Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-11-09 / 45. szám

A szovjet és amerikai fiatalok ti­zenegyedik találkozóját tavaly nyáron a szibériai Irkutszkban tartották. Sokan a résztvevők közül már korábban is találkoztak vagy az USA-ban, vagy a Szovjetunióban. Irkutszkban, akárcsak a korábbi alkalmakkor, korunk fő kérdése volt a téma, miként lehetne megóvni a világot az atomháborútól. A találkozó befejeztével az amerikai fiatalok képviselői elmondták, milyen be­nyomásokat szereztek a Szovjetunióban. John Carrol zenész, a Virginia állambeli Falls Churchböl:- A Szovjetunióban szemmel látható­lag nagy népszerűségnek örvend az amerikai zene. Korábban erről én nem is tudtam. Azon töprengtünk elindulásunk előtt, hogy érdemes-e egyáltalán ma­gunkkal vinni hangszereinket, ha nincs érdeklődés a játékunk iránt. Lám, mi voltunk, akik nem tudtuk, milyen a zenei élet önöknél, s nem önök voltak, akik nem ismerték a miénket. Gyakran mon­dogatták nekem elutazásom előtt, hogy önöknél tilalom sújtja a modern zenét, különösen a rocköt és más, Nyugaton divó irányzatokat. Azután megismerked­tünk egy nagyszerű fiatalemberrel, Szasa Morozov leningrádi zeneszerzővel. Ir­kutszkban elvitt minket az „Álom a béké­ről“ című háborúellenes rock-operájának előadására. A darabot az Ariel együttes vitte színre. Feledhetetlen fogadtatásban volt részünk, a közönség éppen úgy tapsolt, mint önöknél szokták, és ugyan­olyan füttykoncerttel fejezte ki szeretetét irántuk, mint nálunk. Soha nem fogom elfelejteni azt az estét. Az opera háború­ellenes pátosza talán még jobban meg­kapott, mint maga a zene. Szibériában értettük meg igazán, hogy önök nem akarnak ránk támadni. Carol Douvenik színésznő és koreográ­fus, a Vermont állambeli Sharonból:- Nagy örömmel tapasztaltam Orosz­országban, hogy a szovjet emberek ugyanazt az eszmét dédelgetik, mint én, ők is békét akarnak és ellenzik a háborút. Valósággal lenyűgözött a szibériai kultu­rális élet elevensége, kivált azok után, hogy annyi rosszat hordanak össze róla Amerikában. Emlékezetes marad szá­momra a kis munkástelepülés, Selehov könyvtára. Nem nagy ez a könyvtár, de polcain ott sorakoznak az amerikai írók - Twain, Dreiser, Poe, Hemingway, Faulkner, Hailey - kötetei. Ószintén szól­va, nem akartam hinni a szememnek. Azt mondtam magamnak: „Carol, ez egysze­rűen nem lehet igaz. Biztosan azért hoz­ták ide és rakták sorba ezeket a kötete­ket, mert tudták, hogy idelátogatsz. S biz­tosan senki kézbe sem veszi őket.“ Meg­kértem a bájos könyvtárosnöt, mutassa meg az amerikai szerzők műveinek kar­tonjait. S akkor láttam, szinte nem is időznek a polcokon, szüntelenül olvas­sák, folyton kölcsönzik őket. És hány amerikai filmet játszanak az irkutszki mo­zikban, hány amerikai darabot a város színházában?! Mi több, a Szahalin terü­leti drámai színház, mely Csehov nevét viseli (jegyzeteimben most ellenőriztem, nehogy rosszul mondjam), irkutszki ven­dégszereplésekor két amerikai darabot adott elő, s milyen kitűnően. És én még azt hittem odahaza, hogy Szahalinon nincs is élet! „A Szovjetunió nem fenyegeti az USA-T,“ mondják az amerikai fiatalok Joseph Stucker középiskolai igazgató, a New Hampshire-i Kánaánból:- Igazi Wasp vagyok, vagyis fehér, angolszász és protestáns, de egyszerű szülők