Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-26 / 43. szám
ÚJ szó 15 Ismét győz Mr. Apátia? Négy éve, az amerikai elnökválasztás másnapján megjelent számában az International Herald Tribune „Győzött Mr. Apátia“ címmel közölte Ismert külpolitikai jegyzetírójának, Art Buchwaldnak a választások mérlegét gunyoros, csipkelődő hangnemben megvonó szellemes írását. Az ismert publicista már a címmel is érzékeltette, hogy az 1980-as elnökválasztás tulajdonképpeni győztese a feneketlen közöny, a szavazókra egyre inkább rátelepedő apátia volt, akik már nemcsak akkor nem mennek el szavazni, ha szakad az eső, vagy hóvihar tombol, hanem akkor sem, ha történetesen verőfényes idő van november első hétfőjét követő kedden. A legutóbbi elnökválasztáson a szavazásra jogosultaknak mindössze az 52 százaléka járult az urnák elé, ami rendkívül alacsony részvételi arány. Jellemző egyébként, hogy a hatvanas évek derekától kezdve folyamatosan csökkent az urnák elé járulók aránya. Kivételt képezett az 1968-as év, amikor ugrásszerűen megnőtt a részvételi arány, a szavazók 68 százaléka kereste fel a szavazóhelyiségeket. Ez nem a megnövekedett érdeklődés jele, hanem annak „köszönhető“, hogy a választási korhatárt 18 évre szállították le. Elnökválasztás előtt annak kimenetelét latolgatni mindig kockázatos (figyelmeztető példa erre 1980, amikor kevesen fogadtak volna Ronald Reaganre, s mégis ő lett a győztes.) A legkisebb kockázatvállalás nélkül annyi azonban már most is leszögezhető, hogy az idén sem lesz nagy tülekedés az urnáknál. 1980-ban még az volt a tét, hogy a demokratákat felváltó republikánus jelöltet ültessenek az ovális elnöki irodába, hiszen Carterból sorozatos kül- és belpolitikai kudarcai miatt kiábrándult a közvélemény. Most, 46 hónap múltán ugyancsak a csalódottság egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoznak Reagan esetében is. A republikánus adminisztráció irányvonalával csak a fegyverkezésben érdekelt, illetve a Rea- ganhez baráti szálakkal, valamint üzleti érdekből kötődő úgynevezett kaliforniai maffia néven ismert vállalkozó körök elégedettek, míg a létminimum alatt élők elítélik gazdaságpolitikáját, ami teljesen érthető, hiszen az utóbbiak tábora kormányzásának csaknem 4 éve alatt milliókkal gyarapodott. A felmérések is azt mutatják, lassan lemorzsolódik az elnök előnye, habár még mindig vezet Mondáié előtt. Reagan vagy Mondale? A választások közeledtével egyre gyakrabban teszi fel ezt a kérdést a szavazásra jogosultaknak az a fele, amelyik voksolni kíván. A nagytőke képviselőinek majdnem mindegy, hiszen a két rivális árnyalati eltérésekkel ugyan, de osztályuk érdekeit képviseli. De ugyanezt a kérdést teszi fel a szegények kategóriájába sorolt kb. 30 millióra tehető amerikaiak tábora - az ingyenlevesre utaltak, a munkanélküliek, s a még mindig hátrányos megkülönböztetésben élő színesbőrűek. Tudják, egyik lehetőség sem kínál optimális alternatívát mindennapi gWndjaik orvoslására, ezért - ha egyáltalán szavaznak - mindig a szerintük vélt „kisebbik rosszat“ választják négyévenként. Az ö szempontjukból Mondale a rokonszenvesebb, hiszen kedvezőbb ígéreteket tett, többek között azt, hogy nem emeli a katonai kiadásokat és Reagannel ellentétben igazságos adópolitikát folytat, amely nem juttatja kiváltságos helyzetbe a tehetősebb rétegeket a gyengébb keresetűek rovására. A szavazók viszont az eddigi tapasztalatok alapján azt is tudják, hogy amit a jelöltek fennhangon ígérnek a kampány során, mindarról elnökként a későbbiekben „megfeledkeznek“. „Valójában Reagannek és támogatóinak meg kellene rémülniük azon Ígéreteik miatt, amelyeket a kampány során tettek, miután túl lesznek az ünnepnapokon“ - Így írt négy évvel ezelőtt a választások utáni hetekben az International