Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-26 / 43. szám
? Örkény István letét akarom elmon- Az olvasó - tudom t. Ha látja, hogy az s furcsa dolog van Idául amelyet az ssé tenni, akkor eset- igészet is. De külön- rcsán, színes részle- a történetet. De nem látok benne semmi ásnék találom - kivé- jy Mendelssohn-dalt. Pált és Virginiát. Jó a lelkem, hogy mint nédiáztassam velők idom hát csak így. Néha nagyokat sóhajt.) És éppen ez volt az, amin örültem; mert hiába, csak szép az, ha fiú és leány megmaradnak egymás mellett, ami olyan ritka különben, megmaradnak minden állatias és szokásos szerelmi játék nélkül. Virginia sohase fogta meg Pálnak a kezét, amikor a fiú átölelte a karcsú derekát, és nem tolta el a fejét, amikor hosszú csókkal sokáig szívta a száját. Nem is haragudtak meg egymásra, se igazán, se tettetésből; nem volt szükségük erre az ócska tűzre, hogy szerelmüket fölmelegítsék, amint ezt jegyeseknél és házaCSÁTH GÉZA tanácsos, de mi lehet holnap; ezért nem állhatok jót.“ (Azután mindig hangosan szokott nevetni.) Elérkezett végre az idő, és beadták a kérvényt. Hogy Pálnak és Virginiának, jóllehet unokatestvérek, mégis szabadjon összeházasodni. Teltek, múltak a napok, de a kérvény nem érkezett vissza. A szegény gyerekek egész nap együtt várták a híreket. Igazán bolondság dicsérni őket azért, de úgy volt, hogy egész nap semmire se gondoltak, csak erre. Végre is való igaz, hogy ez nem méltó foglalkozás, és lesznek, akiknek nem tetszik, hogy Pál és Virginia csak a szerelemmel törődtek. De hát nem jött az engedély. És ők napról napra sápadtabbak lettek, sokszor reszkettek, és lázuk volt, soványodtak is: mindenki láthatta. Mind a ketten szőkék ennök, akár az egyi- cétszeres, ha együtt az első lépéseket - szerették egymást. :ra csodálkozó, nagy nég akkor is, ha nem vagy Virginia a kis ak végig a kert gye- dombon hosszú, sár- : alkony, amely ilyen- iég látta őket, amint ii se rontotta meg az ségét, ha más nem, lár csúnya dolgokat való, és nem helyes ta nyíltan, hogy nem kék szemű, nyúlánk gy este a szőlőben, jelnek, együtt sétálim láttam még soha lyenesen és minden iga útján. Rendesen, agyra nőtt a fiú, és mikor beszél a lány- ;ésóbb engedi magát ) De Pál és Virginia st, és nem is lehetett álé lesz. Mikor még Virginia mindenkinek házhoz vagy vidéki Pál felesége.“ zre, hogy tizennégy ak a napok, és nem --Ojnintha ugyanazon lította volna egymás- ja okos asszony volt, : „Pálnak többet ne irt az olyan leányra a anyja nem mondott in hervadó asszony. soknál egyaránt látjuk. Pál sose tette a szépet más leányoknak, hogy Virginia féltékeny legyen, és Virginia nem nézett más fiúk szemébe, csak azért, hogy Pál még jobban kívánja őt. És lassan mindenki, aki ismerte őket, belátta, hogy ostobaság és gonoszság lenne a két fiatalt elválasztani egymástól, amikor annyira egymáshoz valók. Az öreg háziorvos, aki legtovább makacskodott, végre ö is beadta a derekát, és nem fáradozott többé azon, hogy a tudomány miatt, amelyre egykor fölesküdött, okvetet- lenkedjék. Később, ha megkérdezték, csak annyit mondott: „Kérem, a tudomány mai állása szerint nem Már maga a Pál apja utánajárt, hogy intézzék el a kérvényt, és sok pénzt adott ki, hogy csak minden jól • legyen. De nem lett jól, mert megérkezett a válasz: „Nem lehet.“ Hiába volt minden fáradság. Minek beszélném el sorba, hogy mennyit szenvedtek Pál és Virginia. Az író ne kínozza meg az embereket, akikről ír és azokat, akiknek ír; mert talán így nagyobb hatást érhet el, de mégis jobb némely dolgokat elhallgatni. Pál és Virginia nem lehetett egymáséi a törvény szerint. Ekkor azután Virginia anyja, a szép, lassan hervadó asszony, aki néha nagyokat szokott sóhajtani, elment ahhoz az emberhez, aki az ilyen dolgokban határozni szokott - miniszter volt-e vagy püspök, már nem tudom, - és valamit elmondott neki. Fekete selyemruhában volt a szegény, sápadt asz- szony. Fekete haját, amely még nem szürkült, simán hátrafésülte. Nagyon szép volt, igazán. Aki látta, azt mondhatta magában, íme, egy tisztességes és szere- tetre méltó polgárasszony, aki bizonyára kitűnően vezeti a háztartást, és példásan neveli a averekeit. Reszketett, alníg elmondta a mondanivalóját, és tele lett a sápadt arca forró, piros vérrel. Elmondta, hogy Pál és Virginia tulajdonképpen nem unokatestvérek, mert Virginia leánya nem az ő hites urától való. Nem volt hazugság. Virginia anyja valóban becstelen feleség volt, bár ezt senki sohase tudta. Utolsó délután történt. Pál és Virginia kétségbeesetten, mint a sors halálraítéltjei, néztek egymásra, mikor megtudták a könyörtelen hírt. Vad vágyak sugara csillogott szép nagy gyermekszemeikben. És akkor Virginia anyja elhatározta magát. Megmondta, hogy ő milyen nagy áldozatot