gyermeke. Apám kétkezi munkás, műbútorasztalos, anyám tanítónő. Meg­vallom őszintén, azon kevesek közé tar­tozom, akik rendíthetetlenül hisznek az amerikai értékrendszerben. Bármit mondjanak is nekem, akár maguk az amerikai honfitársaim, mégis feltétlen hi­ve vagyok a reagani gazdaságpoliti­kának. A leghatározottabban ellenzem, hogy bármilyen változtatást erőltessenek rá közoktatási rendszerünkre. Viszont be kell ismernem, hogy a szovjet kultúra értékeiről alig tudunk valamit. Az ameri­kaiak rendkívül egocentrikus lények, s alighanem ez is oka annak, hogy a szovjet klasszikus irodalomban nem vagyunk jártasak, sót például a francia expresszionisták színpompás világát ille­tően szintén analfabéta a legtöbbünk. Egyáltalán, az amerikaiak nem sokat tud­nak a külvilágról. Kellemesen lepett meg engem a szov­jet emberek szívélyessége és vendég­szeretete. Feltétlenül kell-e nekünk sze­retnünk egymást, vajon ezen múlnának a dolgok? E tekintetben én ugyanazt gondolom, amit McGovern szenátor mondott egy ízben. Szavait nem tudnám egész pontosan idézni, de tartalmát igen. Nem szükséges, hogy az oroszokat sze­ressük, vagy hogy lelkesedjünk irántuk, s nekik sem kell szeretniük bennünket, enélkül is megérthető, hogy ha nincs enyhülés, ha nincs fegyverzetellenőrzés, akkor óhatatlanul katasztrófába, pusztu­lásba sodródik a civilizáció. Körülbelül ez volt mondanivalójának lényege, s nagyon igaza volt. Annie Wilson, a United Way nevű jóté­kony célú szervezet munkatársnője, Kali­forniából, San Franciscóból:- Valóságos ostromot kellett kiállnom odahaza, mielőtt elindultam önökhöz. Mi­dőn megvettem a Moszkvába szóló je­gyet, még a távoli rokonok is felkerestek, akiket azelőtt évekig nem láttam. „Egyál­talán tisztában vagy vele, hová utazol, elment a józan eszed?“ — kérdezték ijedten. „Rettenetes, rettenetes“ - so­pánkodtak. Anyám elsírta magát: „Vajon visszajössz-e onnét?" Nagynénikém, aki igazán jóravaló, jóindulatú asszony, a tel­kemre beszélt és figyelmeztetésekkel halmozott el: „Légy óvatos ezekkel az oroszokkal, és vigyél jó meleg ruhát, mert azt mondják, hogy Szibériában még nyáridőben is kegyetlen hideg van.“ Pró­báltam összegezni magamban a rokona­im véleményét az önök hazájáról, s arra a következtetésre jutottam, hogy ők őszintén hiszik: szovjet ember soha nem mosolyog, a férfiak mind Barátság címké­jű posztóköpenyt viselnek, a lányok nem ahhoz mennek feleségül, akit szeretnek, hanem akihez felülről parancsolják, hogy Szibériában fárkasordító hideg van min­dig, és ott kizárólag politikai számúzöttek élnek... Annál kellemesebb meglepetés volt számomra tapasztalni mindennek az el­lenkezőjét. Azt, hogy Szibériában éppen olyan emberek élnek, mint az én hazám­ban, nem egyformák ők sem, de rend­szerint mosolygósak, a nők és a férfiak még jobban öltözöttek, mint az amerikai­ak, a lányok szerelemből mennek férjhez, ugyanúgy, mint nálunk, de sajnos épp úgy, mint minálunk, gyakran el is válnak férjüktől. Tapasztaltam azt is, hogy Szi­bériában is hőség van nyáron, s sokat barangoltam a városban, de egyetlen politikai fogollyal sem találkoztam. Carol O’Rourke háziasszony, a szovjet és amerikai fiatalok 11. találkozóján részt vett amerikai küldöttség titkára Boston­ból, Massachusetts államból:- A szovjet-amerikai