Herald Tribune. A tekintélyes lap tévedett: Reaganék nem roskadtak térdre az ígéretek súlya alatt, hanem egyszerűen elfeledték azokat. Hol van már a deficitmentes gazdálkodást ígérő kijelentése (a költségvetési hiány rekordnagyságú, 180-190 milliárd dollár közelébe várható,) vagy a munkanélküliség csökkentését sürgető felhívása (az állástalanok száma ugyan az év derekán csökkent, de így is többen keresnek munkát, mint amikor Reagant beiktatták). S végtelenségig lehetne sorolni a be nem váltott ígéretek példáját. S ezekre a közvélemény még nagyon jól emlékszik, és minden adandó alkalommal számon is kéri Reagantól, aki ebből kifolyólag - ha jó taktikus lenne - most már csak mértékkel ígérgetne. Pillanatnyilag a leggyakrabban arra vonatkozó ígéreteket tesz, hogy tárgyalni fog a Szovjetunióval (más lapra tartozik, hogy nem az egyenlő biztonság és az egyenlőség elve, hanem az eröpolitika alapján), s ezt is a közvélemény félrevezetése céljából teszi. Az elnök és választási stábja biztosra veszi hivatalban maradását. Viszont a két évvel ezelőtti időközi törvényhozói választások egyfajta félidőben történő figyelmeztetésként szolgálhattak: a demokraták a részleges képviselőházi és szenátusi választásokon jelentősen növelték fölényüket a képviselőházban és a kormányzói posztokon. Politikai megfigyelők a demokraták előretörését úgy magyarázták, hogy az amerikai választók már akkor elégedetlenek voltak Ronald Reagan politikájával, és változást akartak. Változás viszont azóta sem következett be: a külpolitika vonalán folytatódik a konfrontációra törekvő, militarista washingtoni irányvonal, az országban pedig tovább mélyült a szegény és gazdag rétegek közötti szakadék. „Az elnök még mindig népszerű, de már nem hiheti azt, hogy egy-egy ragyogó mosolyával, barátságos integetésével megnyerheti a választókat" - írta figyelmeztetésként a New York Times. Az elnök a jelek szerint nem szívleli meg ezeket az intelmeket, s a mostani kampányban is osztogatja erőltetett fogpasztareklám-mosolyait, ezek azonban már nem olyan hatásosak, mint négy évvel ezelőtt. A személyes vonzerő alaposan megkopott. Igaz a nacionalizmus segítségével (grena- dai „győzelem“ stb.) még fékezni tudta ezt a folyamatot. Reagan négy évvel ezelőtti győzelme jelentős mértékben Carter kudarcokkal szegélyezett elnöksége elutasításának a következménye volt, meg annak is, hogy - finoman szólva - hozzájutottak Carter képernyő-párbajra előkészített jegyzeteihez, s mindennek köszönhetően lett az Egyesült Államok 40. elnöke. „Kisebbségi elnök lett - amint azt a Daily World, az Egyesült Államok Kommunista Pártjának napilapja találóan megállapította - mivel a választásra jogosultak felének a fele, lényegében tehát a társadalom egynegyede (nem egész 27 százaléka) szavazott rá, s ez a kisebbség is a Carter elleni tiltakozás jeleként voksolt rá. P. VONYIK ERZSÉBET Az elnökválasztás ábécéje Az elnökválasztás - az első politikai gyűléstől a beiktatás napjáig - egy rendkívül bonyolult, alkotmányos előírásokhoz igazodó folyamat. Éppen ezért hasznos lehet, ha e szövevényes választási labirintusban való eligazodás céljából „Útikalauzzal" szolgálunk. Maga a folyamat tavasztól november elejéig tart, s gyakorlatilag két részre oszlik. Az előválasztásokra, amelyek lezárultával a két országos párt - a republikánus és a demokrata - nyári konvenciójában eldől: kit indítanak a párt jelöltjeként az elnökválasztási küzdelemben. A másik szakasz már a választási finis, amelyben a két rivális minden lehetséges eszközt felhasznál a szavazók kegyeinek a megnyeréséért, beleértve a jelöltek nyilvános tévé-vitáit is. A „nagy nap", az elnökválasztás napja mindig minden szökőév novemberének az első hétfőjét követő kedd, idén ez a dátum tehát november