enyhébben folytatta: - Te nálunk maradhatsz, ha akarsz, elviheted őt és elmehetsz érte az óvodába. Ha nem, költözz vissza anyához. A nagymama nem szólt semmit. Az asztal körüli feszült csendben Tamara kanala valahogy különösen kellemetlenül csörömpölt.- Új kendőket kell venni - szólalt meg végül a nagymama. - Úgy látszik, hogy már ideje meghalnom. CZIBULA ILDIKÓ fordítása Larisza Sevcsenko mm tmcrn