ifjúsági találkozó veteránjának számítok. Fogadtam szov­jet vendégeket Atlantában és New Ha- venben, tagja voltam annak a küldöttség­nek, amely Tallinnt kereste fel. Most pedig itt vagyok Irkutszkban. Mennyi kü­lönböző város, hányféle éghajlat, s hány­féle ember! Mégis mindenütt barátsággal és szeretettel fogadtak bennünket. Szibériai utazásunkról színes diákat készítettem, viszem haza mindet, meg a sok-sok emléktárgyat, amit összevásá­roltam. Felvettem magnetofonszalagra Szasa Morozov rock-operáját. Amint ha­zaérek, élménybeszámolót tartok az is­kolában a gyerekeknek, s elmondom ne­kik, mit láttam. Levetítem a diákat, meg­mutatom az emléktárgyakat, s együtt meghallgatjuk a rock-operát, amelyet na­gyon megszerettem. A tallinni találkozót követően is tartot­tam efféle rögtönzött tanórákat. Átütő sikerük volt. Sok gyerek gyűlt össze, a legkülönbözőbb osztályokból. Nagy fi­gyelemmel hallgatták minden szavamat. Rengeteget kérdezősködtek. Mind meg akarták tapogatni, amit Oroszországból hoztam. Fiatal barátaimtól utána sok-sok levelet kaptam. Az egyiket a negyedikes Bili írta. Tízéves. Felolvasom: „Tisztelt O’Rourke néni! Nagyon élveztük elbeszélését Orosz­országról. A lemezről lejátszott dalokat is, meg a fényképeket. Meg az emléktárgya­kat, amelyeket kézbe is vehettünk. Irtó izgalmasak voltak a játékok, a medveti- gurák. Abból, amit elmesélt, az tetszett a legjobban, hogy hét centért egész nap lehet metrózni. És nem kell félni a föld alatt. Ez aztán igen! Meg aztán, hogy kapni fagyit, finomat. Bárcsak láthatnék egyszer egy eleven orosz gyereket. Amit elmesélt, abból úgy gondolom, hogy ha­sonlít rám." (A Molodaja Gvargyija című lapból) • Az irkutszki kerekasztal-beszélgetés résztvevői 'ÚJ SZÚ 3 A TÖRTÉNELEM TANÚSÁGAI Még szinte el sem ült a második világháború csata­zaja, amikor az európai hadszínterek Nyugaton jól ismert kutatója, L. A. Marshall máris felszólította Hitler vezérkarának volt tagjait - akiket nemes egyszerűség­gel „német barátaim“-nak nevezett -, hogy kezdjenek hozzá háborús emlékirataik elkészítéséhez. S hamaro­san meg is jelent a „Végzetes döntések" című kötet, melyhez maga Marshall írta az előszót. „Mi, amerikaiak mások keserű tapasztalataiból húzhatunk hasznot a magunk számára“ - olvasható ebben az előszóban. Gyakorlatias emberek ezek az amerikaiak, minden­ből tudnak hasznot húzni. Ám bármennyire meglepő, „a balszerencsés tapasztalatokból“, amelyeket mások az Oroszország ellen viselt háborúban szereztek, az amerikaiak semmit sem tanultak. Nem mentek sokra a maguk korában a hitlerista hadvezérek sem, nem ment sokra a „középső“ hadseregcsoport parancsno­ka von Kluge sem, hogy Moszkva alatt tábori asztalán ott hevert Napóleon egykori követének, Collinkourt márkinak a könyve, amely a császár keleti hadjáratát örökítette meg. Ez a hadjárat 1812. június 24-én kezdődött azzal, hogy a császári csapatok átkeltek a Nyeman folyón, s végződött azzal, hogy megsemmi­sítő vereséget szenvedtek Oroszország belsejében. Százhuszonkilenc évvel a nyemani átkelést követő; en, 1941. június 22-én Hitler hadvezérei Napóleon tábornokainak nyomdokaiba léptek, és elindították ha­daikat keletre. A fasiszta Németország leverése óta csaknem negy­ven esztendő telt el, de még ma is lépten-nyomon beleütközünk