hato- dika. Voltaképpen azonban nem ezen a napon választják meg az elnököt, mivel a választók nem közvetlenül a jelöltek egyikére, hanem az elnököt későbbi időpontban megválasztó elektori testületre szavaznak. Milyen is tehát az összetettségéről hírhedt amerikai választási mechanizmus? A küzdelem, mint említettük, kétlépcsős: a jelöltek először pártjukon belül folytatnak kampányt a jelöltség megszerzéséért. A kevésbé esélyes kispénzű aspiránsok fokozatosan lemorzsolódnak, majd a „ringben“ maradóknak pártjuk országos konvencióján kell elnyerni a jelöltséget. Idén a demokraták San Franciscó-i konvencióján a Walter Mondale-Ge- raldine Ferraro párost jelölték, míg a jelenleg kormányon levő republikánusok dallasi jelölőgyűlésükön úgy határoztak: a mostani elnök-alelnök- duót, Ronald Reagant és George Bush-t, indítják a választási csatában. Kilenc nap van még hátra az amerikai elnökválasztás dátumáig, ami szigorú értelemben véve nem is a tulajdonképpeni elnökválasztás napja. Amikor a szavazók a választás napján az urnák elé járulnak, voltaképpen csak közvetve szavaznak az elnök személyére, hiszen elektorokra adják le voksukat, akik később találkoznak, hogy megválasszák az elnököt és az alelnököt. A szavazás államok szerint történik, az egyes szövetségi államok népességüktől függően meghatározott létszámú elektori csoporttal rendelkeznek. A legtöbb elektora Kaliforniának van (45), majd New York állam következik (41), Pennsylvánia 27, Illinois 26, Texas szintén 26, Ohio 25, Michigan 21, Florida és New Jersey egyaránt 17 elektorral. Például Alaszka, Nevada, Wyoming, Vermont mindössze 3-3 elektort küld az elnök személyéről döntő ülésre. Furcsa helyzetek is előadódhatnak. Megtörténhet ugyanis, hogy a november eleji választáson az egyik jelölt tpbb közvetlen szavazatot szerez, mégis elveszíti a választást. Tételezzük fel a következő helyzetet: a demokrata jelölt fölényesen győz a népes államokban, más sűrűn lakott államokban viszont csekély hátránynyal veszít. így lehetséges, hogy több közvetlen szavazatot szerez november elején ellenfelénél, mégsem szerez elegendő elektori szavazatot. A győzelemhez 270 elektori szavazatra van szükség. Az elektori testület 538 tagú, a jelölt ez esetben szűk többséggel szerzi meg az elnöki hivatalt. Ritka esetektől eltekintve tehát könnyű átszámítani a közvetett szavazatokat elektori szavazatokká, ezért általában már a választások másnapján ismert az új elnök személye. Az elektorok decemberben államaik fővárosában találkoznak, s mindegyikük egy-egy szavazatot ad le az egyik elnök- illetve alelnök- jelöltre. Az eredményt ajánlott posta- küldeményként adják fel az Egyesült Államok szenátusa elnökének címére. Az elektori szavazatokat a következő év januárjának első hetében számolják össze a törvényhozás két házának az együttes ülésén. A szavazatszámlálás után jelenthetik be hivatalosan, hogy ki lesz az Egyesült Államok elnöke, illetve alelnöke a következő négy évben. Az USA új elnöke a választást követő év január húszadikán délben foglalja el hivatalát. A _ Észak-atlanti Szerződés Szervezeté- r\4L nek a leszerelésre vonatkozó álláspontját közismerten a „több fegyver - nagyobb biztonság" elve határozza meg. Az amerikai közepes hatótávolságú nukleáris rakéták telepítésének megkezdése, a hagyományos fegyverek kategóriájába tartozó új, korszerű eszközök gyártásának tervei, a tagállamok évről évre folyamatosan növekedő katonai kiadásai az „elv" első részének igazát tanúsítják. Az viszont nyilvánvaló propaganda, hogy mindez nagyobb biztonságot is jelent, főleg, ha figyelembe vesz- szük: a Varsói Szerződés válaszlépései nyomán az ún. atomküszöb növekszik, vagyis - bár az egyensúly helyreáll - sokkal nagyobb egy háború kitörésének a veszélye, éppen azért, mert