hoz értök. Virginia sírt, de elfogadta az áldozatot. Azt hiszem (és nincs okom haragudni emiatt Virginiára), hogy az édesanyját még meg is engedte volna kínozni, ha ettől függ a dolog. De minden jó lett. Fölharsantak a tavasz trombitái. Ók egymáséi lettek egy verőfényes, akácvirágszagú májusi napon. Es ez az egész. I f érkezőt 19 zítek föléjük tőig M áté könnyfátyolos szemmel nézett ki az ablakon. Táskájukat cipelő lurkók ugrándoznak hazafelé. Szeretett volna közéjük állni, de még kinevetnék a lurkók, megvetnék a felnőttek, gondolta, akik ráadásul azt is tudják róla, hogy még mindig nincs állásban. Tavaly érettségizett a helyi gimnáziumban. Nem tartozott az eminens tanulók közé. Az átlagot megütötte. Az osztályban bo- hémságával, vidámságával tűnt ki. A búvalbéleltebbe- ket nevetésre ösztökélte, a hallgatagokat szóra bírta. E tulajdonságaival néhány osztálytársában ellenségre talált. Barátai jószivűnek, megbízhatónak, de fölöttébb könnyelműnek tartották. Az osztályban csak heten voltak fiúk huszonhét lánnyal szemben. Kollektív szellem az egész négy év alatt még hetükben sem alakult ki. Mátét ötödmagával utálta az osztályfőnöke. Talán épp ezért az öt,,megutált“ között bizalmas barátság jött létre. Sok délutánt töltöttek együtt egymás szórakoztatására. Sokat bar- kochbáztak, szellemi csatákat vívtak kedvenc szórakozóhelyükön, a sörözőben. Máté sűrű koccintások közepette brúdert ivott a pincérekkel egy késő délután. Ez volt az a nap, mikor úgy érezte, hogy négy jó cimborájáért a Dunába is beleugrana. Közeli barátságuk nemcsak az ,,ivó napköziben," hanem az iskola padjaiban is erősödött. Az első három évben egy szőke lány mellett ült, aki hatott viselkedésére. Máté, nem tudja miért, büszke volt napimádó padtársnőjére. Hősünk szeretett olvasni. Az unalmas órák alatt, legtöbbször napimádó barátnőjével együtt bújták a könyvet. Kiváltképp a magyar irodalom gyöngyszemeit és Dosztoievszkijt olvasta. A magyar irodalmat mm m mmm Szerelmet egyáltalán nem érzett iránta, csupán tiszta barátságot. Máté bizalmasabb volt a lányhoz, mint a fiúkhoz. Az irodalomról és a tudományokról vitáztak éveken át. Máté a lányon megfigyelte, hogy napsütésben vidámabb a szokottnál. Mikor a nap sugaraiban fürdette tekintetét, megkérdezte:- Ennyire szereted a napot?- Napimádó vagyok. nem az irodalomtanára szerettette meg vele, hanem tudásvágya és megfejthetetlen vonzódása. Kedvenc volt Kosztolányi, Babits és Juhász Gyula. Kosztolányinak a játékos, könnyed magyarsága ejtette meg, Babitsnak az élet- szemlélete és a negyedik évben Juhász szerelmes verseinek bája. Máté az utolsó évben új padtársnővel került össze. Állandó pletykálkodásaival vonta el figyelmét, örült az új helynek, mivel a katedra elől búvóhelyre akadt. Többet beszélgethetett tanári figyelmeztetés nélkül, sőt bátran a könyveibe temetkezhetett. Máté életében a negyedik osztály sorsforduló lett. Beleszeretett egy szőkeségbe. Nagyapja temetésén Kosztolányi Halotti beszédjét szavalta. Ez a lány az első az életében, aki iránt erős vonzalmat érzett. Meg kell szerezned, szedd össze magad, buzdította magát esténként, lefekvés előtt. A közelebbi megismerkedésre egy októberi iskoladiszkó adott módot. Máté, miközben táncolt, a lány szemében kereste a jövőt... Aztán leérettségizett. Jelesre. És nem érte el célját, melyről álmodott... Gyermekkora óta tanár akart lenni. „ Tanítani akarom az embereket a jóra, legfőképp az életre“ - írta egykor naplójába.- Nehéz az élet - mondogatja bátyjának.- Csak te tehetsz róla, öcsém. Máté könnyfátyolos szemmel néz ki az ablakon. Táskájukat cipelő lurkók ugrándoznak hazafelé. HAJTMAN BÉLA BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:- Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - írd át még egyszer, de sokkal derűsebben. A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagyvirágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját. ' Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántoro- dott, és nekiesett egy postaládának. Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a 'nagyvirágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagyvi- rágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt. Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagot végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban. Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a Szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt. Ó pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyenvölgyön át a Hármashatárhegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten. A városon kívül „,a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetődtek vasárnaponta, nagyon megörültek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt. 4 \