ama napok emlékébe, s ezek ma is fájdalmasra torzítják az arcokat, tétovává teszik a moz­dulatokat. A legváratlanabb helyeken törnek föl, gyak­ran egészen távol az egykori csaták színtereitől. Ha bajtársak összejönnek, visszaidézik azokat az időket, s talán nincs ház, nincs család ebben az irdatlan országban, ahonnét ne ragadott volna el drága életeket a kegyetlen háború, és ahol ne emlékeznének halottak­ra. Emlékek kísértenek távoli földrészeken is, ahol volt fegyvertársaink élnek. Ami bennünket illet, mi nemcsak azért nem tudjuk elfelejteni ezt a háborút, mert ebben védtük meg függetlenségünket és szereztünk dicsősé­get fegyvereinknek. Emlékezésre késztet, hogy felsza­badító küldetés hárult ránk és becsülettel eleget tettünk annak. Kritikus pillanatban siettünk segítségére Európa népeinek és oroszlánrészünk van abban, hogy elhárult fejük felől a fasiszta rabság veszélye, hogy nem lett sorsuk a fizikai megsemmisülés. Karlshortsban, Berlin külvárosában egy földszintes magánház falán szürke márványtábla szerénykedik. Rajta a következő szöveg: „1945. május 8-án ebben a házban írták alá a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányt.“ Akkor őszintén hittünk, hogy a sokat szenvedett emberiség szempont­jából új időszámítás veszi kezdetét, s belépünk az örök béke korába. De mindössze pár hónapnak kellett eltelnie a kapituláció aláírásától számítva, amikor Harry Truman, az USA akkori elnöke máris áldását adta arra a tervre, hogy mérjenek atomcsapást hazánkra. Ponto­sították, dobjanak 133 bombát 70 városra, közülük Moszkvára nyolcat, Leningrádra hetet. Teltek-múltak az évek, az évtizedek, de e gondola­ton nem módosítottak jottányit sem. A jelenlegi ameri­kai kormány tovább folytatja elődei politikáját, és új háborúra készülődik. Mi tagadás, most, hogy küszöbön a választások, Washington mérsékletet tanúsít, sza­vakban konstruktív együttműködésre szólít fel. A mér­séklet elvben előmozdíthatná a politikai légkör valame­lyes megkönnyebbedését. De alighanem igazunk van, amikor azt mondjuk, hogy akiket a felelősség terhel a grenadai benyomulásért, akik Nicaragua ellen zsol­dosokat uszítanak, akik beavatkoznak a Közel-Kelet ügyeibe és eszeveszett fegyverkezést folytatnak, azok­nak tettekkel kell bizonyítaniuk, hogy valóban a békét akarják és hogy őszintén békére törekszenek. Korunk fő kérdésében, a béke vagy háború kérdésé­ben a mi álláspontunk megingathatatlanul szilárd. Az SZKP KB 1984. februári plénumán, a Központi Bizott­ság főtitkára, Konsztantyin Csernyenko kijelentette: ,,Mi azon vagyunk, hogy békés megoldást találjunk valamennyi nemzetközi problémára, mégpedig komoly, egyenjogú, konstruktív tárgyalások útján. A Szovjet­unió teljes mértékben kész együttműködni mindazokkal az államokkal, amelyek gyakorlati tettekkel hajlandók előmozdítani a nemzetközi feszültség csökkentését és kiépíteni a bizalom légkörét a világban.“ Hadd emlékeztessünk rá, hogy a második világhá­ború emléke nem hajnali párásság, amely magától feloszlik és nem zavarja a népek tisztánlátását. Európa népei és azok az amerikaiak, akikkel az Elbánál összeölelkeztünk, nem borítják a feledés fátylát a múlt­ra. Mert ha megtennék, ha megtennők, akkor a jövőt árulnánk el. (Szputnyik) 1984. XI. 9.

Next

/
Thumbnails
Contents