több a fölhalmozott fegyver. A Reuter nemrég cikket közölt, amely jól illusztrálja a leszereléssel (vagy ahogy a Nyugaton szívesebben mondják: a fegyverkezés ellenőrzésével) kapcsolatos NATO-magatartást, s arra az egyáltalán nem mellékes körülményre is kitér, hogy az USA nyugat-európai szövetségeseinek vajmi kevés beleszólása van a nukleáris fegyverek területén folytatott politikába. Nézzük, mit is ir a brit hírügynökség munkatársa, aki a brüsszeli NATO-központban járt. A NATO-vezérkar látogatóit, akik a fegyverkezés ellenőrzésével foglalkozó részleghez vezető utat keresik, nagy meglepetés éri: ez a részleg csupán három embert foglalkoztat a brüsszeli központ 1300 polgári alkalmazottja közül. Az összehasonlítás kedvéért elmondhatjuk, hogy a NATO ugyanennyi embert alkalmaz újságkivágások készítésére... Több tisztségviselőnek az a véleménye, hogy a részleg szándékosan ilyen kis létszámú, azért, hogy az Egyesült Államok így biztosíthassa: „Ellenőrzés“ csak ö egyedül - és nem a tömb mint egész - fog felelni a fegyverkezés ellenőrzéséért. A tömb 16 országa kollektiven jelenleg két tárgyaláson vesz részt: a közép-európai fegyveres erők és fegyverzetek csökkentéséről szóló bécsi fórumon és az európai bizalom- és bizton- ságerösítő intézkedésekről, valamint a leszerelésről szóló stockholmi konferencián. A NATO vezető beosztású tisztségviselői szerint az ezeken a tárgyalásokon követett stratégia kialakításában a döntő szó Washingtoné, míg a brüsszeli központnak és általában a szövetségeseknek csak korlátozott a befolyásuk. A Reagan-kor- mány például az idén keresztülvitte, hogy a Nyugat a bécsi tárgyalásokon megváltoztassa álláspontját, s tette ezt annak ellenére, hogy az európai szövetségesek és a NATO-parancsno- kok közül sokan kételkedtek e lépés helyességében. Az USA szövetségesei és a NATO-vezérkar munkatársai még kisebb befolyással rendelkeznek a nukleáris fegyverek ellenőrzéséről szóló tárgyalásokat illetően. Ez részben annak az oka, hogy ezek a fegyverek túlnyomórészt amerikaiak. A hadászati fegyverekről szóló tárgyalásokkal kapcsolatban Washington inkább tájékoztatta szövetségeseit, semmint hogy konzultált volna velük. Tekintettel arra, hogy a fegyverkezés ellenőrzésére vonatkozóan nem létezik olyan központ, amely megfogalmazná a tagállamok álláspontját, a nyugat-európai országoknak kevés lehetőségük van az amerikai politika módosítására. Egy NATO-tisztségviselő ezzel kapcsolatban kijelentette: „Néha úgy tűnik, szándékos törekvésről van szó, amelynek célja, hogy megkerüljék a NATO gépezetét ezekben a kényes kérdésekben, s így megakadályozzák például Görögország és Dánia, tehát a kevésbé megbízhatónak tartott tagállamok véleménynyilvánítását". Az egyik amerikai szakember szerint a szövetségesek elsősorban azért nem gyakorolhatnak nagyobb befolyást a nukleáris fegyverkezés ellenőrzésére, mert az Egyesül Államoknak gyakorlatilag monopóliuma van a felderítés és a műszaki információk terén is. „Ha az amerikaiaknak valamilyen gondolat nem tetszik, elemzések, táblázatok és fényképek sokaságát készíthetik el, amelyek bebizonyítják, miért nem jó a szóban forgó ötlet. A nyugat-európai tisztviselő egy ilyen tárgyaláson legfeljebb egy boríték hátuljára írt néhány jegyzettel vesz részt“ - mondja a szakember. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az említett három polgári alkalmazott mellett a NATO-központban még kilenc katonatiszt is foglalkozik a fegyverkezés ellenőrzésével. Beavatottak szerint azonban ez a csoport a leszerelési javaslatokat inkább megszűri, semmint hogy kidolgozná őket. NATO-berkekben ez a vélemény: azért vannak ott, hogy ellenőrizzék a fegyverkezés ellenőrzőit... (pap-) llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll 1984.X. 26.
